Pest Megyei Hírlap, 1982. december (26. évfolyam, 282-306. szám)
1982-12-24 / 302. szám
AZ MSZMP PEST MEGYEI BIZOTTSÁGÉ ES A MEGYEI TAHACS LAPJA xxvi. Évfolyam, 302, szAm Ara: l,RO forint 1382. DECEMBER 21., PÉNTEK Rangunk megérdemelt rangja T örténelmi mélységek és magasságok próbáit kiállva maradt fenn — ha fennmaradt — egy- egy nép, nemzet. Mert: iszonyú nagy malomköveik között pereg át az Idő lisztje. A múlt emlék, megőrzendő szellemi, anyagi kincsek, javak kimeríthetetlen tára, ám rangot, hitelességet, becsületet, nemzetnek, népnek, történelmüknek elismerést, tiszteletet, tekintélyt csak akkor ád a múlt, ha ölelkezik a jelennel, szavak és tettek igazolják, rénnek, nemzetnek nincs két arca, egy arc kifelé, egy meg befelé. Múltunk telve volt e kétarcúság ezernyi jegyével, ' ma magunk előtt, a világ előtt egy ar- , cunk van, nem szeplőtelen, de egy mindenki számára, el ,nem téveszthető, vonásokat el nem rejtő. Fontos-e, hogy milyennek látnak bennünket? Fontos. Még lényegesebb azonban, milyennek látjuk magunkat, an- nak-e, akik vagyunk, avagy rútabbnak, szebbnek véljük a valóságosnál arcunkat, jellemzőinket, megíféltetési jegyeinket!? Erősödik bennünk a hajlandóság arra, se rútabbnak, se szebbnek ne tűnjék arcunk a valóságosnál. Erősödik bennünk a felismerés, rangunk megérdemelt rangját a nemzeti méretű megnyilatkozások, szavak és tettek együtt adják, azaz e ranghoz mindenkinek köze van, e rangban része lelhető mindenkinek. A Lesz magyar újjászületés! Jelszavát, a Magyar Kommunista Párt adta kt a felszabadulás első pillanataiban. Akkor a szakemberek, idehaza és külföldön, ötven- évről beszéltek, mint a háborús pusztítások felszámolásához »zükséges időről, öt év múlva, 1950-ben az anyagi jellegű ágazatok állóeszköz- állománya már meghaladta a háború előtti utolsó békeév, 1938 színvonalát, megkétszereződött a villamosenergia-, a eernenttermelés ... Számok, törvényszerű kísérői a gazdasági tevékenységnek. S mégis, a számok legtöbbször szürkének hatnak, egyhangúan toppannak tudatunk zárva maradó ablakain. Monotóniájukkal elfödhetik az ifjabbak elől a középkorúak, az idősebbek érzelmeit; ujjongását és jajdulésát olyan napokban, hetekben, hónapokban, amikor megkezdődött, s olyan esztendőkben, «mikor folytatódott a magyar újjászületés, az új rang megszerzése, megszilárdítása, gyarapítása. Hőskorszak ? Hőskorszak! Kopottnak ható szavainkat, emlékeinket csillogóvá teszi a személyes érintettség, mert szent hittel véltük minden tettel — a később tévesnek, hibásnak bizonyunkkal is — a jövőt építeni. Most, a karácsony előtti napokban volt harminckét esztendeje, hogy 1950 végén, az ország történelmében első ízben, túlhaladta az egymillió tonnát a nyersacéltermelés. Sematikus festmények, az újságlapokon sűrűn ismétlődő fényképek kedvelt alakja az olvasztár, s kerete, háttere a szikrázva ömlő fémfolyam, az üstöt emelő daru, a vásznon, nyomópapíron is perzselő, füstös, gázos levegő. Ki volt ez az alak, s ki a darus, a mintakészítő, mi forgott a fejükben, míg kezük az országépítéshez adta a nyersacél ezer tonnáit? Bátran felelhetünk az ilyen és a hasonló kérdésekre. Azok voltak — százezres seregekben —, akik még nem tudták megmondani, mi a szocialista építés, a szocialista gazdaság sokféle jegye. Osztályöntudatuktól, olykor ösztönüktől vezérelve tették a dolgukat, mert hitték a legfontosabbat: övék az ország, maguknak építik. Csinálták azt, amit később tudós tanulmányok taglaltak, aminek döntő feltételei közé sorolta Lenin az öntudatos viszonyt a társadalom javára végzett munkához. Az új rang megteremtésének forradalma volt ez, a gondolkodás, a magatartás, a tudatos cselekvés új irányainak, arányainak kutatása és föllelése, bár gépek között, földeken, rozzant, piszkos vagy éppen frissen emelt műhelycsarnokok falai között zajlott te. És vasúti pályák mentén, építkezéseken, dicsőségtáblák és normarendezések világában, akadozó szavakkal elmondott felajánlásokkal, békekölcsönjegyzésekkel, hurrázva kezdett és kínlódva befejezett mozgalmakkal Persze, nem jutott eszünkbe — talán csak ünnepi pillanatokban —. hogy ami a hétköznapi tett, az egyben az új rang, a szocialista Magyarország rangjának kovácsolása is, ahogy ma sem e gondolat vezeti, vezérli a cselekedeteket. Mégis, nagy igazsága volt eleink egyik jelesének, a magyar késő reneszánsz legjelentősebb íróegyéniségének, amikor nemes hevülettel papírra rögzítette egyén és nemzet, ember és nép különleges viszonyát. Azt írta Rimay János 1629. május 25-én kelt levelében I. Rákóczi Györgynek: Nincsen olly boldog szerencsés ország, aki minden szerencsés tudós elméket magába rckesszen, vagy rekkentsen, vagyon minden Országnak és Tartománynak olly tündöklő drága- kövecskeje, aki villagó f énlésével tün- dököltesse s ragyakoztassa is honjabéli Tudományát, s Országát magával. Képesek vagyunk-e, s ha igen, akkor hajlandók vagyunk-e erre a tündököltetés- re. ragyogta-tásra egyszerű és nem egyszerű, mindennapos és nem mindennapos dolgainkban? Avagy az önsajnálat, az önlesajnálás hínárját kísértve véljük való arcunkat fölmutatni, megmutatni magunknak, másoknak, hazán belül és kívül ? Nem szokványosán szónoki kérdés ez, hanem a nemzeti önismeret sarkalatos pontja, ország, nép, nemzet megérdemelt és meg nem érdemelt rangja közötti választás mindenkor, tehát most is. Most is, amikor annyi minden zúdul ránk, amikor — nem alaptalanul — félelmek gyötörnek benünket nem pusztán a magunk, hanem a világ, az emberiség sorsáért, holnapjáért, amikor a béke és a háború, az emberibb lét és u rettenetes pusztulás nem az elvont elméletek köréből, hanem a mindennapos politikai valóságból tekint kérdően, választ várva ránk. Hegel szerint, aki a világot ésszerűen nézi, arra az ésszerűen néz vissza. Ezt azonban tanulni, tanítani kell, az egyén, .a család világában éppúgy, mint nemzeti, nemzetközi méretekben, s ha mi megtanuljuk, nem bizonyos, mások is ezt tették, teszik, azaz folytonosan és mindig megújulva kell tanulni, tanítani ezt az ésszerűséget, a tanulásnak, a tanításnak pedig a legjobb eszköze a példa, a példaadás, a példamutatás, a példák szétválasztása követendőkre és clutasítandókra, emberiekre és embertelenekre, a történelem felbontása példákra és a példák összerakása történelemmé. Ezer apró lépés visz, vezet a legmagasabb hegycsúcsokra is, bármily messzire vagyunk a csúcsoktól — mert kiszámítható-é, hol a végső, a legmagasabb orom —, gyakran türelmetlenül, dühödten, közömbösen, unottan, renyhén, fásultan, kishitűen ítélkezünk, vélekedünk arról, lépegetnünk kell, bár tudjuk,1 mert tudnunk kell, nem a meg- pib.enések, az elégedett megcsöndesü- lések történelmi időszakát éljük. Példákra vágyunk, példaképeket áhítozunk, s nem vesszük észre, ha mégis, akkor riadtan hunyjuk be a szemünket. hogy mi adjuk a példát, hogy történelmi távlatokban mi leszünk — jóra és rosszra, megőrzendőre és elutasítan- dóra, értékre és értéktelenre — a példaképek. mert mi nyújtjuk át a magunk világát, minden fényességével és mocskával, emberi melegségével és dermesztő embertelenségével egyetemben. Példák, példakének alanyaiként és formálóiként, élvezőiként és szenvedőiként, felmagasztalóiként és megbecstelenítőiként, milyenek vagyunk? Amilyenek lehetnénk? Amilyeneknek lennünk kéne? De: milyeneknek kellene lennünk? Amikor a szocializmusról szólunk, az emberről beszélünk. A történelem első olyan társadalmi-gazdasági berendezkedése ez, mely mindenkor és mindenben az embert, az emberiséget akarja szolgálni, s nem emberek bizonyos csoportját. Eszmény és valóság folytonos ütközése tehát az, amit a szocializmus építésének, a létező szocializmus rangjának, példájának nevezünk, s eszmények és valóságdarabkák szembesítése soha nem elandalító, mindent szépnek láttató aktus, hanem kemény, > olykor kegyetlen, ráadásul meg nem'kerülhető művelet, amire éppen a rang, az elért, a megtett út kötelez. Minél nehezebbek az objektív feltételek, adottságok ehhez a szembesítéshez, szembesüléshez, annál gyakrabban, nyíltabban, következetesebben kell, hogy sor kerüljön rá. Erőnk nem az elhallgatásokban, hanem éppen a kimondásokban van, hitelességünket, becsületünket, rangunkat más népek, nemzetek — a világ! — előtt a szilárdság, az eltökéltség, a másokat tisztelő nemzeti önbecsülés adhatja, adja. Nemzeti önbecsülés: történelmi múltunk éppúgy eleme ennek, mint a gazdasági fizetőképesség, a magyar turista viselkedése, a hazai zenetanítás nemzetközi híre, az itt készült áruk minősége, a honi kutatások eredményeinek publikációja a világ legelsői közé számító szakfolyóiratokban, a művészetek jelenének bemutatása, azaz rangunk az, amit teszünk, ahogyan cselekszünk. Hiányzott kezünkből az ígérvény arra — mert senki nem adhatott ki ilyet, lévén a történelem a legnagyobb köztulajdon —, hogy amit történelmünk legnemesebb hagyományaiként folytatásra átvállalunk, s amit újként kezdünk, az« konfliktusoktól mentes korszak lesz, képességek és cselekvések zavartalan harmóniája, elszánások és teljesülések birodalma, maga a megtestesült idill. Mégis, hol erős konoksággal, hol riadt félénkséggel, ezt a nem létező, létezhe- tetlen ígérvényt hiányoljuk, olykor már- már gyerekesen sírósra görbülő szájjal, olykor már-már a becsapottak, a rászedettek dühével. A történelmet nem, csakis magunkat lehet elszámoltatni, hírünkért, rangunkért, hitelünkért,, becsületünkért, ahogy egyetlen népnek sem beszámolásra, felelősségre kötelezett partnere a történelem. Innét, ezért a félreértések, a fölös csalódások — a jogosakat tetéző fölös csalódások —, a könnyen föladott hitele, elszánások, a hatóerők vektorait figyelmen kívül hagyó félelmek. Innét, ezért a naiv bizakodások, az ellentmondásokat, a történelmi objektivitásokat mellőző ártatlan hitek, a realitásoktól elrugaszkodó remények, az óhajok és megtehetők ösz- szetévesztése, a reméltek és az elértek összekeverése. R oppant nehéz ma, e felbolydult világban a szó minden értelmében embernek, másokért és magáért aggódó, cselekvő, áldo-í zatpt hozó lénynek maradni. Még nehezebb az emberibb holnapban hívőnek, azért céltudatosan küzdőnek lenni. Választás azonban csak kétféle lehet: vagy a történelemért, az emberiségért felelősséget érzők közé, vagy azok táborába, akiknek a múlt, a jelen, a jövő semmivé zsugorodik céljaik' — hatalmi céljaik — fókuszában. Választottunk, s mindennap megerősítjük ezt a választást, s e megerősítés igenlése a tettek adta, most adja rang. Együtt szereztük! A Magyar Népköztársaság a dolgozó nép műve. Kádár János mondta ki — 1970-ben, az országgyűlésnek a hazánk felszabadulása huszonötödik évfordulóján rendezett ünnepi ülésén — ezzel az egyszerű mondattal a nagy történelmi igazságot. így folytatta: A szocialista forradalom nagy győzelmeiért, az építés nagy eredményeiért a tisztelet és a köszönet mindenekelőtt a dolgozó népet illeti meg: a százezreket, a milliókat, azokat az embereket, férfiakat és nőket, fiatalokat és időseket, akik lelkesen, odaadással, olykor nagyon nehéz körülmények között harcoltak, erőiket soha nem kímélve dolgoztak hazánkért, a szocialista Magyarországért. KELLEMES ÜNNEPEKET KÍVÁNUNK! í
