Pest Megyei Hírlap, 1982. október (26. évfolyam, 230-256. szám)
1982-10-09 / 237. szám
mtci-et 1982 OKTÖRFH 9 SZOMBAT Színházi levél A divatos Csehov : Anton Pavlovics t Csehov színművei j több mint nyolcvan évvel ezelőtt I íródtak (kivéve az '1903-ban bemutatott, utolsó darabját, a Cse- resznyéskertet.) E nyolc évtized alatt tulajdonképpen mindaz eltűnt már az életből (az életünkből s még közelebbről: Csehov honfitársai életéből), ami ezeknek a müveknek a hátterét, az apropóját adta. Hol vannak már a századforduló cári Oroszországának vidéki íöldbirtOKOsai, akik még ha jómódúak is, feltartóztathatatlanul csúsznak lefelé hajdani rangjukból, tekintélyükből? Hol vannak a magukkal mit kezdeni nem tudó értelmiségiek, akik tenet- ségüket, álmaikat vodkába, zavaros szerelmi viszonyokba fojtják? Hol a szépasszonyok, akik unalomból flörtölnek, unalomból hisztérikák, unalomból unják a férjüket, unalomból csalják a szeretőjüket is? Hol a legendává emelt moszkvai életbe vágyó vénkisasszony nővérek? Hol van- erőszakos jobbágyivadék kereskedők, bérlők, földtulajdonosok, akik az enervált, tehetetlen, cselekvésképtelen nemesek helyére léptek? Hol vannak a felröppenő sirályok, az újat akaró fiatal írótehetségek, az erdőtelepítésről álmodozó körorvosok, a tisztviselői munkát vállaló kiugrott tüzértisztek, a tanítónőnek álló tábornoklányok, a lázadó oiá- kok, a kivágásra ítélt cseresznyéskertek, a beszögelt ajtajú- ablakú kúriákban felejtett aggastyán komornyikok — hol van az az Oroszország, melynek röntgenképpontosságú képét épp ezek a Csehov-drá- mák rajzolták meg? De ha már sehol sincsenek, akkor miért divat újra — és nem tegnap óta, s nem is először az elmúlt nyolc évtizedben — Csehov? Érdekelnek valakit ma ezek a felesleges emberek? M ár maga a kérdés is félrevezető, noha nem helytelen, A szemlélet helytelen, mely így ezzel a reflexszel közelít Csehovhoz, s — elsősorban persze a drámáiban — csak ezt látja, csak a könnyeket, a lemondást, a kis drámákat, sőt tragédiákat, a bezá- pult sorsokat, a semmit el nem érő lázongásokat és kitörési kísérleteket. De hát Csehov nem £jfcnyiből és nem ebből áll. Még a drámái sem, nem is beszélve a novelláiról. Ezt a bánatos, zokogás, tragikus, a néző könnyeit is előcsalogató Csshovot a mai színház úgy örökölte. Méghozzá nem is akárkiktől: Csehov első színrevivőitől, a moszkai Művész Színház nagyságaitól, Sztanyiszlavszkijtól, Nyemiro- vics-Dancsenkótól, s a színészektől. ök játszották megható tragédiáknak ezeket a darabokat, s ez a tradíció éU aztán tovább, szinte kötelezően, minden Csehov-elqadás- ban, lett légyen az akár orosz, akár német, akár magyar színházbéli. Pedig hát éppen Csehov maga volt az, aki a legerőteljesebben tiltakozott az effajta melodramatizálás ellen. Levelek sokaságában közölte elképzeléseit a színházzal, többek között a Cseresznyéskert kapcsán, melyről ő azt jegyezte fel, hogy „Egy nagyon vidám darabot írok, melyben maga az ördög is bukfencet hány", meg hogy „Nem dráma, hanem komédia lett belőle, sőt, bohózat”. Amire Sztanyiszlavszkij így válaszolt: „Ez nem komédia, nem farce, ahogy ön írja — ez tragédia ... Sírtam rajta, mint egy asszony, akárhogy akartam is, nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Szirtié hallom, amint mondja: — De hát engedelmet kérek, hiszen ez farce! Nem, az egyszerű ember számára ez tragédia." És így is játszották el — mire Csehov így reflektált: „Ép talán az én Cseresznyéskertem? Az én alakjaim lennének ezek? Egy-két szereplő kivételével az egészhez semmi közöm Én az életet írom. Az élet szürke és nyárspolgári. De azért még nem unalmas nya- valygás.” Majd egy másik levélben: „Azt mondja, sírt az előadáson. És nemcsak maga. De hát én nem azért írtam a darabjaimat, hogy sírjanak rajtuk, Sztar\yiszlavsi:új rendezne őket ilyen sírásra. Én mást akartam. Én azt ak írtam mondani az embereknek: nézzetek magatokra, vegyétek végre észre, hogy milyen rosszul, milyen unalmasan eltek... Min kell itt sírni?” A drámaírók saját elképzeléseit vagy éppen színi utasításait nem mindig és nem feltétlenül kell szó szerint venni, sőt, néha egyenesen figyelembe sem érdemes venni, mert nem látják tárgyilagosan a saját művüket. (Bár nem ez a jellemző.) De Csehov ellenkezéseit, hogy vígjátéknak szánt darabjait ne játszassák melodrámának a rendezők, annyiban mindenképp figyelembe kell venni, hogy ő maga, bár esetenként sajnálja a jobb sorsra érdemes figuráit, nem siratja el őket, hanem inkább kineveti vagy legalábbis megmosolyogja. És ha manapság egy színház bármely Csehov-drámát előveszi, nem kerülheti meg teljesen a szerzői elképzeléseket. Azaz: nem lenne helyes valamiféle poszt-Sztanyiszlavszkij megközelítésben játszani mondjuk, a Három nővért vagy a Cseresznyéskertet — de éppígy túlzás lenne vad komédiát, valóban farce-ot rendezni a Sirályból vagy a Ványa bácsiból. (Mindkettőre volt példa az utóbbi években, főként külföldi színházakban, bár nálunk is akadt egy-két meglepő Csehov-szcenírozás, például a Vígszínházban a Cseresznyéskert, a kaposvári Három nővér, a Pesti Színházban a Platonov.) • os, mindezek után mitől divatos szerző manapság Csehov? Miért szerepel például a jelen évadban öt magyar színház műsorán is egy- egy darabja? Csehov darabjai azért (is) örökérvényúek, mert örökérvényű az, amit bennük az emberről mond. S itt most nem az adott kor, a századforduló Oroszországának adott társadalmi körből származó embereiről van csak szó, hanem azokról az emberekről általában, akiket sorsuk egy forrongó, formálódó, átalakulóban levő korszakba vetett, s akiknek meg kell küzdeniük nemcsak saját jelle- műkből eredő konfliktusaik- kai, hanem a kor nagy, átfo- gó s végül is mindent és min- denkit befolyásoló konfliktusaival is. Csehov maga aligha látta ezt ilyen tudatosan — de látta az emberi sorsokat, az emberi vágyakat, látta az ember lelkét olyan élesen, akkora pszichológiai érzékkel felvértezve, hogy ha ma Cseho- vot játszunk, meg kell döbbennünk, mi mindent tudott az emberről ez a mindössze negyvennégy évet élt író aki lélektani megfigyeléseiben sok tekintetben akár Freud s az egész modern pszichológia előfutára is lehetne. Most kezdenek sorakozni az évad Csehov-elődásai. Érdemes lesz majd visszapillantani, hogy milyen Csehovot nyújtanak át nekünk. Takács István a rbiLvuitci Ni J- ^ 1 ,.Már tudom, hogy nemcsak lyukas cipők...” A hűség lázadó hullámhosszán Biztosan a Duna mindig mozgásról beszélő fuvallata idéz hidat, hídfőkkel, pillérekkel és ívekkel. Nem kötélből, betonból, vagy acélszerkezetből születik ez a parthoz kötő építmény, pilléreit sem köny- nyűbúvárok rakják. Sors építette kiszögelléseit, s egy élet fölötte a meg-megbukó ív. A folyó bal partján, Szigetszent- miklóson született, és ott él éppen háromnegyed évszázada Nádasdy János festőművész. Rangos alkotó, de képi világa nem jelent új korszakot a honi festészetben. Annál inkább lehet példázat létének történelemhez kötődése, a mindig szívós újrakezdése. Ha másfél évtizeddel korábban találkozunk, akkor nem is képzőművészként követelt volna helyet magának -az emlékezésben. Az ünnep meséje Duna és híd? De hát a Duna- hidak szépsége éppen könnyed szárnyalásukban rejlik, a hortobágyi kilenclyukú áteresz képe jobban illik ide, stabilitásában, vaskosságában és a tájhoz tartozó kötődésében. Nádasdyt inkább képeiből, mint szavaiból ismerem, de lehet, hogy ez sem így igaz, lehet: összekeveredik a hang és vizualitás. Ez őszinteségének tőkéje. Valószínűleg ilyesmire gondolnak a műbírálók, amikor egy alkotó hitelességéről értekeznek. Tavalyi első találkozásunkról egy nem létező festmény emlékét őrzöm. Szűk szoba állandó félhomályban. Képek a falon, a földön, a festőállványon, képek az asztalon és az ablakpárkányon. Itt-ott spak- lik, festékek, ecsetek, rendetlenség. Tehát műterem. A szűrt fényben ezer árnyala- túak a színek, de egy goromba napsugár keményen üt a falra, benne hideg a kék, a sárga, a szürke és fekete. E kontrasztok csapdájába eshettek azok, akik a múzeumi hónap megnyitásaként megnézték Nádasdy János Úcsán rendezett kiállítását. S mire ezek a sor rok nyomdafestéket kapnak, az alkotások már az aszódi múzeumban várnak befogadókra. Otthon a kék-fekete-barna műteremben megszokott ritmusában zajlik az élet: hetente egyszer, néha többször jönnek a községben élő festők, ifjú költők, kezdő prózaírók, Nádasdy néni teát kínál és csordogál a beszélgetés. De van, aki már sohasem jöhet: Kocsis László művésztanár, fél évtizede már csak a „tájban buj- dokol”, ritkán esik szó róla, pedig az ő markáns karaktere kellett ahhoz, hogy csapatba verődjenek a szigetszentmikló- si alkotók. Most friss téma tartja lázban őket: a tanácstól kaptak egy háromszobás házat, alkotó fészeknek. A fiatalok úgy mondják: „az öreg Nádasdy brusztolta ki”, s a rangját is megadta egy képpel, amelynél csak esztétikailag jobb alkotást szabad falra akasztani. Hídpillér ez is, olyan, amelynek fontos ismérve, hogy szigetszentmiklósi. Akár az Ünnep. Kép ez is. Vegytiszta élénk színek, sárga fal, olyan sárga, amelyet állítólag csak az odavalósiak tudnak kikeverni és receptjét egy Jelenet a pécsi Nemzeti Színház Csercsznyéskcrt előadásából. Rendező: Galina Volcsek, a moszkvai Szovremennyik Színház főrendezője m. v. világért el nem mondanák. A lal előtt faoszlopos tornác, s a zöld ajtót picit megnyitották az üres udvar felé. Nincs a képen semmi más; meséjét előbb hallottam, mint láttam a festményt. Nádasdy János mesélt: — Nálunk a vasárnap ünnep, miután az asszony fel mosogatta a szennyest, lefekszik a belső szobába, az ember pedig a pitvarba, és kicsit megnyitja az ajtót, hogy kiszálljanak a legyek. Hát ez a lélekünnep... Halálos ravasz Űgylehet: fából vaskarika. Jobb meghatározás mégsincs: amit a vásznakon látunk, az lírai konstruktivizmus. Szerkezetileg kemény geometriai síkokból állnak össze a mozgalmas felületek, s ezt szinte lehetetlen összekötni az indulással, hiszen az alkotó Va- szary-növendék volt a főiskolán. Aztán vargabetűvel az impresszionisták csoportjához csapódott. Egy modelljük jelentette fel őket a rendőrségen. S Nádasdy művésztanári diplomával a zsebében negyven fillérért kávéházakban rajzolt portrékat. Festenie csak ,a szigetszentmiklósi házban volt szabad, bár, mindennaposak voltak az apai intelmek, már- hogy „miért nem mégy suszternek, lyukas cipő mindig lesz __”. Fe stmények tucatjait ajándékozta banktisztviselőknek, hogy finanszírozzák az álmát: nem mozit, filmszínházat akart építeni; film és színház játszására alkalmas helyiséget. Ma úgy mondja, ő kapta Közép-Európában a legtöbb adósfizetési felszólítást. A filmszínház mégis meglett, s ez a klasszicizáló épület ma iá Szigetszentmiklós egyetlen mozija. Míg épült, nem festett képet Nádasdy János. Az is bizonyítható tény, hogy a felszabadítás után á helyi kommunista pártsejl egyik alapítójar volt. S közben kasszasikert hozott számára a Halálos tavasz című film. Persze akkor nem gondolta, hogy egyszer kapitalista, betolakodó elemnek nyilvánítják. De a falujából nem mozdult. Volt udvartakarító, segédmunkás. raktári mindenes és hegesztő-lakatos a Csepel Autógyárban, miközben vázlatokat rajzolt a szükséglakás konyhaasztalán. Történelmi sorsforduló -és a már említett Kocsis László kellett ahhoz, hogy tanítani mehessen előbb Budapestre, aztán Tökölre. Csakhogy nem