Pest Megyei Hírlap, 1983. január (27. évfolyam, 1-25. szám)

1983-01-15 / 12. szám

mrcrrt _4______________________________________________________________________________' xMÉÍÍB___________________________________ 1983. JANUAR 15., SZOMBAT Színházi levél Átmenetek Tehát a helyzet jelenleg a követ­kező: a) A Népszínház — Várszínház néven ismert színház már az előző, az 1981/82-es évad közepén megszűnt. A társulat egyik része az új vezetésű Nemzeti Színházhoz került (mivel a Népszínház — Vár­színház vezetői a Nemzeti ve­zetői lettek, magukkal vitték korábbi társulatuk egy részét). A társulat másik része maradt a Népszínház tagja (de ez a Népszínház nem azonos a ko­rábbi Népszínházzal, mert a Várszínház már nem az övé, és feladatai is mások, s igaz­gatásiig is önálló lett). b) Szétvált a Nemzeti társu­lata (a korábbi együttes). Egyik fele maradt a Nemzeti­ben, ahol a Népszínház — Várszínházból érkezettekkel al­kotja a Nemzeti jelenlegi tár­sulatát. A Nemzeti társulatá­nak másik feléből megalakult a Katona József Színház együt­tese mint önálló színház. Ve­zetői a Nemzeti volt vezetői. c) A Várszínházból, a koráb­bi Népszínház — Várszínház főszínházából a Nemzeti kama­raszínháza lett. (Már volt az, az 1920-as években). A Nemze­ti korábbi kamaraszínházából, a Katona József Színházból lett az önálló Katona József Színház. d) A Józsefvárosi Színház, mely korábban a Népszínház t~ Várszínházé volt, az új Nép­színház bázisszínháza lett, de nevében maradt Józsefvárosi Színház. Eddig világos? Nomármost. Ezekkel a szervezeti változásokkal, me­lyek gyakorlatilag csak január 1-től teljesek és véglegesek, mert bizonyos pénzügyi-gazda­sági kérdések csak ekkor ol­dódtak meg, értelemszerűen egy sor más változás és csere is szükségessé vált. Mindenekelőtt műsor-kérdé­sekben. a) A Katona József Szín­házba került a Nemzeti ko­rábbi repertoár-darabjaiból például a Két úr szolgája (amit a Fővárosi Művelődési Házban mint ideiglenes kamaraszín­házban játszott a Nemzeti); ide került a Halleluja, melyet a Játékszínben mutatott be a társulat annak idején; itt játsszák a szintén a Játék­színben bemutatott nemzeti színházi produkciót, az Emig­ránsokat is; itt van műsoron a nagy Nemzetiben bemutatott Oresztész és a Mirandolina. Mindezek ezért (is) kerültek át a Katona Józsefbe, mert szereplőik most ennek a szín­háznak a tagjai, és a rendezők is a Katona Józsefben dolgoz­nak. b) A Nemzetiben maradt a korábbi produkciók közül a Haromgarasos opera és A szá­zai menyegző, mert ezek szí­nészeinek jelentős része a Nemzeti tagja. A Nemzeti az eredeti várszínházi produk­ciókból megtartotta a Várszín­házban azokat az előadásokat, melyekben a jelenlegi Nemze­ti társulatának tagjai játsza­nak többségben, s a rendezők is a mostani Nemzetiben dol­goznak. (Ezek az előadások: a Csíksomlyói passió, a Fator­nyok, a Két árva, a Naplemen­te előtt.) c) A Józsefvárosiban is ment olyan előadás, melyben a je­lenlegi Nemzeti társulatának tagjai — azaz a korábbi Nép­színház — Várszínház művé­szei — játszottak: az Ezek a kísértetek! Ezt a darabot most átvitték a Nemzetibe, s ott pre­miernek számít, pedig az otta­ni első előadás gyakorlatilag a vígjáték 38. előadása volt, mert harminchétszer már a Józsefvárosiban ment, hiszen majdnem pontosan egy.évvel ezelőtt volt ott a bemutatója. Ez is világos? Mert ha nem, azon sem csodálkozom. A főváros színházi életének ez az átmenetisége — vagy legalábbis az a mozgás, mely lassan egy éve kezdődött, és csak most látszik elcsitulóban lenni — természetesen más következményekkel is jár. Gon­doljunk például csak arra az egyszerű tényre, hogy mit je­lent egy a Nemzeti nagymére­tű színpadára elképzelt elő­adás, mondjuk az Oresztész átvitele a harmadakkora szín­padé Katona Józseí Színház­ba, vagy éppen fordítva: a Jó­zsefvárosi kicsiny színpadáról a Nemzeti színpadára vinni az Ezek a kísértetek!-et. Módosí­tani kell a díszleteket. Át kell igazítani a színpadi mozgást, a színészi játékot, még a hang­erőt is. Más lesz a világítás, mások a technikai körülmé­nyek. És más lesz a befogadó közeg, a színház, a nézőtér. Gyakorlatilag egy más elő­adásnak kell megszületnie, hi­szen egyetlen produkció sem lehet független a színháztól, melyben létrejön. De vannak más gondok is. A Nemzeti Háromgarasos ope­rájában például egész sor olyan művész szerepel, aki most a Katona József Színház tagja. Mivel az előadást Jurij Ljubi­­mov rendezte, még az átigazí­­tás, az új szereplők beállítása sem oldható meg, hiszen Lju­­birnov nem tud ezért újabb egy-két hetet Budapesten töl­teni, maga a rendezés pedig bizonyos értelemben védett; nem lehet csak úgy belenyúl­ni, átformálni. Aztán ott van a Katona Józsefben a Hallelu­ja vagy az Emigránsok. Fősze­repekben játszanak bennük a jelenlegi Nemzeti tagjai. Még­hozzá igen kitűnően! Nem len­ne értelme másik szereposz­tást csinálni. így viszont hihe­tetlenül bonyolult színész- és műsorterv-egyeztetéseket kell megoldani, mert két, sőt, a Várszínházát 1st tekintve,- há­rom színház műsortervére, a színészek itteni, és még sok más elfoglaltságára kell tekin­tettel lenni. Ezek után nem megle­pő, ha a Nemzeti — meghirdetett és többször hangsúlyo­zott műsorpolitikai, művelő­déspolitikai elveivel, célkitű­zéseivel nem éppen egybevá­góan — még a könnyed Eduardo de Filippo-darabot is átviszik a Józsefvárosiból, hi­szen az egy kész, komplett előadás, a színészeivel nincse­nek egyeztetési gondok, és a színház azzal is egy kis leve­gőhöz jut a mostani átmeneti szezonban a ténylegesen rá vá­ró feladatok megoldásához, ha ezt a darabot is eljátssza pár­szor. Átmeneti — írtam már több­ször. Igen, ez a mostani évad a budapesti színházak egy ré­szénél feltétlenül annak szá­mít. Az átmenetiség, az ideigle­nesség a lovagiasság szabályai szerint elnézést, kíméletet, tü­relmet érdemel. De egyszer vé­ge lesz az átmeneti éveknek is — remélhetőleg mielőbb. És akkor, értelemszerűen, már nem lesznek okok az ud­variaskodásokra. Krimidömping Késsel a hátamban Ez az év is jól kezdődik. A Magyar Televízió január 4. és 9. között, egyetlen műsorhéien, négy bűnügyi filmet vetített nézőinek, s a 2. heti televíziós program sem volt szűkmar­kúbb. Szinte minden nap talál­kozhattunk a képernyőkön Derrickkel, Petrocellivel, Char­lie angyalaival meg a többiek­kel. Félreértés ne essék: nem va­gyok a krimi esküdt ellensége. Időnként szívesen olvasok, né­zek bűnügyi történeteket, egy­­szer-egyszer még azt is elvise­lem, ha tizenöt éves fiam tan­könyvei, füzetéi alatt egy-egy színes fedelű új krimijét la­pozgatja, vagy könyörög, hogy a képernyőn 21 óra után kez­dődő. számára nélkülözhetet­len történetet is megnézhesse. A televízió krimidömpingjét azonban már-már sajátos pressziónak kell tartanom. Tessék egyre több krimit néz­ni? tessék késsel a hátban él­ni... Kell a krimi! — mondják —, a közönség követeli. És nem követeli a képernyőre Fábri, Jancsó vagy kosa Ferenc hő­seit. Tessék mondani, azt is pontosan kottázzák a nézői levelek, telefonok, hogy egy. kettő, három vagy tucatnyi krimi nélkülözhetetlen hetente az életünkből? Vagy csak ál­talában követelőző a néző? És melyik néző? Mert nyilvánva­ló, a szerkesztők azoknak a nézőknek az álláspontját nem ismerik, akik nem írogatnak leveleket, nem telefonálgatnak. Persze, nem minden mate­matika, hanem jó ízlés kérdé­se. S egy ponton túl már po­litikai érzék kérdése is. Egyet­len gondolkodó ember előtt nem lehet vitás, hogv heti há­rom, négy közepes-rossz kri­mi a családi kénernyőn milyen hatást gyakorolhat, mondjuk a fiatalok gondolkodására, ér­tékmérlegelésére. Arról már nem is beszélek, ismerünk egy-két példát a kö­zelmúlt filmes történetéből, hogy évtizedes krimidömping képes elsorvasztani egy-egv ország nemzeti filmgyártását is. Ki fog nálunk Charlie an­gyalai után sorba állni a mo­zipénztárak előtt, hogy egy filmszociográfia mai társada­lompolitikai kérdésein töp­rengjen? Nem kellene ezen változtatni? Erdős István Bajusz nélkül is juhász maradt Pásztortűznél — betyárokról Szamaras bácsinak ismerik a faluban. Szekerét ugyanis kél szamár húzza. Ma már nyug­díjas Koncsik József, de a hű segítőtársak nélkül el sem tud­ná képzelni az életét. Hiszen a juhász szamár és kutya nél­kül csak félember lehet. Szégyenkezve húzogatja ma­gán téli bekecsét, s ahogy le­ül a fotelbe, sáros gumicsiz­máját gondosan maga alá húz­za, hogy minél kevesebb lás­sák belőle. Négy fal között nem élet az élet — Kint voltam a határban, azért nézek így ki — tolja res­telkedve a feje búbjára bar­na báránybőr kucsmáját. — Hiába vagyok nyugdíjas, csak nem bírom az életet a négy fal között.'Meg a juhokkal va­ló foglalkozást sem lehet csak úgy abbahagyni. Ki is kérik a tanácsomat nemegyszer. Koncsik József azonban nemcsak pásztorember, ha­nem megyeszerte népszerű nótafa, aki a tápiószentmár­­toni Aranyszarvas együttes­nek is tagja. A fellépéseken magára ölti ürügombos mel­lényét, fejébe csapja a pörge juhászkalapot, s az elmarad­hatatlan kampós bot se:n hiányzik. De nemcsak a meg­jelenésével arat osztatlan si­kert, hanem előadásmódjával és az öreg pásztoroktól ta­nult dalkincsével is. Ezek kö­zül nem egy olyan akad, ami a magyar népzene új, isme­retlen színeivel kápráztatja el a hallgatóságot. Nem véletlen, hogy Tóth János, a helyi művelődési ház igazgatója magnetofonszalag­­ra vette ezeket a dalokat, s alapos szakmai elemzés kísé­retében elküldte a Népműve­lési Intézet országos pályáza­tára, ahol decemberben má­sodik helyezést ért el. — Tudja, kedveském, sok mindenhez keil értenie ám egy juhásznak. Nemcsak azért, mert vándorélet a miénk és főzni-mosni kell magunkra, hanem azért is, mert követ­keztetni tudunk az időjárásra, a jószágot tanítani, gyógyíta­ni kell, no meg a ravaszság sem árt — simítja végig orra alatt huncut kacsintással nem létező bajuszát. Elérti kérdő pillantásomat, mert beletörő­dő hangon mondja: — Szép nagy, kackiás bajuszom volt nekem mindig. De levágattam, mert sokat ugrattak miatta a környékbeli gyerekek. Mit vi­hogjanak rajtam — nem igaz? Koncsik József nem beszél róla, de a pásztomépről illik tudni, hogy messze földön hí­res nótázó valamennyi. Tóth János tanulmányában olvas­tam: Ha szent Mihály napja után összejönnek a Kutyaka­­paróban, hát annak hire megy a környélcen, s arrafelé tart valamennyi zenész cigány, akinek van bátorsága a juhá­szok között meghúzni a hege­dűt. Mert isten tudja, melyik áll elő olyan nótával, amit a világ összes százforintosáért is képtelenség elhúzni, pedig ar­rafelé minden cigány minden nótát ismer. ... előfordult már olyan is, hogy amíg a juhá­szok a kocsmában mulattak, addig a cigányok kinn a sza­márnak húzták. De hát száza­sokat lengetett a vonóban a pusztai szél... Meg is gyűlt a baja a gazdával A hetvenéves Koncsik Jó­zsef Beretvás János méltósá­­gos úr birtokán született, Kö­­röstetétlen-pusztán, ahol édes­apja, Koncsik Mihály gulyás volt. — Engem is gulyásnak szánt az apám, de én mindig csak a birkát szerettem, öthónapos voltam, mikor édesanyám meghalt. Engem jószerivel a puszta nevelt, hiszen ötéves korom óta dolgozom. Nem is jutottam soha tovább a máso­dik eleminél — mosolyodik ef szomorkásán. — Kezdetben együtt kellett legeltetnem a Takács István T v-f ig y e l ő' Műsor, az a hullámvölgy, amely televíziónk jelenlegi műsorát jellemzi, csak nem akar hullámheggyé magasodni. Akárcsak az utóbbi hetekben, ebben a most odahagyott né­hány napban sem került a képernyőre olyasmi, ami a legszélesebb közönség fantá­ziáját amúgy igazában meg­mozgatta volna. Jó, jó, azért most is volt egy s más, ami a nézőknek egy bi­zonyos csoportját koncentrál­tabb figyelésre biztatta. A Stúdió ’83-ban Köpeczi Béla művelődési miniszter egy egész órán át hangzó nyilat­kozata például bizonyára éb­ren tartotta azokat, akik nem­zeti kultúránk és művészetünk jelen helyzete, illetőleg jövő­beli alakulása iránt felelőssé­get éreznek. Ugyanígy a Kró­nika című sorozat újabb része A Várszínházban mutatták be Viktor Szlavkin: Egy fiatalember felnőtt lánya című színművét. Renűezö: Iglóűi István m v. A képen: Fülöp Zsigmond, Jobba Gabi, Ferenczy Csongor és Fonyó István. is a készülékek elé paran­csolhatta a közelmúlt gyászos históriai eseménye — a hír­hedt doni hadjárat — iránt ér­deklődő tömegeket. És szint­úgy a Panoráma legutóbbi adása, amely egyrészt a len­gyelországi helyzetet elemezte nyílt szavakkal, egyenes be­széddel, másrészt egészen em­berközelből mutatott be egy magyar külpolitikust, neveze­tesen Szűrös Mátyást, az MSZMP KB külügyi osztályá­nak új vezetőjét, aki rendkívül rokonszenves stílusban pálya­futásának személyes mozzana­tait is felidézte. Nos, úgy nagyjából a föntl jelentkezések emlékképei tűn­nek maradandóbbaknak, ami tulajdonképpen jó, hiszen rendre fontos és ko­moly eszmecserék, elemzések hagyták ezeket a mélyebb nyomokat. Az viszont már egyáltalán nem jó, hogy eze­ken kívül szinte semmi szem­­revalóbb látnivalót nem sorol­tak be,az illetékesek! Az One­­din ugyebár olyan, -mint a menzakoszt — eszi az előfize­tő vagy nem eszi; nem kap mást —; A konyha, Arnold Wesker darabja lefényképe­zett színház volt; Charlie an­gyalai pedig egy híján, furcsa mód, kicserélődtek. Csak Sab­rina maradt, a másik két új leányzó pedig minden szépsé­ge ellenére olyan, de olyan jellegtelen, hogy miattuk iga­zán kár volt folytatni ezt a közkedvelt sorozatot. Becses apróságok No, de azért ne hagyjuk itt abba a szót, hanem idézzünk fel még egy adást annak tanulságos tartalma okán, valamint azért, mert abban szűkebb országré­szünk, Pest megye is érdekel­ve volt. A Helyünk a világban című sorozat Becses apróságok el­nevezésű darabja érdemli meg, hogy külön is foglalkozzunk vele, mert abban számos olyan dologról tanakodtak, ami a szó legszorosabb értelmében a mi zsebünkre megy. Nevezetesen azoknak a nem nagy tételű mezőgazdasági árucikkeknek az eladhatóságát vitatták meg egy stúdióbeszél­getés keretében, amelyekért mégls-mégis hozzájuthatunk néhány milliócska devizához. Melyek ezek? Például a méz, például a fűszerpaprika és például néhány gyógynövény meg szintén néhány virágféle. Ami a mézexportunkat il­leti, azzal úgy tűnik, nincs nagyobb gond. Minél több ún, fajtaméz kell, és akkor meg­nyílnak előtte a piacok, fő­képpen is az arab országok tá­gas piacai. A fűszerpaprikánk — a közismert értékesítési gondok után — ismét kelen­dőnek mutatkozik. Annyira, hogy kis hazánknak e vonat­kozásban ármeghatározó sze­repe van. Gazdára találna a magyar honi gyógynövényké­szítmények sokasága is, csak az a baj, hogy egyszerűen nincs, aki leszedje a kamilla­virágot és társait. No és a vá­gott meg a cserepes virág, a solymári Rozmaring Tsz üveg­házainak ékességei? Hát ezek már nehezebben találnak gaz­dára a nyugati határon túL Fáradságos dolog betörni az ottani túltelített piacokra, ahol különben is erősen ingadoznak az árak. Az egészen nagy té­telben való jelentkezéshez ke­vés az üvegfelület is, ezért hát a szegfűk, miegyebek ki­utaztatását különösebben nem erőltetik. Nos, egészen röviden így fest a becses apróságokkal való bíbelődés gazdasági mér­lege. Akácz László sokféle állatot: malacot, lovat, tehenét. Még egy felnőtt sem igen bírt volna velük, hát még egy ilyen pendeles gye­rek! Meg is gyűlt a bajom a százhúsz kilós gazdával! El­­bitangolt a jószág, s megvert. Csuda, hogy élve kerültem ki a kezei közül. Aztán kondás lettem, majd gulyás, végül ju­hászbojtárként ismerkedtem a pusztával, az állatokkal és a pásztorélettel. A még alig őszülő, jókedé­­lyű, ma is dalos kedvű ember megjárta a frontot, volt hadi­fogságban. A katonaéletből két maradandó emléket hozott. A lábán golyóütötte seb helye, ami még ma is gyakran sajog. Ott tanult meg viszont írni­­olvasni, az analfabétaiskolán. Annak a zászlósnak a nevére, aki oktatta őket, mind a mai napig emlékszik. Számolni kitűnően tud, s ember legyen a talpán, aki őt becsapja! — Szerettem a pusztán ... — ábrándozik csöndesen. — Az inárcsi Farkas Ferenc három­ezer-háromszáz holdján boj­­tárkodtam. Majd ötszáz birkát bíztak a gondjaimra. Létele­mem volt a pusztai szabad élet, a vándorlás a juhokkal. Sokszor mulattam, hogy a ve­­zérürü el nem mapdt volna a világ kincséért sem a sza­mártól. Amíg a nyáj legelt, én élveztem a csöndet és gondol­koztam. Nehogy azt higgye, hogy unatkoztam! A pásztor­ember egymagában is jól szó­rakozik; Volt min, hiszen a Dunántúltól a Hortobágyig mindenütt jártam a pusztát. Kár. hogy egyre jobban eltű­nik ... A legjobban azonban mu­latni szeretett. Este, legelte­tés után, a pásztortűz körül ta­nulgatta az öreg juhászok dal­kincsét, a népmeséket és a be­tyárokról szóló legendákat. Mint bevallotta, csak azt saj­nálj®: nem született egy ki­­ésit előbb,, hogy betyár lehe­tett volna. — Tudok minden pásztor- és betyárnótát, meg vala­mennyi pusztai legény törté­netét — említi, s már föl is csendül a nóta: „Nem messze van ide Kismargita, / Marozs vize környes-körül folyja. / Kö­zepébe a Lebuki csárda, / Jab­­ba mulat két betyár bújába”. — A több strófás dalt nagy át­éléssel énekli. Érződik rajta az érzelmi azonosulás. Ezt fe­jezi ki merev testtartása, félig lehunyt szeme is. Amit eléne­kel, azt ha kell, elciterázza, de játszik a juhászok hangsze­rén, a furulyán is. Nincs nyugta, mert várják az állatok A pusztai élethez, a sok mozgáshoz szokott ember szemmel láthatóan fészkelő­­dik a helyén. Nincs nyugta, mert várják az állatok. — El sem tudja képzelni, micsoda hangzavar van nálunk, ha megérkezem. A birkák béget­­nek. a kutyáim ugatnak, a szamaraik ordítanak — igy üd­vözölnek. De nem is hagynám el őket egyetlen napra sem! Dehogy megyek én üdülni! Hiába vagyok nyugdíjban, utána kell nézni a jószágnak. Vannak olyan rosszéletű em­berek, akik nem vigyáznak a juhokra. Egyszer voltam csak távol tőlük hosszabb időre, amikor juhásztanfolyamra küldtek. Voltak ott nálam is­kolázottabb emberek, de a vé­gin mégis én kaptam olyan ok­levelet, amelyet Losonczi Pál írt alá. Szívesen elhallgatnám még történeteit a pásztoréletről, okos birkáiról, egyáltalán nem makacs szamarairól, értelmes pulikutyáiról, akikkel nem szabad játszani, mert legye­nek olyan komolyak, mint a gazdájuk, s akik természe­tesen ugyanazt eszik, mint ő, mert ugyanúgy dolgoznak. Jó lenne még legalább annyi időt vele tölteni, hogy együtt dú­dolhassuk a dallamokat, hogy továbbvihessem valamennyit, hogy az .én gyermekeim is megismerhessék egy letűnt, legendákkal gazdag világ kin­cseit. Körmendi Zsuzsa

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom