Pest Megyei Hírlap, 1982. november (26. évfolyam, 257-281. szám)

1982-11-02 / 257. szám

’xMütm 1982. NOVEMBER 2., KEDD Szentendrei fórum Az otthonteremtés vágyával Megindult egy újfajta szellemi pezsgés Visszhangzanak a léptek Szentendre utcáin. Sötéte­dés után hirtelen ül el a vá­ros bábeli zsibongása, s át­adja helyét a jóleső csönd­nek. A helybeliek behúzód­nak ablakaik mögé, s ha ki­tekintenek, úgy érezhetik, éjszakára visszakapják a § Duna-partot, a múzeumokat. | Mindazt, ami oly bensősé­­fc gesen kedves számukra. Szentendre milyen messze van Szentendrétől? Óráknak kellett eltelnie, míg a válasz mindenkiben megfogalmazó­dott. A nyári zsibongás — ami­nek kezdetben mindenki örült — mintha elnyelte volna a szentendreiek szavát, télen pe­dig az alvó város hallgatott. S mint amikor a ki nem mondott fájdalmak halmozódnak, úgy gyűl a helyiek félelme: előbb­­utóbb elveszítik kedves váro­sukat. Életet lehelni a falak közé A Művelődési Központ és Könyvtár színháztermébe, a Szentendrei Fórumra, a közös óhaj hozott mindenkit: legyen a város valójában az itt lakó­ké. A hogyanért nagy számmal jöttek össze szeptember utolsó keddjén, művészek és kétke­ziek, pedagógusok, könyvtáro­sok, népművelők érkeztek. Ős­lakosok és frissen letelepültek meditáltak, mit tehetne a ház és maguk is azért, hogy meg­pezsdüljön a szellemi élet, s egymás tudásával gazdagodja­nak. Nem hangzottak el nagy szavak és nagy ígéretek. Csak — s ez nem is olyan kevés — ki-ki elmondta a többiek előtt elképzeléseit, kívánságát. A művelődési ház irányítói min­denekelőtt ez utóbbival szeret­nének tisztában lenni. Sehol sem lehet légből kapott elkép­zelésekkel programokat szer­vezni, életet lehelni a fa­lak közé. S talán a személyes találkozás jelentheti azt a ma­got, amiből kiindulnak, amely révén újjáéledhet Szentendre és a művelődés ház. Terjeszteni is kell a megújulás igényét Tóth Béla, a művelődési központ új igazgatója nem tit­kolta szándékát, amikor bemu­tatkozás gyanánt a közműve­lődés nem csupán helyi keletű gondjait ecsetelte. A debreceni tudományegyetem adjunktusi székét cserélte fel a szentend­rei munkával. Nem elméletet akar gyártani a Duna mellett, hanem visszaadni a város szel­lemiségét az itt élőknek. Ta­lán maga is meglepődött, mennyire nincsen egyedül. Sze­rinte nem elég szellemi műhe­lyeket, klubokat létesíteni a művelődési ház falai között. Ahhoz, hogy szentendreivé vál­jék az intézmény, ki kell lépni onnan. Első szárnypróbálkozás volt ez a fórum, amelyen a résztvevők írásban is megfo­galmazhatták vágyaikat, s ahol elhangzott a kérés: terjesszék a megújulás igényét. A másik elképzelése: elébe menni a művelődni, kulturálódni^ vá­gyóknak. A Felszabadulás la­kótelepről ritkaságszámba megy, ha valaki útra kereke­dik esténként a művelődési központ felé. A távoleső terü­leteken helyben kell a lehető­ségeket megteremteni. Amit sehol másutt nem lelhetünk Szentendre a művészetek ott­hona, a művészek alkotóhelye is. Csakhogy a puszta jelenlét — hangzott el — nem lehet alapja a szellemi építkezésnek. Olyan közeget tud adni Szent­endrének a művészek tennivá­­gyása, amit sehol máshol nem lelhetünk meg. A festőművész is e vonzerőről beszélt. De szó­lót a hétvégeken tájidegenné váló városról is, s arról, hogy a Dunakanyar lakói csak a hét­köznapokon birtokolhatják. S a birtoklásnak is többféle mód­A Szentendrei Fórum résztvevői Veress Jenő felvétele ja van. A művész teszi a dol­gát, de felemeli a hangját, ha a művelődési ház az ő érték­ítéletétől távoli kiállítást ren­dez. Viszont örül annak, ha az egymáshoz közelítés okán nyílt fórumon berzenkedhet. Segítő­kész