Pest Megyei Hírlap, 1982. november (26. évfolyam, 257-281. szám)
1982-11-30 / 281. szám
4 “sJÉűím 1982. NOVEMBER 30., KEDD Módszertani nap Gödöllőn — Köszönetét kell mondanom mindazoknak, akik nyíltan nekem tartották a kést. Küzdelembe került, hogy vállaljam: cigány vagyok. Sokáig nem értettem, miért fontos az s miért érdekes, hogy cigánynak születtem? Így arra sem találtam magyarázatot, miért rossz a közérzetem. Az egyetem után, az első tantestületben, megtudtam. A levegő megfagyott körülöttem. Aztán hallom, amikor az egyik kolléga figyelmezteti a másikat: vigyázz, mert ez egy cigány! klubvezetőnek, Maráczi Ernő, a gödöllői kisegítő iskola igazgatójának, Tamás Lászlóné, kerepestarcsai népművelőnek, Tordai Lászlóné, túrái pedagógusnak — valamint a hozzászólóknak mondandójából is ez az igény szűrődött ki. Nyílt fórumokat A homály eloszlatását kívánta segíteni Török László fotóművész Cigányok című kiállítása, valamint Vigh Rudolf népzenekutató, aki készülő cigányfolklór-lemezének anyagával ismertette meg a jelenlévőket. S igaz, hogy az egész napos megyei rendezvényről sokkal részletesebb beszámolót lehetne adni, ám a cél akkor sem lehetne más, mint annak hangsúlyozása, hogy az előítéletek leküzdéséhez, a társadalmi • fenntartások megszüntetéséhez minél több nyílt fórumra van szükségünk. Koffán Éva Néprajzi kiállítás Hiszen, mint azt Kozák Istvánná dr. is hangoztatta, a cigányok jelenéről és múltjáról egyaránt keveset tudunk. A történelemtudomány is kevés segítséget nyújt a szakembereknek. Az indiai őshazából elvándorolt cigányság múltját kutatók leginkább a nyelvészeti és antropológiai eredményekre támaszkodhatnak. A cigányság kultúrája körüli bizonytalanság eloszlatástá „vették célba” a gödöllői művelődési központ művészeti előadója, P. Varga Kálmán is, aki Bari Károly segítségével — cigány néprajzi felállítást rendezett a gödöllői kultúrcentrumban. A december 5-ig felkereshető bemutatón — hazánkban először — az ország múzeumaiból és magángyűjteményeiből válogatott néprajzi, kultúrtörténeti anyagokat, fotódokumentumokat tettek közszemlére. A szervezők célja egyértelmű: egy átfogóbb kutatási program elősegítése, az előítéletek, a homály föloszlatása. A módszertani nap valamennyi előadójának — így Félegyházi László, az isaszegi művelődési otthon igazgatójának, Fercsik Mihály, bagi népművelőnek, Kis Éva monon Népzenei találkozó Foton A lélek tesz csuda dolgokat A dunavarsányialt együttese Megköszönte a kést A kést akkor nyíltan szegezték a torkomnak, és nem véletlen, hogy én ezt most megköszönöm. A felismerése és a vállalása annak, hogy cigány vagyok, gátakat, zsilipeket szabadított föl bennem. Igaz, az egészségem is odalett. Másnak az idegeit kezdik ki az ilyen megpróbáltatások, nekem a lábam ment tönkre... Holdosi József szavait döbbent csendben hallgatták végig a cigány közművelődési nap résztvevői. A szombati, gödöllői esemény legizgalmasabb pillanatai voltak ezek. A Kányák, a Glóriás és a Dac című művek alkotója nemcsak arra volt képes, hogy kikerülje az író—olvasó találkozók jól ismert buktatóit, hanem arra is, hogy — mintegy száz ember előtt — megnyíljon. Az író a művészetének hajszálgyökerei — Bari Károly szavaival — akárcsak a dél-amerikai irodalom legnagyobbiainál, az őseredetű Üzeneteket szívják fel. Szuggesztív erővel beszélt arról a világról, amelyből érkezett és arról, amely embert próbáló harcra hívta ki. Török László fotóművész (balról) kiállítását Bari Károly költő nyitotta meg Mert nem tagadhatjuk; a cigányság ma is az előítéletek „hálójában vergődik”. A társadalmi előítéletek kontinuitásával éppúgy szembe kell néznünk, mint a tudatéval. A cigánykérdésben pedig, ha lehet, akkor ez a legnehezebb. Ezért kell örömmel fogadnunk minden olyan összejövetelt. amely a homály feloszlatására, az előítéletek felszámolására tesz kísérletet. A legkisebbek — A gödöllői módszertani nap valamennyi mozzanata — a kora délelőtti megnyitótól, amelyet Kozák Istvánná dr., a Minisztertanács Tanácsi Hivatalának osztályvezetője mondott el, egészen dr. Csicsay Ivánnak, a megyei tanács elnökhelyettesének késő esti zárszaváig — egy-egy állomása volt a tisztánlátásra való törekvésnek. népművészek irányításával — bábukat, apró bőrtárgyakat készíthettek Barcza- Zsolt felvételei A testvérmúzsák valaha egy tőről fakadtak. Örömében, bánatában, a munka ritmusának megteremtéséért dalra fakadt a száj. A mozdulatok egymás mellé rendeződtek, s megszületett a tánc. Korunk zeneértőire, néprajzosaira várt a lejegyzés, a megőrzés feladata, hogy megmentsék a táncot, a dalt a árakodásoktól, a torzulásoktól, hogy ne váljanak a nosztalgikus múltidézés ölesó portékáivá. Karnyújtásnyira a fővárostól még ma is találkozhatunk népviseletbe öltözött asszonyokkal, fülükben cseng még az aratódal, a béresnóta, a fonó vidámsága. S ha az életmód meg is változott, a mindennapi asszonyi munka még felidézi a régvolt dallamokat. A tiszta forrásból eredő népművészetet élesztik újjá Pest megyében a lelkes népművelők, pedagógusok. Segítik a népdalok, csokorba gyűjtését, megszervezik a találkozókat. Az egymásra találás, az egymástól tanulás pillanatainak lehettünk szemtanúi a hét végén Foton, a megyei népzenei találkozón. A bemutatkozás nem titkolt célja a szakmai megméretés és tanácsadás: miként folytassák a csoportok tovább munkájukat. A Vörösmarty Művelődési Ház nagytermében megteltek a széksorok. Az érdeklődésre jellemző, hogy sokan állva hallgatták végig a műsort. S a színpadon szólt a citera, szállt az ének kifogyhatatlanul. A iTv-figyelő Lorenzaccio. Azokban az időkben, amikor még mindig oly sok szó esik arról, hogy a legközvetlenebbül elérhető fővárosi színészek mellett csak elvétve látni a képernyőn új arcokat, az előfizető joggal remélhetné, hogyha egyszer egy nem budapesti színház együttese mutathatja meg, mit tud, hát akkor abból valami fergeteges tehetségbizonyítási parádé kerekedik. Más azonban a feltételezés, é, megint más a valóság. S hogy mennyire más, azt — sajnos — igen jól bizonyította a veszprémi Petőfi Színház péntek esti vendégjátéka, amely igen lehangolóan tudatta: egyáltalán nem tét reákerülni arra a sokak által só\árgo t képernyőre. Pedig a Horváth Z. Gergely által a kamerák világához igazított dráma, Musset-nek az 1834-ben írott Lorenzacciója igazán alkalmas lehetett volna arra, hogy ország-világ előtt föllobogjanak a kellőképpen ki nem használt tehetségek fáklyái, hogy a na, most mutasd meg, mit tudsz mondás