szeretett tanmenetet és óravázlatokat készíteni, mert az volt a fontos, hogy látni — nem is rajzolni — tanítsa nebulóit. Nyugdíjas lett. A művészetben elölről kezdett mindent. Lét a ccrnahídon? Képeiről eltűntek az emberek, miközben kitűnő portrékat rajzolt és festett, laza színeket használt sötét tónusokban. Ez maradt a belső világa. Művein őrzi a már eltűnőben levő szigetszentmiklósi életformát, a házakat, a tájat, a régi domboldalt, amelyen a József Attila lakótelep magasodik, a léckerítéseket, amelyeket „még nem szúrós vasakból várfalként építettek” és amelyeken ki-be járkáltak az ebek, de nem írták ki: vigyázz, a kutya harap! Nosztalgiája nem a sikátorokat hívná vissza, hanem a valós emberi kapcsolatokat hiányolja az ember nélküli utcával, ahol a házaknak nincs kéményük. Nádasdy János, a műveiben lokálpatrióta, s a település rangját hivatása szerint akarja szolgálni a helybeli alkotók maga köré gyűjtésével. S azzal is, hogy megalakulása óta, több mint húsz éve tagja a már megyei rangot szerzett szigetszentmiklósi helytörténeti körnek. Ugyanez jelenik meg abban, hogy protestál az önmutogató házak ellen, a külsőségekkel hivalkodókkal szemben. Érti 6 a szerzés örömét, a történelmi szükségsze- rűségként jelentkező étvágycsillapítást. örül, hogy nincs, vagy alig akad lyukas cipő, de zsörtölődik szóban és képben, hogy sokaknak ez a minden. A legutóbbi találkozásunkról is őrzök egy nem létező festményt, portrét Nádasdy János robusztus alakjáról. Barázdált arcát ősz haj keretezi, s fejét Kicsit mindig megemelve les ki szemüvege vastagabb részén. Jellemző rá a legyintés, szűkén, csak a kézfejjel. Turkáltunk a műteremszobában és rábukkantam a Szigetszent- miklósért emlékplakettra és a Szocialista Kultúráért kitüntetésre. — Semmi — mondta és félre tette a többivel együtt. Egy darabig szó nélkül rakta egymás elé a képeket, aztán megállt egy nagy méretűnél, amely pajzzsal takart arcú hegesztőket ábrázolt. — Nézd csak, jó ez? — lesett rám szemüvege vastagabb részén. — Ragyog nagyon, mi? De tudod, életemben közöttük voltam a legboldogabb. Akkor semmi bajom se volt, nem kellett veszekednem. Vaskos áteresz? Az is lehet, hogy csak cérnahid egy ember élete, bár a túlsó hídfőnél soksok szállal kapcsolódik a valósághoz, amely az övé, s amelynek része. Kriszt György Értékes leletek Avar sírok A Somogy megyei múzeumok igazgatósága ebben az évben is folytatta a Balaton déli partján a zamárdi avar temető feltárását, Bóna István régészprofesszor vezetésével 110 sírt tártak fel az idén. Bár a sírok többségét az elmúlt évszázadokban rablók fosztották ki, értékes leletekkel gazdagodott a múzeum. Egyik leánykasírban bizánci üveg- kancsót találtak, egy férfisírban pedig egy V—VI. századi bronztálat. A későbbi — Vií. század végi — temetkezési helyen a leánykasírokban tojást, a női sírokban bronz díszkorongokat, s a tarsoly mellé övre akasztott vaskulcsokat leltek. Az ásatásokat folytatják. Parázson Szálkás betűk, neki- iramló sorok, leányfej és feltárulkozo nők, lovacskák, tükrök — a szavak értelmét kristálytisztán }eltépő lapok. harminc sorakozik belőlük abból a kétszáznál is többől, ami Kísérlet a bánat elten címmel két esztendeje a Magvető- né látott napvilágot. A váci Madách Galéria fényeben nem fakulnak meg a sorok, felerősödnek, hogy tudva tudjuk: egyetlenegy Nagy Lászlónk, a költők ezüstkoronás fejedelme hagyta ránk ezeket a sorsokkal és ákombáko- mokkal feldíszített lapokat. Nagy László úgy rakta egymás mellé a szavakat, miként iker csillagként kezelt pajtása, Kondor tíeia a vonalakat. Ügy pillantottak egymás szemebe, mint a friss kutvizet szomjúho- zók, s hozták, tették a magukét rajzban, szóban, költeményben — az élettel ingerkedve. Csoóri Sándor szerint „szabályos ördögűzés volt ez a fölborzolf rajzolási kedv. Ráolvasás a dermedt idegekre: ha kell, hát fölidézi ő még a hegyek mögötti bivalyúristent is, csak fusson ki belőle a tehetetlenség romboló nyavalyája. Féljen és riadozzon inkább, mint tuskósodjon!" Akik Nagy László rajzait, vetsszilánkjait, műfordítás-hasítékait szemlélik Vácott, felkészüljenek ám erre a találkozásra! Nekik kell kiegészíteni vallomásukkal a félbemaradt sorokat. Nekik kell továbbdúdolni az Imhol kerekedik egy fekete felhőt, s nekik kell bátorságot venni ahhoz, hogy ebben a szárnyas nekifeszülésben utastársai legyenek a költőnek a Galéria pár négyzetméternyi területén. Aki könnyek nélkül végül is kibírja, az valóban kísérletet tesz a bánat ellen, Megméretik, miként ujjunk, amellyel a gyertya lángját eloltjuk: a kanóc parazsa égeti szívünket. M. Zs.- rn í Tv-figyelő' Hatalom. Kevés olyan szó akad nyelvünkben, amelyik jobban lejáratódott volna mostanában, mint az üzenet és a hatalom (vagy változatképpen : a hatalom—erkölcs szópár). „Üzen” a régi költő a jelennek, a mai rendező a közönségnek, a keramikus az utókornak —, s nem ám azt, hogy „ma később kezdődik az előadás, ráérnek félnyolcra a színházba jönni”, még csak nem is azt, hogy „fiam, befejeztem a dolgom, indulok, föl- teheted a levest”, hanem Hamlet monológját (persze ebben Shakespeare ártatlan), egy faliszőnyeg szálainak komor vagy nösztalgiás színeit. A „ha- talom” meg mindig rossz, folyvást szembenáll (vagy az adott mű végére szembekerül) az „erkölcs”-csel. Pedig a történelem bőséggel szolgál ellenpéldákkal! Mindez a Stúdió ’82 láttán ötlött fel újra a recenzensben. Az „üzenet” szerencsére csak a Szabó Lőrincre emlékező igazán szép percek utolján hangzott el, s szerencsére a A hatalom és Az erkölcs dolgát sem a műsorvezető Érdi Sándor akarta megoldani, amikor Székely János Vak Béla király című drámájának néhány jelenetét kommentálta. Rábízta azt a történészre. Szakály Ferenc pontosan, árnyaltan rajzolta meg az Árpádházi királyok korának csupán háromszáz évre és nem tovább általánosítható jellegzetességeit és Béla hatalmának fő vonósait (azok közül némelyik hasonlít a több-kevesebb idővel előtte és utána országló társaiéhoz, mások ellenben csakis az ő esztendeire vonatkoznak). Fazekak. Ennél érdektelenebb című tévéjátékot régen nem láttunk — akik a riasztó beharangozás ellenére odaültek a készülék elé, kaptak jót és rosszat is. Az író Eörsi Istvánnak és a rendező Schiffer Pálnak nem sikerült egységes folyamatként megmu- tatniok a Táncsicsra is vonatkozó 1857. évi amnesztiától a fazekakba rejtett — mellesleg: roppant ügyetlenül csomagolt — régi írások elrothadásáig, majd Táncsics eszméinek mesterkélten ábrázolt továbbéléséig ívelő (ívelni igyekvő) históriát. De sikerült megteremteniük néhány jó jelenetet. Történelem. Ugyancsak a múlthoz kapcsolódott a Gólyavári esték Etnikum és politikum című adása. Hanák Péter a Monarchia asszimilá- lási-asszimilálódási sajátosságairól beszélt — a tudósi pontosság dacára (vagy talán: éppen azért) életszerűen, szemléletesen, érdekesen. Arról szólt, hogy néhány évtizede vagy egy-két , évszázada mennyiben válhatott németté Bécsben egy cseh, s hogy milyen haszna volt és milyen gondja akadt az egyénnek és a társadalomnak abból, ha mondjuk egy pénzember Budapesten díszmagyarba öltözött. Nem akart mindig és mindenhol érvényes általános igazságokat mondani, de felhívta a figyelmünket arra, hogy X-nek vagy Z-nek ez vagy az a tette mennyiben tekinthető tipikusnak, több emberre is jellemző sajátosságnak. Meg arra is rávilágított, hogy milyen tanulságokkal szolgálj a múlt az egymás mellet élő, de nem ugyanolyan ajkú mai emberek számára. Miközben — és vegyünk tőle példát — egyszer sem mondta azt, hogy „ezt meg ezt üzeni nekünk a történelem”. Daniss Győző