a közös programok meg­szervezésében. Ezúttal is felve­tődött: a szentendreiek műhe­lyükben szeretnének megis­merkedni az alkotókkal. Megyei-e avagy városi a mű­velődési ház? — Tették fel so­kan a kérdést. Hivatalosan ter­mészetesen mindkettő. Csak­hogy a látogatók gyakran úgy érzik, hogy az idegenek kiszo­rítják őket a házból. Máskor meg négyen-öten üldögélnek a neves professzor előadásán. A titok nyitját próbálták közösen bogózni. Miért özönlenek a tu­ristaklub előadásaira, s miért nem a gondolatokat jobban megmozgatókra? A műsorfü­zeten kívüli rendezvényekről miért csak az utolsó pillanat­ban vagy utólag értesül a kö­zönség? Miben rejlik a kórus sikere? Hogyan lehetne — az épület adottságain belül — nyugodt helye a nyugdíjas­klubnak, no meg a kórusnak egyidőben? A könyvtár állo­mányát miként lehetne jobban kihasználni? Segítség-e, ha a gimnazisták házhoz viszik a nyugdíjasoknak a könyvet? Lehetne-e minél több vállalko­zót felkutatni, akik a puszta szemlélődésen túl szervező ré­szesei is az eseményeknek? Lehetne-e racionalizálni a kö­zönségszervezést? Az óvodások miért nem lelnek otthonra a házban? Hogyan kellene a színházerem akusztikáján javí­tani? Apróbb-nagyobb gondok, amelyek már itt-ott elhang­zottak, de így együtt még so­hasem. Múltkutatással kerülünk közelebb a jelenhez Mire volt jó még a fórum? Tanúi lehettünk — az eddigi hagyományok alapján — egy újfajta szellemi pezsgés meg­indulásának. Itt hirdették meg a helytörténeti gyűjtemény minden eddiginél alaposabb felkutatását. Pályázni lehet szellemi és tárgyi emlékekkel. A cél nem titkolt: a múltkuta­tással ki-ki közelebb kerül vá­rosához, s talán a közös mun­ka során Szentendre is egyre közelebb kerül Szentendré­hez. Erdősi Katalin Kiállítás az Oktatási Igazgatóságon Tulipánok színes hídjaival jaival. Ügy jellemzi a virágo­kat, mintha emberek lennének: a szépség egyedi értékeivel válnak általános közkinccsé. A mostani kiállítás Beck Ju­dit életművének több szaka­szából válogat. Bizonyos része­ket, így az emlékezetes szí­nészportrékat a művész ezút­tal elhagyta, s virágokra, egyes városképekre összpontosított. A tárlat bevezetője két fali­­szőnyeg, különösen a Szüret hangulatos a maga visszafogott meghittségében. Beck Judit társításai megfontoltak: nap­raforgó és madár, levél és sző­lő, virág és lepke jelenti az egyes motívumcsoportokat. Ám ő soha nem a külső környe­zet leírásával törődik, hanem a valóság látványában érzékel­hető törvényeinek értelmezé­sével. Losonci Miklós Nagykőrösi krónika Vérükben lüktet a művek igaza A hajdani néma tartomány, melyet bejárt egykor Edward-Ferenc József üdvözlő dalt követve, íme, meg­szólalt. Fiát dicsőítette, aki csöndre kényszerülve is megszólalt, s az igazságot mo'ndta ki. A száz éve elhunyt költő szavát zengték az unokák. Országos Arany János balladamondó verseny volt Nagykörösön. PÉNTEK délután, öt óra. Október. huszonnyolcádika. Köd száll a városra. Korán sö­tétedik. Befut a vonat. A bal­ladamondó verseny résztvevői a kék autóbuszba szánjanak! — harsogja a hangszóró. Az autóbusz óvatosan gurul a Toldi iskola felé. Az úttest fölött meggyulladnak a hi­ganygőzlámpák. Először lilán izzanak, majd kifehérednek. Beragyogja a fény a várost. Kezdődik. Az aulában min­denki a hosszú információs asztal felé igyekszik, majd on­nan a kollégiumba, a szállás­ra. S itt az este. A dobogón Bánffy György Jászai- és SZOT-díjas, érdemes művész, a zsűri elnöke. — Nagy mészárlás lesz itt holnap! A muhi csata hozzá képest semmi volt! Felcsattan a nevetés. Min­denki érti a tréfát. — Ez nem lesz harapós zsűri — vélekedik egy kislány. SZOMBAT reggel. Gyakran nyílik az Arany János Műve­lődési Központ ajtaja. Jönnek az érdeklődők, s velük együtt 107 diák. Gimnazisták, szak­középiskolások, szakmunkás­­tanulók. Ez utóbbiak negyven­hármán vannak. Az övéké a kisterem. A péntek este húzott számok sorrendjében terje.d az izgalom. A színpadon az orosházi Jel­űnek Olga mondja versét. Az öltözőben az ózdi Abuczky Éva egyelőre még csak magá­nak mondja a Bor vitéz so­rait. A budapesti Tóth Ildikó a zsebkendőjét gyűrögeti, a szombathelyi Kondor Csilla járkálással nyugtatja magát. A kisteremben szünetet hirdetnek. Az ügyelő Tatai István, szinte futva jön. — Szenzációs! Mondom ne­ked, szenzációs. Ez a karca­gi kislány nagyon tud. Várj csak! Igen, itt van — néz bele a papírjába, Balogh Irén­nek hívják. Szünet a nagyteremben is. Kemény Géza tanár úr Bala­­tonfüredről nagypapás moz­dulattal megsimogatja a vers­mondó Szegvári Ágota szőke haját. — Bátorság kislány! Dél elmúlt. S lassan múlik a délután is. — Végeztünk — jelenti az ügyelő Kendró Erzsébet. A szervező Deák György egy­szerre három helyen is fel­bukkan. — Senki ne menjen el. A zsűri azonnal kihirdeti az eredményt. Előbb azonban Bánffy György értékel. — Az életünk egy részét tettük fel, hogy ilyen találko­zók létrejöjjenek. S megérte. Nagyon szép versenyt hallhat­tunk. .. A kisteremben huszonhatan gyülekeznek. A döntősök. Megbeszélik a másnapi ten­nivalókat. Csányi Miklós, a te­levízió rendezője magyaráz. — Nem kell izgulni és a kamerába nézni... VASÁRNAP reggel. Zsúfo­lásig megtelt a nagykőrösiek büszkesége, az új színházte­rem. Taps. Bevonul a zsűri. Jancsó Adrienne érdemes mű­vész, Gálos Tibor, a Művelő­dési Minisztérium főelőadója, Hárs György, a Magyar Tele­vízió osztályvezetője, Nobel Iván, az Országos Pedagógiai Intézet munkatársa és dr. No­­vák László, nagykőrösi mú­zeumigazgató. S persze itt az elnök, Bánffy György is. Már égnek a reflektorok, televíziós kamerák pásztázzák végig a termet. A színpadon dr. Makai Katalin, a városi tanács művelődési osztályának vezetője mond köszöntőt. S utána jönnek ők, huszom­­hatan. Kipirulva, izgatottan. — Ezek a gyerekek sze­retettel és tisztelettel közelí­tették meg a verseket — mondta még tegnap Jancsó Adrienne. — Éreztem, hogy Arany János verseihez ezek­nek a mai fiataloknak is sok közük van. A művek igazsága ott lüktet vérkeringésükben... Vasárnap délben: eredmény­­hirdetés. A színpadon ti kü­­löndíj. S természetesen a fő­díjak. Szűcs János műsorközlő dossziéjában már ott a jegy­zék. A végső. Íme: A szakmunkástanulók ver­senyének győztese Balogh Irén Karcagról. A második a tata­bányai Gáspár Sándor, a har­madik a budapesti Oláh Edit. A középiskolások versenyében első lett Bűz Angéla Buda­pestről, második Kerekes Éva Kaposvárról, a harmadik pe­dig Vincze Kinga Budapest­ről. Örömkönnyek, taps, gratu­lációk. Széo volt. Kiürül a terem, a televíziós kamerák inzertet vesznek fel. Aztán sorban kialszanak a reflektorok. Vége. Farkas Péter iTv-figyelő' Bccsapíak bennünket! vagy hadd fogalmazzunk pontosab­ban: egy kisebb embercsoport becsapott egy nagyobbat. Egé­szen precízen: a Mindenre van magyarázat! című kabaré írói és szerkesztői lóvá tették a nézők millióit. Ennél érdekte­lenebb, petyhüdtebb hetven perccel talán még sohasem merészkedett a közönség elé a Telepódium. Amikor egy effé­le- produkcióban már csak ar­ra futja, hogy a konferansziék „viccesen” váltogatják egy­mást és még befejezésnek, slusszpoénnak is csak az elkö­­szönés körüli huzavonát tud­ják kiötleni a szerzők, akkor az évszaktól függetlenül ki kell írni: NYÁRI SZÜNET. Mert a'tömény unalomra — bár­mennyire megígérték a fel­lengzős címadók! — nincs ma­gyarázat. Pedig szerencséje volt a műsornak. Egy nagyon köze­pes Parabola után következett, egy olyan adás után, amelyiket bors és paprika helyett legföl­jebb kakukkfűvel fűszerezett Árkus József (de ne feledkez­zünk meg a bécsi borköztár­saságról szóló riportról: sok más műsorban üde színfolt lett volna — csakhogy a Para­bolában erősebb italokhoz szoktunk, mint a hegy leve). És azt sem lehet mondani, hogy az utána következő ötven perc vetett volna igazságtalan árnyat a Telepódiumra. Mert a Rossini-opera sem volt iga­zán maradéktalan élmény. A logikátlansága miatt. A „zenés móka (összesen egy felvonás­ban)” műfajmegjélölés ellené­re valójában két „felvonásról”. Gáli István emlékére Megküzdött önmagával méghozzá két ellentétes stílu­sú felvonásról volt szó. Az el­ső naturalisztikus környezetű ízes komédiázása után egy ste­ril, pedáns mesevilágba csöp­pentünk, csak épp azt nem tudtuk, hogy miképpen kerül­hettünk „onnan”—„ide”. Némi­képp enyhítette a következet­lenséget az egy (két) felvonás előtti, ugyancsak erősen stili­zált nyitány (a „legelső” fel­vonás). A valóságról - kétféleképpen. Csütörtökön Törvény és tisztaság címmel egy kilenc­­gyermekes család kálváriájá­ról láthattunk dokumentumfil­met. Megismerkedhettünk jó néhány hivatal packázásával és más hivatalok segítőkészsé­gével. egy anyának a gyerme­keihez való ragaszkodásával és konyhája elhanyagoltságával. Ebből a nyersanyagból kere­kedhetett volna jó műsor & Nem így történt, mert a film készítői sok mindenbe bele­kaptak, de alig valamit vittek végig. Nem tudhattuk meg a valóságos (indulatoktól, érzel­gősségtől mentes) lakáskörül­ményeket, annak kialakulását és végső kimenetelét, a való­ságos hivatali és családi mu­lasztások jellegét, azt, hogy mi az ok és mi az okozat stb. A dokumentumfilm persze így is megdöbbentett. Csak arra a kérdésre lenne nehéz a fele­let, hogy min döbbentünk meg valójában?! Sokkal jobb volt A hét né­hány riportja, különösképpen az infrastruktúráról szóló — rá­adásul : éppen megyénkben példákat bemutató — összeál­lítás. Hoch Róbert, az MTA Közgazdaságtudományi Intéze­tének igazgatóhelyettese egyér­telműen leszögezte, hogy az infrastruktúra fejlesztése nél­kül nem térhetünk át a gazda­ság egészének intenzív fejlő­dési szakaszára. A következők­ből kiderült, hogy milyen gon­dok gyötrik a hernádi és a dunavarsányi közös gazdasá­got. Az előbbinek energiane­hézségei vannak, nevetséges­nek tetszőén hosszú útvonalon érkezik el hozzá a közeli Mo­­norról a villanyáram, a gázt meg a tizenhat érdekelt közül egynek a szigora zárja el tőle. Utóbbinak a villanyvezetékek sűrű hálózata okoz többletkölt­séget: a földi talajművelés két­szerié drágább, mint a heli­kopteres — ám a helikopter a sűrű hálóban nem repülhet. Kiderült a riportokból, hogy az előbbi gondokat meg lehet oldani (a kiút nem pénzkér­dés), míg az utóbbiakban be­látható időn belül nem várha­tó igazán jó megoldás. Világos beszéd volt. Dicséret illeti ér­te a műsorban közreműködő­ket. Daniss Győző a Az MSZMP Pest megyei Ok­itatási Igazgatóságán — a sza- Í badfoglalkozású képző- és ^iparművészek pártalapszcrve- S zete közreműködésével — tcg­­s nap megnyílt Bcck Judit fes- S tőművész kiállítása. A tárlatot S Mucsi András művészettörté- Nnész nyitotta meg. Sajátos pályát jár be Beck Judit művészete. Édesapja Beck ö. Fülöp, a századelő meghatározó magyar szobrász­egyénisége, fivére Beck And­rás, aki szintén szobrász lett. Beck Judit más műfajban te­vékenykedik, más szemlélet alapján, de ugyanazzal az ökonómiával, amit otthon, csa­ládja körében tapasztalt. Miután elvégezte a Képző­­művészeti Főiskolát Budapes­ten. további stúdiumokat járt Berlinben és Párizsban. Egy ízlésében visszafogott expresz­­szionizmus jegyében indult pá­lyája, kicsit Rudnay drámai fe­lületkezelésének jegyében, de a drámát maga a kor sugároz­ta. Ez tükröződik Beck O. Fü­­löpről és önmagáról festett portréján 1940-ből, ilyen belső sugallatok nyomán készült 1941-es arcmása Radnóti Mik­­lósnéról. Ahogy a háború és a fasizmus szörnyű éveit követ­te a béke, úgy művészete is elégikus hangnemre váltott. Ez érződik az övenes években fes­tett színészportrékon, minde­nekelőtt Gombaszögi Frida és Major Tamás arcmásain. Stílusa egyre könnyedebbé vált, miközben életszemlélete felismerésekben, tapasztalatok­ban gyarapodott. Ez a kettős­ségen alapuló egység jellemzi rajzi feljegyzéseit dunai tálak­ról, szentendrei utcáról. Mar­cus Auréliusról, balatoni ha­lászról, mosó'nőről, Pécsről, Róma köveiről. Állandó nagy élménye a vi­rág. Beck Judit számára ez a belső érzés, az a legkisebb kö­zös többszörös, ami a világ minden táját rokonná fűzi a dáliák, tulipánok színes híd­fáradsággal kell megküzdeni érte. Azt irta legutóbb meg­jelent kritikai gyűjtemények elöljáróban: „Ha szépiroda­lom és kritika ellentétéről, sőt, szembenállásáról olva­sok, értetlenül csóválom a fe­jem. Hiszen egymásrautaltsá­gunk nyilvánvaló. írótársak vagyunk, mert mindenféle al­kotás elsősorban gondolkodói folyamat, és csak a "Végter­mék" formája más írónál és kritikusnál, amikor elválik egymástól a művészi megjele­nítés, a teremtés, a teoretikus értékelés, elemzés.” Egy napilapnál esztendőkig együtt dolgoztunk. Hétről hétre jelentek meg írásai; he­venyészett, alaposan át nem gondolt soha nem került ki a keze közül. Valóban író szólt az írókról. A mesterség tisztelete, a művészet szerete­­te érződött minden mondatán. U irtelen, a sors kegyetlen, *■* kiszámíthatatlan akara­tából ment el, s kísérik ma utolsó útjára. Csupán az vi­gasztaló, hogv végül is siker­rel megküzdött önmagával. Sz. E. előadásmódja, pontos helyzet- és jellemábrázoló készsége kedvelt és érdeklődést keltett további művei iránt. A kitel­jesedés nem késett sokáig. Szép ívelésű novellafüzérei, művészi szigorral összefogott kisregényei után megszületett a már életműve csúcsát je­lentő Ménesgazda. Szenvedélyesen érdekelte a kortárs magyar irodalom. Minden frissen született írást izgatott kivá ícsisággal vett kezébe. A rádió dramaturgja­ként, az Űj írás rovatvezető­iéként értő szóval, kritikus­ként pedig találó észrevételei­vel segítette, óvta, bátorítot­ta a szerzőt, ha a tehetség je­gyeit érezte fölcsillanni. Nem bírált soha kívülállóként. Nem akart mondvacsinált elmélete­ket ráerőszakolni senkire. Mélységesen tisztelte a szép szót, a maga bőrén tapasz­talta, hogy mennyi küzdelmes p*gyik cikkében vetette pa­­píra: szeretné, ha valaki egyszer azt írná ■ könyvéről: minél többet olvasta, annál jobban megszerette. Majd hoz­záfűzte: már ez, hogy több­ször olvasta — mintha háj­jal kenegetnének. Mert ez az igazi, megszeretni valakit-va­­lamit, akitől-amitől először ta­lán viszolygunk is, ezért küz­dünk vele, megküzdünk érte önmagunkkal, míg megismer­jük, megértjük, megszeretjük; több ez, mintha azonnal sze­retnénk, és ezzel azonnal be­sorolnánk langyos érzelmeink közé. így voltam valahogy Gáli Istvánnal, olvastam ugyan ko­rai írásait, de bevallom, elein­te nem ragadott meg különö­sebben. Kétségtelen pedig, hogy ha­mar megmutatta tehetsége oroszlánkörmeit. Lényegre tö­rő szűkszavúsága, keresetlen

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom