Pest Megyei Hírlap, 1983. április (27. évfolyam, 77-101. szám)

1983-04-16 / 89. szám

4983. ÁPRILIS 16., SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 9 ‘Alkotóműhely Rövid novelláit kisprózáit olvas- va nevet is az ember, de egy ki­csit el is szomorodik: groteszk hely­zetekbe keveredő szereplői kétségte­lenül szánalmat keltenek, ugyanak­kor mosolyt fakasztanak. A mérték­tartó irónia mögött ugyanis követ­kezetesen valamiféle tragédia rejlik, ha kicsi, ha hétköznapi tragédia is. A Vácott élő Flamm János hiva­tásos pszichológus, más szóval: a lé­lekbúvárkodás nála ftem csupán írói kaland, hanem kenyérkereső fog­lalkozás is. Budapesten született 1941 karácsony estéjén. Érettségi után tanári diplomát szerez, gyógy­pedagógusként tanít, majd pszicho­lógusnak képezi ki magát, jelenleg a váci nevelési tanácsadót vezeti. Az irodalom vonzásába már diákko­rában belekerül, kezdetben verseket ír, melyek közül az elsőt lapunk pub­likálja 1980-ban. Ezután egyre több írása lát napvilágot: az Élet és Iro­dalomban riportja jelenik meg, az Élet és »Tudomány szakmai cikkét közli, az Űj Tükörben rövid novelláit olvashatja a közönség, de írt gyer­mekverseket és meséket, s megjele­nik néhány tanulmánya a Kritiká­ban is. — Voltaképpen melyik az a mű­faj, ami a legközelebb áll a szívé­hez? — A kispróza — mondja beszél­getésünk elején —, bár az is igaz, hogy versíróként próbálgattam a szárnyaimat. — A váltás oka? — Jó tanuló vagyok: tudomásul vettem, hogy a prózában jobb a vé­nám, pontosabban: ezek nyomán kap­tam biztatást, visszajelzést. Miután későn indultam (közel negyvenéve­sen), kockázatosnak érezném, hogy olyasmiben kísérletezzek, amiben a visszautasítás veszélye rejlik. Egyéb­ként is egyre közelebb áll hozzám a groteszk, illetve az abszurd iroda­lom, s mert hajlamot érzek az ön­Flamm János­Flamm János Trencsényi Zoltán felvétele iróniára is, minden írásomban ma­gamat, saját szituációimat próbálom derűsen avagy gúnyorosan fölfedni. Talán, hogy oldjam a hétköznapok szorongásait, görcseit? Azt hiszem, túlságosan fontosnak tartjuk mind­nyájan magunkat, s ennek orvossá­ga, ha néha sikerül kinevetnünk ma­gunkat. — Álmai, tervei, törekvései? — Szeretnék felkészülni, megérle­lődni nagyobb témák megírására, s összeállítani egy kötetre való kis­prózát, de ez még csak olyan csendes terv. Tamási István Emberek vagyunk A középkorú férfi meg az asszony leszálltak, a vonatról és nekivágtak az országúinak. Mentek, csúszkáltak a havas, jeges úton. A férfi nehezen vette a levegőt, időnként megállt, pihent. Ilyenkor az asszony bevárta, karonfogta, úgy mentek tovább. A nagy, kopott műanyag táskát az asz- szony vitte. Félóra gyaloglás után lekanyarodtak az országútról és egy keskeny, meredek rtiellékútra tértek. A hó itt már bokáig ért. — Ez a ház az — mutatott előre a férfi. A telek körül nem volt ke­rítés, csupán egy szál drót feszült a kertkaputól a telek sarkain felál­lított betontuskókig. Átvágtak a be­havazott földön, és megálltak a ház előtt — Adj egy cigarettát! — szólt a férfi. — Tudod, hogy megtiltotta az or­vos — felelte az asszony. t— Persze, hogy tudom, de azért adj egyet. Ilyenkor hiányzik. :— Szép errefelé •— mondta az asz- szoriy, miközben a férfi rágyújtott s mélyet szippantott a cigarettából. — Szép. Amikor az ősszel itt jár­tam, magányos sast láttam körözni a hegycsúcs felett. — Vajon mi lehet vele? — kér­dezte az asszony, és felnézett a ma­gasba, de csak sűrű hófelhőket lá­tott. A férfi nem válaszolt. Az ajtón átfektetett vaspántot és a lakatot vizsgálta. — Kezdjünk hozzá! — fordult az asszonyhoz. Az asszony mondani akart vala­mit,' de lenyelte. Sorban adogatta a szerszámokat. A férfi beleszívott a cigarettába, a füstöt ráfújta a kezére és a láncra, mintha azzal akarná felmelegíteni a hideg vasat. Harapó­fogóba fogta a láncot és a kalapács­csal a fogó fejét ütötte. Az ütések puskalövésként visszhangzottak. Az­tán a lánc elpattant, kicsúszott a vaspántból és a lakattal együtt a hó­ba puffant. Wertheim-zár is volt az ajtón. A férfi nekifeszült vállával a vékony faajtónak, az asszony vasrudat fe­szített alá. Lihegtek. Az ajtó kipat­tant, mintha belülről kilökték volnm A férfi megtámaszkodott, homlokát törülgette, majd belépett a házba, az •asszony után. A bejárattól balra fő­zőfülke volt. Az asszony kinyitotta a palack szelepét, és meggyújtotta mindkét gázrózsát. Széket húzott a fülke elé, arra ült a férfi. — Rossz bőrben vagy — mondta, és' odahúzott egy másik széket, rá­emelte a férfi lábait, aztán keresett egy plédet és betakarta. A férfi gyor­san kapkodta a levegőt, homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek, be­csukta a szemét, s legyintett. — Nézz körül — szólalt meg vég­re. — Nem sok — mondta az asz- szony —, néhány üveg befőtt, szá­raz tészta, szalonna, zsebrádió. Ez meg pálinka lehet — beleszagolt az üvegbe, meghúzta. — Az íze jó — odanyújtotta a férfinak az üveget. ö is ivott. — Fázom, hozz még egy takarót. A karom is zsibbad. Az asszony lerángatta a másik he- verőről is-,a plédet, ráterítette a fér­fira. Az jobb kezével a szívét mar- kolászta, mintha ki akarta volna tép­ni a melléből. — Űristen — vált síróssá az asz- szony hangja —, látod, úgy kértem, hogy pihenj még... az orvos is megmondta. A férfi mellé térdelt. ' —. Hagyd csak... mindjárt jobb lesz . 1. Az az átkozott lánc, meg a hideg ... az készített ki... Kint egy varjú károgott, aztán megint csend lett, csupán a gázláng lobogása és a férfi zihálása hallat­szott. Az asszony kétségbeesve fi­gyelte a hamuszürke arcot, a lila szájat, s felkiáltott, mintha megér­tett volna valamit. — Nem maradhatsz itt!... Mind­járt ... mindjárt csinálok valamit. Várj... hozok segítséget... szólok valakinek... telefonálok.... A férfi arcán torz mosoly jelent fheg. — Ugyan, hová mennél?... Sehol egy lélek ... telefon csak' az állo­máson ... Csendes, jó hely ez itt... nem bukhatunk meg. Az asszony végigsimított a férfi homlokán, megigazította lábán a ta­karót. Aztán kilépett a házból, visz- szatámasztotta az ajtót és futni kez­dett, át a földön, le a meredek lej­tőn, ki az útra. Lélekszakadva ro­hant visszafelé az országúton, és egy­folytában föhászkodott. Sűrű pely- hekben havazni kezdett. Borbély Tibor: Felismerés Szenny és mocsok láttán ütött szöget a fejembe: — domb és kereszt magasából nézve a világot kikért veretett szöget a lába fejébe és ölelésre tárult karján a két tenyerébe! Weöres Sándor: Kontraszt Erdő sűrűsége, mező szép vidéke, hegyek kopár teteje! Akármerre járok, jókedvre találok, én is vidulok vele. Mindenütt a kék ég, ölelő mindenség, a teremtés ereje. Erőszakos csörgés, kegyetlen dübörgés, motorok dühöngése, ősvilágból támadt sok rég kihalt állat ordítása, hörgése, köztük jár az ember, tiltakozni nem mer, várja, mikor lesz vége. Törő István: 'Beleálmodtam Ma csemetéket ültettem, megülte mellem a táj oldott varázsa, áram kering vesszőben, ahogy bennem éveim, engem valaki megszeret, kivágyom magamból de csengő szavak visszalöknek, s az idő, izmos gyermek, megmarkol, szelídebb leszek egy óriástól, s bakább egy hadifogolytól — ez a délelőtt fehér fogát már a földre tette, a földre, mely befogadta csemetémet, reményem érclovát, mindegy mit terem, csak boldogan szakítsa le egykor az. kinek szomját kell oltania, vagy éhét verni, akkor vidám leszek, mert beleálmodtam iszapolás közben annyi nyarat s itató felleget. , Csanády János: .Szorgalom Ha nem halmozol hozzá, mint a hörcsög, azt is elveszik, ami van, azt is elveszik, s az is elveszik, vagyis elvész, amivel napjaid öngyötrő-gyönyör óráidat töltőd, elvész a vers, elvész a világ! Elveszik a Világegyetemet, s a kukoricamálés fazekat tűzhelyedről, s az aranyszarvú kost, s tudod, hová kerülsz, ha két szarváról eltűnik a Hold, a Nap. Örvös Lajos-­Bandi Bandi, a fekete-barna bundájú csa­vargó’ kutya nem véletlenül hasalt napfényes időben Szentendre főte­rének kellős közepén, az ódon, feke­te kereszt alatt. Sokan azt hihetnék, hogy merő véletlen, de nem, ő szánt szándékkal választotta magának ezt a helyet. Először is oda tűzött leg­erősebben a nap, s a hideg éjsza­kák után, melyeket itt-ott valami füves kis térségen töltött, ez már önmagában is nyomós ok lehet. Igaz, úgy egy méterre tőle elég sűrűn kö­vették egymást az autók, biciklik, de az a mezsgye a kereszt körül nyu­godt szigetecske maradt. A járdán, főként a nagy élelmi­szerüzlet előtt, bármilyen csábító is, különféle veszélyeknek volt kitéve. Ki veszi észre a nagy zsúfoltságban, hogy egy reménykedő tekintet tűz rá a kövezetről és egy nedves, fekete orr szimatol a levegőbe, amerre tö­mött szatyrok, teli kosarak himbá­lóznak. Ki tehet róla, ha belebotlik, ha megrúgja, ami nemegyszer meg is esett. De más is. Nemrég egy fér­fi, csak úgy heccből, nagyot csapott hátára egy üres cekkerrel, s akkor még győzelmesen körülnézett, hátha megtapsolják. Egy asszony, aki fel­figyelt, dühösen kiabált. „Bolond mága?!”, és lehajolt, hogy megsimo­gassa a csodálkozó Bandit, mert az úgy csodálkozott, ahogy egy ember is csodálkozik a rosszon. Aztán do­bott neki egy jó darab kolbászt, amit a kutya nagy csattogással elfogyasz­tott, majd pedig felállt, talán hogy tócsát keressen, vagy ki tudja, mi jutott eszébe. A tér közepén volt az ő kedvelt helye. Ott sokkal inkább felhívta ma­gára a figyelmet, hisz aki a kereszt­re nézett, annak Bandit is látnia kel­lett. Márpedig erre múlhatatlan szük­sége volt, őt a városka etette, nők, iskolások, de még a férfinép is, köz­tük nem egy rossz külsejű, amilyen­nek első pillanatra Bandi is tűnhe­tett. Nem lehet azonban véka alá rej­teni, hogy mindazt a jót, amit ka­pott, nem teljesen ingyen kapta, Ban­di is adott - érte valamit cserébe. Mintha csak tudta volna, hogy aki dob neki egy falatot, annak sokat köszönhet, s azzal a nagy barna sze­mével úgy nézte, ahogy ember már nem is igen néz egymásra. És bar-: milyen képtelennek tűnhet, hogy a mai világban valaki pusztán egy né­zésért enni kapjon, ő éjért kapott csontot, szalonnabőrt, hurkát és más finomságokat. Igaz, ez a nézés olyan mélyről jött, hogy még az1 az asz- szony is, aki nem cipelt tömött szatyrot a karján, mikor észrevette, besietett a fűszerüzletbe vagy a hen­teshez és ezt vagy azt hozott neki. Bandi megőrizte komolyságát, nem ugrándozott örömében. De miután felfalta az eleséget, nézte az egyre távolodó nőt, noha már nem remél­hetett semmit, nézte, míg az el nem tűnt a sarkon. Ezt a viselkedést egyesek azzal magyarázták, hogy Bandi vadon él, hogy őt nem nevelte senki, s épp ezért az érzelmeit sem tudja kife­jezni. Ezek egyáltalán nem értették, azokat, akik úgy adták tovább, mint bizonyosságot, hogy ennek a kutyá­nak lelke van. Hogy Bandinak lelke van, Bandinak, aki azt se tudja, mi az, hogy család, akinek nem jár ki semmi, még csak egy tálka víz sem a megszokott helyen. És egy ilyenről mondják, hogy lelke van! Lehet, hogy Bandinak tényleg nem volt lelke, csak roppantul jőlesett neki, ha megsimogatták és nem rúg­tak bele, ha egy darab hurkát dob­tak neki, nem pedig bottal kerget­ték? Lehet, hogy semmi jelentése nem volt, hogy elővette egyetlen tudományát, és hosszan nézte nagy, barna szemével azt, aki jót tett ve­le? S hogy annyi ember vágyta ezt a nézést, nem volt egyéb, mint hit­vány szerencse? Ki tudja? Egyesek szerint nágyon csúnya volt, mások, meg, és sokkal többen, esküdtek rá, hogy Bandi szép. A másik tanyahelye a HÉV-állo- más volt, a sínek végén egy tejcsar­nokkal vagy az épület másik olda­lán a buszpályaudvar egy kolbász- ilíatú büfével. Kora reggel a vas­útállomás árkádjai alatt ült, és vár­ta az érkező vonatokat. Ott vettem észre a napokban is. — Bandi! — szólítottam. — Várj! Hozok neked sajtot. Egy termetes férfi meghökkenni látszott e név hallatára, és csodál­kozva méregette a csapzott szőrű ál­latot. — Bandi?! Milyen név ez egy ilyen kutyának? , — Nem tudom — feleltem. — Én is fiatal munkásoktól hallottam, akik a reggeli vonattal jönnek. Ök hívják Bandinak. Dobnak neki enni, ját­szanak vele kicsit. — Dehát ez nem is kutyanév! — Talán épp ezért nevezték így — vontam meg a vállam, s már csak magamban folytattam: talán téged Bodrinak neveznének.... S ahogy elindultam a tejcsarnok felé, még egy hosszú pillantást ve­tettem Bandira, amiért váratom a sajtra. De más eseményekről is számot kell adni. Ogy hírlik, hogy Fótról, ahol a nagy kutyamenhely van, nemsokára teherautó jön, mert a környéken sok a kidobott kutya, amelyik most erre-arira kószál, ösz- szeszedik hát őket, s majd Foton kosztot, szállást kapnak. Nos, a helybeli asszonyok, köztük a feleségem, összesúgtak, hogy Ban­dit nem engedik el, neki nem ízlene a közös koszt, ő nem tudná megszok­ni a bezártságot. Mert Bandi csak szabadon tud élni, és Bandi az; övék, a városé. A feleségem még azt is mondta,-többre tartja, mint sok em­bert, hisz jobb, hűségesebb. És nem volt egyedül ezen a véleményén. Persze az asszonyok olyat is állí­tanak, ami sértheti egyesek önérze­tét. Nem ilyen-e az is, hogy a mi világunkban egy csavargó kutya kü­lönb lehet, mint egy ember? % Még legendái: is szövődnek Bandi körül. Nem tudni milyen forrásból, de az hallatszik, hogy néhány nő rá­beszélte a sintért, hogy ne vessen hurkot Bandira, hogy úgy menjen el mellette az utcán, mint bármely más ember mellett. Hogy el merjen téríteni egy hatósági embert hiva­talos munkájától, csak azért, hogy egy kósza állat megmenekedjék a haláltól? Képtelenség! A sintér ál­lítólag azt mondta, hogy ő Bandit sohase látta, Bandi talán nincs is. „Micsoda város! micsoda embe­rek!” mondhatná valaki, aki a ma reggeli napsütésben is ott látta Ban­dit a város főterén hasalva, az ódon fekete kereszt alatt

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom