Pest Megyei Hírlap, 1982. december (26. évfolyam, 282-306. szám)
1982-12-31 / 306. szám
1983. DECEMBER 31., PÉNTEK Színházi lbv~él A nevető színpad Ül a néző vala- [ mely cseppet sem í víg játék előadá- Ssán, s egyszercsak {látja, hogy egy •drámai jelenet kellős közepén a színészek pukkadozni kezdenek a visz- szafojtott nevetéstől. Lilulnak a nyakak, rázkódnak a vállak, egymással szemben álló szereplők hirtelen háttal fordulnak a közönségnek, valamilyen ürüggyel odajá^sszák magukat a díszlet egy jótékonyan védelmet nyújtó eleméhez: egy fához, egy oszlophoz, egy jókora szekrényhez, s mögéje bújva szinte fuldokolnak, a nézők számára tökéletesen érthetetlenül, zavaróan, hiszen a darab szerint nincs min nevetni, ha meg valami egyéb történt a színfalak mögött vagy a színen akár, a néző lentről, a nézőtérről azt a valamit nem láthatja, nem tudhatja. Mitől robbanhat ki a nevetés a színpadon? Ezer oka lehet. A szerencsésebbek közül valók a külső okok. Leesik egy tárgy, aminek nem kellene leesnie. Kiömlik a víz, a bor, az étel, aminek nem kellene kiömlenie. Csurog az ital az éppen kortyolgató színész szakállára, és a vele szemben ülő kolléga egy méterről látja, amit a néző tíz méterről nem: az ital lassan meglazítja a szakállt, a bajuszt, és az első hevesebben kiejtett mondatnál a szőrzet vagy le fog hullani, vagy a színész kap oda kétségbeesetten, hogy a leszőrtelenedést megakadályozza. Persze, hogy mocorogni kezd a nevetés kisördöge. Vagy beleakad a színésznő estélyi ruhájának uszálya a díszlet valamely kiálló szögletébe, és a társak a színpadon már előre látják, amit a színésznő még nem is sejt: a következő két lépés, amit persze a szerep szerint kénytelen megtenni, megszabadítja a kolleginát a gyönyörű uszálytól, és ott fog állni talpig minibugyiban. Ki képes megállni ilyenkor nevetés nélkül? Maga a puszta gondolat elegendő lehet a nevetés kitörésére, és ha a várt esemény nem következik be, az sem segít, mert akkor meg arra kell gondolni, hogy uramisten, mi lett volna, ha bekövetkezik, amit mindenki előre sejtett. N evethet persze a színpad más okokból is, és ilyenkor már az ügyelői ceruza is működésbe léphet. (Az ügyelő dolga az is, hogy feljegyezze a rendellenességeket, melyek előadás közben adódnak.) Előfordul, hogy tréfás kedvű kollégák, az ugratásra, viccre mindig kész mókamesterek működése nyomán harapódzik el a nevetés, sőt, a röhögés a színen. Az ötletek száma végtelen lehet. Szórható tüsszentőpor Desdemona ominózus hímzett kendőjébe, hogy a bősz Othello a legdrámaibb kitörés közepette díszleteket rengető tüszkölésre fakadjon. Lehetséges savanyú uborkalét önteni Falstaff boroskupájába, amelyből a rendezés szerint hosszú és kéjes kortyokban kell nyelnie az aszúbort, miközben megdicsőült ábrázatot vág. A hirtelen előkapásra szánt zsebkendőt bele lehet varrni az elegáns főszereplő zsebébe, aki a heves mozdulattal nemcsak kifogástalan szabású zakója tarkabarka anyagból eszkabált bélését fordítja ki (a bélés nem látszik a színen!), hanem a zsebben jó- előre gondosan elhelyezett apró csapágygolyókat is, melyek vidáman pattognak szerte a színen, frászt hozva a többi szereplőre is, mert ha valaki egy ilyen golyócskára rá talál lépni, csaknem biztosan elbukfencezik Elrejthető ugyancsak valamelyik kellékzsebkendőben egy darabka rajzszén, mely csinos ábrákat