Pest Megyei Hírlap, 1982. szeptember (26. évfolyam, 204-229. szám)

1982-09-25 / 225. szám

8 PEST MEGYEI HlRLAP MAGAZIN 1982. SZEPTEMBER 25., SZOMBAT A szépművészet omszki múzeuma Tárlatlátogatáson Szibériában Külföldön jártában az ember gya­korta betér a múzeumokba. Érdek­lődéssel tekinti meg a képző- és ipar­művészeti látnivalókat, a technikai és helytörténeti gyűjteményeket, régmúlt idők s a helyi szokások em­lékeit. Vannak azonban olyan vidékek, ahová ritkán jut el az utazó. A távol­ságok visszatartják, s ilyenkor kí­váncsiságával mások elbeszéléseire hagyatkozik. Így a szibériai testvér- megyénkben járt barátainktól, is­merőseinktől például megtudhattuk, hogy Omszkban számottevő képző- művészeti gyűjtemény található. Akik látták, valamennyien elragad­tatással említették az ottani Szép- művészeti Múzeumot. Hogy élményük ne csak az övék maradjon, ezért felkértük Ivan Vaskebát, a Szovjetunió Szerzői Jog­védő Hivatalának magyarországi képviselőjét, olvasóinknak számoljon be ő a gyűjteményről. Tisztában va­gyunk azzal, hogy egy írás nem pó­tolhatja a látványt, azonban az a tudat, hogy ilyen örökséggel rendel­keznek szibériai testvérmegyénkben, az bennünket is örömmel tölt el. Ezért is ajánljuk hát jó szívvel kol­légánk sorait a képzőművészet Pest megyei barátainak. ★ Ha Szibériáról beszélgetünk, az •mberek túlnyomó többségében egy elhagyatott, isten háta mögötti táj, az örökké fagyos, ember nem járta taj- ga zord képe merül fel. Ez az elkép­zelés, természetesen, távolról sem mondható megalapozottnak, hiszen Szibéria a Szovjetunió ázsiai részé­ből hatalmas terület, mintegy tíz­millió négyzetkilométert ölel át: az Uráltól az Ohatszki-tenger partvidé­kéig, az Északi-Jeges-tengertől a ka- zah sztyeppékig. Éppen ezért, talán egy kicsit szo­katlannak tűnik, hogy ezúttal nem « zord éghajlati viszonyokról esik majd szó, hanem Szibéria egyik leg­gazdagabb, legismertebb és legré­gibb gyűjteményéről, az Omszki Szépművészeti Múzeumról. Önállósulás útján A Vrubel} nevét viselő Omszki Iparművészeti Főiskola tanára, a képzőművészetért szenvedélyesen rajongó Sz. Pahotyin építész 1921- ben a főiskolán belül házi múzeu­mot alapított, amelyben a szovjet­hatalom által átvett gyűjtemények képzőművészeti anyagát állították ki. Két évvel később ez a múzeum felkeltette Lunacsarszkij akadé­mikusnak, a szovjet oktatás- és mű­velődésügy egyik megszervezőjének a, figyelmét omszki látogatásakor. A tapasztaltak olyan mély benyomást hagytak benne, hogy Moszkvába visszatérve, lelkesen támogatta az önálló omszki képtár létrehozását, s a gyűjteményt százötvennél több festménnyel gazdagította. Mai hírét-rangját a múzeum ké­sőbb szerezte. A húszas évek végén a Tretyakov Galéria, a leningrádi Orosz Muzeum és az Ermitázs kül­dött többek között alkotásokat Omszkba. A képtár 1940-ben Omszki Szépművészeti Múzeum néven ön­állósult. A portré-, a történelmi és zsánerfestészet kimagasló orosz mestereinek a művei egyaránt meg­találhatók termeiben. (A közölt ké­pek ebből adnak ízelítőt.) A mú­zeum állandóan gyarapodó gyűjte­ményét napjainkban ötezernél több műtárgy alkotja. Arcok és tájak A bemutatók sorát a XVIII. szá­zadi portréfestészet nyitja. E kor piktúráját a személyek realisztikus V. Verescsagin: Eunuch a háremajtó előtt ábrázolása, a társadalomban betöl­tött helyük, szerepük értelmezése és bemutatása jellemzi. Meggyőzően bizonyítja ezt D. Levickijnek a munkássága. A XVIII. és a XIX. századi orosz festészet sok szem­pontból a megelőző korok hagyomá­nyait folytatja. M. Vorobjov művé­szetét korának két legalapvetőbb irányzata, az akadémizmus és a ro­mantika hatja át, s élő, költői vo­násokkal gazdagította a természet- ábrázolást. A. Veneciánov sok alkotása lát­ható a múzeum termeiben. Alakjai egyszerű emberek, témáit a falusi életből meríti. Az orosz nép öntu­datra ébredéséről tanúskodik pa­rasztalakjainak egész sora. Képei — a Szérűskert, az Aratók, a Pela- géja — a felfedezés elemi erejével hatottak az orosz festészetre. Omszkban 'látható munkáit a kor­szak legjobb alkotásai közé sorol­hatjuk. A XIX. századi orosz tájképfes­tészet külön fejezetét jelenti a tenger testűjeként világhíressé vált I. Ajvazovszkij munkássága. A gyűjtemény kilenc, különböző idő­szakból származó festményét őrzi. A Keleti kikötő (1852) még dekoratív színpompájával, az 1873-ban festett Vihar a Fekete-tengeren már a ké­sőbbi művekre oly jellemző lehelet­finom árnyalatokkal, üvegként át­tetsző színeivel bűvöli el a szemlé­lőt. A századvég orosz tájképfestésze­tében 1. Levitán játssza a megha­tározó szerepet. Tanáraitól azt a nézetet sajátította el, hogy a szép­ség és a látvány költészete nem más, mint a valóság lényegének vissza- tükrözése. Levitán elhagyta a kevés­sé jellemző részleteket, leegyszerűsí­Besze Imre■ Mihály napián Osz-zöld színű fák alatt rejtőzik, fel s alászalad egy megriadt nyúlcsapat. Lottyadt körte hull a földre, s az ökörnyálas levegőbe rést Ut az érett almaszag. Hályogszemű homok lohol szüreti szekér után — csurran a must, pezseg az újbor. csíkot rajzol a szélesszájú puttonyos nyakán. Amott, a szőlősorban nő sikolt: eombjába csípett as Őszi. másodvirágú szerelem. Fölnéz, pirongva söpri a port ruhájáról, aztán újra csörren a vödre, újra eleven. Telik a kád, csattog a satuszeg, ömlik a lé a kármentőbe — s délben röppen a nóta. A gulyásleves csípős gőze száll, szüreti béke szitál: csókot lfehel a vonóra. Ma jött el Mihály. tette és általánosította a formát és a kompozíciót. Ezzel egyidejűleg nagyobb figyelmet fordított a színek értékeinek hangsúlyozására. Hiteles ábrázolás V. Verescsagin, a háború borzal­mainak hiteles, szinte jegyzőkönyv­szerű bemutatása révén vált neve­zetessé. Ugyanígy híresek a keleti témájú, remek megfigyelőképesség­ről tanúskodó képei is, amelyek kö­zül az Eunuch a háremajtpnál és a Bhutani asszony látható az omszki gyűjteményben. A szovjethatalom kezdeti korsza­kának művészetét az omszki mú­zeum termeiben olyan festők képei képviselik, akiknek az alkotói stílu­sa, eszköztára még a Nagy Október előtt alakult ki. A huszadik század derekán indult festőnemzedék mun­kásságában a szovjet nép életének legfontosabb eseményei tükröződ­nek. J. Moiszejenko képeiré tartal­milag a magasfokú állampolgári el­kötelezettség jellemző. V. Gavrilov vásznain az ember és a' természet lírai egybefonódásának lehetünk ta­núi. A kortárs művészeket az em­berek hétköznapi dolgai, a fiatal nemzedék felszabadult életmódja, a világ és a béke mélyen átgondolt kérdésköre foglalkoztatja. Vendég mesterek Az Omszki Szépművészeti Mú­zeum jelentős nyugat-európai anyaggal is büszkélkedhet. A leg­régibb alkotás egy XIV. századi is­meretlen olasz mester Madonna­képe, illetve L odovico Carracci (1555—1619) bibliai tárgyú munkái, amelyekre a formák tökéletes plasz- ticitása és a jól szerkesztett képte­rek a jellemzők. Nagy népszerűségnek örvend a látogatók körében a kiváló olasz mester, Guido Reni (1575—1642) Kirké című képe. Az Odüsszeusz- történet olvasója bizonyára jól em­lékszik arra a varázslóra, aki egy szigeten egy évig tartotta fogságban a nagy vándort. A XVIII. században készített másolat dekoratív öltözetű fiatal lányként, jellegzetes varázslói attribútumokkal ábrázolja Kirkét. A XVI. és XVII századi flamand művészetet olyan neves mesterek művei képviselik, mint David Te­niers, Adriaen van de Velde, Isaac van Ostade, Van der Poulet, vala­mint egy ismeretlen Rembrandt-ta- nitvány gyönyörű női portréja. A XVIII. századi francia festészet számos kitűnőségének a nevével ta­lálkozhatunk a kiállítási termekben, többek között Antoine Watteau és Jean-Baptiste Pater és Jean-Baptiste Greuze műveivel. Az ismert táj­képfestő, Claude Joseph Vemet Tengeri alkony című képe a király megrendelésére készült. A látványt fantasztikusan átalakítva, érzékeny színárnyalatokkal telíti a roman­tikus tájat a művész. A XIX. száza­di francia zsánerfestészetet képvise­lő művek alkotói közül Albert de Lambronet, Eugene Taute és J acques-Rajmond Braskasse nevét emelhetjük ki. Grafikák gyűjteménye A változatos festészeti anyag mel­lett az Omszki Szépművészeti Mú­zeum gyűjteménye szinte egyedül­állóan gazdag grafikai, nemkülön­ben orosz és külföldi iparművészeti — főleg porcelán — kollekcióval rendelkezik. IVAN VASKEBA Vallomás három kötetről Könyvek születése v Beszélgetés Bárczy Jánossal, a ^ Vádindítvány, a Zuhanóugrás és ^ az Egy m. kir. százados bizalmas ^feljegyzései című könyvek szüle- í( tésérőL N em tartozom azok közé, akik már ifjú korukban elkötelez­ték magukat az irodalomnak. Háborús sebesülésem követ­keztében az ötvenes évek ele­jén teljesen elvesztettem lá­tásomat, ezért föl kellett hagynom állandó s aktív tevékenységemmel. Pénzintézetben dolgoztam. Igaz, ké­sőbb a Lenin Kohászati Művek ta­nácsadóként alkalmazott, de mégis kis híján tehetetlenségbe és munkát- lanságba süllyedtem. Az utolsó szalmaszálat az írógép jelentette: 1942-ben, amikor a légi­erő vezérkari osztályára kerültem, mint legfiatalabb tisztnek, soha nem gépelték le időre a jelentéseimet a titkárnők. Mindig éti irathalom leg­aljára kerültek a fogalmazványaim, ezért megtanultam gépelni. Mint minden háborút megélt em­ber, én is akkori élményeimet dol­goztam fel. Pályázatokra küldtem be novelláimat, de csak kisebb sikere­ket értem el. Igazi írói működésem azzal kezdődött, hogy felkért a Had­történeti Intézet: írjam meg a ma­gyar katonai ejtőernyőzés történetét. Gondolom, a személyi lapom alap­ján választottak ki, hiszen ott szere­pel az, hogy Szálasi uralomra jutá­sáig a vezérkarban teljesítettem szol­gálatot ezen a területen. Elvállal­tam, noha afféle szellemi rágógumi­nak tekintettem ezt a munkát, te­véi tári kutatást helyzetem miatt nem vállalhattam, csak személyes élmé­nyeimre tudtam támaszkodni. Két évig kopogtattam gépemen, mire el­készült egy 6—700 oldalas anyag. El is süllyedt volna a kézirattárban, ha Cseres Tibor a Parázna szobrok cí­mű regényéhez nem keres adaléko­kat. ö bukkant rá az én szabályta­lan emlékiratomra, s nagyon hízel­gő módon azzal keresett meg, hogy nem is tudta letenni, míg végig nem olvasta. Azzal az ajánlattal állt elő, hogy ha hozzájárulok, beviszi a Magvető Kiadóhoz. M eglepődtem, amikor a kiadó vezetője kitöltött szerződés­sel keresett föl. Megijedtem, hiszen nem voltam soha köz­életi ember, alacsony rend­fokozatban szolgáltain. A Tények és tanúk sorozatban, ahol kötetemet meg akarták jelentetni, olyanok sze­repeltek előttem, t mint például Ká­rolyi Mihály és Marosán György. Vé­gül is abban állapodtunk meg, hogy három feltételnek kell eleget ten­nem, Először is hadtörténetinek szánt munkámat át kell fésülni, hogy ci­vil ember is megérthesse. Másod­szor érthetővé tenni az olvasók szá­mára, hogy polgári származású ejtő­ernyős tisztből hogyan váltam 1945 tavaszán úgyszólván minden átme­net nélkül a demokratikus hadsereg tagjává. Magyarázatul az első rész­ben családi környezetemet és isko­láztatásomat vázoltam, hiszen a vál­tásnak az volt a gyökere. Nem tar­tom magam jelentős egyéniségnek, de sorsomban meg lehetett sejteni valamint az 1920. és 1940. közötti idő­szak levegőjéből. Végül azt kérték, írjam le azt is, hogyan helyeztek 1949-ben tartalékállományba, mert az olvasók kíváncsiak lehetnek ar­ra, hogy miként lehetett simán meg­válni a néphadseregtől. (Háborús sé­rüléseim miatt kértem leszerelése­met Farkas Mihály akkori hadügy­minisztertől, s gondolható, hogy mi­lyen örömmel iszkoltam aláírt pa­pírommal.) A Zuhanóugrás című könyve­met 1976 decemberében fe­jeztem be. Tisztában voltam azzal, s jeleztem is: nem tör­ténelmet írok. Amit átéltem, tapasztaltam, azt próbáltam megfo­galmazni. Emberi magatartásokat véleményem szerint, csak úgy lehet megérteni, ha visszahelyezzük ma­gunkat a korba. Kötetem a múlt évi könyvhéten jelent meg. Sikere nagyon megle­pett, hiszen nem vagyok születt toll­forgató, inkább próbálkozónak tar­tom magam. Az érdeklődés okát ab­ban látom, hogy olyan időszakról írok, amely foglalkoztatja az embe­reket. Kortársaimat azért, mert sa­ját sorsukra emlékezhetnek, a fiata­lokat pedig azért, mert kicsit többet láthatnak a történelemkönyvek el­vont igazságainál. Illyés Gyula írta le, hogy az válhat a nemzeti öntu­dat részévé, amit az írók irodalmi eszközökkel is megfogalmaznak. A könyv befejezése és a megjele­nés között öt év telt el. A várakozás alatt elhatároztam, hogy kiemelek egy napot — 1941. április 12-ét — és leírom az ejtőernyősök tragédiáját. Így született meg a Vádindítvány cí­mű regény. Hangsúlyozottan szépiro­dalom, tehát írói fantáziám termé­ke, ami nem zárja ki, hogy meg is történhetett volna. Típusokat válasz-

Next

/
Oldalképek
Tartalom