Pest Megyei Hírlap, 1982. november (26. évfolyam, 257-281. szám)
1982-11-06 / 261. szám
4» 1982. NOVEMBER 6., SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 9 SZIKLASZÁLON SZÉP GALAMB Nekitámaszkodva a domboldalnak, egy budai kert közepén áll a ház. Emeleti traktusából fény bújik . elő, irányjelzőként a szürkületben. A csöngetésre nyílt tekintetű asszony jelenik meg az ajtóban. Kezét nyújtja: — Rab Zsuzsa — mondja, s hozzáteszi kedvesen: — kerüljön beljebb. Falépcsőn megyünk fölfelé. Jobbra könyvekkel teli szoba. Az íróasztalon kislámpa. Ez is nyomjelző, akár az előbbi, az ablakból kiszűrődő fény, csakhogy ez messzebb világlik: a Kárpátoktól a Csendes-óceánig. Ez hát a műhely. Pedáns rend, a falakon festmények, a néprajzos férj alkotásai. Rab Zsuzsa tartózkódó, de bizalommal faggat; körtepálinkával, teával kínál. A nyelv alá simuló íz mennyire serkentő — mondom mindkettőt kortyolva, mire ő elmosolyodik. — Pezsdítőleg hat az agyra — feleli, s jövetelem céljára terelődik a szó. Költészetről és műfordításról beszélgetünk. Csingiz Ajtmatov háromdimenziós regényéről, amely Az évszázadnál hosszabb nap címet kapta nyelvünkön, s Anna Ahmatováról, a versek orosz fejedelemasszonyáról, aki úgy hatott rá, magyarítás közben, hogy verset írt hozzá. Más talán elrejtené azt, amit meglel. Rab Zsuzsa azonban fordítva teszi. Magától is elvonja a megtalált szavakat, nem a saját költészetét gyarapítja velük, egy-egy jelző vagy szókapcsolás máshová kerül. Csak el ne vedd a szavamat — írta Ahmatóva fordítása közben című versében, s az önmagának szánt jeli zőt mégis neki ajándékozta. Megszokta, hogy mások gondolatait, közléseit tolmácsolja. Mindez alázatot követel, rendkívül pontos szolgálatot. S hogy játéka mégis meglegyen, a műfordító tetszése szerint tálalhatja olvasói elé felfedezéseit. Ö a világirodaion: folytonfolyvást kereső vándora. O'yan ajánlatokat tesz. amelyek nemcsak jártasságot, tájékozottságot igényelnek, hanem költői vénát is. És sok lemondást, a saját mondanivaló elrejtését. Az idegen költők magyarítója naponta meg nem írt versek temetőjében jár, amelynek kerítését betonkemény fordításokból rakják. Szavakat bányász ki a múltból, s mindazt, ami számunkra sokatmondó, az anyanyelv kertjébe ülteti át, öntözgetl, növeszti. Rab Zsuzsa számára magától értetődő ez a törődés Közreműködésével az egzotikumok is bennünket gazdagítanak. Ülünk a szobában, üzbég csészéből kortyolom a teát. Házigazdám verset idéz, ritmust keres és fog. Legújabb kötetéből keveri ki a nyelv ízeit. Sziklaszálon szép galamb — röpteti a dallamot, hétszáznál több kötetoldalnyi , versfordítás címét, válogatást a Szovjetunió népeinek folklórjából. A fiát kereső csecsen anyáról olvas, majd a címadó verset, avar népköltészetet. Nem jártam még azon a földön, de érzem életüket, aggódásukat, vígságukat. magam előtt látom tartásukat, ruháik díszítését, a felolvasásban visszhangzik nyelvük lejtése. És mondja tovább: grúz leánycsábítót, karacsáj szerelmi éneket, örmény párosítót, mintha most ismerkedne velük, és szórja, teríti a mi nyelvünkön mindazt, ami hasonló hozzánk, érzelmeinkhez, szívünket megdobogtatja. Rigmusokat mond, hangja felgyorsul: fülében azerbajdzsán dobszólók pörögnek, felcsendül az észt dalosünnep