Pest Megyei Hírlap, 1982. október (26. évfolyam, 230-256. szám)
1982-10-07 / 235. szám
x/ünatí 1982. OKTOBER 7., CSÜTÖRTÖK Nyilatkozat 1982. október 2-án 18 órakor a televízióban egy műsor hangzott el, amelyet szeretnék megcáfolni. A műsor szereplője, Lieb- mann Béla fotóművész, beszélt a szegedi színház 1931 és 1939 közötti helyzetéről és többek között azt az ízléstelen kijelentést tette, hogy a színészeknek nagyon rossz volt a helyzetük. Az igazgató, Sziklai Jenő, hogy el ne veszítse primadonnáját (Patkós Irma) kénytelen volt elvenni feleségüli Az igazság: én 1923. november 24-én kötöttem szerelmi házasságot Sziklai Jenővel (polgári nevén Schwarz Jenő) — és mindaddig, amíg a nyilasok el nem vitték, együtt éltünk! Adósságot nem hagyott hátra: színésznek, műszakinak, egyéb polgári embernek egy fillérrel nem tartozott. Kötelességemnek tartom a halottat megvédeni szülővárosom lakói előtt; s bár a televízióban bejelentettem tiltakozásomat, amíg az elhangzik a képernyőn, szeretnék itthon tisztán állni lakótársaim előtt. A 14. fóti Párbeszéd Mogyorópálca és élő példatár Hasznos hagyomány a Fóti ősz évente ismétlődő programsorozatában a Párbeszéd: véleménycsere olyan témákról, amelyek társadalmunk időszerű problémáinak megoldását szolgálják. A korábbi években ennek megfelelően már napirendre került az iskola és a család kapcsolata, a honvédelmi nevelés, az olvasáskultúra, illetve az oktatási és művelődési intézmények együttműködése. S már az is hagyomány, hogy a kérdéseket mindig pedagógiai alapállásból teszik fel. Az idei, a 14. Párbeszéd az erkölcsi-világnézeti nevelésről folyt a Fáy— Vörösmarty Társaság szervezésében. A véleménycserében részt vettek a pedagógusok, könyvtárosok, népművelők, a járási vezetés néhány képviselője és egy-két helybéli üzem irányítója. Kell-e ezt oktatni? Albertini Béla, a zsámbéki tanítóképző tanszékvezető docense, vitaindítójában az erkölcs sokrétű és tág fogalomköréből a hazafiasság és internacionalizmus kapcsolatpárt, valamint a munkához való viszonyt emelte ki. Kétségtelenül két nagyon fontos problémakör, hiszen évtizedekig szembe állították egymással a hazafiasságot és az internacionalizmust, hol egyiknek, hol másiknak próbáltak elsőbbséget adni. Pedig a kapcsolat tisztázott volt: szocialista hazafiság csak az internacionalizmussal kölcsönhatásban létezhet. A szocialista közösségen belül egyenlőtlen fejlődés hatására az utóbbi évekS^Zenei panoráma Világnap Kodállyal Vácott, a Madách Imre Művelődési Központban a minap rendezett hangverseny a zenei világnap megünneplése mellett az Országos Filharmónia bérletesei számára az évadnyitást is jelentette. Az ünnepi koncerten Kodály-műveket hallhattunk a budapesti MÁV- szimfónikusok előadásában. Ezer színből A Nyári este című zenekari fantázia első — mindössze két nyilvános bemutatót megert — változatát az ifjú Kodály első nagyobb lélegzetű zenekari darabjaként tartja számon a zenetörténet. A müvet Arturo Toscanini biztatására, személyre szóló ajánlással számara Kodály később átdolgozta. A zeneanyag és a hangszín lényegeoen változatlan maradt, az érett mester kezenyo- máról a klasszikus tömörségű szonataforma árulkodik csupán. Így a mű érzelmi, hangulati mondanivalója megmaradt egy fiatal művész rajongó emlékezésének, arra az időre, amit az Adriai-tenger partján töltött. A váci hangversenyen a Nagy Ferenc vezette zenekar ezt tolmácsolta híven. Kodály gyermekkora Galán- tán telt el. A Budapesti Filharmóniai Társaság jubileumára írt nagyzenekari kompozíciójában, amelyet 1933-ban alkotott, virtuóz zeneszerzői technikával, széles körű zenei műveltséggel emelte magas rendű szimfonikus táncköite- ménnyé a galántai cigánynótákat. A vérbő verbunkosmuzsika ezer színből, a magyar népi mulatságok eredeti ízeit 6zövi egybe a Galántai táncokban. A budapesti MÁV- szimfónikusok kitűnő tempóban, a mű megannyi apró, rejtett zamatát is elénk tárva interpretálta Kodály méltán közkedvelt remekét. Forró siker Az elöadógárda a szünet után kiegészült. A zenekar mögött felsorakozott a váci Vox Humana vegyes kar, elfoglalta helyét a négy szólóénekes: Sudlik Mária, Nyilas Tünde, Molnár András és Kovát* Kolos, az Operaház, illetve a Filharmónia szólistái, valamint Koloss István orgonaművész. Kodály hálaadó himnuszát, a Budavári Te Deumot 1936- ban. Buda várának a török uralom alóli felszabadulását köszöntő 250. évfordulóra komponálta. Az alkalom történeti számvetésre inspirálta, a diadal ujjongása mögött megszólal a nemzeti sors tragikusan szorongató érzése is. A dicsőítés hangja nem a beteljesedett győzelem ünnepléseként hat, -hanem felrázó, ébresztő riadóként. A lírai részletek sem az elért harmóniát, sokkal inkább annak szenvedélyes vágyát árasztják, a gyötrő konfliktusoktól megtisztult, iga- zabb élet messzi perspektíváját mintegy megálmondják. A sokféle rétegű, ugyanakkor mégis lenyűgöző egységet alkotó mű a tetőpontján álló, érett formaművészetű Kodály- opuszok sorában is kimagasló jelentőségű. A váci művelődési központ pódiuma nem a legalkalmasabb hely egy ilyen léptékű oratórium megszólaltatására. Az akusztikai adottságokon jó lenne valamit javítani, mert bizony sok szépség elvész a színpad légterében. Hogy a Budavári Te Deum mégis varázslatos előadásban jutott el a zene világnapját telt házzal köszöntő váci muzsikabarátokhoz, az a kitűnő együttes érdeme. Nagy Ferenc szakavatott dirigálója a budapesti MÁV-szimfónikusoknak, s a | muzsikusok alkalmazkodása a I mostoha körülményekhez, amellyel az egyébként igen magas színvonalon éneklő kórust segítették, példamutató volt. A szólisták mély átéléssel tolmácsolták rövid, de annál lényegesebb szólamukat, Koloss István játéka biztosan simult a forró sikert aratott Kodály-mű egyéges előadásához. Pintér Emőke ben ismét tapasztalható, hogy a magyar eredményességet eltúlozva szembeállítják a testvéri országokban mutatkozó társadalmi problémákkal. S ennek alapja éppen az elvi bizonytalanság. Főt egyik iskolájának igazgatója elmondta, hogy a gyerekek körében érzékelhetően kialakult egyfajta mindent bíráló véleményrendszer. Természetesen nem beszélhetünk határozottan kiformált álláspontokról, de bizonyos labilitás kétségtelen. Ennek okát feltehetően o kettős nevelésben találhatjuk meg. S itt nem feltétlenül csak a család és az iskola nevelési elvei között vélhető- ellentmondás, mert a pedagógusok körében is találkozunk a szocializmus eredményeit lebecsülő, a fejlődés természetszerű lépcsőfokait figyelmen kívül hagyó véleményekkel. Kettős nevelés tehát lehet az iskolában is, és ha ezt még bonyolítja a család esetleges eszmei zavaró hatása, akkor kialakulhat a gondolatilag veszélyeztetett gyerekek kategóriája. Ide kívánkozik egy oktatási felügyelő kifogása: ... az erkölcsi szokások oktatására nincs elég idő az iskolában. Erkölcstant tanítani persze lehetne akár mogyorópálca segítségével is, sőt talán jól is. De ez önmagában biztosan kevés, írott malaszt maradna a felnőtt társadalom kedvező alapállású példamutatása nélkül. Mert példával akarva, akaratlanul szolgálunk. Íme egy gyakori jelenség: unásig emlegetjük a közösség emberformáló szerepét, de ha a nebuló mindig mintát kereső tekintete azt a tükörképet látja, hogy nevelői képtelenek egy saját alkotó közösség kialakítására, akkor az ő szavukkal: blabla az egész. Visszalépve a gondolatsorban: a hazafiasság és internacionalizmus belső, lelki kritériuma — sőt tudati feltétele is — hazánk szocialista fejlődési útjának, mint realitásnak az elfogadása; s ezt kevésbé lehet elérni okítással, mint az élő példa erejével. Beszekundáztunk ? A Párbeszédben joggal kapott hangsúlyt a munkaerkölcs, mégis e témában sikerült a legkevesebb progresszív gondolatnak nyomát találni. A hatvanas évek fridzsider-szo- cializmusától elrugaszkodva a munka nélkül szerzett jövedelmek etikai kárhoztatásáig jutottak. A véleménycserélők körét tekintve indokolt lett volna beszélni arról, hogy munkára nevelés címszava alatt szervezett kukoricatörés, szüret és krumpliszedés köz ben milyen tapasztalatokat szereznek a diákok, s főleg azt elemezhették volna: mi lehet a változtatás útja? Érdekes kérdés lehetett volna: mennyire formálhatja a munkához való viszonyt, ha egy három éves gyerek mindennapos kö telezettsége, hogy a cicát meg etesse? S persze ezt számon is kérik tőle. Érdemes külön megemlíteni jó lett volna, foglalkozásukra való tekintet nélkül meghívni néhány apukát és anyukát. Véleményük jelentősen befő lyásolhatta volna a Párbeszéd alaphangulatát. Nemcsak már említett kérdésekben Nem divat a munkaerkölcs kategóriájába sorolni a diákok házi feladatának megoldását Ha nincs ‘kész a lecke, hát be írják az intőt, az elégtelent. Egyszerű megoldás. Semmit adó. Pedig micsoda lehetőség a munkaerkölcs csiszolására A súgás, a puskázás — melyikünk ne követte volna el — eredménye, mind befektetett munka nélküli jövedelem Csakhogy, ha a pedagógia nem dresszírozni akar, hanem embert formálni, akkor ezek az apró csalások mind szükségesek, alkalmat adnak a jellemformálásra, az erkölcsi önmegítélés kifejlesztésére. Egységes pedagógia Vácott a tizedik Diaporámabiennálé A szakemberek szerint a diaporáma diapozitívokkal és legalább két vetítőgéppel előidézett produkció, amely a forgatókönyvben meghatározott program alapján, akusztikai eszközök segítségül hívásával hozza létre speciális kommunikációs rendszerét. Egyszerűen persze azt is mondhatnánk, hogy olyan látványosság, amely térhatásával, gondolatközléseivel megmozgatja fantáziánkat, állás- foglalásra késztet. Művelői elég gyakorta ezt teszik. Különösen Vácott, ahol a Dunakanyar Fotóklub már 1986-ban megrendezte az első nemzetközi audiovizuális fesztivált. Azóta rendszeressé váltak a találkozók. s a páros években itt tartják (a páratlanokban Pécsett) a legielentősebb hazai nemzetközi kitekintésű diaporáma biennálét. Az idéi — október 7-től 10- ig — a tizedik a sorban. A találkozón angol, ausztrál, belga, csehszlovák, francia, NSZK, román, svájci és magyar szerzők művei kerülnek bemutatásra. Csaknem félszáz diapo- rámával foglalkozó művész küldte el 55 alkotását Vácra. Az előzsüri végül is harmincöt sort javasolt vetítésre. A megnyitóra ma este fél hatkor kerül sor a Madách Imre művelődési központban. Weisz György, a városi tanács elnöke köszönti a résztvevőket, majd megkezdődik a vetítés. Ma öt órakor megnyitják a Dunakanyar Fotóklub alkotó csoportjának a kiállítását a Madách Galériában. Az érdekeltek kirándulásokon, város- ismereti sétákon is részt vehetnek. A találkozóval egyidő- ben szakmai vitát is rendeznek a magyar diaporáma- mozgalom aktuális kérdéseiről. Az eredményhirdetést, a díjkiosztást, tnajd ezt követően a legsikerültebb művek bemutatóját vasárnap délután tartják. Különös, de éppen az előadó intett arra, hogy le kellene szokni a pedagógiai bűntudatról, mondván, hogy az iskola nem vállalhat fel min dent, amiért a társadalom felelős. Nagy bukfenc: a jövő társadalmának egyedeit a pedagógia formálja főképpen és elsősorban, de ha nincs ereje a negatív ellenhatások feloldásához, akkor olyan is az a pedagógia ... Olyan, hogy egyszerűen beszekundázunk, vagy a mai nebulók szerint: fát kell kapnunk. Legjobb esetben is az elégségesre lehet remény, mert a mai iskolarendszer mindent elkövet, hogy kifelé, a világ felé nyitott legyen, de nem veszi észre, hogy az in tézet falai között mindent elkövet a zárt merevség érdekében. Szétválasztja a korosztályokat, is, bévül védekezik a; életmodell ellen, és ennek oly kor károsultja az úttörőmunka is. A vitaindító és a beszélgetés bizonnyal legizgalmasabb része volt a világnézeti oktatásra vonatkozó gondolatsor. Ok tatást irtunk és nem nevelést. Mert fejekbe lehet plántálni mindent, ami a materialista világnézet kialakulásához szükséges, de ma még ott tartunk, hogy a Párbeszédre hivatalosak úgy vélték: kiemelt hatása van a humán tantárgyaknak! Nézzünk szembe ezzel a szemlélettel! Ez hamis apologetika. A hazaszeretet, az internacionalizmus nevelési eszköze valóban a humán tárgyakból meríthet legtöbbet. Ám talmi ez, ha nem párosul' materialista alapállással, dialektikus szemlélettel. E területen pedig semmik vagyunk a reál, a természettudomány nélkül. Nem lehet más megoldás, mint a pedagógia egysége, azaz belső integrációja, egymásba és egymásra épülése. Ezt megoldani, ma kulcsfeladat! Hát persze, ennek feltétele a tanári kar közösségé válása, a hivatástudat vérerekbe táplálása; enélkül még, s később sem megy ez a dolog. Mert enélkül a gyerekeknek csak lila ködbe burkolt elképzeléseik lesznek a tudás rangjáról, meg sem sejthetik a társadalom ma működp modelljét az Iskolai közösségben, s lázadni fognak, mint a nehezebbet, a kevésbé látványosabbat vállalni: a helytállást, egy magunk képére mért erkölcsisé- get, amelynek a magyarságtudat mellett szerves része az internacionalizmus, S nem lesz bennük hit, hogy föl, föl dobott kő-ként újra és újra, a maguk képét az országéra formálják. Kriszt György Heti filmtegyzet Egymásra nézve Grazyna Szapolowska és Jadwiga Jankowska, az Egymásra nézve főszerepléi Mielőtt Makk Károly új filmje a magyar mozikba került volna, már vetítették az idei cannes-i filmfesztiválon, s ott a női főszereplő, a lengyel Jadwiga Jankowska, a legjobb női alakítás díját nyerte, maga a film pedig a FIPRESCI, a filmújságírók nemzetközi szervezete külön- díját. Nem rossz ajánlólevél két díj Cannes-ból — de itthon a filmet valószínűleg nem ezért nézik majd meg sokan hanem témája, illetve témájának egyik rétege miatt. Az Egymásra nézve ugyanis Galgóczi Erzsébet korábban megjelent Törvényen belül című regényéből készült, s aki ezt a könyvet olvasta, az tudja, hogy benne két fiatal újságírónő, Éva és Lívia nem éppen megszokott vonzalma sőt, szerelme áll a középpontban. Azonos neműek szerelmét általában elítélően fogadja a közvélemény, s nők esetében tán még inkább, mint férfiaknál. Holott minden attól függ, hogyan, mi módon, milyen körülmények között jön létre egy ilyen kapcsolat. Es attól is, hogy ezeket a kapcsolatokat miképp sikerül úgy ábrázolnia a művészetnek, lett légyen az regény, dráma vagy film, hogy megmutassa a szenvedély tényleges rugóit, gyakran mélységes emberi tragédiáit is. Makk Károly filmje az utóbbiak sorába tartozik. Nemcsak azért, mert minden kockájában megtartja az ízlés, a művészi ábrázolás határain belül a kényes témát, hanem azért is, mert Éva és Lívia története mögé fel tudja rajzolni az okokat, az eredőket, mélységet és távlatot tud adni a tragédiának, mely végül is Éva értelmetlen, de tudatosan vállalt halálában és Lívia súlyos, egy életre szóló bénaságot okozó sérülésébe torkollik. Mi ez a mélység, és mi ez a távlat? Röviden azt válaszolhatjuk: az 1956 utáni konszolidáció évei, a maguk nem kevés és nem jelentéktelen ellentmondásával, emberi, politikai konfliktusával. Éva tragédiája tulajdonképpen ebből a háttérből bontakozik ki. ötvenhat előtt kerül el faluról, újságíró lesz, tehetsége kétségbevonhatatlan, de egyúttal akkor használhatatlan tehetség is, mivel Éva egyszerűen nem tud nem igazat mondani. Összeütközései kibillentik felívelő karrierjének sínjéről'az életét, s bár különös hajlamai nem e konfliktusok miatt bontakoznak ki, mindenképp belejátszanak abba, hogy Éva olyan emberré lesz, amilyennek a filmben megismerjük. Mikor 1956 után nagy nehezen újra állást kap, akkor is kérlelhetetlen igazságérzete miatt kerül újabb összeütközésbe a konszolidáció időszakának sok mindenben még tisztázatlan igényeivel. De ekkor már elindult közte és szép, vonzó kollegi- nája, Lívia között az a kapcsolat, melyben végül mindkettőjüknek pusztulniuk kell. Egyéni sors és szenvedély, és a kor adottságai, tényei, konfliktusai játszanak át egymásba, keresztezik egymást, és hol felerősítik, hol kioltják, hol meg éppen kirobbantják a drámát. És egy idő után már sokkal fontosabb, sokkal lényegbevágóbb az, ami Éva és Lívia körül rajtuk kívül, az ő rendhagyó szerelmük körén kívül történik, mint maga ez a gyöt- relmes, kínzó, meghasonlásba, majdnem az őrületbe kergető szerelem, melyben jóformán egyetlen pillanatra sem következik be megnyugvás, beteljesedés. Az Egymásra nézve fgy lényegében abba a sorba illik, melynek nemrég bemutatott tagja a Megáll az idő volt — azaz a közvetlen közelmúlt magyar történelmének egy roppant sok ellentmondással teli, de mégis a kibontakozás felé haladó periódusát tárgyalja ez is. Itt most 1958—59 politikai eseményei — többek között a tsz-szervezés — állnak a háttérben, s ezeknek a drámai eseményeknek a kulisszái előtt zajlik a két fiatal nő külön, egyéni drámája. Néha csaknem két filmre válik szét ez a két esemény- és cselekménysor, de aztán egy-egy kitűnő fordulat ismét egymásba sodorja a szálakat. Ebben az egymásraépülés- ben, ebben a végül is szerves egésszé válásban a rendező mellett döntő szerepe van a két női főszereplőnek, s köztük is elsősorban az Évát játszó Jadwiga Jankowskának. Ez a sugárzóan tehetséges színésznő megérdemelte, hogy eljátszhasson egy ilyen szerepet. Az ő mértéktartó stílusa, hihetetlen intenzitása hatja át és fogja össze a filmet. Mellette egyenrangú társ a szintén lengyel Grazyna Szap- lowska, Lívia alakítója. Hasonlóan kiváló alakítást nyújt egy nehéz életű, idős újságíró szerepében a csehszlovák Jozef Kroner. S nem hagyhatjuk említés nélkül, hogy a nem magyar szereplők magyar szinkronhangjai — Bánsági Ildikó, Hernádi Judit, Szabó Gyula — tökéletes illúziót keltve kölcsönzik hangalakításaikat kitűnő kollégáiknak. Az Egymásra nézve nem mindennapi film — s így is kell közeledni hozzá. Aki előítéletekkel, előregyártott, álszemérmes, szemforgató műfelháborodással ül be hozzá, semmit sem fog megérteni művészi értékeiből. Aki viszont átadja magát a film súlyos, drámai sodrásának, tragikus atmoszférájának, nagy filmélménnyel gazdagodik. Suli-buli Vásott, kamaszos, fantáziadús — olykor szinte tobzódó fantáziájú —, diákos humorú friss, szellemes, lendületes, ellenállhatatlanul mulatságos nevettető, sőt: röhögtető ez a film, melyet egy-két éve a televízióban is láthattunk. Csakhogy akkor hat estén tíz-tíz percben mutatták be Varsányi J Ferenc fiatal rendező különleges technikával készült filmjét, most meg egy óra időtartamban látható a mozikban lényegében ugyanaz a film. így, együtt egy kicsit kevés — és furcsa módon, mégis sok ez a Suli-buli. Takács István
