Pest Megyei Hírlap, 1983. február (27. évfolyam, 26-49. szám)
1983-02-19 / 42. szám
1983. FEBRUAR 19., SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 9 Egy népszerű daliam Nem kacsa a papagáj Kacsatánctigyben újságolvasó és rádióhallgató — főleg táncos lábú — állampolgáraink az elmúlt hetekben rendkívül sok információt szerezhettek. Hallhatták a rádióban, hogy az alig egy éve példátlanul népszerűvé vált — külföldi eredetű — dalocska (Irigykednek a kacsák, ők is járni akarják ..) tulajdonképpen magyarországi színpadokon már valamikor felcsendült. (Pl. Békéscsabán, Győrött, Szegeden.) Es nem is visszhangtaíanul. A Népszabadság 1965. február 24-i számában például a színikritikus ezt írja: Nem véletlen, hogy valamennyi dalbetétet nyíltszíni taps fogadott. Ezen dalbetétek között volt a Mint a törpepapagáj . .. kezdetű. E dalok a Bajnokcsapat című zenés vígjátékban hangzottak fel. A darab zeneszerzője Bakos Géza volt, versszövegírója Fülöp Kálmán. — Hát azért nehogy agyonsajnáljuk szegényeket... Igazamat bizonyítandó viszont erre provokációképpen néhány címet dobtam be, választ, várva. Efféleképpen: — Ez a dal, az a dal. Felelet: Szenes Iván szövege. — Volt-e más bolond. Felelet: Universal együttes. — Azt akarom... Felelet: Sárost Katalin. — Bűnt követtél el. Felelet: Zá- ray Márta. — El fogjuk felejteni. Felelet: ? — Búcsúzik a nyár. Felelet: zeneszerző — Bakos Géza. — És természetesen — tettem hozzá — a felsorolt dalok mindegyikének zenéjét Bakos komponálta. Mert hát azért kérdeztem. Nehéz volna megjósolni, hogy mi lesz kacsatáncügyben. A Szerzői Jogvédő Hivatal főigazgatójának nemrég elhangzott tájékoztatójából arra lehet következtetni, hogy egy ilyen ügyet igen sokágú és hosszadalmas procedúra követ. Főleg, ha az ágai-bogai az országhatárokon átnyúlnak. Követelésekről beszélt a főigazgató, amelyeket csak perben és peren kívül lehet érvényesíteni, az új alkotás és a nyilvánvaló idézet arányáról, megengedett taktusszámokról, dallamfutamokról... Mindezek természetesen felkészült szakértők asztalaira kívánkoznak. Minden lehetséges — Mikor hallotta először a külföldi kacsadalt? — kérdeztem Bakos Gézától. — Jó pár hete a rádióban valami hirdetés keretében. Először megdöbbentene mert nem emlékeztem arra, hogy a Bajnokcsapat feleselő dalbetétjét, amit a hatvanas évek elején írtunk, felvették volna, de hát gondoltam, végül is minden lehetséges ... Valóban sok minden lehetséges és talán egyszer az is kiderül, hogy a dalocska körül mi lehetett. Minden bizonnyal vizsgálják majd az esetet szerzői jogászok, zenei szakértők, és talán sikerül megállapítani, hogy mi volt előbb: a kacsa vagy a papagáj? — Egy körültekintő, igen képzett jogász még azt is felvetette, hogy esetleg mindkét szerző valamely harmadik forrást, például a folklór dallamvilágát használta fel. Furcsa helyzetben Sajnos az angol szerzőpártól, Werner Thomastól és Terry Rendűitől nem tudtam érdeklődni arról, hogy mit használtak fel. Bakos Gézával azonban beszélgethettem, és ő — pedig erősen törte a fejét — nem emlékszik, hogy valamely folklór mozzanat ihlette volna meg őt, amikor a Bajnokcsapatban Ludasiné és Jóska feleselőjét komponálta. — Engem elsősorban az izgat — mondta Bakos —, hogy ha például a darabot valamikor újra előadják, a nézők engem vádolhatnának azzal, hogy eloroztam a dallamot. Nagyon körülményes volna magyarázgatni, hogy az már több mint 20 évvel ezelőtt elhangzott... Valóban furcsa helyzetben vannak a slágerszerzők. A hírnév — különösen a népszerűvé vált dalok esetében — az énekest feltétlenül szárnyára veszi. Emlegetik az együttes nevét is. A szerző azonban igen gyakran elsikkad. Kérdés-felelet Egyik maliciózus, de könnyűzenei műveltséggel eléggé felvértezett barátom, amikor erről társaságban beszélgettem vele, így szólott: Szakértő vélemény Én csak egy szakértő véleményét szeretném itt idézni, nevezetesen L. Margit 22 éves kislányét, akit tegnap este kértem fel, hogy nyilatkozzék a H-i Rozmaring klubban, ö minden bizonnyal alapos mérlegelés eredrpényeképpen ezt mondotta: — Tudja, azért jó ez a nóta, mert olyan vicces. És mikor ezt táncoljuk, nem kell felvenni a fapofát, mint a legtöbb discoszámnál. Egymásra nézhetünk. Egymásra nevethetünk ... Hát ezért pergetik — miközben a szakemberek vitatkoznak — Werner Thomas és Terry Rendal angol kacsadalát a közvigadalmakon — Vándor Kálmán új szövegével. BÓDAY FAL Küzdés Korain Dezső festménye Oláh János: A mester------------ a lapátot, a keverőt, s | Fogta | maga keverte meg a — ---- habarcsot, csak aztán lökte oda a fiú kezébe a szerszámot. — Így! — mondta. — Kevés víz, sok keverés, amíg fokhagymaszaga nem lesz. — Fölhúzta az ínyét. Talán nevetni készült. De még idejében észbe kapott, és abbahagyta. A keverőbői a habarcsot a fiú már egyedül merte ki egy ütött-kopott vödörbe, s vitte az emeletre. A létra előtt megálltak. A mester elvette a vödröt, s a létrán függő kampóra akasztotta. Hozzálátott a munkához. Mindenféle mendemondák ter- jengenek az építkezésen, hogy a mester a pái'ttitkár rokona, hogy egy fél hízót adott az üzemi orvosnak, s az írta föl neki ezt a munkát, hogy szőlője van, és minden évben egy teli hordó móri ezerjót gurít be az építésvezető pincéjébe, de hát mindebből csak az volt biztos, hogy senki nem tud semmit, vaktában irigy ük tőle a könnyű munkát. A munka tényleg könnyű volt, és teljesen értelmetlen: a betonoszlopok apró pattogásait simította be habarccsal reggel héttől este ötig, és nem is akármilyen órabérért. A mesternél csak a fiúnak volt jobb dolga: naponta három-négy vödör habarcsot fölvitt az emeletre, ezenkívül szinte semmit se kellett csinálnia. — Felőlem úgy ütöd agyon az időt, ahogy akarod — lóink közül sokan ragaszkodnak a régi, megcsontosodott módszerekhez és formákhoz. Igaz, hogy sokkal egyszerűbb a sztereotipiákat ismételni, mint nyitott szemmel és füllel járni, mint felfigyelni az új jelenségekre: hogy kevesebb erőfeszítésbe kerül felvenni a telefont és meghívni ezt vagy azt az együttest, színházi előadást, mint felmérni a lakosság érdeklődését, megkeresni a motiváló tényezőket, s mindezekre építeni a folyamatosan megújuló programot. Sajnos, önkritikusan be kell vallanunk, hogy népművelőink között sokan vannak, akik a könnyebb, sablonosabb megoldást választják. Ha tömören akarom kifejezni gondolataimat: a lépésváltás szükségességét érzékelik kevesen! Nem sok ma még azoknak a népművelőknek, könyvtárosoknak a száma, akik hasznosítják azokat az információkat, amelyek egy-egy faluban, városrészben, kisebb-nagyobb közösségben beszédtémát jelentenek. Pedig — és ezt nagyon szeretnénk hangsúlyozni —, a közművelődés csak akkor találkozik a lakosság érdeklődésével, ha naponta reagál az eseményekre, ha okosan politizál, ha elősegíti a jó közérzet kialakítását, ha a műveltséggyarapító tényezőn túl, a politikai, gazdasági, szociális tényezők megoldásához is segítséget nyújt. Tapasztalatom, de meggyőződésem szerint is az emberek szívesen részesei olyan programoknak, amelyek egyéni szükségletük, érdekeik, a szőkébb vagy tágabb értelemben vett, de az egyénre valamilyen módon visszaható környezet problémáira reagálnak. Észre kellene már vennünk a gyakorlati munkánkban is, hogy a közművelődési tevékenység nemcsak a szűkebben vett kultúra fogalmát, hanem annak minden oldalú kibontakoztatását jelenti — intézményeink tevékenységében is! S, hogy kivédjem azokat az esetleges reagálásokat, hogy mindehhez a lépésváltáshoz sok pénz kell: azt mondom, hogy az elsősorban nemcsak pénz, hanem a népművelőben, könyvtárosban is kialakítható készség, szemlélet kérdése, és propaganda, tájékoztatás kérdése! Mielőtt megint a pénzt emlegetnénk, jusson eszünkbe — bár nagyon profán és leegyszerűsítő a hasonlat —, a bögrecsárdákra még sehol sem írták ki, hogy pálinka zugkimérésben kapható, mégis megtalálja, akinek ez az igénye. ////////////////////«« Ha a művelődési otthon, a könyvtár vállalja azt, hogy a szűkebb és tágabb környezetéből összegyűjtött információira alapozza hétközi és hétvégi programját; ha lemond arról az arisztokratikusnak tűnő szemléletről, hogy közművelődési tevékenységet folytatni csak a művelődési intézményben lehet; ha arra törekszik, hogy minél több barátot, propagálót, segítőt szerezzen munkájához, akkor képes lesz a megújulásra. A jelenlegi gazdasági helyzetben is sok mindenre elég a pénz, s ha az új feladatokhoz igazítjuk a költségvetést, ha a művelődés területén is rájövünk arra, hogy a szellemi energiák összefogása mellett az anyagi, technikai eszközök egy közös cél érdekében eredményesebben használhatók, akkor a hétvégeken is többen fordulnak majd meg a művelődési intézményekben. A művelődési otthonok, könyvtárak egy része már felismerte, hogy mindaddig kényszerpályán mozog, amíg belülről nem újul meg. Nem félek attól, hogy ha majd a hétvégeken elsősorban szórakozási, kikapcsolódási lehetőségeket kínálnak intézményeink, ne szolgálnák ezzel is az emberek önépítését, megújulását, s nem baj, ha a kötöttebb programok a szürkébb hétköznapokra maradnak. Nem ez a lényeg! Hanem az, hogy minél jobban tudjunk alkalmazkodni a valósághoz, hogy jelen legyünk a településeken, hogy ne a hétköznapok, vagy a hétvégek programozásán törjük a fejünket az íróasztal mellett, hanem hogy településben, jelenben, emberekben gondolkozva fordítsuk tevékenységünket a helyes irányba; folyamatosan szervezzük intézményünk köré mindazokat, akik támogatni tudják munkánkat, hogy rugalmasan alkalmazkodó, de hosszú távra szóló cselekvési .gondolatsort építsünk ki. Támogatom a hétvégék színesebb, gazdagabb közművelődési eszközökkel történő gyarapítását; nagyon fontos kérdésnek tartom, de csak abban az összefüggésben, hogy az egész hét, az egész év munkájának szerves részét képezze a jelenleginél sokkal inkább alkalmazkodó tevékenységformákkal. 5+2 a közművelődésben — írtuk a cikk feleimének. Fejtegetéseink végére érve így módosítanám: sokszor 7 (5+2) a közművelődésben. DR. TÓTH BÉLA, a Pest megyei Művelődési Központ és Könyvtár igazgatója mondta a mester —, akár le is fek- hetsz, de amikor füttyentek, akkor aztán lódulj! — . - volt, zsebük| Fizetésnap I ben a borítékkal----------------_ éppen elszéledőben voltak, amikor valaki nevén szólította a fiút. A művezető volt az. Betessékelte az irodába. A nagy, barna íróasztal mögött egy idegen férfi ült. A művezető, miközben a fiút leültette a fal mellé tolt rozoga székek egyikére, maga állva maradt. — Mind itt vannak? — kérdezte az idegen. A művezető bólintott. A fiú ekkor vette csak észre, nincs egyedül, negyedmagával hallgatja az idegent, aki úgy beszél, mintha nem is hozzájuk, hanem a puszta levegőhöz intézné a szavait. — Maguk fiatalok — mondta, s gunyoros mosoly villant meg a szája szögletében. — Akarnak-e többet keresni? — Itt rövid hatásszünetet tartott. — Helyes. Ügy látszik, jól választottunk, amikor magukra gondoltunk. Az új helyen többet kell majd dolgozniuk, de jóval többet is kereshetnek, akár a dupláját az eddiginek. Kérdés van? Nincs. Akkor hétfőn már az új helyen kezdenek. Jó munkát! Az új munkahely a födémkészítő telep volt. A fiú megállt a telepvezető előtt: — Tiszteletem — mondta. — Mi lesz a munkánk? — Nem kell elkapkodni — mondta a telepvezető, s barátságosan hátba vágta a fiút. — Azt kel! — mutatott a kapu előtt várakozó pótkocsis teherautóra, ami tele volt cementeszsákokkal — behordaniuk oda ... a raktárba. — S mindjárt mutatta is a telep közepén dülede- ző fészert. — Nem lehetne megkérni a sofőrt, hogy álljon közelebb? — kérdezte a fiú. A telepvezető válasz gyanánt hátat fordított, s bevette magát az irodába, * I ■ ■ — végeztek, már I Amikor I délután leheL ----- tett, a fáradtságtól támolyogva indultak el a barakk felé. — Na, megszolgáltátok a pihenést — mondta a telepvezető —. mehettek udvart söpörni. — Föl se nézett a kártyából. A szállítómunkások nem bírták tovább, kirobbant belőlük a röhögés. Féktelen jókedvükben a földre állított borosüveget is fölrúgták. A por szomjasan itta be a kiömlő folyadékot. Ettől némileg alábbhagyott a vidámság. A fiú lehajtott fejjel, megszégyenülten lépett ki a barakkból. — Dögöljetek meg — mondta már a söprűvel bajlódva valaki, és kiköpött a barakk felé. — Sose törődj véljük, a lényeg az, hogy megfizetnek — vigasztalta a másik. Mintha szándékosan intézték volna így, fizetéskor a barakk teli volt emberekkel, nem volt egy nyugodt zug, ahol megszámolhattad volna, rendben van-e a boríték. A fiú azonban már a fogásáról megérezte, hogy baj van. A kabátja szárnya alatt bontotta ki, számolta a pénzt, negyedannyi se volt, mint amennyit várt, amikor a mester lecsapott rá. — Na, mi van, hova szöktél, gyerek, hogy még elköszönni se volt időd? Olyan jó az új helyed? — Ügy beszélt, mint aki mindent tud. Fölöslegesnek látszott hazudni, de a fiú ellene szegült, csak azért is. — Jó — mondta. — Nagyon is jó — mintha attól, hogy egymás után többször is kimondja, nagyobb hitele lehetne az állításának. A mester lassan, megfontoltan fölemelte a tekintetét, és belenézett a fiú szemébe. A kék tekintet, miért volt ilyen valószínűtlenül kék, szinte kénysze- rítette, hogy tovább beszéljen, hogy egészpn belebonyolódjék a hazugságba. — Na, meló, az van, de megfizetik. Ilyen borítékot viszek haza, ni! — és mutatta, hogy ujjnyi vastag.---------------- a szemöldökét | Fölhúzta I a mester. —-------------— Nem hiszi? — ij edt meg a kétkedés első, nem is egészen bizonyos jelétől a fiú. — Kérdezze meg... — megakadt egy pillanatra, érezte, ide igazán szavahihető tanú neve kívánkoznék, s ilyen nem jutott eszébe, ugyanakkor azt is érezte, ha elveszíti a lendületét, az végzetes lehet. Bemondta a telepvezető nevét. S ettől a bennfentesen hangzó névtől, amit mintha valami makacs jóakarójának, atyai barátjának a neve lett volna, olyan bizalmaskodva, már-már sértő közvetlenséggel a hangjában ejtett ki, igazzá kezdett volna válni, ami nyilvánvalóan hazugság volt Csábító lehetőség volt ez. Maga is hinni kezdett benn?. S annyira belefeledkezel), észre se vette, hogy a mester eltűnt mellőle, nem hallgatja senki, a levegőbe beszél. Törő István■ Bejárók Most már a tél kemény foga ujjainak hegyébe fal bele-összeverödünk hajnali harangszóra, s borzongunk már jó ideje, mert nem ver föl a hajnal piros nyájassággal, mert sötétben járunk, alakunk tömény vonalát a fekete léghez fenjük, füstszagű léghez, melyben menetelnek hangok: szitkok, káromlások és istent éltetők — így utazunk mi reggelente: kivájva magunkat álmos ébrenlét iszapjából, s neuraszténiás hadakozással dörgiink a semmibe, ebben az ember-présben, céda levegő poshadt mosolyában, hadbanjárt lábainkkal talpig görnyedezve, de utcaiamnak szabályos ritmusában tél ködfiiggünye telepszik kipellengérezett sza [útiunkra.