hagy az illető arcán, amikor izzadságát letörli a kendővel. Oda lehet szögelni az asztalhoz a lapozásra szánt könyvet; konfettit lehet szórni a fejre illesztendő kalapba, hogy színes eső hulljon szegény szereplő frizurájára (vagy éppen a kopasz koponyájára); lehet rejteni pár szemcse puskaport a kellékszivarba, hogy alkalmas pillanatban hatalmas sistergéssel nyíljon ki, mint a rózsa; vízb'e lehet mártani a kellékgyufát, nehogy meggyulladjon a legfontosabb pillanatban; viszketőport lehet szórni a könyékig érő női kesztyűbe, hogy a partnernőt a gutaütés kerülgesse, hiszen mégsem vakaródzhat a lángoló szerelmi vallomás közepette; rá lehet ülni a partner keménykalapjára, mintegy véletlenül; el lehet rejteni a tárcájában, melyből szép bankókat kell előszednie, egy ízléses, fodros, rózsaszín bugyit, hogy a százfrankos helyett ezt kapja elő szegény kolléga; lehet hintőport szórni a fuvolába, melyen andalító dallamokat kell játszania a partnernak, s ezzel előidézhető egy kisebbfajta porfelhő, amikor szegény színész az elsőt beleleheli a hangszerbe; rakható üres dióhéj a nádfonatú nyári szék alá, melyre ereszkedve a színész ösztönösen felugrik, ha meghallja a ropogást, mert nem akarja, hogy összedőljön alatta a szék; keverhető Kal- mopyrin vagy más keserű gyógyszer pora a finom teába cukor gyanánt — satöbbi, satöbbi. Mindig voltak és mindig lesznek híres ugratok, akik kifogyhatatlanok az ötletekben, s ha megtréfálják a kollégát vagy kolleginát, azt csak a legritkább esetben teszik rosszindulatból. Az ok egyszerű: szeretnek játszani, szeretnek bolondozni, és mellesleg talán arra is kíváncsiak, hogyan képes kivágni magát a kolléga a szorult helyzetből. A kölcsönkenyér persze visszajár, és aki ugrat, annak számí- tania kell1rá,.hogy..piásnap őt ugratják. No és arra is számíthat, hogy felírja az ügyelő, mert megzavarta az előadás rendes menetét. Ilyenkor aztán következik a büntetés — de egy-egy sikerült tréfa talán ezt is megéri, mert legendák születhetnek belőle, melyek szájról szájra szállva öröklődnek a színház világában. S zilveszterkor természetesen sokkal több belefér a színpadi bolondozásba, nevetésbe, mint a szürke mindennapokon. Ilyenkor elnézőbb az ügyelő is, elnéző a közönség is. Vannak színészek, akik külön kis ötleteket gondolnak ki a szilveszteri előadás feldobására. S ha ezek az ötletek jók, szellemesek, ízlésesek, és nem sértik a partnert sem, a közönséget sem, akár bele is épülhetnek az előadásba, rögződhetnek, polgárjogot nyerhetnek. És ez cseppet sem baj. A szilveszteri hangulathoz ez is hozzátartozhat. Az utóbbi időben úgyis annyi humor- talan, komor vígjátékot és annyi nyögvenyelős komédiát láthattunk, hogy egy kis igazi játék, egy kis nekiszabadult bolondozás igazán jólesik. A színház ugyanis játék is. És nemcsak szilveszterkor. Takács István Szőnyi István öröksége Humánumból bontakozó művészet A zebegényi mester értékei az időben klasszikussá nemesültek. Joggal érezzük hogy a Zebegényi temetés, a: Eladó borjú, az Este, a Kert pad festészetünk értéke minő ségben, emberségben egy aránt. Az is lényeges, hog} Szőnyi és Zebegény ma mái egy összefüggés: a táj monumentalitása, bensősége és Szőnyi István humánumból építkező festői tehetsége elválaszthatatlan egymástól. Fogalom és példa, hiszen Szőnyi zebegényi motívumokat fedezett fel önmagának, ezzel alapozta meg festészete sajátos értékeit. Ez a példa sok mai alkotót ösztönöz'arra,-hogy az általa figyelt vidék — nevezzék akár Makádnak, Dabas- nak, Ócsának, Abonynak — a festészet új Zebegényévé váljék. Szőnyi István művészete nem más, mint a zebegényi Dunakanyar teljes felfedezése, értelmezése, interpretálása. Az első különöség a zebegényi este. Miben különös, mit vett észre benne Szőnyi István, mit fokozott e hangulatból képpé? Az este önmagában is szép, mert József Attila szavait kölcsönözve: „A békességet szétosztja az este”. Zebegényben még jobban szétosztja, mert gyönyörű a táj. Szőnyi István e fokozatot emeli azzal, hogy fekete kecskébe sűríti a növekedő, az áradó estét vagy a hazaérkezés pillanatát érzékelteti. Itt a nyugalom maga a feszültség. Mindezt a zebegényi karakter és Szőnyi is érzékeli, sugározza. A hegy és a víz köré szorult falu csak lépésnyi udvarokat engedélyez, ahol egy tehén és a család már telíti a teret. E telítettség válik hiánytalansággá Szőnyi István Este című képén. Ugyanúgy hiánytalan és teljes a maga áradó békéjében, mint Kodály Esti dala. Művészetének komoly és fő vonása, hogy minden apróságot felhasznál Zebegény meghittségéből és azt egyetemessé varázsolja. Elég, ha egy rozzant szekérrel találkozik. A hegyi kaptatókon a szekerek és a lovak hamar megvi- selődnek, elhasználódnak. Ehhez hozzáálmodik egy fát, egy falrészletet és máris kész a kép. Rajzai, metszetei nemcsak vázlatok és készülődések, hanem végérvényes alkotások. Ilyen a Szántás is. Megfe-' szült izmokkal halad előre, fölfelé ember és ló. Húzzák az ekét, a holnapot. Mellettük puha barázda, ■ asszony vet a földbe magot, hogy élet lehessen belőle. Kora tavasz ez, a fák még lombtalanok, csak a dombok ringása idézi a csöndet, a harmóniát. Egyik rézkarcán ló szemelget füvet, szénát, szekérbe fogott ló. A rakományt most villázzák a padlásra: négy férfi. A környezet itt is a zebegényi dombringás a maga egyenletes megnyugvásában. A mű így maga az Alkony. Szőnyi István: Szántás "tj1 gészséges érzékiség hatja át lapjait. Az egyiken háttal áll egy asszony, vetkőzik. Olyan szépen, olyan érzékletesen, hogy ebből lesz hamarosan a Reggel. Nem lehet Zebegényben úgy járni, kelni, hogy az ember ne gondoljon arra: minden szöglete, töredéke festészetté átalakított valóság. Minden temető békét sugároz, a zebegényi egy fokkal többet éppen a táj nagyvonalúsága jóvoltából. A Szőnyi alkotta 1928-as Zebegényi temetés a téli táj hósipkás hegykoszorú tisztaságával a szépség és a béke optimizmusa. S ez az optimizmus többé nem fokozható. Műre, tájra, művészre egyaránt vonatkozik. Ez a közös karakterük, önmagukat birtokolják, csöndben, békében, hiánytalanul. Losonci Miklós Szalonspicc ötletesebb címet nem is választhattak a Zeneműkiadó szerkesztői, amikor a magyar orfeum- és kabarédalokat tartalmazó kottájuk első oldalára felírták az egykori nagy nevettető, Kabos Gyula egyik dalának címét. Van ebben a megfogalmazásban valami a.n- dalító, valami vonzó: nosztalgiázhatnak mindazok, akik ma már nagyszülők, s ámulhatnak a mai tinédzserek: milyen nótákra ropták a táncot őseik. Mielőtt azonban elhomályosulna megannyi szem, a Zeneműkiadó kiadványa nemcsak azért szívhez szóló, mert any- nyi kupiénak és sanzonnak tartalmazza az énekhangra zongorakísérettel lefektetett változatát, hanem azért is, mert kiállításával, dokumentumanyagával felmutat egy szeletnyit a magyar kabaré történetéből. Ez a majd* nyolcvanoldalas füzet közelünkbe hozza az utánozhatatlan Med- gyaszay Vilmát, az egyedülálló Nagy Endrét, a sokat szidott és mégis kedvelt Zerko- vitz Bélát, a mindig méltóság- teljes Csoríos Gyulát, a szép emlékű Szép Ernőt, Heltai Jenőt, s nem utolsósorban Gábor Andort, akitől nem véletlenül vesszük kölcsön — szabadon — a sorokat: ez az összeállítás olvasmánynak is érdekes, zenének üdítő, tehát duplán megvan a létjogosultsága. Olyan emberek számára, akik zongora mellett néhány dérűs órát akarnak eltölteni, valóságos partitúra ez a kötet. Kellér Dezső, az utolérhetetlen konferanszié, beköszöntőjében Szép Ernőt idézi. költő gyönyörködtetni szeretné az emberiséget, de (a kabaréban, akárcsak az orfeufn- ban) nincs emberiség, hanem közönség van. És a közönség többet kíván a gyönyörködésnél: jól akar mulatni.’* Nos, ezt kívánja és kínálja ez a pompás gyűjtemény: nehéz helyzeteinkben se felejtsünk el olykor jót nevetni. Nyolcszáz év után Árpád-kori leletek Nagykátán Időről időre szóbeszéd tárgya volt a nagykátai termelő- szövetkezet szántójából kiemelkedő Kenderhalom. Akadt, aki úgy tudta: kincset rejt ott a föld, mások ősleletek létezését gyanították, az öregek arról is meséltek, hogy a harmincas években ásatás volt a dombon. De a Kenderhalom nem szerepelt a régészeti irodalomban, viszont az ott talált néhány cseréptörmelék és csont alátámasztani látszott a feltételezéseket. A két évvel ezelőtti tavaszon — ma már nem tudni, miért — valaki gödröt ásott a Kenderhalom tetején, s igy bukkant elő egy építmény döngölt agyagból készült ^alapja. Bizonyság lett; valóban kincset, történelmi kincset rejt a föld. Nchai falu A Színház- és Filmművészei! Főiskola operett-tagozatának hallgatói vizsgaelőadásként mutatlak be az ödry Színpadon Spewack—Porter: „Csókolj meg, Katám!” című zenés játékot. Képünkön: Zsuzsa Mihály, Dankó Klára, Mayer Aranka, Kriszt László (előtérben). Elődeink hagyatékának feltárását elsősorban a helybeliek akarták, többször is szorgalmazták a ceglédi múzeumban az ásatás megkezdését. Csakhogy ehhez a munkához pénz kell és nem is kevés. A nagykátai helytörténeti csoport két vezetője, Kátai Szilveszter és Lakatos Gyula pedagógus, szövetkezett a járási könyvtárral és megkezdődött a szervezés. Eredményeképpen a középiskolások társadalmi munkában vállalták a fárasztó ásást; a termelőszövetkezet meleg ételt és erőgépeket biztosított; a Telefongyár üzeme pedig egy lajtkocsit. Idén július végén megkezdődött az ásatás Dinyés István ceglédi régész irányításával. — Addigra már nagyjából tudtuk, hogy mit keresünk — magyarázta Dinyés István. — Az előbukkant alap töredékéből feltételezhető volt, hogy egy középkori templomot találtunk, és ha templom van, akkor temetőnek is kell lenni. Bár nem voltunk optimisták, mert a mezőgazdasági termelés legalább egy métert lekoptatott már a Kenderhalomról. Három hétig ástunk, mikorra kiemelkedett a tizenegy és félszer hét méteres alapzat, körülötte pedig több mint ötven sírt bontottunk ki. Megállapítottuk, hogy a templom a XII. század közepén épült. A csontvázak és a mellettük talált tárgyi leletek, azt mutatják, hogy legalább százötven-kétszáz évig létezett ez a falu és valószínűsíthető, hogy a tatárjárás pusztította el. Az Ärpäd-kori falut persze nem szabad a mai település- kategória szerint mérni, inkább egy tanyabokorhoz hasonlatos. Ahol ötven-hatvan család élt, az már nagy településnek számított. A Kenderhalom körzetében lakók mezőgazdasággal foglalkoztak, s természetesen katonáskodtak. Ez utóbbiakat kell tekintenünk a későbbi kisnemesség magjának, bár sokan közülük zsellérsorba süllyedtek. Eltérések A feltárás igazolta a nagykátai öregek meséjét is; megtalálták ugyanis azt a kutatóárkot, amelyben a harmincas években dolgoztak és a sírok egy része sem volt már érintetlen. Azt viszont 'nem lehet tudni, hogy ki folytatta az ásatásokat, mert nincs nyoma a tudományos elemzésnek, ráadásul csak részben bontotta ki az' alapot és a templomhajó belsejét. — Több érdekességgel is szolgált ez a lelőhely — terítette Dinyés István a hely- szinrajzot az asztalra. — A kor szokásai ellenére a templom tengelye eltér a kelet— nyugati iránytól, ezenkívül a szentély nem négyszög, vagy félkör alapú, hanem téglaidomra emlékeztet. Az eltérések biztos magyarázatát még nem tudjuk. A sírok elhelyezkedése sem egyezik a kelet— nyugati iránnyal. Erre már van magyarázat, de tudományosan még nem igazolható: azt tekintették keleti iránynak, ahol a halott védőszentjének napján felkelt a nap. Ez okozhatja a szóródást. — És találtunk még különlegességet: csecsemősírokat. Ez ritka, mert keresztény temetőbe csak megkeresztelt embert helyeztek el. De az akkori egyházi liturgia szerint nem pici korban keresztelték a gyerekeket. Tehát itt egy helyi szokásra kell gondolnunk. Sajnos, elég kevés tárgyi lelet maradt meg: néhány egyszerű ékszer és pénzek Ez utóbbiak nem talizmánként funkcionáltak. A kereszténység is átvette a görög mitológiából, hogy a halottat egy csónakos ember viszi át a túlvilágra, ennek fuvardíja vőlt a pénz. Bemutatják A Kenderhalmon végzett ásatás lényegében nem hozott újat abban, amit eddig tudtunk az Árpád-kor közepéről. Mégis egyedülálló értéke van: ebből az időszakból Pest megyében eddig nem találtak hasonló leletanyagot. Már csak ezért is érdemes volna megőrizni az utókor számára, de a kibontott alapot körülbelül húsz év alatt felmorzsolja az időjárás. A nagykátaiak vállalkoznak ennek a gondnak a megoldására is: a termelőszövetkezet kivonja ezt a területet a mezőgazdasági művelésből, és oszlopokon álló tetőt épít a körülbelül háromszáz négyzetméternyi terület fölé, a kivitelezést természetesen jórészt társadalmi munkában végzik el. A régész úgy fogalmazott: ha ez megépül, akkor minicsoda lesz! Akár idegen- forgalmi érdekességként is szolgálhat, mert ilyen leletet az országban is csak nagyon ritkán láthat a közönség. Kriszt György Bronzkori üzenetek Bronzkori település maradványaira bukkantak a Heves megyei Novaj község határában. A Dobó István Vármúzeum régészei a leletekből arra következtetnek, hogy ebben a térségben időszámításunk előtt a XV. századtól a VI. századig állattenyésztéssel foglalkozó népek laktak. Az előkerült szerszámok arról vallanak, hogy a középső bronzkor idején — időszámítás előtt 1500—1300 között — itt élők már fejlett parasztkultúrával rendelkeztek. A régészek az ásatások helyén egy későbbi nép emlékeit ts megtalálták. Ez a nép az időszámításunk előtti IX. században tűnt fel a Kárpát-medencében, és az időszámításunk előtti VI. századig bizonyosan itt élt.
