Pest Megyei Hírlap, 1982. december (26. évfolyam, 282-306. szám)
1982-12-31 / 306. szám
IM r.CYtr 1982. DECEMBER 31.. PÉNTEK Továbbképzés A bővülő kiil- kapcsolataink, a tudományos-technikai fejlődés fokozott mértékben teszi szükségessé az idegen nyelv ismeretét mind az itthoni, mind a munkájukat külföldön végző, magas szintű szaktudással rendelkező mezőgazdasági szakemberek részére. Modern nyelvi laboratórium sc- gíti az inter.ziv s nyelvoktatást. #■ Uticél: Ifsgyesbcioso! A taxikalóz menekülni próbált Egy fiatalember összecsomagolva néhány szükséges holmit, magához vett egy kést és elindult a Keleti pályaudvar felé. Határozott volt a célja; a szándéka pedig eltökélt. Legfeljebb a kivitelezés tűnhetett bizonytalannak, túlságosan azonban nem töprengett sikeren vagy kudarcon: belevág, s lesz, ami lesz... Az alig húszesztendős Révész József eddigi életéből tizennyolc évet állami gondozásban töltött, olykor nevelőszülőknél. Amikor nagykorúvá vált, felkereste anyjáí- apját, megpróbált velük élni. Két hétig sikerült. Aztán albérletről albérletre, munkásszállóról munkásszállóra vetette sorsa, senkihez sem kötődött, gyökeret nem bírt ereszteni, két alkalommal is megkísérelte az öngyilkosságot. November 5-én azonban vakmerő kalandra szánta el magát. A Keleti pályaudvarnál beült egy taxiba, s a vezetőnek azt mondta: — Vigyen a Nagybecskerek utcába. Kés van nála! ' Már Budán jártak, amikor Révész József elővette a kést, a taxisofőr hátának szegezte, s megadta az újabb úticélt: térjen rá az Ml-es útra, s irány Hegyeshalom! Hogy mit érezhetett ebben a pillanatban a gépkocsivezető, azt nem nehéz kitalálni. Választási lehetősége aligha volt, egyet tehetett: engedelmeskedett. S miután rátért az Ml-esre, a taxikalóz felszólította, jelentkezzék be a rádión a központjának. — A 112-es vagyok. Egy utas beült a Keleti pályaudvarnál, kifelé tartok az Ml-es úton ... Kés van nála. Egy pillanatig csönd, aztán hirtelen megbolydul az éter: aki csak vette az adást, beszélni kezd, a taxis kollégák hangja elnyomja a diszpécser szavait, mindenki kérdez és mindenki segíteni akar... — Hol jár most? — tudakolja a diszpécser. — A budaörsi benzinkutat már elhagytuk. — Ne menjünk egy páran a benzinkúthoz? — kérdezi valaki. — Döntse el a diszpécser, mit tegyen t- mondja a fenyegetett taxisofőr. — Menjünk a közelébe? — Felesleges kérdés, nyomjátok a gázt, fiúk! — Senki ne jöjjön a közeibe — tiltakozik az eltérített —, ha taxi vagy rendőrségi kocsi feltűnik, baj lesz ... — Kés van nála, nem hallottátok ? — ... Utasom közölte, amennyiben útközben ellenőrzés vagy ilyesmi adódik, nem lesz válogatós... — Menjél nyugodtan, oda, ahová akarja. — Fejezzük be — szakítja félbe a hangzavart a diszpécser —, intézkedtem, kolléga. Mégyen üldözték A határozott válasz talán megnyugtatta volna a veszélybe került taxisofőrt, ha néhány perc múlva ki nem derül: csel volt az egész; Révész József csupán azért játsszatta e! a bejelentkezési, hogy mindenkit félrevezessen; újabb útirányt szabott, s a gépkocsi Biatorbágynál balra a 70-es útra kanyarodott — immár nem Hegyeshalom, hanem Lenti végcéllal. Hanem ekkor a rendőrség már mozgósította erőit, s a Martonvásár felé robogó taxi országos körözését is elrendelték. Lehet, hogy menet közben Révész József is rádöbbent, kilátástalan kalandba bocsátkozott, s tervezett szándékát, a határ illegális átlépését képtelen lesz kivitelezni? Tény, hogy Martonvúsárhoz közeledve megáilíttatta á' kocsit; s a taxist szabadon engedte. Aztán az autóval visszafordult Budapest irányába. A Petőfi-hídon, a pesti hídfőnél már felismerték a körözött sárga gépkocsit, egy URH-s járőrkocsi nyomába eredt. Révész is észrevette, hogy üldözik, s megpróbált egérutat nyerni. S ezzel félelmetes. már-már kalandfilmbe illő autóüldözéses jelenet kezdődött meg... Az egyik oldalról a rendőrautó, a másik irányból egy taxis Dacia startolt rá. Révész dudált, sebességbe váltott és átrobogott a piroson... De ekkor már rajta volt egy másik járőrkocsi is, mire a taxikalóz hirtelen megfordult, s elindult a forgalommal szemben, nyolcvannal. A félelmetes versenybe újabb taxi is bekapcsolódott, most már négyen űzték a száguldó, ámokfutónak tűnő fiatalembert, aki hátborzongatóan lavírozott a szembe jövő járművek között. Végre az egyik rendőrautónak sikerült befognia, ám Révész még mindig nem adta fel a játszmát: anélkül, hogy levett volna a nyolcvanból, a József kőrútról hirtelen be akart kanyarodni a Rákóczi térre, csakhogy ez nem sikeredett, felfutott a járdaszigetre, onnan visszapattant, s belerohant egy parkoló Daciába. Vádemelés A hajsza ezzel véget ért, a könnyebben megsérült fiatalembert elfogták. A vizsgálat során vallomásában megpróbálta megmagyarázni csálekedetének ir.dí- tóokait. Társtalan volt — haj-' fogatta —, nem lelte meg helyét, képzeletében távoli országok éltek; a messzi Ausztráliáról ábrándozott, ahol, vélte, legalábbis megkísértheti szerencséjét, egy másik életet kezdhet. S hogy mindezt hogyan valósítja meg? Ezen már nem töprengett: valahogyan majd csak sikerül. A személyi szabadság megsértésének bűntettével, a tiltott határátlépés előkészületének, valamint jármű önkényes elvitelének vétségével alaposan gyanúsitott Révész József ügyét a Pest megyei Rendőrfőkapitányság vádemelési javaslattal továbbította a megyei főügyészségnek. Tamási István Fiák o aluljáróban Akt - tetovált háttérrel I sscilésl hmm a megtartó közeg A tetoválás, a tahiti t a t a u szóból ered. Észak-Közép- és Dél-Amerfika őslakóinál, a polinéziai és a mikronéziai népeknél volt szokásos. Ma sem tudjuk'pontosan — hiszen a tudósok véleménye megoszlik —, hogy csak a test ékesítését, díszítését, szolgálta, vagy ösz- szefüggött valamely vallási szertartással, hiedelemmel a tetoválás, s így a különböző törzsekhez, totemhez való tartozást is jelölte. Mllllilllllllllltlllllllllllllí Bárki csinálta; mestermunka! A nyurga, izmos tizenhétéves ílú hasán az odatetovált nő az izmok mozgatására ... hm ... különös mozdulatokat végez. Ravasz. A produkció után a fiú megszólal; — Jó, mi? — Klassz! — így a többiek. A mutatvány színhelye a Battyhány téri aluljáró. A bemutatót tartó fiú váci, társai közül sokan a várostól kő- hajtásnyira laknak, a HÉV sínéi mentén, egy szövőgyár modern munkásszállásán. — Ott... — magyarázzák — dögunalom. Házirend, semmi buli. iiiiimimiiiiiiiimiiiiiiiii — A munkásszállások többségében — mondja a gyári szociológus — jól körülhatá- rolhatóan kitapinthatok az emberi-közösségi ellentmondások, s ezek feloldására ott ma még nincs mód. Igaz, e szállók funkciójának teljesítéséről lehet vitatkozni, de nélkülük egyelőre lehetetlen lenne létezni... — Világszerte — mondja a történész — gondokkal küzd az ifjúság.’ És nevelésük,.megfelelő foglalkoztatásuk problémákat okoz. Keresik a helyüket a modern családban, ahol a szülők dolgoznak, elfoglaltak, s az otthoni életet nem segítik a nagymamák és a nagypapák. Az értékekről alkotott vélemények gyorsan változnak, s ez a helyzet bizony újabb és újabb konfliktusokat szül. luiiiiiiiiimiiiimiimiHi Nyilvánvaló, a tetovált fiú itt a „főnök”. — Beszélgessünk! — Kopjon le! — Nem vagyok rendőr ... — Nem? Akkor bizonyára álruhás plébános. Na ... szakadjon már le! Sokan röhögnek, mások unottan rágják a gumit, de AZON A BIZONYOS esős októberi napon Franciaország- szerte színes papírszemüvegért szaladgáltak az emberek — gyerekek, szülők, nagyszülők egyaránt. Hiába. Az újságárusok már csak némán rázták a fejüket, a papírüzletek ajtaján pedig cédula lógott, ridegen tudtul adva, hogy a „Színes papírszemüveg elfogyott”. A francia televízió harmadik csatornája heteken át tanította a nézőket a szemüveg használatára. „Kapcsoljuk be készülénkünket, csökkentsük a szoba világítását, foglaljunk helyet, két méter távolságban a tévétől, pontosan szemben a képernyővel, vegyük fel a színes szemüveget. S eme előkészületek után élvezzük a horror-filmet, az év szenzációját, „A fekete tó különös lakója” című műalkotást. Hála a színes celofánnak, térhatásban, plasztikusan fog megjelenni otthonunkban a „szörny”, a fekete tó különös lakója. A francia tévénézők apraja és nagyja heteken át készült a plasztikus, háromdimenziós borzongásra. Az előrelátóak természetesen jó előre beszerezték a szükséges optikai műszert, a celofánból készült kékpiros pápaszemet, csekély 4— 5 frankért, ami nem kis ösz- szeg, főként, ha egy egész csa- , Iád akar plasztikusan rettegni év történetéből l$íz©s?ps bosszaftkodás ni. ötmillió szerencsés szemüveg-tulajdonos ült le a képernyő elé, pontosan úgy, ahogy tanították. Sok millióan, kimerültén az egész napi eredménytelen futkosástól fekete-fehérre állították készüléküket. A felkészítés során ugyanis a műsorvezető közölte; színes celofán nélkül élvezhetetlen lesz a színes vétel. Az is volt: a képernyőn a körvonalak pirosán, kéken, sárgán, zölden bontakoztak ki. Ennek egyetlen előnye volt: nemcsak a fekete tó különös lakója, de a film minden szereplője szörnyű jelenséggé vált. A FILMET, amely 1954-ben készült, s a térhatással kísérletező játékfilmek-első (tehát kiforratlan) zsengéje volt, a harmadik csatorna egy nagy sikerű, állandó műsor keretében mutatta be. Címe: „Az utolsó előadás”. Műsorvezetője Eddy Mitchell, a 60-as évek francia rock-kultuszának egykori csillaga, ma is kitűnő énekes és színész. A régi idők moziját akarja felidézni, korabeli híradókkal, reklámokkal, rajzfilmekkel. A néző igazi, hangulatos kis moziban érzi magát, ahol cukorkát árulnak, s ahol a szünetben artisták is fellépnek. Nosztalgia, minden . mennyiségben. Egészen október 19-ig, amikor is a képernyőn meg kellett (volna) jelennie a szörnynek. három dimenzióban. Ds nem jelent meg. A film olyannyira kísérleti volt, hogy nem sikerült térhatást elérnie. Viszont sikerült feldühítenie sok millió tévénézőt. Azokat is, akik — megvették hivatalos áron — a piros-kék celofánt, azokat is, akik „feketén” szerezték be, azokat is, akik otthon barkácsoltak, ragasztottak színes papirszeletkéket. Szerény becslések szerint mintegy tízmillió embert. Ami legfeljebb azt bizonyítja, hogy a televízió valóban hatalom. Az országos mérgelődésnek csupán egyetlen haszna volt. Senkit nem érdekelt a film tartalma, amely arról szólt, hogy egy lelkes, ámde tapasztalatlan expedíció az Amazonas folyón hajózva a fekete ló sejtelmes birodalmába téved, s ott találkozik a Szörnnyel, amely — természetesen — el azért mégis szóra bírom a fiút. — Az ősöm menő fej. A múltkor vendéget hozott a gyárból. Valami nagyljanököt. Csak látta volna?... Nyomta az öregem a sódert. Talán ide ... elvtárs ... esetleg, oda? ... Anyám meg ugrált; Konyak. Kávé. Meleg szendvics. Ha ismerné az anyámat, akkor tudná ... — Legyintett, Cigarettát dugott a szájába, Aztán folytatta: — Amikor a főfőnök végre lekopott, s egyedül maradtunk, ezt mondta az ősöm: „Most legalább látjátok, milyen bunkókkal vagyok körülvéve.” — Akkor én bementem a szobámba, bekapcsoltam a magnót. Később eluntam, s bejöttem ide ... illlilllmlinmmiliiiiim — Kiválni a szürke tömegből — mondta a pszichológus —, ez az egyik motívum. A sikerélmény keresése a másik. Persze a társadalom szempontjából nem mindegy, hogy milyen a sikerélmény. Tanulásból és munkából ered, vagy valami másból. Sokszor a látszólag tisztességes családok belső élete súlyos drámáktól terhes. iiAiiiiriiimiimiiiiimiiiii Újra kérdezem a fiút: — Egyébként mit csinálsz? — Mit? Jó kérdés. Hát robotolok a suliban, s gitározni tanulok. Az öregem meg a falat rágja. Ö mérnököt akar nevelni belőlem... imiiiiiriniiiini ii iiiiinii Testes, ötvenöt év körüli ember nyit ajtót. A fiú apja. Bizalmatlanul fogad. Érzem a kézfogásán. Az „úriszobában” a harmincas évek ízlése. Sötétbarna bőrgarnitúra. Faragott íróaszal. Fölötte Fried Pál édeskés képe: Cipőjét igazító balerina. Az üvegezett könyvszekrényben piroskötésű Jókaik és méter hosszan, a lila Magyar Remekírók sorozat. — Mit óhajt? — A fiáról szeretnék beszélni ... Az apa szeme riadtan rebben. — Történt valami? Megnyugtatom: — Nem. Semmi. Csak egy kérdés: miért akar a ífiából mérnököt faragni? Az apa megkönnyebbül. Szinte vidáman válaszol. akarja rabolni az expedíció egyetlen hölgytagját, aki természetesen gyönyörű, s akiért (ugyancsak természetesen) az expedíció több tagja verseng A Szörny egy rosszul sikerült mélytengeri búvár és egy rosszul sikerült krokodilus hibridje volt. Igaz, ember alakította, aki öt percig is kibírta víz alatt, s kitűnően úszott. S persze, a sok elrablási kísérlet halálsikoly után következett a boldog' vég a happy end: a hölgy és az expedíció egyik tagja egymáséi lettek, a szörnyet ártalmatlanná tették. De ezen a ponton a film bizonytalanságban hagyta a nézőt Vajon végleg megsemmisült-e a fekete tó réme. vagy esetleg ismét felbukkan? Ki tudja... A LEGSZÖRNYÜBB az volt. azon az októberi estén, hogy a francia televízió tovább rémítette a nézőket: ne dobja e a celofánszemüveget, mert varnak ám a filmarchívumban más, térhatású műalkotá sok is, azokra is sor kerül Ebben -tévedett a kitűnő műsorvezető. A franciák felháborodása ugyanis oly méreti: volt. hogy nagy bátorság kell még egy ilyen ostobasággá1 előállni. Talán nagyobb műsorpolitikai merészség, mint « fekete tó különös lakójának ártalmatlanná tételéhez. Szécsi Éva (Párizs) — Először, mert jogom van hozzá. Másodszor én is az vagyok. Harmadszor, ma a diplomás embert végre ismét megbecsülik. Igen, előbb- utóbb visszakapjuk a rangunkat. — A fia, úgy tudom, nem akar mérnök lenni. Az iskolai eredményei sem a legjob- bak... — Mérnök lesz belőle! Majd segítek bejutni az egyetemre! — Hogyan? — Az az én dolgom..; Az asszony kezében enyhén remeg a finom mívű teáscsésze. Apró, gyors kortyokban nyeli a párolgó italt. — Tisztában van azzal aszszonyom, hogy a fiuk nem kedveli az itthoni légkört? Mint sima üveglapon a meleg lehelet, úgy párásodik az anya tekintete. Bólint. Aztán megszólal: — Pedig a férjemmel nem kíméljük magunkat. Mindent megteszünk érte. Mindent. Mindent. Együtf járunk operába. Hangversenyekre. Hárman megyünk kirándulni. Szerető gondoskodással vesszük körül ... Az asszony szemében hízni kezdenek a könnyek. — Ismeri ön a fiát? Az anya riadtan kapja fel a fejét. Kicsit gondolkozik. Talán gyötrődik is, de mégis kimondja: — Igen. Persze, hogy ismerem. Hiszen a fiam. Még mondani akar valamit, de inkább elharapja a szót.— A fia zenész akar lenni... — Jaj, csak azt nem. Az nem foglalkozás. Az — keresi a szót — Az... olyan mai dolog. Meg az a rajz a bőrén ... — Az oda tetovált nő? — Igen. Amikor hazajött ás megmutatta, a férjem rosszul lett. Én csak sírtam. Ha majd megnősül, hogyan fog a gyereke az apjára nézni, ha: annak ilyen ocsmányság van a hasán? titiminiii intiMiiimiiM Visszaballagtam az aluljáróba. A kép szokásos. Fiatalok támasztják az oszlopokat. A tizenhét éves, nyurga, izmos fiút' sokan veszik körül. Produkálja magát. Aztán hirtelen valami történik. Jelzést kapnak: jönnek a zsaruk. Többen dacosan tovább támasztják az oszlopot. Jöjjön aminek jönnie kell! És jön. Egyenruhás és civil rendőrök képében. Előkerülnek a személyi igazolványok. Az állandó lakás rendben, az iskola, a munkahely pecsétje hibátlan. — Talán tiltja a törvény, hogy itt beszélgessek a srácokkal? — kérdi a tetovált fiú hetykén. Látom, az őrmester szeme összeszűkül, de győz benne az önuralom. — Menjen haza! Ez minden, amit jelen esetben tehet. A fiatalok kelletlenül indulnak a feljárók felé. Odafönn újra gyülekeznek, s várják, hogy a vihar elvonuljon, Aztán vissza a megszokott oszlophoz. 111111111111111 111111111111111 — Mégiscsak a család lenne a legjobb közeg — mondja a szociológus —, ahol a fiatalok értelmes életcélt és annak eléréséhez biztonságos hátteret, példát és biztatást kapnának. Hiszen a társadalom nyitott, akikben tehetség, képesség, szorgalom és akarat van, bármi lehet, előítéletek nélkül. Karácsonyi István
