Pest Megyei Hírlap, 1982. december (26. évfolyam, 282-306. szám)

1982-12-16 / 295. szám

■“** tflßr f xslmav 1982. DECEMBER 16., CSÜTÖRTÖK A középkori Pest megye emlékei Üzenetek régi okleveleken A legutóbbi Pest megyei helytörténeti pályázat is bi­zonyította, hogy milyen sokan érdeklődnek településük múltja iránt. Időt, fáradságot nem kímélve gyűjtik és dolgozzák fel a környezetükben található írott emléke­ket, melyek régi idők üzenetét közvetítik a ma emberé­nek. Ugyancsak tanulságosak a kisebb és nagyobb diákok számára rendezett helytörténeti vetélkedők. Ezek is se­gítik, hogy ne merüljenek feledésbe a település, tan­könyvekben olykor nem is szereplő, de az ott élők szá­mára fontos, értékes emlékei. Külföldön őrzik A padláson őrzött családi le­velezés, a helyi intézmények iratgyűjteménye száz-százöt­ven évnél messzebbre ritkán nyújt visszapillantást. Más kérdés az, hogy milyen távol­ba tekinthet napjainkban a helytörténeti kutató? Mindeddig nem volt könnyű dolguk azoknak, akik búvár­kodni akartak. A középkori oklevelek, dokumentumok a háborús évszázadok alatt el­pusztultak, és csak kevés ma­radt meg belőlük a Pest me­gyei Levéltárban. A legrégeb­bi történeti forrásanyag nagy része külföldön (Bécs, Pozsony, Besztercebánya, Zágráb, Isz­tambul) található. Bártfai Szabó László 1983- ban kiadta P^st megye törté­netének okleveles emlékeit. Munkája azonban (kereske­delmi forgalomban nem kap­ható) ma már nem tekinthető teljesnek. Egyrészt, azóta elő­kerültek akkor még ismeret­len dokumentumok, másrészt a megye területe is megváltozott. Ilyen előzmények után bíz­ta meg a Pest megyei Levél­tár dr. Bakács Istvánt, a kö­zépkori okleveles forrásanyag gyűjtésével és feldolgozásával. Csaknem egy évtizedes hazai és külföldi kutatómunka ered­ményeként az ötszáz oldalas kötet dr. Lakatos Ernő szer­kesztésében ..arácsonyra meg­jelenik Utazás az időben Kevesen tudják, hogy a kö­zépkorban Pest megye terüle­tén több mint hatszáz (azóta megszűnt vagy egymásba ol­vadt) település volt. Emlékü­ket ma gyakran dűlőnevek őr­zik. A határjáró oklevelek fel­dolgozása sok segítséget adhat a település múltjának felderí­téséhez, és a megmaradt ro­mok, faluhelyek azonosításá­hoz. Utazzunk most vissza az Időben egészen 1388. január 3- ig, amikor Zsigmond király pa­rancsára majosházi emberek a Nyulak-szigeti apácák birto­kain bejárták a határt. A bir­tok neve Hártyán falu, amely Dabas és Üllő között terült el, tehát nem volt azonos a ma ezen a néven ismert telepü­léssel. Az oklevél más hely­ségneveket (Gyékényes, Tószeg, Sirhegy) is említ a környéken, és ez a helytörténészek számá­ra új támpontot nyújthat a kutatásokhoz. Miről tudósítanak az okle­velek? Birtokok adományozá­sáról, határviszályokról és egyéb jogi ügyletekről. Külö­nösen érdekesek az ítéletleve­lek, melyekből olykor egy-egy középkori krimi körvonalai rajzolódnak ki. Nagykőrösi jobbágyok 1425- ben megtámadtak hat ceglédi embert, akik fát vágtak az er­dőben. Elrabolták tőlük hat­ökrös szekerüket, meg egy va­salt kocsit,, továbbá istrángot, fejszét és pokrócot zsákmá­nyoltak. Mai szemmel nézve bizony meghökkentően szigo­rú az ítélet: fejvesztéssel és jószágvesztéssel bűnhődtek a rajtavesztett támadók. A taksonyi asszonyrablás 1430-ból származik az a fel­jelentés, mely szerint Rózen- berg, a „csepeli nagysziget” is­pánja, szentmiklósi jobbágyok­kal Taksonyra rontott, ott Ko­vács Mátét összeverték, fele­ségét pedig elrabolták. Vajon mi lehetett a közép­kori asszonyrablás büntetése? Elnézően kezelték-e az ügyet, mivel nagy úr volt a csepeli ispán? Visszakerült-e végül Kovács Máténé a hites urához? Az ítéletről (talán nem is volt) nincs szó a fennmaradt írá­sokban. Ám a helytörténészek szá­mára elsősorban az a fontos, hogy az említett települések (Csepel, Taksony, Szigetszent- miklós) már akkor is mai ne­vükön szerepeltek. Nem úgy, mint Pilisvörösvár, melyről 18 oklevél tanúsítja, hogy a kö­zépkorban Iíondé nevezetű fa­lu állott a helyén. Érdekes nyomon követni például a Dunakeszi múltjára vonatkozó adatokat. Az első írás, ami a város nevére is utal, a XIII. századból szár­mazik. IV. Béla 1255-ben kelt adománylevele Kezew néven említi a települést. A király ekkor adományozta nemesi birtokként a Gyula-Zombor nembeli Seifried Fejér megyei főispánnak. Róbert Károly 1317-ben a rimaszécsi szé- csieknek adta, majd a birto­kosok kérésére ezt 1329. már­cius 27-én megerősítette. Ké­sőbb Miklós nádor birtokolta a területet, de 1415. március 24-én Konstanzban kelt ado­mánylevél szerint Zsigmond király „Zeud, God. Kezew” (Sződ, Göd, Keszi) község Pest megyei birtokokat visz- szaadta Szécsi Miklós tárnok- mesternek, aki sokat fárado­zott római császári méltósá­gának megszerzésénél. Helytörténeti kutatások A Pest megyei Levéltár út­törőmunkát végzett ennek a gyűjteménynek a közreadásá­val: a feltárt adatok alapján valamennyi Pest megyei tele­pülés 1437-ig terjedő története feldolgozható, A kötet lektorálására az egyes korszakok kitűnő isme­rőit kérték fel: az 1200—1387 között keletkezett okleveles anyagot Borsa Iván, Győrffy György és Maksay Ferenc vé­leményezte, az 1387—1437 kö­zöttieket Engel Pál és Fügedi Erik bírálta. A Pest megyei Levéltár a középkori oklevelek tartalmi kivonatának közreadásával el­sősorban a helytörténészek ku­tatómunkáját kívánta segíteni, de a kötet mások számára is érdekes olvasmány. Gál Judit Kodály-szobor Kodály Zoltán születésének 100. évfordulója alkalmából szerdán felavatták a zeneszerző szobrát Budapesten, az első ke­rületi Európa-ligetben. Az ün­nepségen Szépvölgyi Zoltán, a Fővárosi Tanács elnöke mon­dott beszédet. — Kodály Zoltánban az or­szág népe a közöttünk élő, ér­zelmeit művészi formába öntő, s azt megszólaltató embert tisztelte és tiszteli ma is. Var­ga Imre Kossuth-díjas szob­rászművész alkotása jól kife­jezi mindezt — mondotta majd a fővárosiak nevében felavatta a szobrot. Ezután a Kodály-emlékbi- zottság nevében Sarlós István, az MSZMP Politikai Bizottsá­gának tagja, a Minisztertanács elnökhelyettese, Szépvölgyi Zoltán, Korcsog András műve­lődési minisztériumi államtit­kár és Láng István, a Magyar Zeneművészek Szövetségének főtitkára helyezte el a szobor­nál a megemlékezés koszorú­ját. Virágokkal tisztelegtek a zeneszerző emlékének a Nem­zetközi Kodály Társaság, a fő­város iskoláinak, lakosságának képviselői. Az ünnepségen részt vett Faluvégi Lajos miniszterelnök­helyettes és Kállai Gyula, a Hazafias Népfront Országos Tanácsának elnöke is. Új gyűjtemény Tápiószelén A valóság festői értelmezése A Kohászati Gyárépítő Vállalat tápiószelel klubhelyiségében ma adja át a Győrött élő Patay Éva múzeumi megőrzésre ötven vízfestményét és tizenhét más alkotását. Az anyagot a Pest megyei Múzeumok Igazgatósága bocsátotta a vállalat dolgozói­nak rendelkezésére. Patay Éva századunk nyitó esztendejében, 1900-ban szü­letett Aranyosmaróton. Ez a hagyományok és az újítás együttes tiszteletére kötelezte őt. Az örökség méltó folytatá­sára vállalkozott azzal, hogy a XV. századi Aranyosmaroti Mester Esztergomiban őrzött táblaképeinek erikölcsdségét folytatta korunk érzéseivel öt­vözve. Dráma és megnyugvás hatja át képeit, küzdelem és harmónia. Még aibban is rend uralkodik, hogy olajképei in­kább Dosztojevszkij súlyos ví­zióira, festészetre átköltött nagy jeleneteire emlékeztet­nek. Patay Éva Rudnay tanítvá­nya volt a Képzőművészeti Fő­iskolán. 1948-ban költözött Győrbe, előtte lsaszegen is ta­nított. Több különdíjat és me­gyei nívódíjat kapott. Képei önálló és közös kiállításon be­mutatták Győrött, Budapesten Pécsett, Nyíregyházán, Rác­kevén, Dabason, Debrecenben. Szombathelyen, Székesfehér­várott Életművét 1977-ben vette át a győri Xántus János Múzeum gondozásra. Az új ab ban készült olaj képek és a je­lentős akvarellek kerültek Tó- piószelére végleges megőrzés­re. Győr-Sopron és Pest megye ezúttal másodszor osztozik kul­turális kincsen, hiszen Kovács Margit alkotásai múzeumi ke­retben Győrött és Szentend­rén, Patay Éva festményei Tá- piószelén és Győrött láthatók A kerámiákban és festmények­ben sűrűsödő szépség ott is itt is embereket érint, alakít, A Patay-kép olykor drámára máskor lírai jegyzetre vált, időnként a táj képi gondolat­tal ötvözött dokumentuma, de mindig a megszemélyesített természet lobog felénk tisztá­zott szenvedéllyel. Az isaszegl évek alatt vált motívummá a gödöllői dombhátság. Később Hollókő, Bajmóc vára, Érd, a ráckevei Kis-Duna is moz­gatta képzeletét, de mindig a tájban otthont teremtő ember melegsége és küzdelme érde­kelte. Korunk bonyolult karaktere tárulkozik fel a Tápiószel-ének adományozott Kozmoszba ki­lépő alakjában és a Villany­erőközpontban. A műszaki for­mákban is a feszültség a jel­lemző. Áramlik, örvénylik a Patay-kép felülete, megrendü­lés és áhítat mozgatja fantá­ziáját. A hétköznapok emberé­nek tevékenységét tárja fel az Utcaseprő, a Vakoló, a Cipe- lők ünnepi látomásában. A va­lóság költői átalakítását végzi a révfalusi ház, a Borsófejtő formátumában: a kép görcsös töredéke szép, mert hiteles erőfeszítést rögzít. Művészeté­nek esztétikuma erkölcsi kö­zegben hat. Miközben társal- gunk alkotásaival, csöndesen hatnak ránk a képek. Alig ész­revehető. de megváltozunk. A gyönyörködés nem marad fes­tői közegben, életté válik. Vízfestményeiben szinte Patay Éva művésznő egyeduralkodóvá válik a de­rű és a lelkűiét belső napsü­tése. E képekben Patay Éva megnyugszik az olajfestmé­nyek összpontosításai között. Minden akvarellje pihenés és készülés, rajzi erejének kondicionálása, motívumainak tudatos frissítése és mindenek­előtt a festés őszinte öröme. E rendkívül érzékeny és tiszta közlésekben tudósít parkról, őszi kukoricásról, karókról, soproni buszmegállóról, fa­csoportról, Rába-partról, piaci árusról, kaszálóról, kismegyed faluvégről, vak emberről. Szil­vásváradról, erdélyi tájakról. Információi üdítőek, elmélyü lésre késztetnek. Patay Éva belül él. A való­ság festői értelmezése mindig a gondolat fényességét közelí­ti, a lelkűiét mélységeit ragad­ja meg. Ezért válik művésze­tében végtelenné az idő. határ­talanná a tér: üzenetté a fes­tészettel prognosztizált világ. Losonci Miklós Wa Patay Éva: Borsófejtő (olaj) Patay Éva: Révfalus! részlet (olaj) Heti filmte6yzeT Az elnök elrablása Jelenet Az elnök elrablása című kanadai filmből Az emberiségnek időről idő­re meg kell tanulnia az együtt­élést a terrorizmussal, a túsz­szedéssel, a politikai gyilkos­ságokkal. Vaskos kötetet írtak mar ezekről a szomorú szen­zációkról, de ha nem sajnál­juk az időt, s beleolvasunk a Bibliába vagy a görög klasz- szikus tragsdiaköltök művei­be, már ott megtalálhatjuk mindezeknek a riasztó akciók­nak a korai példáit. Nincs új a Nap alatt — legfeljebb a forrnak, a kivitelezés módoza­tai változnak, finomulnak. Az ókoroan nem volt még repülő­gépeltérítés — ma van. Nem volt távcsöves mesterlövész puskával lelőtt amerikai elnök — most volt. Nem rakták hí­res politikusok golyóluggatta holttestét egy gépkocsi cso­magtartójába — manapság ez is előfordul. De a lényeg maga változatlan: erőszak, megfé­lemlítés, fizikai és lelki tor­túra, ravasz gyötrések és egy­szerű sima gyilkosságok vala­miféle cél eléréséért. Hol azért, mert politikai ellenfél, hol csupán azért, mert kell a vált­ságdíjként követelt pénz újabb akciókra — hol meg éppen­séggel csak azért, mert vala­kinek, valakiknek így tartja kedve. Akadnak persze pszi­chopaták is, akik beteges kényszerből ölnek, de végül is az ő tettük is ugyanarra a végeredményre vezet. S aki áldozatul esik, annak édes­mindegy, egy őrült lőtte-e le vagy elvi, politikai okokból, sőt, egyenesen valami magasz­tos eszme nevében oltották ki az életét. Az áldozat mindig áldozat, még akkor is, ha eset­leg éppenséggel rászolgált a merényletre, mert olyan ember volt (olyan ügyet képviselt, olyan elveket vallott). És a ter­rorista még akkor is közmeg­vetésnek örvend, ha áldozata sem volt sokkal különb nála. Az emberek túlnyomó több­sége ugyanis a törvényes rend híve és ha valakinek lakolnia kell nyilvánvaló bűneiért, ak­kor is szívesebben veszi a rendes, szabályosan lefolyta­tott perben meghozott mégoly szigorú ítéletet is, mint egy terrorista akciót, mely lénye­gében ugyanarra az eredmény­re jut. Ha egy filmkészítő arra vál­lalkozik, hogy ebből a téma­körből válasszon filmsztorit, már előre nyert ügye van. Manapság sajnos nagyon is ak­tuális téma ez és nagyon is a bőrünkre megy. A most bemu­tatott kanadai film, Az elnök elrablása írója, Richard Mur­phy, és rendezője, George Mendeluk, elevenre tapint, amikor filmjükben a Kanadá­ba hivatalos látogatásra érke­ző amerikai elnök elrablásá­nak sztoriját dolgozzák fel. A sztori persze csak fikció, de az benne a hátborzongató, hogy tulajdonképpen bármi­kor megtörténhet. Az elkép­zelhető legelőrelátóbb bizton­sági intézkedések dacára is minden elnök, király, minisz­terelnök, minden exponált személy folyamatosan ki van téve a terroristák akcióinak. Ez a film éppen ezt bizonyítja a nézőknek, méghozzá igen izgalmas cselekmény kereté­ben. A filmnek és a téma fel- dolgozási módjának van azon­ban egy szépséghibája. Murphy és Mendeluk terrorista hőse — ez fokozatosan kiderül róla — piszehopata. Magyarán: őrült, aki gátlástalan gyilkosságok során át jut el az elnök elrab­lásának kétségtelenül agya­fúrtan kieszelt akciójáig. De azzal, hogy pszichopata, a film alkotói mintegy leveszik válláról a tetteiért felelősség­gel tartozó ember morális ter­hét. Egy őrültet akár még saj­nálni is lehet, hiszen nem teljesen ura a cselekedetei­nek. S ezzel áttételesen, magát a terrorizmust is enyhébben ítélteti meg nézőivel a film, hiszen — sugallja —, a terro­risták nem normális emberek, mind őrültek és szadisták. Csakhogy konkrét péidák tu­catjai bizonyítják, mennyire nem általánosítható ez az elv, s mennyire hideg fővel, tuda­tosan cselekszenek például olyan csoportok, mint Aldo Moro gyilkosai. Az elnök elrablása tehát jó kézzel megcsinált, izgalmas krimi, de a terrorizmus igazi indítékairól nem ad (talán nem is akar adni) valós ké­pet. A lator Mindig Izgalmas ötlet, ha egy közismert tény, történel­mi esemény vagy híres sze­mélyiség másik oldalát óhajtja megmutatni egy műal­kotás. Eredeti és új nézőpont lehet a visszájáról láttatni mindezt; úgy beszélni a nagy eseményről vagy a nagy em­berről, hogy valakinek, vala­kiknek mindenesetre az ese­ményektől és a nagy ember­től távolabb álló kisember(ek)- nek a persepektívájából le­gyünk tanúi a történelmi pil­lanatoknak. (Ezt az ötletet aknázta ki például Tom Stop­pard, a jeles angol drámaíró, amikor a Hamlet sztorit a dolgok igazi mozgatóiból sem­mit nem értő két udvaronccal meséltette el a Rosencrantz és Guildenstern halott című szín­padi művében). Pasquale Festa Campanile olasz író és filmrendező is ezt a módszert választja új filmjé­ben. Hőse, Kaleb, ez a fura csavargó, valamikor Krisztus idejében járja Palesztina fal­vai t, városait. Apró ravaszko­dásaival, kis csalásaival, élel­mességével is csak annyit si­kerül elérnie, hogy épp meg­él, s élete legnagyobb esemé­nye egy-egy véletlenül enge­dékenynek mutatkozó jó nő­vel való összefekvés. Egyszer aztán tanúja lesz, amint a már sokfelé hallott hírű Krisztus csodát művel: feltá­masztja Lázárt, Kalebet izgat­ni kezdi a dolog. Maga is mű­ködött szemfényvesztőként, s azt hiszi, most is csak valami ügyes trükkről van szó. Sem­mit nem ért, nem lát a Mes­siás igazi lényéből, és mégis, amikor egy kis tolvajlása miatt bebörtönzik, s Krisztus keresztre feszítésekor az egyik latornak őt sorsolják ki, ott, a Golgotán, a kereszten, meg­érti: Krisztus több volt, mint szemfényvesztő. Furcsa, gro­teszk, kissé tiszteletlen és kis­sé megindító film, melynek még humora is van. Takács István

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom