Pest Megyei Hírlap, 1983. január (27. évfolyam, 1-25. szám)

1983-01-26 / 21. szám

Boldogságkeresés két hangra

Kudarcnak köszönhettem az alábbi történetet; a férfiről

és a nőről. A tanya, ahová indultam, csábított gondozott portájával, a gémeskútjával, a frissen meszelt fallal. Mégsem nyertem bebocsátást. Az udvaron a felszerszámozott ló, rúd mellé fogva, a lábas jószágok pedig éktelen nagy hanggal voltak. Különösen akkor vált elviselhetetlenné a ricsaj, amikor a kapuhoz közeledve a három eb csaholásba kezdett. Egy kellemetlen öregember indult felém, s a kutyákat eszébe sem volt csitítani. Az öreg messzire révedő tekintete a semmibe bámult. Elkullogtam onnan a másik tanyáig, ahol is vidám csivitelő hang hívogatott, mondván, hogy a kutya nem is harap, különben is megkötötték. Míg befelé igyekeztem a tágas udvaron, egy régenvolt gazda gondos kezenyomát véltem felfedezni, de az istálló üresen tátongott, a fészer mellett egy Trabant állt.

Fiatal férfi jött elém, arca sárgás, beteges, s vastag, furcsa sapka ült fejebúbján. A pici konyhába invitált. A két gyermeket, a fiút és a lányt elhessentette az asztaltól, ahol kifestővel bíbelődtek éppen. A két testvér nevét tudakolva azok bátran válaszoltak, nem úgy, mint távoli tanyákon szoktak. Mikor már jegyeztem volna az apa nevét is, felfigyelt a férfi s szabódott:

— Ezek a gyerekek az élettársamé: velük kezdődik az élettörténetem.

Faggatás sem kellett, örül, hogy beszélhet valakivel.

— Jól látja, nem szoktunk még ide. Alig másfél éve vettem ezt a házat ötvenezer forintért. Akkor költöztünk be. De már a vétellel is meggyűlt a bajom. Amikor az öreg árulta, nem tudtam, hogy örökösei nem egyeznek bele az átírásba, gondolhatja, ebből is mekkora hercehurca lett. Pedig nem így terveztem, amikor rászántam magam arra, hogy új életet kezdek.

Korábbi házasságom sem úgy alakult, ahogy szerettem volna. Az asszonnyal napirenden voltak a perpatvarok. Egy kislányom van ugyan, nagyon szeretem, de úgy éreztem, ez sem tarthat vissza az új élettől. Margóval akkor már régen ismertük egymást. A két gyerek az élettársamé, mint már mondtam, ő nem akarta elhagyni őket, én sem bántam, ha velünk élnek.

Most azonban, azt hiszem, hamarosan kétfelé válik az utunk. Semmi nem úgy sikerült, ahogyan akkor elképzeltem. Mennyire igaz, lakva ismeri meg az ember a másikat! Néha hetekig nem beszélünk. Alig szólunk egy jó szót egymáshoz. Pedig nekem mindenképpen nyugalom kellene —, s lekapja fejéről a sapkát, mutatja egy friss műtét helyét. Nemrég jött ki a kórházból, nagy műtétje volt. Nem dolgozhat.

Nem is az a baj — mondja —, hanem az, hogy nem egyezik a természetünk. Amikor egybeköltöztünk, megállapotunk, hogy én a gyerekemet rendszeresen meglátogatom. Eleinte nem is szólt érte, de később mindig nagyobb ribilliót csapott. Aztán megesett, hogy késsel rohant nekem! Nem teheti meg velem, hogy visszatart a gyerekemtől, miközben az övét én nevelem.

Csak ez a ház ne volna! — sóhajt. Könnyen elmennék innen. Hová? Vissza a feleségemhez? Oda már nem. Az bizonyos, hogy itt már minden elromlott köztünk, csak a ház tart fogva. Én vettem, de hát ő hová menjen? A gyerekeket egy éve pereli Margótól az ura, abból is van a vita. Én pihenni szeretnék, ő meg éjszaka is fenn járkál, nyugtalan.

A kÖZCli nagyközség varrodájában találtam rá a két kicsi édesanyjára. Másfél éve dolgozik itt, a legjobbak között tartják számon. Szőke fiatalasszony. A múltról ő is szívesen emlékezik:

— Hamar asszony lettem — kezdi. Nemsokára jött a két gyerek. Míg csak udvarolt a férjem, nem derült ki, mennyire anyámasszony katonája. Hát az volt. Nekünk mindent az anyósom mondott meg, hogyan legyen. Még a pénzünket is ő osztotta be. Beleszólt az a legapróbb dolgokba. Férjem pedig durván letorkolt, ha emiatt szóltam. A gyerekektől tudom, azóta sem változott. Karácsonyra hét szem szaloncukrot kaptak ajándékba a nagymamától. Ketten. S azt is mesélték, hogy a férjem pedig tőle kérte a zsebpénzt. Ezért nem bántam meg, azóta sem, hogy eljöttem. A gyerekeket azonban nem adom! A kislányt a család nem is szerette. Már azért sem, hogy jány lett, na, meg azért, mert szemüveges. Az anyósom mondta is, hogy senki nem volt szemüveges a családban, honnan került ez a gyerek? Na, meg abból is nagy patália kerekedett, hogy fekete hajjal született. Azt már nem vetették szememre, hogy később, megszőkült. A férjem is mindig csúfolta: kis bandzsa — mondta, ez volt a legkedvesebb szava hozzá.

Imre, az élettársam, más volt. Mondtam már, akkoriban a férjem miatt sokat sírdogáltam. Egyszer éppen akkor hagyott magamra, amikor a tévé elromlott. Mondom is a szomszédasszonynak. Feleli nekem, hogy majd ő küld egy jó szerelőt. így jött Imre először hozzánk. Látta, hogy ki van sírva a szemem, s megkérdezte, mi bajom. Elpanaszoltam az összes bánatom, ő is elmondta, hogy neki sem sikerült a házassága... S utána egyre többször találkoztunk. Eleinte csak titokban, de egy kis faluban semmi sem marad titok.

Később már a gyerekek óvodai díját is ő adta nekem, a férjem mindezzel nem törődött, sőt, azt se bánta, hogy elmegyek talán.

Imrével rengeteget voltunk együtt nappal. Mint szerelő, az idejét magának osztotta be, vitt ide-oda kocsival, míg a gyerekek az óvodában voltak. Más volt, kedves volt és jóképű. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar elromlik minden. Pedig milyen másként indult!

Igaz, még az elején óvtak néhányan, hogy bizony ő másokhoz is járt „szerelni”, jó lesz, ha vigyázok. Nem volt először semmi baj, csak úgy fél év múlva kezdődött, amikor már idejöttünk a tanyára, otthagyva a sajátot. Elmaradozott, Elhittem, hogy a gyerekéhez megy, de előfordult, hogy két napig sem jött vissza. Itt maradtam, idegenben a tanyán, a két gyerekkel, folyton egyedül. Egyszer utána mentem. A kocsija egy másik asszonynál állt. Aztán az új munkahelyén is mondták, valakivel összeszűrte a levet.

Egyre Idegesebb lettem. A gyerekekkel ő meg türelmetlen. Egyszer felkaptam a kést is, mert a kisfiámmal durva volt. Akkor valami olyat is mondtam, hogy elvágom a nyakát, ha az én gyerekeimet bántja. Aztán, mikor beteg lett, s műtötték, bizony aggódtam érte. Munkatársaim a megmondhatói, mennyit sírtam miatta. Naponta telefonáltam a klinikára. S amikor mentem, az orvos el akart küldeni, hogy mit keresek itt naponta, ne zavarjam a beteget az intenzív szobában. Azt állította: itt voltam már tegnap is. Dehogy én voUam, a régi felesége járt hozzá. Tehát még ő is van? Nagyon rosszulesett. Gyógyulása óta megint napokig nem volt itthon. Az ünnepekben sem. Én mindig egyedül, megint csak a két gyerekkel. De még mindig bízom egy kicsit. Ha elmennénk a tanyáról, talán adnának egy lakást a községben. Talán jobb is lenne. Rendbehozhatnánk a dolgot. Nem is tudom. Vagy megint kezdjem el, ... egyedül?

Szalai Mária

Júlián

Fiafalok klubja Rátkevén

Tegnap munka, ma nosztalgia

j! A Pest megyei községek 2 KISZ-bizottságainak közös ^gondja, hogyan juttassák a ^fiatalokat megfelelő szóra| kozási lehetőségekhez, mií ként segítsék elő, hogy sza^ bad idejüket hasznosan, érdeklődési körüknek megfelelően tölthessék. Sok faludban az egyetlen, közösségi d összejövetelekre alkalmas d hely még ma is a kocsma í vagy a presszó. A megszoíkott szombat esti discóba f, pedig a szomszéd községbe de» átmenni. Akit egyik led hetőség sem vonz, annak d marad a családi körben, a dtv mellett töltött esték jól * ismert unalma.

Négy délután, este

Ráckevén, a községi KISZ- alapszervezet kezdeményezésére és a társadalmi szervezetek segítségével 1977-ben készült el a pinceklub. Hetenként négy délután és este áll a fiatalok rendelkezésére. Annak idején a klubszervezés láza, az önálló helyiség építése, sok fiatalt vonzott a kezdeményezők köré. Az ifjúsági klub megnyitásakor több mint hatvan tagot számláltak. Már a kezdet kezdetén kicsinek bizonyult az egyetlen helyiségből álló létesítmény. Jelentősebb programok — filmklub, TIT-előadások, discó — alkalmával pedig egyszerűen nem tudták leültetni az érdeklődőket.

— Még 1977-ben felajánlotta a művelődési ház bővítésre a pince addig raktárnak használt nagyobbik helyiségét és az összekötő folyosót is — ismerteti az előzményeket Cserna János klubvezető. — Mindkettő nagyon elhanyagolt állapotban volt, ötven centiméteres, árvizek után visszamaradt üledéket kellett kihordanunk. Amíg az első helyiség rendbehozására és berendezésére volt százezer forintunk, most egy fillér készpénzzel sem rendelkeztünk. A művelődési ház megvette a szükséges anyagokat, mi pedig évekig pucoltuk, tisztítottuk, vakoltuk, burkoltuk az új helyiséget. Decemberben végre elkészültünk. Februárra tervezzük a hivatalos átadást, bár nem tudjuk, hogy a legszükségesebb berendezési tárgyakat honnan fogjuk előteremteni.

Titokban, szökve

— Változik a klub élete, programja?

— Egyelőre nem. Kényelmesebben elférünk, lehetőségünk lesz arra, hogy párhuzamos programokat szervezzünk. Igaz, hogy most nincs olyan helyszűke, mint évekkel ezelőtt volt. Az induló klubtagok közül sokan családot alapítottak vagy elköltöztek Ráckevéról. Felére apadt az érdeklődők száma.

— Mi az oka, hogy a mai tizenévesek nem lépnek a „kiöregedett” klubtagok helyébe?

— Ök nem vettek részt az építésben, nincsenek szoros kapcsolataik a régiekkel. Még discóba is inkább a szomszéd faluba járnak, ahol szeszesitalt is mérnek. Tavaly kezdtünk hozzá a szervezéshez, keressük a kapcsolatot az általános iskolát végzett és középiskolás, helyben lakó fiatalokkal. Nem egy közülük rá is érzett a dolog ízére, de érdekes módon olykor ellentétekbe ütközünk. Előfordult, hogy a szülők nem engedik kiskorú gyereküket, mert nem ismerik eléggé tevékenységünket.

— Nagyobb biztonságban érzik, ha a gyerek a Dunapartra megy sétálni a barátnőjével, mintha harmincadmagával sakkozik, pingpongozik vagy zenét hallgat a klubban. Néhányuknak titokban kell leszökni hozzánk, előfordult, hogy megpofoztak otthon egy kislányt, mert részt vett valamelyik programunkon. El is határoztam, hogy felkeresem majd néhányuk szüleit és megkérem őket. ne tiltsák a gyereket attól, ami ió és hasznos.

Filmklub is lesz?

— A régi tagok nem látogatnak el néha?

— Dehogynem. December végén szerveztünk számukra egy nosztalgia-bulit. Megmutattuk az új termet, hatvanan jöttek el, szinte a teljes tagság. Bár már aktívan nem vesznek részt a klub életében, sokukkal szoros baráti kapcsolatban maradtunk. Ezt tartom a közösség egyik legnagyobb eredményének. Akik itt megbarátkoztak, mindig számíthatnak egymás segítségére a magánéletükben is.

— Mik az idei terveik?

— Először is szeretnénk teljesen befejezni az új helyiség

Alig néhány órával azután, hogy felröppent a világviszonylatban is rendkívülinek számító eseményről szóló hír — hétfőn Tarjányi Sándorné öt egészséges gyermeknek adott életet —f hazánkban a közfigyelem előterébe került a Tarjányi család.

A Kiskunfélegyházán élő Tarjányiék egy szoba komfortos lakásban laknak. Ez ameddig csak egy gyermekük volt — az 5 éves Brigitta — elegendőnek is bizonyult hármójuk számára. Most azonban természetesen meglehetősen szűkös lenne, ezért a kiskunfélegyházi Város Tanács elhatározta: amire az apróságok hazaérkeznek, legalább négyszobás családi ház várja a gyerekeket és a szülőket.

A várhatóan jó lakáskörülmények azonban még nem oldanak meg minden gondot.

építését, berendezését. Aztán hozzákezdünk a művelődési ház kertjének rendbehozásához. Ifjúsági parkot akarunk csinálni, hogy nyáron ne kelljen a pincében tölteni a délutánokat. Padokkal, asztalokkal, sporteszközökkel akarjuk felszerelni a kertet. Továbbra is folytatjuk eddigi programjainkat, a TIT-előadásokat, a discót — és ha a KlSZ-bizottság anyagi támogatását megkapjuk — akkor filmklubot is szervezünk. Reméljük, hogy a nosztalgia-buli résztvevői helyére új tagok lépnek.

Márvány! Agnes

Az öt apróságot füröszteni, öltöztetni, etetni egy ember számára szinte teljesíthetetlen feladat. Ezért a tanács biztosítja, hogy a gyermekek hazatérése után gondozónő segítsen az édesanyának a kisbabák ellátásában.

Dr. Szigetvári Iván, az OTKI szülészeti klinikája adjunktusának kedd esti tájékoztatása szerint Tarjányi Sándomé, az ötösikrek édesanyja jól érzi magát, már egyedül sétál a klinika folyosóján. Meglátogatta a koraszülött osztályon gondozott újszülötteit és nagy örömmel fogadta férjét, ötéves kislányát, a nagyszülőket, a rokonokat.

Az öt újszülöttet továbbra is inkubátorban óvják. Egészségi állapotuk jó, testsúlyuk a vártnál kisebb mértékben csökkent. Mozgékonyak, elevenek, rúgkapálnak, sírnak — miként a csecsemők szokta.

Lovasnapok, folklór

Falusi nyaralás

Az utóbbi időszakban világszerte megnőtt az érdeklődés a falusi turizmus iránt. Részint a szállodai, utazási költségek növekedése indokolja ennek a viszonylag még olcsó formának a térhódítását, de nem kétséges az sem, hogy az idegenforgalmi szakemberek — a turizmus számára — lehetőségeket fedeztek fel a falu és a vidéki élet hagyományaiban, hangulatában. Egy ENSZ-jelentésben olvasható egyebek között, hogy például Svájcban a szállodai helyek csaknem 60 százaléka a jobbára falusinak mondható hegyvidéki településeken található. Írországban 1982-ben 4,2 millió font sterling bevétel származott az falusi turizmusból.

A falusi turizmus Magyarországon is számottevően fejlődött az elmúlt években. Általában ízletes, házias ételek közül választhatnak a vendégek. Egyre népszerűbb a tanyai üdülés, például Bács-Kiskun megyében. A Vas megyei Kőszegen és az őrség falvaiban hetente egy alkalommal pedig disznótorra várják a vendégeket.

Pest megyében éppen a közelmúltban foglalt állást a Hazafias Népfront megyei bizottsága a falusi turizmus népszerűsítésének kérdésében. A testület megállapította: nemcsak az olcsóbb árak miatt fordul az érdeklődés a falvak idegenforgalmi látványosságai felé. A falusi építészet, a hegyvidék. a tanyavilág kulturális hagyományainak megismerése izgalmas élményt kínál a turistáknak. Évek óta folklórprogramok várják a vendégeket a Tápió mentén és az észak-alföldi falvakban. Sok ezren tekintik meg minden évben a zsámboki lakodalmas szokások bemutatóját, s több tízezren látogatják a Dömsöd mellett megrendezett lovasnapokat is.

Gombó Pál:

_-Xr véazeteá tióztítőázereli

Az igazgató — ősz, szórakozott és rutinos férfi — kiszállt autójából és udvariasan biccentett Csórinak, aki messziről köszöntötte. Mielőtt azonban a fiatalember elhaladt volna előtte, eszébe juott: hiszen ez — a nevét nem tudta — mérnök lévén értelmiségi. Megszólította tehát:

— Ott lesz a hétfői tanácskozáson?

— Igen. Persze. Természetesen — rebegte Csőri.

— Remélem, felszólal? — kérdezte az igazgató, mert illett valamit mondania, és mert hitt a demokratizmusban, vagyis abban, hogy a demokratizmust manapság jónéven veszik.

— Hát igen, ha úgy tetszik látni, hogy én fiatal létemre...

— Ügy látom! — jelentette ki az igazgató vitákat lezáró hangján, meit megpillantott egy művezetőt, akitől fontos dolgokat akart megkérdezni a pneumatikus szálak reagálásáról a mechanikai behatásokra.

Csőri kellemes izgalmi állapotba került. A délelőtt folyamán minden ismerősnek, akivel összetalálkozott amúgy mellékesen megemlítette, hogy az igazgató személyesen kérte fel, hogy a hétfői tanácskozáson hallassa szavát. Többen irigyelték, Júliának egyenesen az volt a véleménye, hogy kiszemelték őt valamire. Ám ugyancsak Júlia kevert ürömöt az örömbe, amikor megkérdezte: „És miről fogsz beszélni?”

Ezt a kérdést, mint zavaró mellékkörülményt, egyelőre elhessegette. Júliának azt felelte: „majd meghallod”, és később ezt válaszolta másoknak is.

Később, már otthon, örült ennek igazán.

— Nézd, Csibikém — mondotta a feleségének —, persze, mondhatnék én valami nagyot, bátrat, ámde egy fiatalembertől az ilyent nem veszik jó néven.

Az asszony buzgón takarított közben és így szólalt meg:

— Borzasztó ez a toliseprő, jön ki belőle a toll, több piszkot csinál, mint amennyit elhord.

Csőri már éppen készült a kirobbanásra, hogy lám, lám, ő országos dolgokon töpreng, ami magában véve sem kis dolog, hát még ha a karrierjéről van szó, amikor egyszerre ötlete támadt, és miként színészjelöltnek a vizsgán, arca borúról derűre váltott.

— De hiszen az idea remek! A takarítószerekről fogok beszélni. Odabent az irodában minden mindig piszkos, a padló és az ablak, a vécé és a mosdókagyló. Kritika ez? Igen! Nagyképűség? Nem. Munkatársaim örülni fognak, a főnökség szintúgy, hiszen nem kényes problémákat feszegetek.

Szombaton és vasárnap a felszólalásán dolgozott. Különösen tetszett neki a következő kitétel: „A halnak sem mindegy, milyen vízben él, nekünk sem, milyen környezetben. A piszok félbetegség'.”

... A tanácskozás csak nyúlt, nyúlt, nyúlt. Az elnökségben megjelent maga Szohovec elvtárs is, és szorgalmasan jegyzetelt. Csőri már attól félt, nem kap szót, de tizenegyediknek őt szólították a mikrofonhoz. Kiment a sorok közti úton, úgy, ahogyan ki kell menni, odaállt a mikrofonhoz, úgy, ahogyan kell, még krákogott is, aztán megszólalt:

— Tisztelt Tanácskozás! Egy olyan tárgyat kívánnék itt érinteni, amelyről eddig nem esett szó. Nevezetesen a tisztaság ügyét, mert kérem, szobáink és mellékhelyiségeink piszkosak, a takarítószerek...

Szohovec ebben a pillanatban felkelt és elindult kifelé. Azért kelt fel, mert vannak természetes szükségletek, amelyeket huzamosan nem lehet visszatartani. Ám hirtelen távoztára a sorok között suttogás támadt, sok-sok pusmogás, együttvéve bizonnyal állíthatjuk, olyan hangerejű és hatású, hogy senki sem hallotta vagy legalábbis nem hallgatta Csőri további szavait. Amikor befejezte („A piszok félbetegség!”) a szokásos féltaps elmaradt, síri csend honolt a teremben.

A következő felszólaló így kezdte szavait:

— Szemben Csőri kartárssal, én nem holmi takarítószerekről akarok beszélni, hanem társadalmunk néhány égető problémájáról, amelyet a mi közösségünk is érez, megérez ...

Szohovec ekkor már megint ott ült az emelvényen. És kitartott rendületlenül, figyelt az újabb személyre is, aki a mikrofonhoz lépett és azt mondotta bevezetőben: „Lehet, hogy a takarítószerek rosszak, de nem méltó nekünk ilyesmikre fecsérelnünk az időt, amikor ..

Végre Szohovec emelkedett szólásra Mérsékelten beszélt és mérvadóan. Többek között ezt mondotta:

— Az igazat megvallva, nem hallottam Csőri elvtárs felszólalását, de hallottam, mit tartanak róla önök. És én azt vallom: a tömegek szava nem véletlen. Minden bizonnyal igazuk van tehát önöknek, amikor elítélik, hogy felelős gyülekezet takarítószerek úgymond tematikájára fecsérelje az idejét. Nem seprűkről van itt szó, hanem ... (Spontán derű, majd taps.) — örökítette meg itt a jegyzőkönyv a tényeket.

Attól kezdve Csőrit a vállalatnál csak a Takarító Csórinak hívták és komolyabb vezetők úgy nyilatkoztak róla: aprólékos, kötözködő jellem, vezető tisztség betöltésére alkalmatlan. Júlia pedig bár női szíve nem volt kegyetlen, együttérző szavait így kezdte: szegény Csórikám.

Ajándékok Taijányiéknak

Otthon az ötös ikreknek

;

1983. JANUAR 26., SZERDA