jegyében ki-ki képességeinek legjavával rukkoljon elő. Ez a sz'índarab ugyanis — így a drámatörténészi minősítés — a romantika Hamletját állítja elénk, aki szélsőségesen igazságtalan cselekedeteivel azt bizonyítja, hogy nem így kell megváltani egy . azát. Nos, e majdnem Shakespenre-i figura bemutatása igazán felpaprikázhatta volna mind a tévés stúdiókból a színfalak közé átvándorolt rendezőt, mind pedig magát az egész társulatot, de hát ez a nekifeszülés nem történt meg. Helyette javarészt pózok és manírok váltogatták egymást; a parázs nem izzott, csak a szalmaláng sistergett. A néző pedig magára maradt a nagy kérdéssel: hát akkor mivégre a nagy alkalom, ha ennyire kihasználatlan marad ... Évszakok. A Szeszélyes évszakok című szórakoztató magazinról hovatovább már oly kínos bármit is mondani, mint a szintén szerencsétlen sorsú Telepódiumról. Ez is rutintermék, amaz is. Hogy azt ne mondjuk, mindkét népszórakoztatási összeállítás olyan házi feladat, amelytől nem menekedhet meg sem az. aki csinálja, sem az, aki nézi. És ez a kettős kényszeredettség valami olyan lehangolóvá teszi mind az évszakokhoz, mind a Vidám Színpadhoz kapcsolódó poénkergetést. hogy még akkor sem igen nyílik mosolyra a száj, ha netán mégis megcsillanni látszik valami természetesebb igyekezet. Az olyasféle hősiesség, mint például a műsort vezető Antal Imréé, aki rutinos kapitánykodása mellett olykor azért egy-két valóságos élcet is meg-megereszt. (Hogyan is szól a sláger? Nem tudok hinni magának, mert megcsalt a nyár... Oppardon mert már annyiszor felültetett, becsapott, jót ígért, ám rosszat adott az egész szeszélyeskedés. Nyugdíjasok. Pest megyét idézte a vasárnap esti Hét egyik belpolitikai témájú riportja. Nevezetesen az a képsor, amely a nyugdíjasok foglalkoztatásáról rendezett tanácskozás kapcsán tekintett ki a hétköznapi életbe. Szomorkodhattunk is, örvendhettünk is, amikor a szóban forgó híradást láttuk. Az a tény ugyanis, hogy hány meg hány néni, bácsi kénytelen tengetni magát havi 1500— 2000 forintokból, igazán nem valami vigasztaló. Ám az, hogy manapság szinte már mozgalommá nőtt e valóban tengődő népcsoport intézményes foglalkoztatása, annál megnyugtatóbb. Mint hallhattuk, a Főnix háziipari szövetkezet alkalmazottainak 20 százaléka nyugdíjas. Mégpedig olyan nő és férfi, aki jól dolgozik, és — divatos szóval mondva — sikerélmény számára ez a kif gástalan, külföldön is értékelt munka. A kiskunlacházi szociális foglalkoztató pedig nem kevesebb, mint 400 bedolgozónak teszi lehetővé, hogy 800—1000 —1200 forinttal egészítse ki szerény jövedelmét. Indul a kérés ide. kopogtatnak az ajtón amott — és van munka, s (remélhetőleg) lesz munka, egészen addig, amíg csak mozdulni tudnak azok a ráncos, inas kezek. Akácz László Nemrégen alakult a mogyoródi asszonykőrus akik az átültetést megteszik, ma is vannak. ‘ Pócsik Dezső citeramflvész a házigazda jóleső érzésével fogadta a tapsot, hallgatta az előadásokat. Saját csoportjaival mintha szigorúbb lenne. — A jó hanganyag, a jó népzenei érzék fontos alap — mondja. — s erre leltem Főton. A zenei ízlést irányítom, a szakmai fogásokat szeretném megtanítani, vigyázva, hogy az eredeti hangzást el ne rontsam egyik csoportnál sem. Az asszonykórus valahányszor újat tanul, kezdetben csupán ízlelgeti a dallamot. Majd a próbálkozások után saját nyelvükre fordítják le, s ekkor már igazán szépen, szívből énekelnek. A mogyoródi asszonyok mintha megirigyelték volna a fótiak sikerét, s elhatározták, hogy ők is összeállnak. Elmentek ez év elején segítségért Fótra, s az eredmény: kiváló szereplés, összeszedték a régi ruhákat. Némelyiket bizony újra kellett szabni, az egykori karcsú menyecskék ugyancsak meggömbölyödtek, de a nótájuk a régi maradt. Bodrogi Imréné nyugdíjas pedagógust kérték meg — miként hajdan az iskolában — tanítsa ismét őket. ízlést formál — Elővettük a ládafiából a vasalt szoknyát — mondogatja Simon Gyuláné, a csoport tagja. — De a színpadi szerepléshez már kell a szakmai eligazítás. — Négy esztendeje vagyunk együtt — veszi át a szót Metli Ferenc, a ráckevei Aranykalász Termelőszövetkezet csoportjából. — Először csak a magunk szórakozására citeráztunk, mindenféle nótát pengettünk. Most már kiválogatjuk a hangszerhez illő legszebb dalokat. Miként a szoknya ráncait, a citerák hangzását gondosan egymáshoz kell igazítani. A színpadra lépők az éneket csokorba gyűjtik, a míves szólás kedvéért. Mert egészen más, ha otthon dudorászunk, formázzuk a dalt. A színre lépés magasztos feladat: ízlést formál, aki másnak is énekel. Erdősi Katalin fóti gyerekek játéka a bizonyíték, hogy a következő generáció is átveszi szüleitől a régi hagyományokat. A kedves gyermekdalokat kissé szigorúan adták elő, a szereplés láza nyomta el náluk a játékos kedvet. Dunabogdányból ugyancsak gyemekcsoport érkezett. A kottahű játék mellett náluk is a szabadabb megnyilatkozást kérték számon a a szakértők. Fasang Árpád karnagy örömmel fogadta a gyermekszereplőket. Miként az édesanya — Boldog vagyok, amikor a legfiatalabbakat hallom a színpadon citerázni — fejtegette. — S igazgató szavam ugyanabból az izgalomból fakad, amikor az édesanya rendezgeti menyasszony lánya szoknyáját. Én is így rendezgetném a csoportokat, amikor bírálón szólok hozzájuk. A kicsinyeknél a művészi megjelenítés fesztelenségét kérem számon, a mesterségbeli tudás mellett. — ön miként értékeli a találkozót? — A tapasztalatcsere ünnepi alkalom volt. A szereplés megannyi szépségét viszszatükrözte. De talán a legtöbbet az jelentette, hogy a különböző tájakról érkezők megismerkedhettek. Egymásra leltek dalaikkal. Szerencsére az utóbbi években a népies műdalok kiszorultak a csoportok tematikájából, s a helyi dalok mellett más tájegységek nótáit is éneklik. Jólesőon hallgatom ezt, hiszen az egész ország népdalkincsét kell birtokba venni. A fóti és a mogyoródi asszonykórus népdalcsokra volt a szépen megkomponált előadásmód példája. Nem sokaság, a lélek tesz csuda dolgokat — mondhatnám a fótiak színreléptéről. Színes csokrot nyújtottak át, s aki sokfélét ad, mindenkinek kínál valamit. — Pusztán a megőrzés a csoportok feladata, avagy még mindig változik a dal? Elő nótafák — A dallam állandóbb, mir a szöveg. A szájról szájra szálló ének még ma is formálódik, s ha nagyon odafigyelünk, mai szókészletünket is kiérezhetjük belőle. Éppen a mostani alkalom élteti a dalt. Nem titok, hogy nótafák Tisztán csendül a dal Veress Jenő felvételei El kell oszlatni a homályt
