Pest Megyei Hírlap, 1982. december (26. évfolyam, 282-306. szám)
1982-12-18 / 297. szám
1982. DECEMBER 18., SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN Felröppenő galambok & Bényi László grafikája Gerő János-Hol voltál mostanáig Éva? Besze ImreDecemberi este Pók-fonta háló most az ég, szálai közt áttör a kék — nekem is jut egy tenyérnyi. Nem több. Nem is kell: hozzámérni szemed, arra ez is elég; pók-fonta háló most az ég. Néha előtör a Nap, s mint öreg homlokon a múlt, fölragyog. Aztán egy felhő beleharap; lassan emészti meg a fényt a közeledő est-sötét. S a háló elszakad. Németh Pák Most már megvagyok A z az! Finom zöldségleves. Én szeretem. És hát egy leves bárhol megfő. Nálam is. Boldoghy út \6. Persze rezsón, merthogy üzletlakás. Vajon ki volt ez a Boldoghy? Nem tudok róla. Most ráérek, ö csak hatra jön. Néha, a fene tudja, hogy van ez, még összetalálkozom a lábammal. Jön felém, nyúlok utána, de egyszerűen nem érem el. Kezem a függönybe ütközik. Le is rántom így, álmomban néhányszor, de csak mosolygok ezen. Vele szakadnak legalább a pókhálók is. Anyám azt mondta, pókot ölni tilos, merthogy bajt hoz. Nahisz! Mondott ő persze még mást is, egy csomó szépet, de hát tudta ő, hogy én egyszer így fogok itt ülni? Negyed lábbal? Hogy az a tizenkettő ötös... hát igen. Egyszer már becsavarodtam emiatt. Csak kiabáltam, mint a hülye, hogy.. .áh! Rég volt. Meg kell férnem a világgal, mondta a doki. A Klári, az otthagyott még akkor, aztán meg is halt. Gyerek nem volt, így aztán csak a pókok. Meg a függöny. Ennyi. Én persze a legszívesebben megölném ezeket a kis pontyom bogarakat, túlontúl pöffeszkedők! Futkároz- nak azzal a nyolcszáz lábukkal, dőzsölnek, s ha fennakad valami, mondjuk, egy légy, kivégzik. Aztán a felit hamm, a többit elteszik. Láttam. Mocskos kis férgek! Van egyébként egy falragaszom. Az még régről maradt. Két nemi érintkezés között mosson kezet! Meg egy muskátlim. Azt a piacon kaptam, segítettem egy kofának, hát nem rám tukmálta! Na és a függöny, az a sárga. Ágyról, asztalról nem beszélek, ilyen másnak is van, de a függöny! Ott ment el előtte! Aztán bekopogott, mondom, tessék! Hát így jöttünk össze. Aztán mondtam neki, hogy hát ha akarja... T egnap kiszabadult egy légy. Kevesebb Iába lett, meg az egyik szárnya is ott maradt, de csak ki, s aztán fölült a függönyre. Na, mondom, sütheted! Anyám a Tiszába ölte magát. Volt neki egy öreg párja, halász volt. Én már nem ismertem, korán elhalt, épp hogy megszült ötünket. Már csak én vagyok, meg a nővérem. Ö ott van a Tiszánál. Egyedül az is. Hálókat» foltoz, abból él. Lehet, hogy úgy végzi ő is? Ez, amikor bejött, egy olyan kezeslábasban volt, mert hogy malter- mári. ö mondta így, én azt se tudtam addig, mi az. Egy munkásszálláson élt. Egyéves házasok voltak, mesélte, amikor egy napon rácsukta az ura a sufnit. Úgy büntetésből, 6 meg felmászott a farakásra, onnan akarta elérni a tetőnyílást. Ha kijutok, megölöm, mondogatta. Ügy is gondolta, szegény. Csak hát nagy volt a hasa és megbillent. Ott jött ki belőle a gyerek, azon nyomban. Aztán megtette. Kilenc évet húzott le. Hát így. Az én rokkantságim nem sok, de szerinte elég, merthogy már világ körülire úgyse nagyon nevezünk be. Hát valóban nem! Én így eljárkálgatok napközben. Ha jó idő van, lemegyek a térre, nézem a zsugásokat, hozok nekik egy-egy felest, olyankor leesik nekem is valami. Meg vásárolok, ha kell, de a legtöbb időt mégiscsak otthon töltöm. Ott elülök az asztalnál, s bámulom a függönyt. Az utcabélieket már a mozgásukról ismerem. A szerencse az, hogy úgy szervileg jól vagyok. Mert a dokikat csak-csak rühellem. Hogy férjek meg! Ilyet én is tudnék mondani! Ehhez kell a diploma? De hogy?! M ost már azért, hogy i 11 van, csak jobb. El lehet nézni úgy esténként, ahogy főz, meg tesz-vesz. Csak jobb. Kitalálta különben, hogy vasárnap délelőtt eljárunk eztán moziba. Hogy ő kigazdálkodja. Engem ugyan nem érdekel, de hát legyen. A combjai kemények egyébként, pedig az időn már csak-csak túl van ő is. Megfogom azért neki, ne mondja. Úgyhogy megvagyunk. Azt a falragaszt akarta leszedni egyszer, hogy micsoda mocskosság. Mondtam, hagyja csak, az marad... Na! megnézem már azt a legyet. Érdekel, mire vitte... Lehet, hogy annak kinő!? A fiú fél órával előbb indult, sétálva akart bemenni a könyvtárba. A Jázmin presszóba — ahol Évával szoktak találkozni — ösztönösen bepillantott a nagy üvegablakon keresztül. Nem, most nem volt szándékában bemenni, mert mindössze három forint lapult a zsebében. Indulni is akart tovább, de egyszerre megmerevedett. Bent a sarokban, ahol ők szoktak ülni, Éva egy másik fiúval beszélgetett... Nagy Sanyi, aki két éve végzett, csapta a szelet Évának. Éppen valami kedvességet mondhatott, mert a lány nevetett, úgy, mint szokott — szinte hallotta csilingelő kacagását. Biztosan máskor is itt találkoznak — futott át agyán a gondolat... Be akart rohanni a presszóba és odaállni elébük. Mit szólnának hozzá? Csupán megállna előttük némán, nézné őket egy percig, azután megfordulna, mintha semmi mondanivalója nem lenne és csendben visz- szasétálna. Csak azért, hogy lássák, őt nem lehet az orránál fogva vezetni. — Most vele randevúzik, később hozzám jön a könyvtárba — mondta magában, megvetően. Eszébe jutott, milyen ártatlan képpel javasolta tegnap, hogy feltétlenül találkozzanak az olvasóban. Lehet, Nagy Sanyit is ilyen hízelgő képpel hívta találkára. Lavírozik a kisasszony. Amelyik fél előbb bekapja a horgot, annál köt ki. Persze, Nagy Sanyi már keres, tanár úr! ök meg csak ezután lesznek gyakorlóévesek. Nem, nem megyek be, ne mulassanak rajtam — határozta el, és tovább lódult. Már nem tétovázott, szaporán szedte a lábát, közben azon töprengett, hogyan adja vissza a kölcsönt. Mert nem hagyja annyiban a dolgot, az egyszer biztos. Ö, mint valami szerelmes kandúr, úgy járkált utána, egy füttyentésére ott volt mindig, ahol a kisasszony parancsolta. Bolond fejében már olyan elhatározás született, hogy összeházasodnak, még a gyakorlóév alatt. Tulajdonképpen nem ő határozta el, hanem Éva, ez is csak most jutott az eszébe. Célzásokat tett Ibiékről, mondván,, egybekelnek ők is, és még néhányan az évfolyamról. Ez elég volt ahhoz, hogy beadja a derekát. Volt esze, vele mondatta ki az igent. Évike, a drága, éppen csak megemlítette, de úgy látszik, nem elég biztos a dolgában, és most fűzi a másikat is. Nagy Sanyi már az egyetemen forgolódott Éva körül. Jól emlékszik, nemegyszer együtt jöttek előadásra, sőt, a könyvtárban is gyakran szemközt ültek. Ugyanúgy, mint mostanában vele. A fiatalúr persze lekopott, amikor látta, hogy Éva hozzá húz. Két éve járnak már együtt, pedig nyilvánvaló, hogy azóta is közöttük volt ez az alak. Időnként még találkoztak is, de legalább ne ilyen pimaszul tennék, ebben a presszóban, ahol annyi kellemes órát töltöttek kettesben. i Nagyon fájt a lány hűtlensége. Milyen odaadóan hagyta magát csókolni, milyen őszintének látszott, amikor a jövőről, az Életről beszélgettek és közben terveztek. Hát ennyi lenne a szerelem?.Ilyen könnyen fel lehet rúgni, ilyen pimaszul lehet hazudni ? Nem glóriás szent ő sem, volt már lánnyal dolga Éván kívül is, de amióta úgy látja, hogy összekötik a Mediterrán partszakasz sorsukat, jóformán rá se nézett más nőre. Ott kacarászott azzal a másikkal... Még nem indult el, még nem vette fel az álszent pofát — gondolta dühösen. Megfordult a fejében az is, hogy nem várja meg a könyvtárban, egyszerűen el se megy ... Száz méter után mégis maisképp határozott. Hadd jöjjön csak, lássuk, mit hazudik, mondta ki magában a döntést. Az olvasóteremben elővette jegyzeteit és megpróbálta idegességét leplezni. Felesleges, hogy bárki észrevegye, mi dúl belsejében. Néhány sort sikerült megjegyeznie a szövegből, aztán rájött, nem megy a tanulás, bárhogy erőlteti. Nézte a nagy falióra mutatóját, és a szorongás egyre gyűlt a lelkében. Már ide kellett volna érnie. Pontosan fél van, ekkorra beszélték meg a találkozót. Vajon mit mond majd, miért késik? Azt jobban el tudná viselni, ha megmondaná az igazat. Közölje egyszerűen, hogy vége köztük mindennek, másba szeretett bele. * Ez persze, lehetetlen, bele kellene bolondulni, viszont ez még mindig tisztességesebb lenne... Ne hazudjon; Ne hazudjon! — zakatolt benne a gondolat egyre őrjítőbben. A felvilágosodás kora — nézett undorodva a jegyzetre. Szép kis felvilágosodást kapok én ma — gúnyolódott magán. — Modern emberek vagyunk, megértjük mi a dolgok lényegét hamar, nem csinálunk nagy ügyet belőle. Modem emberek, az atomkor gyermekei, mégis megesz a fene bennünket egy kis csalódás miatt. Kis csalódás? Köszönöm szépen! Az embert két évig az orránál fogva vezetik, ezt testvérek között is óriási felszarvazásnak mondják. Van nő elég, vissza lehet adni a kölcsönt. Mert tulajdonképpen mi különbség van nő és nő között? Két kis domborulat elöl, két nagyobb domborulat hátul, és kész. Nem igaz! — üvöltött fel benne a keserűség. — Nem igaz! Hát miért éppen Éva tetszett nekem a sok közül? Miért éppen Éva... Hazudjak magamnak, mondjam azt, hogy egy volt a sok közül...? A mutató már öt perccel elhagyta a felet. Az asztaloknál halkan suttogtak, lapok zizegését lehetett hallani. A megszokott párok most is ott nézték egymást lopva, szemben, csak Éva nem volt sehol. Ez lenne a legpiszkosabb dolog a világon, ha el se jönne. Inkább hazudna, de ne lépjen le szó nélkül. — Egész megbolondultam — kapott észbe hirtelen. — Előbb még azon könyörögtem, hogy ne hazudjon, mondja meg az igazat, és most meg már azt se bánnám. És végül az arcába csapnék, ha a szemembe hazudna. Most már nem megyek el, azért is várok — határozott elszántan. Újra belelapozott a jegyzetbe, akkor nyílt az ajtó. Jött a lány mosolyogva, kissé restelkedve, amiért elkésett. Mintha mi sem történt volna, letette a sporttáskáját a kis asztal mellé, aztán leült és megszorította a kezét. A szoknyáját a megszokott mozdulattal igazította el maga alatt, majd megszólalt: — Ne haragudj, nem tudtam előbb jönni. Nem szólt. Csak nézte. Majd megmondja, ha akarja, miért nem tudott előbb jönni. Hazudni fog? Mindent, csak azt ne! — Még egy sort sem vettem át, olyan bolond napunk volt tegnap, >««' tt Durkó Gábor rajza hogy semmire nem haladtam — mondta a lány suttogva. Színleli a nyugodtat — nézte a fiú mereven. Ilyen színészi képességgel lenne megáldva? — ez hihetetlen. Ezzel a tehetséggel vezette félre éveken keresztül? Hogy mosolyog, milyen ártatlan képpel! Nem bírta tovább, kirobbant; — Hol voltál mostanáig, Éva? A kérdés hangosra sikerült. Többen odanéztek. A lány újra megfogta a kezét. — Tíz perc miatt ne légy ilyen dühös. Fontos találkozóm volt. — Találkozód? Tehát nem is tagadod? — Miért tagadnám? Nagy Sanyival beszéltem, tudod, két évvel ezelőtt végzett. Kollégiumba hív minket. Azt mondja, kérjük oda magunkat már a gyakorlóév alatt. Mindössze negyven kilométerre van Pesttől, vonaton lejárhatunk... És, ami fő, ha véglegesen odakerülünk, lakást kapunk! Na, ez csak megérte a tíz percet? Szólni nem birt. Bólintott. Nem mert a lány szemébe nézni. Az órán akadt meg a tekintete. Akkor ért a mutató a háromnegyedre. Birtalan Ferenc Tábortűz Sápad az arcod, Lángocska. Készítik pernyeruhádat Hamuba hull a lángszoknya pihentesd táncoló labad. Sápad az arcod, Legényke. Látod már, Lángocska fárad. Rátalálhatsz-e szegényre, új tüze lesz-e a nyárnak? Pirul az arcunk, Szél úr jön, ébreszti, kelti a lángot. Nyílik a tüzes fény börtön, leesnek róla a rácsok. Sápad az arcunk, sötét van. Emléke sincs a lángoknak. Szerelmük szunnyad parázsban, meggyszínű álmot álmodnak. Valkó AntalCsillag A sötétkék égbe ágyazódva feketébe mártott fa tüskéket szór az éjnek ágak dárdái közt csillag mélyében a titkok burka felszakad nem tudom mennyire van nem tudja mennyire vagyok nézek egy fát egy csillagot Weöres SándorAsszonyballada Milyen szép a kastély! Kristály benne mindegyik szoba — Jaj, csak én nem vagyok ott már s nem leszek többé soha. Minek vittek férjhez engem a várba, hol vasiakat kaján szarkamód csörögve őrzi mind a kapukat. Benn a termek mind sötétek, alig hat be napsugár, tanyáz undorító vétek, lélekre és testre kár. Jaj, csak egyszer haza mennék, várna apa és anya — de mi lennék megtűrt vendég, kinek nincsen otthona. Megkérdeznék: — Hát az urad mért nem jött hozzánk veled? ■— Szégyenkeznék és az utat vissza járnám, meglehet. Nem szökhetek az otromba várból haza sohasem. Felszököm a vártoronyba s madaraim etetem. Röppennek a négy égtájba, síkon, hegyen, tengeren, bár a vágyam velük szállna, szabadon, szerelmesen!