százezres összkara, orosz balalajkák zenélnek, lezg leányhívo-' gató dallama tölti be a szobát. A nép legbelsőbb világa követhető Aki jár a hegyoldalba (Moldovai) Aki jár a hegyoldalba, hold lenyugtát megtudhatja. Akinek van hű babája, rövid annak éjszakája. Volt nekem is, nincs már régen, egy esztendő minden éjem, kőszikla a fejemalja. Kinek volt, s hírét se hallja, hosszú annak éjszakája, durva kősó a párnája. nyomon ebben az összeállításban. A versek átáramlanak rajtunk, mint vér az artériákon. Manysi és orosz hívogató, lett és grúz csalidd, nogáj és ingus varázslás, karjalai és ungur szerelmi dal. Száz és évezredes hagyományok, amelyék hajszálgyökerekként hálózzák be ezt a nagy földet. S közöttük mennyi a hasonlóság a magyarral! — Hallgassa csak! — szól a költőasszony, s egy csuvas ráolvasót énekel, majd Erdélyi Zsuzsa gyűjtésével (Hegyet hágék. lőtőt lépék), az Álombéli lánnyal folytatja. Nem kell itt most kapcsolót keresni: a szavak bevilágítanak minden zugot, fény árad a könyvekből. Fáradhatatlanul folytatjuk a szemelgetést. Bele-belekapunk a lapokba, mint a madár a szőlőszembe. Kóstolgatunk. Évek munkája ez a gyűjtemény. A népköltészet mindig peremre szorul a nagy költészeti antológiákban, s most ezeket a gyepüket, tornyokat, kapukat járatja velünk végig Rab Zsuzsa. — Egyedül teszi mindezt? — kérdezem, s ő elhessegeti magától még a gyanút is: — Ö, dehogy, kitűnő segítőtársaim vannak: Bereczki Gábor, a finnugor nyelvek tudósa, Mándoky István, a türk nyelvek patrónusa, Istvánovits Márton, a grúz nyelvterület mindenese. S Rab Zsuzsa felöltözteti a nyersfordításokat. Munkája közben úgy érzi, fehér színt ölt magára, mert az a legtisztább, magában foglalja a többit. S aztán portyázásra is indul. Nemcsak utazásai során gyűjt, a barátok is segítenek. Gennagyij Ajgi, a csuvas költő postán küldött népköltészetet. S a fordító is kutat. A hasonlóságot keresi, az összekötő kapcsokat. Építő ő, hidakat rak össze, kötéseivel népeket hoz egymáshoz közel. Kis és nagy nemzeteket: lett légyen bármelyikük lírájából is a lefordított vers, valamennyi a művelődéstörténet szerves része, a múlt őrzője. Minden sor példa a helytállásra, az emberi tartásra. Nem csoda hát, ha ebben a hatalmas szóbirodalomban a napi mun-Hogyhá sűrű hó hullna (Balkár) Hogyha sűrű hő hullna, hogy akadnék nyomodra? Hogyha másé nem volnál, arcod sápadt mért volna? Borul minden virágba, visszatér a madárka. Hírt se küldesz magadról, szólít szívem hiába. Nyíljék a rét virága, zengjen mind a madárka. Hallanál csak, megtérnél szegény szívem dalára. Nem mennék a patakra, hűssel ha nem itatna. Ha nem vágynék utánad, dalom nem búslakodna Hágva magas oromra, csizmám ne csúszott volna. Sose virradt volna meg veled együtt vigadva! ka jelenti a fordító biztonságát, a felfedezés és átadás örömét, a költői véna kiteljesedését. A ráolvasok, a tavasz- és nyárhívogatók, a siratok, a sorsénekek, a regrutanóták, a csalimesék, a munka- és szerelmi dalok. A magyarító aztán megőrzi az eredeti formát, csak nagyritkán változtat Érzelmi és tartalmi hűségre törekszik. Ebben a könyvben mintha negyvenkilenc nép nyelvén az eredeti népköltészetet olvasnánk. Mert Egérke, egérke Ösvény szélén (Lak) Egérke, egérke sírva megy a rétre, sóhajtozik keservében. — Mi bajod van, te szegényke? — Azsaj apó cldöngetett! — Mért döngetett? — Mert megérdemeltem, búzáját megettem! — Menj a kán földjére, ott ehetsz, egérke! — Nagy harmatozásban vizes lesz a lábam! — Minek jársz mezítláb? Hol hagytad a csizmád? — Kisgyerek elvitte. — Hol van az a kisgyerek? — Bika felöklelte. — Hát a bika hol van? — Farkas széjjeltépte. — Hol az ordas farkas? — Csapdába lépett! — Hát a bőre hol van? — Mérges apóé lett. Hol a mérges apó? — Elszaladt haza! (Orosz) Ösvény szélén álldogáltam, csipkeágat törtem, csipkerózsa ágat törtem, csokorba kötöttem, csokorba fontam-kötöttem, arra jelet tettem, bűvös-bájos jelet tettem, az Ösvényre dobtam, ösvény közepére dobtam, társam hívogattam: „Fordulj meg utadban, társam, gyere hozzám vissza, vagy ha vissza nem térsz, társam, nézz legalább vissza, ha nem nézel, ints legalább fekete sapkáddal, tornyos fekete kucsmáddal, ints a jobb kezeddel!” Rab Zsuzsa a Szovjetunió ennyi népének a világát, tárja elibénk, a Kaukázus hegyeitől a karjalai tavakig, az ukrán sztyeppéktól a szibériai tajgáig. Sorjázva a versek között, már nem a körtepálinka, nem a tea, hanem az egymás után gyöngyöző szavak jelentik ennek az otthonnak az ízét. A nyugalmát, a békéjét, amely bennünk gyűrűzik tovább. MOLNÁR ZSOLT Kondorhaju kocsis (Orosz) Kondorhajú kocsis, kondorhajú kocsis, csapj a lovak közé! Hogy ne halljam apám panaszolkodását, nehéz sóhajtását, értem-búsulását. Kondorhajú kocsis, vágj a lovak közé! Hogy ne halljam anyár' érettem-sírását. nehéz sóhajtását. Messzire vitt Tilosba ment a kecske (Orosz) Tilosba ment a kecske, a káposztát leette, hagyma szárát legelte. En a szarvát megfogom, vásártérre húzkodom, ott eladom szappanért, fehér fehérítőért, piros pirosítóért, el szemöldök-koromért. Hát az uram jő haza: — Mitől fehér az orcád? — Fehér lisztet szitáltam — Mitől piros az orcád? — Csípős szélbe kiálltam. — Hát a szemed mért kormos? — Tüzet raktam, korma szállt, tán szemöldökömre szállt. — Hol van. asszony a kecske? — Fölment szegény a hegyre, aj, bizony nyakát szegte! — Mutassad meg holtában! — Víz kiáradt, elvitte! Csak a dervis (Tiirkmén) Csak a dervis fejti meg az álmokat Ha jó bátyám elmegy, róla hírt ki ad? Kászpi-tó, ellenség dúlja partodat Fülemüle, kérd meg, hogy maradjon. Bimbó vagyok még, itt kell maradnom. Kászpi-tenger széles vize jaj. milyen? Kegyelmez-e nekünk, vagy könyörtelen? Ilyen kedves szivemnek több nem terem Fülemüle, kérd meg, hogy maradjoi Bimbó vagyok még, itt kell maradnom Reggel a müezzin hangja kelteget Levelet küldenem hozzád nem lehet Kedvesem, nélküled hogyan élhetek Fülemüle, kérd meg, hogy maradjon Bimbó vagyok még, itt kell maradnom. (Udmurt) Vitt urad messzire, kis nénénk, messzire! Fekete holló nem járti nagy erdő szélire! Töretlen lovunkat betörve jöttünk el, nem gyühélt lovunkat gyühélve jöttünk el, nem hajszolt lovunkat hajszolva jöttünk el, sustorgó ostorral .jsapdosva jöttünk el. felvétlen ruhánkat felvéve jöttünk el! Mint lapunk Z. tűüáfán hírt adtunk róla. Rab Zsuzsa az évforduló alkalmából a Munka Érdemren " arany fokozata kitüntetést kapta, amelyhez gratulálunk, és további eredményes munkát kívánunk. Az oldal reprodukciói az Altá.1 hegység népeinek tár gyairól készültek. «
