Pest Megyei Hírlap, 1983. január (27. évfolyam, 1-25. szám)

1983-01-22 / 18. szám

1983. JANUAR 22. SZOMBAT ■ Színházt levél Vonó Ignác hazatalált Kápolna — magántulajdonban A világra tárul a vasajtó A kápolna belseje Erdőst Agnes felvétele özvegy Mákné a Homok utcában lakik, ebben a szűk és kurta majdnem-siká­­torban a Kisfuva­ros utca és az Erdélyi utca között. Pár lépés innen a Má­tyás tér meg a Teleki tér, s csak át kell menni a Népszín­ház utcán, és bekanyarodni a Kun utcába, hogy Mákné al­bérlője, Vonó Ignác odaérjen munkahelyére, az OTI-palotá­­ba (bocsánat: az SZTK-ház­­ba). A VIII. kerület kellős köze­pe ez a vidék; Fejes Endre novelláinak, regényeinek más hősei is errefelé laknak. Mák­né és Vonó Ignác őshonosok hát itt, ezen a kopott, talán már felépítésükkor is vedlő, öreg és elhanyagolt házakkal zsúfolt környéken. Keményen gürcölő, de hullafáradt, álmuk­ban szépet álmodó kisembe­rek világa ez, akik megtörhe­tetlen hittel hisznek a törvény­szerűen elkövetkezni köteles csodában, melytől egycsapásra minden megváltozik. Talponállók, kiskocsmák, sörpincék, olcsó büfék tája ez, ahol két nagyfröccs vagy két korsó sör között meg kell vi­tatni az élet folyását, a va­sárnapi MTK- vagy Fradi­­meccset, a főnök süketségeit, az asszony otthoni pofázásait, a kölykök gazemberkedéseit, s meg kell tárgyalni, hogy egy­szer be kell futnia a nagy ló­vénak, és akkor fel lehet tör­ni, ki lehet kecmeregni a Ho­mok utcából, és át lehet köl­tözni mondjuk a sokkal elő­kelőbb Dankó vagy Tavasz­mező utcába (ne adj’ isten, a Népszínház utca délre néző oldalán egy utcai (!) lakásba —, de azért nem túl messze, hogy a haveroktól és a megszokott kocsmai könyöklőpulttól ne kelljen elszakadni. özvegy Mákné, az elpusztít­hatatlan, nagyszájú, loncáop, erőszakos, csupaszív- főbérlő itt él hát a kacskakezü albér­lővel, Vonó Ignáccal, és gya­kori (s teljesen félreérthetet­len) kísérleteket tesz, hogy ez a kitűnő állásban levő, s rá­adásul első világháborús hadi­rokkant, javakorabeli férfi végre elvegye. Vonó Ignác azonban — bár elfogadja a szinte kottából leénekelt ve­szekedéseket követő szerelmi felajánlkozásokat — álmában sem gondolja komolyan, hogy valaha is oltár és anyakönyv­vezető elé hagyja cipelni ma­gát özvegy Mákné által. Más­ra vár ő: a csodára, az álmok valóra válására. Mert álmai aztán vannak ennek a Dober­­dón megsebesült Vonó Ignác­­nak. Már magát a sebesülést, ezt a mázlista kézlövést is azért szedte össze, mert azt álmodta, hogy odaát, az olasz vonalak mögött, egy csodálatos, zöld szemű asszony vár rá, s amikor utána nyújtotta a ke­zét, akkor lőtte át a lövész­árok mellvédje fölé emelkedő kart egy digó mesterlövész. ^ s a csoda meg is ér-Ekezik. Igaz, nem ha­mar. Elmúlnak a 20- as évek, el a 30-as évek viszonylagos fellendülése, lezajlik a máso­dik világháború is, elkövetke­zik a nagy fordulat, s ekkor a tanácsos úr, Vonó Ignác főnö­ke, .lecsúszván a ranglétrán, sorban eladogatja egyik-másik értéktárgyát — egy címeres cigarettatárcát, egy aranyórát lánccal, egy címeres, metszett kövű pecsétgyűrűt — a hajda­ni altisztjének, aki marad to­vábbra is altiszt (de már az SZTK-ban), és marad albérlő özvegy Máknénál. S marad persze agglegény. Mígnem egy esős nyári délutánon be nem kergeti a zápor egy presszóba — talán épp a Népszínház ut­cában —, s ott összeismerke­dik a hajdan előkelő iskolák­ban nevelkedett, . de valaho­gyan vénkisasszonynak ma­radt, jobb napokat látott Vi­rág Teklával. A címeres kellé­kek megteszik a magukét: Tekla elhiszi, hogy Vonó Ig­nác valamikor felvidéki föld­­birtokos volt, elbódul a színes beszédtől, s feleségül megy Vonó Ignáchoz, aki ezzel nem­csak szép és gondos feleség­hez jut, hanem egy elegánsan berendezett szép lakáshoz is — és főleg: kitör a Homok ut­cából, fel, az álmok világába, ahol annak idején az a zöld szemű olasz asszony is lebe­gett. Mákné azonban utánamegy. És ki tudja, milyen leleplezés­re kerülne sor, ha mindez nem épp 1956. november 3-án este történne. De másnap hajnal­ban feldübörögnek a szovjet tankok, Tekla arisztokrata is­merősei nem kezdik visszasze­rezni Vonó Ignác „birtokait”, és minden marad a régiben. Legalábbis abban a novel­lában, mely Vonó Ignác cím­mel olvasható Fejes Endre el­beszélései között, és mindössze tíz oldal —, de hiányzik belő­le özvegy Mákné diabolikus figurája. Ezt a remekül meg­figyelt és még remekebbül áb­rázolt alakot ugyanis Fejes csak a Vonó Ignác színpadi változatában lépteti fel. Ami­kor — az 1969/70-es évadban — bemutatta a Madách Szín­ház, Mákné szerepében a fe­ledhetetlenül nagyszerű Kiss Manyival, Vonó Ignác alakjá­ban meg Garas Dezsővel, a legnagyobb meglepetés éppen ezt az őserejű, lumpenságában is szívünkhöz férkőzni képes nőfigurát kísérte. A Rozsdate­mető Hábetlerné Pék Máriája tért itt vissza még erőteljeseb­ben. még nyomatékosabb ka­rakterrel. És felerősödött a színpadon Vonó Ignác alakja is. Dimenziót kapott, összefüg­gésekben ágyazódott, mintegy folytatta a Hábetlerek világát és életét, s egyben érzékeltet­te, mennyire egy tőről fakad Fejes minden története és minden hőse. Vonó Ignác és Mákné most hazatalált. Ab­ban a Józsefvárosi Színházban újítot­ták fel a darabot, . mely talán tíz perc séta a Ho­­mok-~uteától~(esak -keresztül kell menni a Mátyás téren, s végig a Dankó utcán). De a hazatalálás nemcsak a kör­nyezetre vonatkozik, hanem sokkal inkább magára a já­tékra. Petrik József rendezése érzékenyen fedezi fel ennek a szigorú dramaturgiai mércék­kel mérve talán zavaros, itt­­ott majdnem hihetetlen és hi­teltelen fordulatokba bonyoló­dó darabnak a légkörét, a fa­nyar és bölcs humort, s a szenvedélyeket és álmokat. Margittay Ági pedig úgy ele­veníti meg Máknét, hogy el­hanyagoltsága, csapzottsága, közönségessége mögött is érez­ni a szívet, az őszinte érzése­ket. Méltó társa Madaras Jó­zsef, mint Vonó Ignác. Lát­szik, ismeri Fejes világát, hi­szen annak idején ő volt Há­­betler Jani a Rozsdatemető tháliabeli előadásán. És ki­tűnő egyik-másik kisebb figu­ra: Velenczey István Tanácso­sa, Ferenczy Krisztina Teklá­ja, Korompay Vali Teréziája. Érdekes, jó színházi este ez, és a nézőnek eszébe sem jut, hogy mindez tulajdonképpen régi történet, mely több mint hu­szonöt éve lezárult. De hát Máknék és Vonó Ignácok alighanem ma is élnek a Ho­mok utca környékén. Takács István Nagy sírra néz a köszobor árnyéka, / napkeltekor mutat­ja az irányt / De titok ez még, melyet az / avatatlanok ma még nem értenek. / Ha az em­ber nem lépheti át / az aka­dályt, I kerülje meg és okosan haladva / akkor célhoz ér. / Amerre reggeli fénybe esik / az árnyék, / keresse ott a bi­zonyságot. Ez a monda ma is él Tápió­­szentmártonban, s Attila sír­jának helyére utal. A falu ke­leti részén, egy dombon talál­ható a homlokzati tornyos ba­rokk kiatemplom, amelyet Szűz Mária kápolnának ne­veznek. Kertje a Blaskovich­­családnak szolgált temetkezé­si helyül. Tizennégy sír talál­ható itt. A templomot 1764-ben építtette ; Blaskovteh Józselné Dacsó Anna. Érdekességie, hogy Migazzi, Mária Terézia bíborosa, Vác püspöke szen­telte föl. A kertben — sok másik között — áll Nepomuki Szent János szobra, amelyhez a fent idézett hiedelem fűző­dik. Attila koporsóját eszerint a lejtő délkeleti oldalán, a szo­bor közelében kell keresni. Ion falpillérek A magas kőkerítéssel körül­vett, kecses épület fölkelti az arra járó figyelmét. Közelebb­ről megszemlélni azonban csak a helybeliek segítségével le­het, mert a kapu zárva. A sírkert oldalában levő, vala­mikori ^sekrestyéslakásban él Boros Lajos, aki afféle gond­nok-tisztet tölt be. A kápol­na ugyanis — s ez egyedülálló az országban — magánkézben van. A tulajdonos Budapesten lakik. Míg a kőfalak mellett visz­­szasétálunk a kapuhoz, gyöngytyúk libben föl a kerí­tésre. Hiú fajta lehet, mert — mintegy jelzésre — máris négy másik terem mellette. Közben a vasajtó kitárul. Bent még komolyabb akadály tornyosul előttünk: a templomkertbe nyíló, összetákolt karámajtó mögött két, jól megtermett te­hén állja utunkat. — Tessék csak bátran elmenni mellet­tük — nyugtat meg a gazda, s mi örülünk, hogy csizmában vagyunk, mert a trágya majd’ térdig ér. t Boros Lajos készségesen ka­lauzol bennünket. Megnézzük a sírokat, olvasgatjuk a — sok­szor talányos — föliratokat, kíváncsian szemléljük azt a bizonyos szobrot és sajnáljuk, hogy nincs reggel és nem süt a nap. A templom külső hom­lokzatát négy ion falpillér ta­golja három falmezőre. A kö­zépső mezőben kőkeretes, szemöldökgyámos kapu, fölöt­te a Blaskovichok címere, majd a kórusablak. Az oldalsó mezőkben“ négyszögletes táb­­lák, a kápolna' történetének leírásával. Fölöttük félkörös záródású fülkék, a 19. század elejéről való szobrokkal. Csigalépcső a karzatra Belépünk. Az egyhajós bel­sőben vaságy, matrac, egy ott­felejtett munkássapka, tataro­zás nyomai, falnak támasztott szentképek. A templomhajó két cseh süveg boltozású sza­kaszra oszlik. Szentélyzáródá­sa félköríves. A mennyezeten és a főoltárnál freskók. A fá­ból készült rokokó szószék a 18. század második felében készült. A koromsötétben föl­botorkálunk a kanyargós csi­galépcsőn a karzatra, majd tovább a toronyba, ahol a ha­rang volt. Lefelé már nehe­zebb az út. Közben megtudjuk a tulajdonos nevét, címét, s irány ismét Budapest. Dr. Forrai Tibor ügyvéd szí­vélyesen invitál munkaközös­ségbeli irodájába. Az akták­kal, periratokkal zsúfolt he­lyiség komorságát jól oldja a falon két, múlt századból szár­mazó portré. Első látásra nyil­vánvaló, hogy ez a jogászem­ber művészetkedvelő. — Örülök, hogy érdekli a kápolna sorsa — mondja, mi­közben hellyel kínál. — 1972- ben hagyta rám végrendeleti­­leg Blaskovich Miklós. Az ere­deti tulajdonos Blaskovich Er­nő volt, de ő már előbb meg­halt. Róla tudni kell, hogy rendkívül rossz természete miatt a környezete kifejezet­ten gyűlölte. Ezért Miklós, az unokaöccse joggal tartott tőle, hogy halála után a falubeliek — már csak bosszúból is — mindent szétszednek, ami az övé volt. Baráti kapcsolatban álltam a családdal, de nem­csak az ő végakaratuk miatt vállaltam magamra ezt a nagy terhet. Ügy érzem, kötelessé­gem segíteni műemlékeink fönnmaradását, megóvását — s ne tartsa frázisnak, amit mondtam. — Milyen állapotban volt a kápolna, amikor a tulajdoná­ba került? — Nagyon leromlott volt. Ez nem is csoda, mert 1929-ben renoválták utoljára. Emlék­szem, a gyerekeim sátraival fedtük le a tetőt, hogy a be­ázást valamennyire megakadá­lyozzuk. Az Országos Műemlé­ki Felügyelőség segítségével a palatetőt kijavítottuk, a kor­hadt tetőgerendákat kicserél­tük, új csatornarendszert épí­tettünk horganylemezekből és újrakészítettük a lábazatot is. Ajándék a községnek — Az elhanyagolt épület pusztulása tehát megállt. És most hogyan tovább? — Eddig is családtagjaim, barátaim segítették a munkát. A műemléki felügyelőség szin­tén megad minden elvi támo­gatást, de miután a templom magántulajdonban van, mű­szaki-anyagi oldalról nem tud hozzájárulni a rendbehozata­lához. Tavasszal ismét hozzá­kezdünk a munkához. Van olyan ismerősöm, aki elvállal­ta a freskó restaurálását. — Mi a végső célja a ká­polnával? — Szeretném, ha a tápió­­szentmártoniak éreznék, hogy ez a műemlék az övék. Jó volna, ha a környékbeliek is segítenének a renoválásban, hiszen ha elkészül, a község­nek ajándékozom. Megkere­sem annak a formai megoldá­sát, hogy átadjam a tulajdon­jogot. A későbbi állagmegóvás már a községbeliek dolga len­ne. Elképzelésem szerint, hang­versenyeket, kiállításokat ren­dezhetnének itt. Annál is in­kább, hiszen a most fölfejlődő fürdő kitűnő gyógyvizével bi­zonyára sok üdülni és gyó­gyulni vágyót csalogat ide. összefogással tehát olyan ér­tékkel gazdagodna Tápiószent­­márton, amely nemcsak az ot­taniaknak, hanem valameny­­nyiünknek örömet szerezhetne. Körmendi Zsuzsa Hatvanhat. Ahogyan az len­ni szokott, ismét parázsos han­gulatban zajlott le a Hatvan­hat című kérdezz-felelek soros adása. Sőt, ha lehet, még job­ban kavarogtak az érzelmek hullámai, hiszen most egy olyan téma — nevezetesen a kisvállalkozások sorsának ala­kulása — került terítékre, amely azt is közvetlen közel­ről érinti, aki belevág egy ilyen kísérletbe, meg azt is, aki ügyfélként, vásárlóként kapcsolatba kerül a vállalko­zókkal. Az igen népszerű bel- és gazdaságpolitikai szavazósdi vendége, s ilyen minőségében a kérdések megválaszolója pulai Miklós, az Országos Terv­hivatal elnökhelyettese volt, akiről eddig is az a hír járta, hogy ő a kisvállalkozások apos­tola, és amely titulust Bán Já­nos műsorvezető — az érin­tett nem kis derültségére — a legnagyobb nyilvánossággal is tudatta. Hogy mi mindenről esett szó ebben a tényleg ritka eleven­­ségű egy órában, azt nyilván nem lehet elsorolni. Afféle utó­lagos nyugtaként azonban hadd következzen itt néhány, fölöt­tébb közérdekű megállapítás. Mindenekelőtt az a szenten­cia hangzott el alaptörvény­ként, hogy mindenféle kisvál­lalkozás csak kiegészítő szere­pet játszhat. Gazdasági éle­tünk meghatározói továbbra is a nagyüzemek, és csak ezek kicsi és fürge segítségeiként fejthetik ki — remélhetőleg tényleg áldásos — működésü­ket a kisvállalkozók. Szintén ilyen, mind az elő­adó és mind a hallgatóság egyetértésével találkozó véle­kedés volt az, hogy aki ebben az új módi tevékenységi keret­ben többet produkál, az ke­ressen többet is. Legyen a bát­raké a pénz. ha társukul sze­gődik a szerencse. Hanem amikor arról eseti szó. hogy hányféle és miféle paragrafus szabályozza eme kísérletezgetést, akkor már a különben végig higgadt és jó kedélyű előadó is azonosulni kényszerült a publikum hangú tatával, és kerek perec kijelen­ti j rendelet Alkotó közösségek A Minisztertanács, illetve a művelődési miniszter a közel­múltban rendeletben szabá­lyozta a képző-, az ipar-, a fotóművészet és az ipari ter­vezőművészet egyes kérdéseit. A Minisztertanács 83/1982. (XII. 29.), valamint a művelő­dési miniszter 16/1982. (XII. 29.) MM számú rendelete a művészeti alkotás beszerzésé­ről, felhasználásáról és forgal­mazásáról intézkedik. A rendeletet, amely kimond­ja, hogy a művészek saját al­kotásaikat szabadon értékesít­hetik, régóta várták már az alkotók. A gazdálkodó szerve­zetek — a múzeumok és az MM kivételével — művészeti alkotást csak művészeti szem­pontból történt elbírálás után szerezhetnek be, használhat­nak fel és hozhatnak forga­lomba. Ennek érdekében szak­értői névjegyzéket hoznak lét­re, amelynek tagjai döntenek a bírálatról. A Képző- és Iparművészeti Lektorátus bí­rálja el felkérés alapján a mű­vészeti alkotásokat, jóváhagy­ja a helyi címerekben, zászló­kon, a díszpolgári címmel ado­mányozott okiratokban alkal­mazott jelképek, tárgyak ter­vét, értékeli a bírálatban részt vevők munkáját. A minisztertanácsi rendelet hetedik paragrafusa bizonyára sok alkotó figyelmét felkelti. Ez lehetővé teszi, hogy a Mű­vészeti Alap tagjai önkéntes társulással alkotó közösségeket hozzanak létre. Az MT-ren­­delet hatodik—tizedik parag­rafusa részletesen foglalkozik a közösségek működésével, meghatározza az alakítás kö­rülményeit, feltételeit. A rendelet életbelépésével egyidejűleg az Elnöki Tanács hatályon kívül helyezte az ugyanerre a tevékenységre vonatkozó 1955. évi 12. számú törvényerejű rendeletet. A megalkotott új rendeletet az érdekeltek a Magyar Közlöny 1982. évi 81. számában olvas­hatják. tette, hogy a jogászi döntések közül ezt sem érti, azt sem érti. Kék fény. Szűkebb ország­részünk, Pest megye igencsak érdekelt volt a Kék fény leg­utóbbi műsorában, hiszen Ko­zák Farkast és népes famíliá­ját a Pest megyei Rendörfő­­kapitányság igyekszik fülön csípni az összeharácsolt ötmil­liónyi értékkel egyetemben, s szintén az itteni bűnüldözők kutatják a Vác és Nagymaros között közlekedő vonaton tör­téntek körülményeit, amely randalírozás — ezt korábbi híradásokból már tudhattuk — az egyik elkövető halálával végződött. Ami az átlagos tévénézőt il­leti, az minden bizonnyal az előbb említett régiségkereske­dő tündöklése és várható bu­kása miatt érezhette magát ér­dekeltebbnek, hiszen kire ne csöngethetnének rá Kozákék és hasonszőrű társaik ebben a nosztalgiás — tehát az antik tárgyak bűvöletében is élő — világban. SÍ. Sajtónkban egy újabb vicctémává kezd válni a tele­vízió SÍ (Systeme Internatio­nal) című sorozata, amely az új nemzetközi mértékrend­szert mutatja be. Valóban könnyű ezt a külön­ben rendkívül ötletes feldolgo­zást kikacagtatni, hiszen olyan látszólagos csacsiságokat kér­dez, hogy például mi köze van a bunkónak a másodperchez. Ám azok az érdekeltek, akik kénytelen-kelletlen már jó ide­je ezzel az Sí-vei osztanak, szoroznak, azok nagyon is tud­ják, hogy eme szisztéma nél­kül immár nem lehet létezni a nemzetközi tudományosság­ban. És még egy szomorú do­log: akik most oly élénken kajánkodnak, azok nyilván csak a maguk szűkös érdeklődési köre szerint tájékozódnak, mer* 1. láthatóan nem tudják, hogy az SÍ már évek óta él, csak éppen most jutott el a képernyőre: 2. a szóban forgó mértékegységrendszert hazai sajtótermékeink már réges-rég illendő tisztelettel és alapos­sággal bemutatták. Akácz László Margittay Ági és Madaras József a Vonó Ignác előadásában a József­városi Színházban ■TV - FIGYELŐ* 4

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom