Pest Megyei Hírlap, 1982. december (26. évfolyam, 282-306. szám)

1982-12-04 / 285. szám

%JŰdav 1982. DECEMBER 4., SZOMBAT ÜiSzÍNHÁZI LEVÉL — Befejezetlen múlt idő A két hálózat együtt Véleménycsere tervezés közben Az érdekeltek egy része érdektelennek mutatkozott Általában nem szeretjük az értekezleteket és több­nyire okkal, mert sok beszédből kevés a haszon. A kö­zelmúltban mégis örömet okozott egy szentendrei tanács­kozásra szóló meghívás: a művelődési házak igazgatói és a könyvtárak vezetői cseréltek véleményt időszerű fel­adataikról, amelyek így év vége felé alaposan megsoka­sodnak. Lehet, hogy meglepő, de Pest megyében ez volt az első alkalom, amikor a közművelődés két nagy ágá­nak valamennyi vezetőjét közös megbeszélésre szólítot­ták. Már önmagában is örvendetes, hogy „létrejött a ta­lálkozás", amely a sokszor emlegetett együttműködést a valóság síkján próbálta segíteni. Azt ugyan senki sem állíthatja, hogy egy-egy településen nincs együttműkö­dés alkalomszerűen a két intézményhálózat között, de a közös munka folyamatosságától még messze vagyunk. IMTVfliíP Természetesen mjiu/ nem grammatikai w InHh értelemben befe- BT jezetlen az a múlt | JBIk Jidő, melyről az alábbiakban szó esik. Nem az imperfectumot emlegetem, hanem azt a múl­tat, mely ezer szállal kötődik & jelenhez, mintegy átfolyik & jelenbe, s ilyképpen befeje­zetlen, mert nem zárult le. Nem zárul hatott le, mivel a jelen sok tekintetben éppen ennek a múltnak köszönhető (vagy ha köszönni éppen nincs Is okunk, akkor sem tagadhat­juk le vagy meg). Sokak szerint mostanában valósággal divat a történelem­mel foglalkozni. Ha ezen azt értjük — vagy azt is értjük ■—t hogy sorra-rendre jelen­nek meg a visszaemlékezések, a memoárok, a naplók, s a történelmi félmúlttal (befeje­zetlen múlttal) foglalkozó ta­nulmánykötetek, tudományos munkák és szépirodalmi alko­tások is (regények, színdara­bok), akkor igazat kell adnunk a véleményeknek. Ez a bősé­ges termés azonban nemcsak úgy általában foglalkozik a múlttal, hanem egy igen pon­tosan körülhatárolható idő­szakra koncentrál — neveze­tesen a II. világháborút meg­előző évekre, a háború esz­tendeire s közvetlenül a há­ború utáni időre. Nagyjából úgy tíz esztendőről van szó, 1935—36 és 1945—16 között. És még ezen belül is elsősor­ban a magyar történelem kérdéseiről, eseményeiről esik szó. Hogy miért? Több oka van Gehet). Meglehetősen hosszú Időn át tabu volt erről az év­tizedről beszélni. Vagy, ponto­sabban : tabu volt bizonyos té­nyekről, adatokról, nevekről, eseményekről beszélni Most, úgy látszik, megszűntek a ta­buk, nyíltabbá válhat a szó, kimondhatók bizonyos véle­mények, feltárhatók bizonyos tények, megemlíthetők bizonyos nevek. Aztán: a megint csak hosszú időn át elhanyagolt nemzeti identitástudat most kezd mocorogni, mert rájöt­tünk: nem vagy csak hiányo­san, címszavakban (nem is mindig pontos és megfelelő címszavakban) ismerjük saját történelmünknek éppen ezt a roppant fontos évtizedét. Nem tanítottuk az Iskolában vagy nem jól tanítottuk az iskolá­ban: ez. a végeredmény szem­pontjából egyremegy: úgy­szólván nemzedékek tudatá­ban találhatók fehér vagy ép­pen ködös foltok erről a tíz évről. S még valami: sok adat, dokumentum, tény, sok emlékirat, napló most vált publikussá, most jártak le a velük kapcsolatos tiltó rendel­kezések. Levéltárak anyagai­nak zárolása oldódott fel, ed­dig titkos iratok váltak kö­zölhetővé satöbbi, satöbbi. N o de mit keres ez az eszmefuttatás egy színházi levélben? Ahhoz, hogy egy be­mutatóról szóljunk, mindezt el kellett mondani. A bemuta­tó: Cseres Tibor Parázna szobrok című drámája, a Thá- lia Színházban, Kazimir Ká­roly rendezésében. A cím ismerős: 1979-ben je­lent meg Cseres azonos című regénye, elég széles körű s eléggé eltérő véleményeket sorakoztató visszhanggal a nyomában. Az író a regény úgynevezett kiadói fülszöve­gén többek között ezt írta könyvével kapcsolatban: „Én azt hiszem, hogy minden bűnt, amit a népek (most közös ha­zánk, Közép-Európa népeiről beszélek) egymás ellen elkö­vettek, nyíltan ki kell mon­dani —nem hagyva semmit a véres emlékezet bosszúra só­vár homályában.” Cseres ezt a nyílt kimondást már a Hideg napok lapjain elkezdte. Szembenézett az em­lített évtized számunkra egyik legdicstelenebb mozzanatával, az újvidéki vérengzéssel. A Parázna szobrok mintha ezt a szembenézést akarta volna folytatni — de a másik pólus felől. A Hideg napok a nega­tív magatartás és gondolkodás regénye — a Parázna szobrok ennek az ellentétét próbálta adni. Arról szólt (sok-sok egyéb között), hogy nemcsak bűnös tisztjei voltak a Horthy- hadseregnek, hanem embersé­gesek, gondolkodók is, és hogy nemcsak a Horthy-hadseregben voltak bűnös tisztek, hanem a környező országok katonái kö­zött is — mint ahogyan bűnös politikusok sem csak nálunk akadtak, hanem náluk is. Cse­res azt feszegette, mennyire helytelen, sőt vétkes, ha min­denki csak a másikra muto­gat, ha a bűnösöket keresik, vagy ha mindenki csak a sa­ját meakulpázásával, látvá­nyos bűnbánatával törődik. A dráma még sokkal éle­sebben foglalkozik ezekkel a kérdésekkel, mint a regény tette. Thormay Béla hajdani horthysta tisztnek (később a néphadsereg őrnagyának) a története ugyanis a színpad ismert, eleve felnagyító, na­gyobb hangsúlyokat adó köze­gében a Tháliában túlnő egy feltételezett politikai merény­let bonyolult okainak nyomo­zásán. Itt most annak a tag­lalása kapja a legnagyobb hangsúlyt (szövegben -is, szí­nészi játékban is, rendezésben is), hogy o) miképp taktiká­zott, esetleg egyenesen mani­pulált annak idején a triano­ni békeszerződés körül a csehszlovákok kiemelkedő po­litikusa, Benes a csehszlovák —magyar határok meghúzásá­nak tárgyában, majd miként ügyeskedett ugyanő később is ebben a témakörben; és b) hogy mit mondott annak ide­jén Rákosi Mátyás egy máso­dik világháborús magyar fo­golytáborban, s ez a kijelen­tése miért és hogyan befolyá­solta végzetesen a magyar el­lenállás kibontakozását. T örténészek dolga an­nak megítélése, mi volt Benes szerepe Trianonban, Versail- les-ban vagy bárhol, s hogy megszállott magyarellenes vagy megszállott csehszlovák­párti volt-e (és ha igen, ho­gyan, mikor és mennyire volt az). Ugyancsak rájuk tartozik annak eldöntése is — ha nem eléggé tartja valaki történet­nek — hogy Benes elképzelé­sei és magatartása tekinthe­tők-e pozitívabbnak egy bi­zonyos helyzetben, vagy Horthyé. Mint ahogyan a tör­ténelemre vár (ha ugyan erre még várni kell) annak tisztá­zása is, hogy Rákosi mennyire volt egyszemélyben felelős ne­vével jelzett időszaki hibáiért, bűneiért, s mennyi volt ebben a mások része. (A személyi kultusz, mint tudjuk, sosem egyetlen emberen múlik.) Eze­ket a kérdéseket természete­sen tisztázni kell, mert a múl­tunk, ez a befejezetlen múlt, nagyon is fontos a jelenünk szempontjából. De nem hi­szem, hogy ezt a tisztázást pontatlanul felidézett esemé­nyekkel foglalkozó, félreérthe­tő hangsúlyokkal teli színpa­di szövegeknek kellene meg­tenniük. A Parázna szobrok viszont akarva-akaratlanul ezt teszi, s így nemcsak színpadi műnek lesz zavaros, hanem gondolati építménynek ts — ami óhatatlanul visszatetszést kelt. Erre pedig semmi szük­ség. Végső búcsú Házy Erzsébettől Pénteken az Erkel Színház előcsarnokában hozzátartozói, pályatársai, barátai és tiszte­lői vettek végső búcsút Házy Erzsébet Kossuth-díjas kiváló művésztől, a Magyar Állami Operaház magánénekesétől. A gyászünnepségen elsőként Puccini Manón Lescaut című operájának negyedik felvoná­sából az előzene csendült fel az operaház zenekarának elő­adásában, Kórodi András ve­zényletével. A ravatalnál Házy Erzsé­bet művészi és emberi alak­ját elsőként Mihály András Kossuth-díjas zeneszerző, az Operaház igazgatója idézte fel, aki a Művelődési Miniszté­rium és az Operaház nevében emlékezett meg az elhunyt­ról, a Magyar Zeneművészek Szövetségének elnöksége, tag­sága, a zeneművész társada­lom nevében Görgei György karnagy, a kollégák és a ba­rátok nevében Bende Zsolt szólt, az Operaház zenekara nevében Lakatos Gábor csel­lóművész, a táncosok képvise­letében Seregi László balett­igazgató, az énekkar részéről Erdei Gyula, a műszaki dol­gozók nevében pedig Borsa Miklós műszaki vezető mon­dott búcsúszavakat. A gyászszertartás végén az Operaház férfikara és zeneka­ra Kórodi András vezényleté­vel Mozart Varázsfuvolájából adott elő egy részletet. Házy Erzsébetet délután a Farkasréti temetőben gyászo­lók sokasága kísérte utolsó út­jára. A sírnál Szokolay Sán­dor Kossuth-díjas zeneszer­ző a Magyar Kodály Társaság és azon kortárs nagy kompo­nisták nevében búcsúzott, akiknek műveiben Házy Er­zsébet oly maradandót alko­tott. A művésznő sírját elborítot­ták az emlékezés és a kegye­let virágai. Illyés-kötet orosz nyelven Illyés Gyula 80. születésnap­ja alkalmából az író hat drá­máját bemutató kötetet jelen­tetett meg az Iszkussztvo moszkvai könyvkiadó. A kötet első példányát a kiadó már el is küldte Illyés Gyulának. A kötet a következő hat drámát tartalmazza: A lé­lekbúvár, Malom a Séden, A kegyenc, A testvérek, Dupla vagy semmi és A tiszták. Rettenetes szülők. Több ok miatt is az átlagosnál nagyobb érdeklődés előzhette meg a te­levízió csütörtök esti bemuta­tóját, a Rettenetes szülőket. Először is különös izgalmat ígért a szerző, Jean Cocteau személye. Másodszor az bizse- regtethette meg az előfizetői elméket, hogy három olyan színművészünk nevét jelezte a színlap, akik évszámra nem tűnnek fel a képernyőn. Har­madrészt pedig egy különös körülmény jelezte, hogy, na, itt most valami bravúrra lehet számítani: az imént említett három szereplő egyike, Gábor Miklós hajdan, 1945-ben már játszott a Rettenetes szülők­Jakab Béla, a megyei ta­nács művelődésügyi osztályá­nak vezetőhelyettese is erre alapozta bevezető előadását, sőt kiterjesztette a gondolat­kört a közművelődési intézmé­nyek kapcsolatrendszerére. Már bebizonyosodott — s ezt elméletileg nem is vitatják a népművelők —, hogy az intéz­mények csak akkor tudnak eredményesen működni, ha összehangolják tevékenységü­ket, a településük politikai és társadalmi szervezeteivel, a gazdasági egységek művelődési célkitűzéseivel és az iskolák­kal. Az események úgy hozták, hogy jelenleg már könnyebb minősíteni ennek a kapcsolat- rendszernek a tartalmasságát. Ahol az együttműködés meg­felelő, ott jó színvonalon tud­tak alkalmazkodni az ötnapos munkahét bevezetésével kiala­kult helyzethez. Nagyobb léptékben Kétségtelenül sok mindent elárul, hogy a községek több­ségében — a művelődési házi és a könyvtári — népművelők számára hónapokig csaknem elvégezhetetlen leckének tűnt az átállás. Ebben az is közre­játszott — sok egyéb mellett —, hogy a pedagógusok jelen­tős hányadának nem jut ener­giája a közművelődés segítésé­re. Ennél is nagyobb probléma: a népművelők — úgylehet, in­tézményük szuverenitását félt­ve — nemigen akarnak a ma­guk körénél nagyobb léptékben gondolkozni, s ez akadálya az egységes közművelődési szem­lélet kialakulásának. Hasonló gondok okozzák, hogy évek óta ben, csakhogy akkor nem Georges, az apa, hanem Mi­chel, a tenger alatti puska tö- kéletesítőjének a fia volt. Nem is csalatkoztunk. Szép, tartalmas előadást láthattunk. Minden különösebb rendezői bravúroskodástól mentes' ha­gyománytisztelő színjátékot, amelyben a színész azt tehet­te, amit tud és akar, csupán csak arra kellett ügyelnie, hogy ne egészen színpadias hévvel mimikázzon, gesztiku­láljon a kamerák testközelsé­ge miatt. Gábor Miklóst már név sze­rint is említettük, tűnődges- sünk hát továbbra is róla. Az nem rajta múlt — mert az idő iramlása hozta —, hogy bele­ért az apai szerepbe, de az már igenis neki köszönhető, hogy annak a cirkuszkocsis la­kásnak az urából egy ilyen nagyon belül élő, lelkének há­borgásait, érzelmeinek csap- dosását egy rezignált maszk mögé rejtő férfiút faragott Egyszerűen hinni tudtunk ne­ki. Azt pedig, hogy jellegzetes szóvégnyújtásaival is nagyjá- ban-egészében felhagyott, kü­lönösen élvezhette az, aki a szép beszédre kényes. Játékmodorban is, szöveg- mondásban is igen jól igazo­dott hozzá a vénlányként e rettenetes szülőkkel élő Léo- nie alakítója, Berek Kati. Időt­len idők óta nem láttuk — ha eszünkbe jutott, akkor a vers­sorokat szétdaraboló, Petőfit is, József Attilát is egyként kikiáltói stílben megidéző pó­diumszereplőként hozta elénk az emlékezet —, és most, lám, nem sikerül számottevően, előbbre lépni az iskolai és a közművelődési könyvtárháló­zat összevonásában. Nehézkes mozdulás A tennivalók felsorolásában újdonság alig akadt és ez rész­ben érthető, hiszen a megye közművelődésének irányítói elsősorban a nagy horderejű feladatokra igyekeztek kon­centrálni a figyelmet, s ezek megoldásához természetesen nem elég egy-két esztendő. Ebből kiindulva is szóvá kell tenni: a külterületek és a ta­nyák kulturális ellátása öt év alatt sem javult. Szórványos kísérletek történtek ugyan ar­ra, hogy a megüresedett ta­nyai iskolákból klubot, kö­zösségi helyiséget alakítsanak ki, de ezek sem tudtak életké­pessé válni. Lényegében ugyan­ezt lehet elmondani a mozgó­könyvtári szolgáltatásról és az alkalomszerű filmvetítésekről. Igazuk lehet azoknak, akik azt állítják, hogy jelenleg nin­csenek meg az elengedhetetlen tárgyi, technikai feltételek. Csakhogy hozzá kell tenni: a személyi feltételek sem adot­tak, nincsenek igazi gazdái a tanyai közművelődésnek, akik szorgalmaznák a megoldást. Ennél csak kevéssel jobb a helyzet a lakótelepeken. Tudo­másul vehető gazdasági kény­szerhelyzetből ezeken a kon­centrált településeken általá­ban nem épülnek művelődési helyiségek. Oktatási intézmé­nyek viszont igen, s ezek je­lenthetnék a lakótelepek köz- művelődési bázisait. Hogyan? I Milyen módszerekkel? Akadt ő is úgy bújt bele ennek az örökös rendcsinálónak a gú­nyájába, mintha azt egyene­sen rászabták volna. Vissza­fogottan volt erőszakos, szelí­den trónkövetelő — karaktert mintázott a javából. Vass Éva, Gábor Miklós ré­gi nagy alakításainak ihletője, sikereinek egyik első számú részese játszotta a cukorbajos, a felnőtt fiát kórosan imádó anyát, Yvonné-t. ö is megle­pően jó volt, de neki van a legkisebb tévés tapasztalata, így hát nem tudta kordában tartani úgy az érzelmeit, mint ahogyan azt kellett volna. A niOSt méltatott trió tehát je­leskedett, mégpedig annyira jeleskedett, hogy a két ifjú pályatárs — az apa szerető­jéből a fiú szerelmévé avan­zsáló Madeleine, azaz Fehér Anna meg Tihanyi Péter, aki a polgárságnak eme hajóron­csán Michelként fulladozik — a legnagyobb igyekezete elle­nére sem tudott valamiféle el- lenpartnerpárrá kiteljesedni. Amazok hárman lejátszották őket. Cocteaunak ezt az ibsenien kegyetlen sorstragédiáját Fel­vidéki Judit rendezte, illető­leg ő teremtett alkalmat arra, hogy a felkért közreműködők egy jóízűt játsszanak. Dicsé­retét megismételve újból el­mondjuk: nem bravúrosko- dott, okosan, ügyesen a hát­térben maradt. S ezzel meg­tette azt a legtöbbet, amit megtehetett... Akácz László erre néhány kísérlet, például Cegléden és Dunakeszin, de ezek lényegében még elszige­telt próbálkozások. Ä tapasz­talatok, módszerek összegyűj­tését és rendszerezését szándé­kozik segíteni a megyei tanács által kiírt lakótelepi-közmű­velődési pályázat. Sajnos azon­ban a vártnál is sokkal keve­sebb pályamunkát küldtek be a népművelők! A művelődéspolitikai célok megvalósítását szolgáló össze­tett feladatok mellett szó esett a helyi hagyományokra épülő de korszerű közművelődési for­mákat alkalmazó módszerekről is. Ennek különösen időszerű­séget ad, hogy éppen ebben az időszakban készülnek az intéz­mények jövő évi tervei, né­hány járásban már egyeztették is a konkrét elképzeléseket. Dr. Tóth Béla, a megyei mű­velődési központ igazgatója ezért hívta fel a figyelmet ar­ra: az eredményesebb közmű­velődési tevékenység egyik akadálya, hogy hiányzik az összehangoltság. Pedig e nél­kül a megyei központ sem tudja betölteni hálózati funk­cióját, nem tudja megadni a joggal elvárható segítséget. Persze ehhez az is kell, hogy élőbbé váljon a kapcsolat a művelődési házi és a könyvtá­ri hálózat, valamint a szent­endrei központ között. Egységes szemlélet Gyakorlatilag ez az intéz­mények egymásra és egymásba épülését jelenti, amely már csírájában eddig is tapasztal­ható volt. A szentendrei ta­nácskozás alkalmat kínált « közös munka erősítéséhez. Bár az nem tűnt éppen szerencsés­nek, hogy délután külön szek­ciókban tárgyaltak feladataik­ról a könyvtárvezetők és a művelődési házak igazgatói. Az egységes szemléletet való­színűleg jobban segítette vol­na, ha nemcsak a délelőtti elő­adásokat hallgatják meg együtt a két hálózat képviselői. S ki tudja, talán érdemes lett vol­na ismertetni a megjelentek­kel egy statisztikát, amely már akkor rendelkezésre állt. A fontos, megyei szintű és a ve­zetőknek kötelezővé tett érte­kezleten a 170 főfoglalkozású művelődésiház-igazgató, illet­ve klubkönyvtár-vezető közül 83 jelent meg; a 83 könyvtár- vezető közül pedig 64. Az ösz- szes meghívottak 42 százaléká­nak valami magyarázatot kel­lene adni... legalább önma­guknak. Kriszt György Oktatási program Teletextbank A vakok tanítása világszerte nagy gondot okoz, különösen azért, mert kevés Braille-írás- sal készült anyag áll rendelke­zésükre. Az Országos Oktatás- technikai Központ (OKK) mér­nökei rövid időn belül olyan berendezést bocsátanak a gyógypedagógusok rendelke­zésére, amely rendes írógép­billentyűzettel tud Braille- írást készíteni. Az elkészített anyagot kis számítógéppel ösz- szekapcsolva tárolni is lehet, így kívánság szerinti gyako­risággal produkálható Braille- írás. Kis szériás sokszorosítás is lehetséges, mert a számító­gép egyszere több írógépet is vezérelhet. Hazánkban már néhány nap­ja működik — kísérleti jelleg­gel — a Teletext, a képújság. Az OKK műszaki fejlesztési főosztályán ennek az oktatás­ban való felhasználásán dol­goznak. Az illetékes szerkesz­tőségekkel együttműködve ar­ra törekednek, hogy ne csak hírközlésre és reklámra legyen alkalmas, hanem az oktatás­ban is használhatóvá váljék. Ennek feltétele, hogy a „tele- textbankban” legyen oktatási program. Ezért néhány képol­dalnyi oktatási programot ké­szítenek a kísérlet számára. V-FIGYELŐ

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom