Pest Megyei Hírlap, 1982. december (26. évfolyam, 282-306. szám)

1982-12-28 / 303. szám

'é/Jr If x/um ap 1982. DECEMBER 28., KEDD Babonák nélkül Piliscsabán Toborzó könyvtáros NEM VAGYOK babonás, de azért én is kétszer meggondol­nám, hogy ilyenkor télen, dél­után olvasnivalót kölcsönözzek a piliscsabai klubkönyvtárban. Félreeső helyen, közvetlenül a temető mellett áll az épület. Még így délelőtt, világosban is teljesen kihalt a környék. Azért errefelé sem mindenki­be szorult ily kevés bátorság, hiszen a lakosság tíz százaléka olvasó. Schönek Jánosné négy éve klubkönyvtáros. Pályázat út­ján került ide. Azelőtt a buda­pesti Kender Jutagyár kikészí­tő üzemének volt a vezetője. Amikor olvasott erről a lehe­tőségről, nem sokat habozott, belevágott. Mindig szerette a könyveket, az embereket. Nem bánta meg a pályamódosítást, jól érzi magát. — Itt bizony nincs sok néz­nivaló — mentegetődzik — Elég zsúfolt a terem és szegé­nyes az állományunk. Mind­össze tízezer kötetünk van. Évente húszezer forintot ka­punk a tanácstól vásárlásra és ötezret a megyétől a kulturális alapból, de még így sem éri el az állományunk az egy lakosra jutó három kötetet. Azért nagyjából megoldottam a gon­dot. Elsősorban kézikönyveket vásárolok, a kapósabb kiadvá­nyokat pedig — amelyekre már nem futja a keretből — megveszem magamnak és azt kölcsönzőm az olvasóknak. így tudok újabb és újabb tagokat toborozni. BEIDEGZETT mozdulattal simítja hátra hosszú, egyenes­szálú haját, miközben arról faggatom, könnyen befogad­ták-e? Az első néhány hónap­ról kissé szaggatottan beszél, keresi a szavakat, a monda­tokat. Nem volt könnyű. Bár a férje idevaló, meg kellett küzdenie az emberek szerete- téért, elismeréséért. Az évek teltek-múltak, és a kétgyer­mekes fiatalasszony ma már ott tart, hogy sokszor egy órá­val is előbb indul el otthonról, mint kellene, mert útközben lépten-nyomon megállítják a helybéliek. Mindenkinek van egy-égy kedves szava hozzá, érdeklődnek az új könyvekről, vagy éppen csak beszélgetni akarnak. Tavasszal pedig min­dig akad valaki, aki elhozza a kertben termett első néhány szál hóvirágot, ibolyát. — Az egyik legkedvesebb időszak az volt az életemben, amikor a televízió Tízen Tú­liak Társasága című műsorá­nak fölhívására összeültünk a könyvtárban néhány diákkal és eredeti orosz népmeséket fordítottunk közösen magyar­ra. Ez még az 1978—79-es tan­évben történt. Jól éreztük ma­gunkat együtt és még ajándék könyvutalványt is nyertünk. A gyerekeket különben is na­gyon szeretem — fűzi hozzá. — A könyvtárin kívül van él­foglaltságom a szülő munka- közösségben. a Hazafias Nép­frontban és a koordinációs bi­zottságban is, ahol a hátrá­nyos helyzetű gyerekekkel és felnőttekkel kapcsolatos gon­dokat szeretnénk orvosolni. A KÖNYVTAROSNÖ tevé­kenységét nemrégiben Kiváló munkáért miniszteri'oklevéllel is elismerték. A kívülálló örül a barátsá­gos légkörnek, amely a klub­könyvtárban fogadja, örül a közvetlen, szívélyes kapcsolat­nak, amely pillanatok alatt megteremtődik, s annak a hitnek, kitartásnak és tenni- akarásnak, amellyel nem ta­lálkozhat mindennap. Körmendi Zsuzsa A képernyőn Hatvanhat Januárban ismét jelentkezik a televízió szavazógépe mű­sora, a Hatvanhat. A nézők az egy esztendővel ezelőtt nap­világot látott kisvállalkozások­ról és az új vállalkozási for­mákról szóló rendelet együt­tes tapasztalatait vitathatják meg Pulai Miklóssal, az Or­szágos Tervhivatal elnökhe­lyettesével, a műsor vendégé­vel. Az adásban várhatóan szó­ba kerül, hogy indokolt-e a magánvállalkozások, -üzletek, -taxik növekvő aránya; mek­kora hasznot hozhat a vállala­tok közötti társulás, avagy a vállalatokon belüli gazdasági közösség ténykedése; a leg­gyakrabban felmerülő alap­kérdés, hogy kinek jó ez: az államnak, a vállalatnak, illet­ve a vállalkozónak. A szerkesztőség ezúttal is várja a nézők közérdekű kér­déseit és a levélírók közül hat­vanhat érdeklődőt a szavazó­gépes stúdióba. Cím: Magyar Televízió, 1810. Szabadság tér 17. Hatvanhat. Válaszoltak a kérdőívekre A vezetési módszerekről Kérdőívekre adott válaszok, interjúk alapján ad képet Iva- nics András könyve a mező- gazdasági nagyüzemekben dol­gozó vezetők élet- és munka- körülményeiről. A Hogyan gondolkodnak, dolgoznak, él­nek a termelőszövetkezeti ve­zetők címmel a Mezőgazdasá­gi Könyvkiadó gondozásában megjelent kötet a gazdasági döntések módjaitól a különbö­ző testületek tevékenységén át a szövetkezetben alkalmazott vezetési rendszerekig számos fontos kérdést vizsgálva ad ér­dekes, figyelmet érdemlő hír­adást a szövetkezeti vezetők­ről. A szerző egyebek közt azt is vizsgálja, hogy hol, milyen szervek döntenek egy-egy gaz­daság legfontosabb ügyeiben, milyen motívumok befolyásol­ják — gyengítik, erősítik — a gazdasághoz kötődést, önálló fejezetben mutatja be a szak­vezetők jövedelmi helyzetét, az életkörülményeket, köztük a kulturális és egészségügyi hely­zetet, az előrejutás lehetősé­geit. Az érdekes témákat tárgya- I ló, feltáró kötet 22 forintos áron kapható a könyvesbol­tokban. Ismér díjazták Magyar filmsiker Mint az idei esztendő leg­jobb külföldi filmje Gothár Péter Megáll az idő című al­kotása nyerte el New Yorkban a filmkritikusok díját. A film ősbemutatóját idén februárban tartották Pécsen, a XIV. magyar játékfilmszemlén, s már akkor kedvező fogadta­tásban részesült.- Gothár Pé­ter rendező és Koltai Lajos operatőr alkotói díjat kapott. Cannes-ban Ifjúsági díjjal tün­tették ki a 60-as évek Ma­gyarországán játszódó művet. Olaszországban, az augusztus­ban megrendezett taorminai nemzetközi fesztiválon folyta­tódott a Megáll az idő siker- sorozata: innen az alkotók a második díjat hozták el, Chi­cagóban pedig az Ezüst Hugó díjat érdemelték ki. A gyermekkorban érdemes kezdeni Kicsi vagyok, libát őrzök Négy községben — a nemzetiségi kultúráért Ácsa központjában, mutatós, fehér boltozatú épület a nagyközségi közös tanács. Ehhez a közigazgatási terü­lethez tartozik még Csővár, Galgagyörk és Püspökhat­van is, összesen több mint 5100 lakossal. Két éve sincs, hogy népszámláláson regisztrálták: az itt élők 45 száza­léka szlovák nemzetiségű. — Évszázadokon át viszony­lag zárt településen éltek ná­lunk a szlovákok, így meg­őrizték nemzetiségi nyelvüket, népviseletüket, szokásaikat, népművészetüket — mondja Movik Lászlóné, a tanács el­nöke. — A 60-as évek vége fe­lé egyre többen álltak munká­ba az asszonyok közül is, azóta a nagy többség civilben jár, már csak a legidősebbek hord­ják a népviseletet. A szlovák szót persze megértik a fiata­labbak, a középnemzedékbe­liek is. S amikor az unokák díszbe öltözve táncolnak, éne­kelnek a nemzetiségi népzené­re, a nagyszülők mindig meg­könnyezik. Újjáélednek a hagyományok A hagyományőrző felnőtt nemzetiségi csoportok közül a püspökhatvaniak reprezentál­hatták néhány éve Gyetván a magyarországi szlovákságot. A galgagyörki férfikórus szín­padra vitte a legszebb szlovák népdalokat, produkciójuk hanglemezen is megjelent. A lakodalmasokat, farsangolókat Lami István gyűjtötte össze, ő is koreografálta annak idején. Most az acsai művelődési ház karolta föl a helybeli csopor­tokat A püspökhatvani gyermek­játszócsoport évente sikerrel szerepel bemutatókon és fesz­tiválokon, értékes díjakat is hoznak haza. Tavaly a Népmű­velési Intézet képmagnóra vette produkciójukat, módszer­tani felhasználás céljából. Ez a korosztály bizonyítja: he­lyük van itt a szlovák hagyo­mányoknak, van utánpótlás a nemzetiségi szokások megőr­zésére. Pedig a helybeli ma- terská skola, vagyis az óvoda gyermekseregéből senkinek sem anyanyelve már a szlo­vák. — Hetente egy teljes napot szentelünk a nemzetiségi fog­lalkozásoknak — mondja Szűcs Lászlóné, nyelvi szakké­pesítéssel is rendelkező óvónő. — Dalokat, mondókákat, játé­kokat, verseket és meséket hallanak, tanulnak a kis- és középső csoportosok. A legna­gyobbak már naponta két órán át hallgatják és beszélik a szlovák nyelvet. — Hogyan boldogulnak a gyerekek? — Érdekli őket és szeretik is. Szemléltető eszközöket, raj­zokat készítünk a foglalkozá­sokhoz, amelyek lekötik a fi­gyelmüket. Életkori sajátossá­gaikból adódóan kedvenc té­maköreiket dolgozzuk föl, így: a környezetükben élő állatok, növények, a játékok, a család, a hétköznapok sok eseménye kerül a rajzlapokra. — Miként kapcsolódnak a szülők ehhez a munkához? — Mindig megírjuk , nekik, hogy aznap éppen mit tanítot­tunk a kicsiknek, akik aztán otthon rendszerint nagy siker­rel mutatják be az elsajátított énekeket, táncokat. Rögtönzött kis bemutatót produkálnak azon nyomban: sorba állnak, egymás vállára teszik a kezüket — mindegyi­kük a sor elejére akar kerül­ni —, s már mosolyognak, mert tudják, mi következik: Megy a vonat... — dalolják szlovákul, s tekerőzik a sor, mint a kígyó, körbekerítve az alkalmi vendéget is. Aztán eljátsszák, hogy Tele­fonon beszélek, bájos mozdu­latokkal, hallózva, csöngetve; majd újabb körjáték követke­zik: Kinek adjam a kendőm, éneklik együtt, s a kiválasztott legkedvesebb társuknak nya­Karácsony. Sáros, lucskos ka­rácsonyunk volt, és az emberi természet ösztönzésrendszere szerint ilyenkor még erősebb a vágy, hogyha miár a természet nem öltött ünnepi ruhát, hát akkor valahol másutt kerüljön a szemek elé valami látvá­nyos szépség. Például a tele­vízió képernyője villogjon úgy, hogy az feledtessen minden odakinti sötétséget. Ám hiába az ilyenféle kívá­nalom, ha a Szabadság téri szerkesztőségek gazdái más­ként vélekednek, illetőleg cse­lekednek, s egyáltalán nem olyan gazdagon ajándékozzák meg az előfizetőket, mint azok túlnyomó többsége egymást. Így volt ez ugyanis az idén. Megszámlálhatatlanul sok mű­sorórát töltöttek ki mindenféle látnivalókkal, de ezek között alig akadt olyan, amelyikre rá­mondhattuk volna, hogy na, ez tényleg felvétel a javából. In­kább csak néhány villanásnyi émléket raktározhatott el úgy az emlékezet, hogy mégis-mégis érdemes volt beljebb taszítani azt a kapcsológombot, s figyel­ni a figyelendőket. Mint hősies — ám koránt­sem hibátlan — vállalkozást nyugtázhattuk a sepsiszent- györgyiek Toldi-változatát, amely egyúttal arra is jó példa volt, hogy amit idehaza még nem tudtak vagy nem mertek megcsinálni, azt igenis meg- cselekedték Székelyföldön. No­ha a cím-, és főszereplő Nemes Levente láthatólag még nem gyakorolhatta eléggé a kame­rák előtti jelenlétet — időn­ként iskolásán túlartikulált —, azért néhány igen szép perccel jutalmazta meg azokat, akik Arany János szavaira éhesek. Szintén öröm volt látni is, hallani is a száz éve született Tv-FIGYELŐ' Kodály Zoltánt. Hálá annak az ő életében már javában szol­gáló kép- és hangrögzítő tech­nikának, számos filmfelvételen tűnt fel törékenynek tetsző, ám annál szívósabb alakja. Akár­ha pátriárkái valójában ma is élne, úgy szólt, oktatott és ör­vendett, amikor dallamközlőit átszellemült arccal b»'lgatta. Elkápráztatva ettől a minden kockájában igaz és szép emlé­kezéstől, egyúttal arra is gon­dolhatott a publikum, hogy ugyan készül-e manapság is annyi és olyan celluloidtekercs azokról, akik azt Kodályhoz hasonlóan szintén megérdem­lik. És itt nemcsak az egészen kiváló személyiségekre gondo­lunk, hanem mindazokra, akik­re, ha nem lesznek, majd ló lenne újból és újból reácsodál­kozni. A csoda szó került itt papír­ra, és amikor a műsorújság je­lezte, hogy Amanda Lear is tiszteletét teszi körünkben a szeretetnek eme év végi ünne­pén, hát dörzsölgethettük a ke­zünket annak jelzéseként; ami­lyen késői órán, olyan nagy parádét láthatunk. Ez a csin- nadrattás szemkáoráztatás azonban valahogy elmaradt. Amanda ugyan megint csábos volt és dörmögött, de eredendő újdonság már nem derült ki róla. Ismét tudatta festői (?) mivoltát, újból elbüszkélkedett piktorságával, de az az álarc, amely belső énjét fedi, ezúttal sem hullott le. Bezzeg annál őszintébb volt a másik világsztár, Richard Burton, aki szintén műsorzárás előtt tűnt fel. Őszinte, közvet­len, és ami Magyarszágot il­leti, ehhez a kicsi hazához igen kedves, hiszen amikor végeze­tül azt mondta, szívesen lete­lepedne itt, ez a kinyilatkoz­tatása teljességgel hitelesnek tetszett. Egyáltalán, ez a foly­ton utazó és folyton olvasó alctor olyannak mutatkozott, hogy képtelen nem rendkívü­lien tálentumos és szintén rendkívülien gyarló önmagát adni. Emberszabású ember. Kálmán Imre. Szintén ezen a most emlegetett vasárnap es­tén vonszolta tova magát az a Kálmán Imréről készült em­lékműsor — Meghódítom a vi­lágot —, amely magyar és osztrák együttműködéssel ké­szült. Röviden és szomorúan: unalmas volt, ötlettelen volt, mindenképpen méltatlan ah­hoz, hogy a karácsonyi jelzővel illessük. Ráadásul — eme köz­keletű kifejezéssel mondva — utánlövés is volt a javából, hi­szen az operettszerző születé­sének századik esztendejében már annyiszor csendültek fel az ő dallamai, hogy ez a'leg­végső parádé még jobb kivi­telben sem arathatott volna igazi tapsokat. No és a közre­működők! Hát azok sem igen álltak sorban ott, ahol a tor­kokba kerül a nemesebb hang­anyag. A Galga minién. Végezetül térjünk meg szűkebb ország­részünkbe. és ejtsünk szót ar­ról, az ünnepek előtt beikta­tott műsorról, amely a Gal- ga mentét, tehát Pest megyét idézte. Egy egész órán át folyt tova ez a Nagy László által egyoenordott nyiiatKozatcso- kor, es — megun csak sajnos — ez á tengernyi idő seift volt elég anhoz, hogy a fovarostoi nem messze eső tájhoz vala­mennyire is közeleoo kerül­jünk. egyrészt az nem tetszett, hogy ez a hatvan perc olyan stuUioszagu volt. Éppen úgy a beszetgetoasztal, mellett nyi­latkozott a termelőszövetkezeti elnök, mint Aszód, Túra és Galgamacsa egyaránt ifjú ta- nácseinöKe, s axik rajtug kí­vül szót kaptak, azok is több­nyire zárt helyen, nem ter­mészetes környezetükben val­lottak. Másrészt pedig az adott okot a berzenkedésre, hogy minden olyan szépnek és gondtalannak tetszett. Sehol el nem hangzott egy parányi ellenvetés, hogy jó, jó, de azért — jelképesen értve — itt-ott fodrot is vet az a Galga. Csupán egyetlen, pél­dát. Somogyi István, ez a Gal- gamácsán megtelepedett festő úgy minősítette életének jelen­legi állapotát, hogy végre-vég- re otthonra lelt, s úgy és ott ál­lít ki, ahogyan és ahol jónak’ látja. Ennek ő láthatóan örül, ám a kevésbé tájékozott néző fölöttébb jónéven vette volna, ha egy valamely műítész is szót kap, s közli: mi baj volt — ne­tán van — ezzel az idehaza ke­vésbé méltányolt Somogyival A Falusi esték című sorozat­nak ez az érdeklődési körünk­höz és egyúttal szívünkhöz oly közelálló adása tehát messze elmaradt attól, amivé —, ha a megszólalásokat, úgymond, el­lenmegszólalások követik — válhatott volna. Pedig tényleg egy teljes óra jutott neki a ket­tes csatornán ... Akácz László kába kötik, azutáp ő áll a kör közepére a kendővel, s játsza­nak tovább. Végül még egy szlovák népdal: Kicsi vagyok, libát őrzök ■.., fordítja a ta­nácselnöknő. Nem kötelező, de megéri Elbúcsúzunk az óvodások­tól, s az intézmény kapujánál találkozunk Lajkó Pállal, aki a helyi általános iskolában oktatja a szlovák nyelvet. Hozzá kerülnek majd ezek a kicsinyek is — ha szüleik be­íratják őket a nyelvtanításra. — Nem, kötelező beiratkoz­ni — mondja a fiatal tanár t, de aki egyszer vállalta, az járja is végig. Ha első osz­tályban kezdik, sokkal köny- nyebb lesz nekik később az orosz, és célszerű is folytatni az óvodai szlovák foglalkozá­sok után közvetlenül a rend­szeres tanulást. — Hogyan próbálja rábe­szélni a szülőket? — Nézze, fakultatív tan­tárgyról van szó, bukás emiatt nem is lehetséges, kettes is alig van. Az igaz, hogy míg ezelőtt gyakran teljesítmény nélkül kapták a 4-es, 5-ös osztályzatokat, amikor csupán eltöltötték az időt az órákon, most már követelünk is tő­lük. Panaszkodnak ugyan a szülők, hogy nem tudnak se­gíteni gyermeküknek a nyelv- tanulásban, de hát ugyanígy a matematikában sem ... — Es maguk a diákok sze­retik-e a szlovák nyelvet? —• Semmivel sem kevésbé, mint más tárgyakat. A püs­pökhatvani iskola nyolc fölső tagozatos osztálya közül hat­ban van ilyen nyelvtanítás, talán csak tíz-tizenöt kisdiák nem iratkozott be ezekből az osztályokból. Az alsó tagoza­ton sokkal nehezebb a hely­zet. Általában jóval a tanter­vi követelmények alatt van a nyelvismeretük, viszont akad­nak jó képességűek, kitűnő nyelvérzékűek is. Ketten-ket- ten készülnek most is szlovák gimnáziumba, illetve óvónő­képzőbe. Most indítottunk egy szlovák nyelvi klubot, ta­lán az ide járó felnőttek job­ban tudnak hatni a korosztá­lyukba tartozókra. Hisz’ gaz­dagodnak, teljesebben látják a világot, ha megismerik, meg­szeretik a szlovákot, szüleik anyanyelvét. A tucatnyi klub­tag javarészt püspökhatvani értelmiségi. Pedagógusok mutatnak példát — Igen, itt * azért jobban viszonyultak a nemzetiségi nyelvoktatáshoz, mint Ácsán és Csőváron — mondja Mo- vikné. Amott inkább vannak hagyományai a szlovák kultú­ra ápolásának. Tizenhárom éve került Ácsára Szemán Bertalan tanár, aki annak idején házról házra járva szervezte az első iskolai cso­portokat. Azóta nemcsak szlo­vák gimnáziumba, hanem még az egyetem nyelvszakára is kerültek onnan fiatalok. Leve­leznek a diákok szlovák gye­rekekkel, cseretáboroznak, nemzetiségi olvasótáborokban’ üdülnek, olvasgatják a szlo­vákiai magyarok számára megjelenő Prijatyel című új­ságot és gyűjtögetik a szlo­vák népdalokat. Az iskolában diavozitívok hanglemezek könyvek segítik a munkát, s az újságban olvasott meséket, cikkeket is együtt dolgozzák föl jl nyelvoktatásra járók. Jövőre a pár*3lapszervezet is napirendre tűzi a nemzetiségi témát. Fontos, hogy mi, párt­tagok csakúgv, mint a peda­gógusok, járjunk elöl jó pél­dával a nemzetiségi kultúra ápolásában. Várkonyl Ferenc /

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom