Pest Megyei Hírlap, 1982. szeptember (26. évfolyam, 204-229. szám)

1982-09-24 / 224. szám

1982. SZEPTEMBER 24., PÉNTEK Dobozy Imre 1917-ben szü­letett Vál községben. Édesapja a Tanácsköztársaság idején vöröskatonaként szolgált, Dobozy Imre Érden, majd Budán járt középiskolába, 1935-ben érettségizett. Irodal­mi pályafutását versekkel kezdte, első írásai a „Válasz" című társadalompolitikai folyó­iratban jelentek meg. Kezdet­ben a Triesti Biztosítónál dol- dolgozott, majd a Hitelbank­nál alkalmazták. Kozoen 1943- ban katona volt, majd egy év múlva, 1944. november elején ismét behívták, de ekkor meg­szökött. December 17-én át­állt a szovjet csapatokhoz, A felszabadulás után tevé­kenyen bekapcsolódott a poli­tikai életbe: 1947-ig a Buda környéki járás párttitkára lett, majd a Szabad Néphez került rovatvezetőnek. Itt je­lentek meg riportjai, publi­cisztikái és elbeszélései is. Az ellenforradalmárok 1956-ban őrizetbe vették, majd kisza­Üiésezett az országgyűlés kereskedelmi bizottsága Kereskedelmünkben napról napra, hónapról hónapra vál­tozik a helyzet, melyhez al­kalmazkodnunk kell — mon­dotta Andrikó Miklós belke­reskedelmi államtitkár egy képviselő kérdésére reagálva a Parlament kereskedelmi bi­zottságának szerdai kihelye­zett ülésén, a Divatcsarnok Lotz-termében. A gyors változásokon kívül az újabb eszmecserét elsősor ban és mindenekelőtt az in dokolja, hogy hazánkban az ellátás jó ideje kiegyensúlyo­zott, és eme eredmény meg­őrzése nem is kis jelentőségű politikai kérdés. Andrikó Miklós — az országgyűlés tag­jai, valamint több miniszté­rium, országos főhatóság meg­hívott képviselői előtt — leg­inkább az ipar és a kereske­delem olykor harmonikus, máskor nem éppen probléma- mentes kapcsolatait elemezte. Nem véletlenül: a magyar termelők adják a boltok pol­cain található áruk 85 száza­lékát, így hát nem túlzás a megállapítás: amilyen a ter­melés, olyan a kínálat. A kereskedelem kulturált­ságáról szólva Andrikó Miklós a szerteágazó témakörből a legfontosabbakat kiemelve szólott az ötnapos munkahét bevezetéséről. Megállapította: az ezzel kapcsolatos változá­sok mindenütt a lakosság ér­dekeit szolgálták, és ez bizony olykor előnytelen volt a ke­reskedők számára. Láncfeszítő kerekek A monori Mezőgép aszódi gyárában az év végéig 900 láncfeszítő kereket készítenek mezőgazdasági traktorokhoz. A képen: Dolány István esztergályos a lánckerék megmunkálása közben. Barcza Zsolt felvétele Változó mrtógvágl közérzet Két úton egy célhoz igyekezve A tartalékokról az eredmények tanúskodnak Az 1980-ban készített rang­sor szerint á termelési érték alapján a száz legnagyobb na- zai vállalat között a tizenket­tedik volt a Csepel Autógyár. A termelési érték gyors gya­rapodása — idén az 1970. évinek több mint a háromszo­rosa — nem egyszerűen a mennyiségi változások sorát foglalja magába, hanem lé­nyeges minőségbeli, haté­konyságbeli átalakulásoknak is kifejezője. Szilárd támasz lett Érdemes-e még emlegetni azt az időszakot, amikor föl­merült az 1950-es évektől jó nevet szerzett, de fejődésében megtorpant gyár valahová történő beolvasztásának gon­dolata? Azért kell utalni a múlt e kellemetlen emlékére, mert valójában akkor Kezdő­dött el az az új időszámítás, amely tart ma is, s amely osz- szekapcsolódott a közúti jár­mű-gyártás központi fejleszté­si programjával. A radikális átformálódásról képet ad egyetlen adat: idén az autó­gyárban a termelési érték 94,4 százalékát azok az új áru­cikkek alkotják, amelyek elő­állítását a hetvenes években kezdték meg a törzsgyároan és a gyáregységekben. Ez az arány, a változások­nak ez a mértéke tiszteletet érdemel, egy pillanatra sem feledve: a számokká sűríthe­tő tények, tapasztalatok mö­gött az átalakulást megszen­vedő, de egyben létrehozó munkavállalók nagy létszámú serege áll. Sok vihart megélt csapat ez! Voltak esztendők, hosszabb időszakok, amikor a jövő kevés szépet látszott kí­nálni — aminek hű tükreként felgyorsultak a kilépések —, a közérzetet a bizonytalanság, a keserűség jellemezte. Ma mái viszonylag egyszerűnek tűnik annak megállapítása, hogy egy közösség ereje a legjob­ban éppen a válságos idősza­kokban mérhető le, ám akkor az adott helyzetben politikai, gazdasági intézkedések, csele­kedetek bonyolult láncolta — ebben a megyei irányító párt­testületek következetes segít­sége és ugyanakkor ellenőr­zése — kínált kiutat. A gyár népgazdasági súlya, a megye iparán belüli vezető szerepe indokolta, hogy a megyei párt-végrehajtóbizottság több ízben is elemzően áttekintette a gyár politikai, gazdasági helyzetét, mint tette ezt leg­utóbbi ülésén is, eredménye­E cker Dezső 79 éves dunaharaszti la­kos azt írja hozzám intézett le­velében, hogy ő büntetlen előéletű, egy­kor kétszeres szocialista brigádtag, a Kiváló dolgozó kitüntetés birtokosa. És azt kérdezi tőlem — ki tudja, miért éppen tőlem: „Adna nekem taná­csot, hogy milyen hatósághoz forduljak, aki nekem igazi segítséget nyújtana". Én pedig rögtön válaszolok azzal, hogy a kérdésben benne a felelet. A mi dolgainkat, kedves Ecker Dezső, a tanács intézi, és bármily ellenkező ta­pasztalata van, nemigen szükséges más fgllebbviteli fórumhoz fordulni. Mert őszintén szólva, én nem szere­tem, ha hétköznapi ügyes-bajos dol­gainkban a sajtót tekintik egyesek fel- lebbviteli fórumnak. A sajtó ugyan igen jelentős eszköze a hatalomnak — szóvátehet tyúkpöröket éppúgy, mint olyan alkalmakat, amikor elromlik a nyilvános telefon, áthelyezik az autó- - buszmegállót, nem viszik el a hulladé­kot. vagy leszakítanak egy utcatáblát —. de az utóbbi időben mintha túlsá­gosan is elszaporodtak volna a sajtóban az efféle panaszok és tiltakozások. Nem, kedves Ecker Dezső, macának válto­zatlanul a tanácshoz kell fordulnia, mert az ügye olyan illetékességű. Én, őszintén szólva, nagyon szeret­ném a pártját fogni, bár semmilyen bizonyíték nem áll a rendelkezésemre abban a tekintetben, hogy magának egyértelműen igaza van. De nem is fel­adatom megállapítani, mert ezt a fel­adatot, meggyőződésem szerint. hiva­tott tisztségviselők látják el. és hiva- tottságukról éppen azáltal győződhetünk meg, ha kellő kitartással tőlük követel­jük meg ügyünk elintézését. Mivel csaknem magánemberként írom ezt a nyilvános hozzászólást leveléhez, hadd Ungvári Tamás: •Segítség ! valljam be: én hiszek magának. Nem mintha grafológus lennék, de az írá­sa, 79 éves korára is tisztán olvasható, alig mutatja nyomát reszketősnek — a helyesírási hibák pedig az én szemem­ben csak még hitelesebbé teszik. Egy újságírónak már van némi emberisme­rete, ha más bizonyíték nem áll is a rendelkezésére, mint egy levél. Ugyan miért tusakodna a 79 éves Ecker De­zső, a szomszéd ama kamrája miatt, amit állítása szerint szabálytalanul az ő házához ragasztottak oda? Egyszer már — írja Ecker Dezső —. 1981-ben a tanács építkezési osztályának vezetője felszólította a szomszédot, hogy bontsa le azt a kamrát vagy vigye odébb: van itt állítólag egy 198l-es tanácsi végzés, melynek végrehajtásáról a sértett az egyezség kedvéért lemondott — de a másik ügyfél az egyezséget nem tar­totta meg. Azóta új vezetője van az építési osztálynak, az üggyel nem fog­lalkoznak, a kamra marad, az épület ázik — s ami még különösebb, hogy ezektől felbátorodva a szomszéd —, ezt a hozzám intézett levélből tudom ugyancsak —, mindenféle nevekkel il­leti az idős Ecker Dezsőt és feleségét. Kis ügy, mondhatnánk, de nem az. Nem az elsősorban Eoker Dezsőnek, aki magát sértve érzi, nemcsak a sérté­sektől, hanem attól is, hogy egy aoró ügyet képtelen elintézni, s nem kis ügy attól se, mert az életünk tele van ap­ró bosszúságokkal, elintézetlen ügyek­kel, amelyek attól dagadnak naggyá, mert elintézetlenek. Kétlelkű vagyok a dologban. Volta­képpen azt szeretném, ha nyilvános le­velemre tüstént válaszolna a tanács il­letékes osztálya és bebizonyítaná, hogy a jog, a törvény, a szabályzat semmi­ben sem sérült; és ha egyfelől Ecker Dezsőnek szurkolok, hogy a nyugalma helyreálljon, akkor másfelől a hivatal­nak is, hogy ne érje szó az ő házuk ele­jét. Dehát nem vagyok nyomozó újság­író, még kevésbé hatóság. Nem képze­lem magam Émile Zolának sem, aki voltaképpen' bizonyítékok híján írta meg híres védőiratát ama egykori, ár­tatlan Dreyfus kapitány ügyében. Cikket írok — legfőképpen azért, hogy ezután minél kevesebb cikket kelljen írni tyúk- és kamraioerekben, szcmszédviszályban, buszmegálló ügy­ben, kátyúzásért és egyebekért. Akinek igaza van, annak legyen iga­za a hétköznapi és a magas hivatal előtt. És még egy. Ecker Dezső dolga azért foglalkoztat, mert idős emberekről van szó. Nem olyan fürgék már az ügyinté­zésben, hivatal járásban, mint mi. Ár­vábbak is az idősebbek, nemegyszer pártfogó nélküliek — ki pártfogolhatná hát őket jobban, mint azok, akik a hi- vp*''' tisztességében hisznek? H ’t lássuk csak — igaza volt-e, iga­za van-e Ecker Dezsőnek? Majd elválik. két és teendőket összefüggé­seikben mérlegelve. Imponáló adatok sorakoztat­hatok fel arról — így idén több mint tizenkétezer autó­busz-padlóváz, a majdnem nyolcezer szervokormány, a 900 millió forint értékű pót- alkatrész előállítása —, hová fejlődött teljesítőképességeben az az autógyár. Az sem cse­kélység — és a hazai ipari gyakorlatban korántsem álta­lános —, hogy a legutóbbi három évben a nettó termelé­si érték kétszer olyan gyor­san nőtt, mint ennek a muta­tónak a bruttó változata. Az eszközarányos nyereség, a jö­vedelmezőség kedvező válto­zása szintén elismerést érde­mel, azaz vitathatatlan: a köz­érzet stabilizálódását, a kol­lektíva hajlandóságát nem­csak a végrehajtásra, hanem a holnap kialakításában való közreműködésre, szilárd gaz­dálkodási eredmények segítet­ték elő és támasztják alá ma is. Ezek az eredmények — nem paradoxon — ugyanak­kor beszédesen szólnak arról is, milyen hatalmasak voltak a szellemi, anyagi tartalékok, amint e források mára sem merültek ki, sőt, szerepük, fontosságuk — éppen mert a feladatok bonyolultága foko­zódik — egyre növekszik. Ér­dekes lenne éppen az ilyen megfontolásokból kiindulva, ráfordítások és hozamok viszo­nyának nemzetközi összeha­sonlítására vállalkozni az autógyárban — akár tudomá­nyos intézeti közreműködéssel is —, hiszen hosszú távon ez kínálhat alapot a reális meg­ítélésre éppúgy, mint a fej­lesztési döntések előkészítésé­re. Két utat járva igyekeznek egy célhoz a nagyüzemben. A cél a hatékonyság folyamatos javítása, a két út pedig a rá­fordítások abszolút és fajlagos csökkentése, illetve a termék- szerkezet tervszerű fejleszté­se, korszerűsítése. A vállalati stratégiának ez az alapelve a gyakorlatban helyesnek bizo­nyult, ám hiba lenne elfeled­kezni róla: máig elsősorban a ráfordítások mérséklése szol­gálta döntően a hatékonyság kedvező változását, azaz a termékszerkezet fejlesztésében is — s ebben alapvető az al­vázak, illetve a szervokormá­nyok súlya — gyorsabban kell lépni, mert ez a gyorsaság népgazdasági érdekeknek és vállalati érdekeltségeknek egyaránt hordozója. Természetesnek kell ven­nünk — éppen az eredmények ismeretében —, hagy ennek a gyorsításnak a szükségességét mind a vállalat vezetése, mind közössége föl- és elisme­ri, azt ne higgyük azonban, automatikusan kialakul ennek a hogyanja is! Ej a hogyan éppen sokféle alakjával, mód­szerével tartogat próbát a kö­zösségnek, egyszerre vonz és riaszt 1— hiszen a megszokott- ság kényelme mindannyiunk- najt: kedves —, tehát nem elég elrendelni utasítások, ha­tározatok sorával, hanem meg kell nyerni hozzá a kollektí­va javát. Ä részvétel igénye A megnyeréshez kínálkoz­nak látványos mozzanatok — mint például a szervokormá­nyok licenciavásárlással ösz- szekötött gyártásrekonstruk­ciója —, de olyanok is, amik­nél vitatkozni, győzködni szükséges, mert nem nyilván­való a lehet és a kell össze­függése, mint az alkatrészter­melés és -ellátás folyamatos­sága vagy éppen az alvázak íelületvédel c esetében. Ez utóbbi teendő ráadásul rész­feladatok seregét foglalja ma­gába, közöttük olyanokat is amelyek gazdája nem az autógyár, hanem a kooperáló partnerek valamelyike, azaz a vita, a győzke és nem álltn! meg a gyárkapunál, át ke'l lépni mzon, még akkor is, ha sajátosan gazdagok a tapasz­tatok a kooperációk gond­jairól. a háttéripar szállító- készségének szerénységéről. Itt jutottunk el annak a furcsa helyzetnek az érzékel­tetéséhez, amelyet így jelle­mezhetünk: szemben a nem­zetközi tapasztalatokkal, az autógyár tavaly harmincmil­lió forint költségcsökkentést ért el kooperációk és bérmun­kák felszámolásával...! Nem tévedés, felszámolásával, holott a kézenfekvő, a logikus bővítés, a beszállítók — a szakosodott beszállítók — kö­rének tágítása lenne. Ezért nem lehet eléggé hangsúlyos­sá tenni: az autógyár a gaz­daság e terepén kialakult vi­szonyrendszereknek egyszerre alakítója és szenvedője, cse­lekedeteiben, törekvéseiben nem függetlenítheti magát a környezettől. Vannak kedvező tapasztalatok — így a sok vi­ta után létrejött megállapo­dás és érdekeltség az alvá­zak ütemes szállítására ta­valy mór 23 millió forint fel­árhoz juttatta az autógyárat — helyeselhető törekvések —, mint a MOGÜRT-tel 1981-ben kötött társasági szerződés a piacfeltáró munka fokozására —, ám alapvetően az autó­gyár is igazodni kényszerül a kooperáció általános helyzeté­hez, állapotához, változásokat nem tud egymaga elérni. Bonyolult, mert folytonosan mozgásban levő szervezet egy termelői közösség akkor is, ha néhányszor tíz ember alkotja, hát még akkor mennyire az, ha kilencezerrel kell szorozni a szándékokat, az elszánáso- kat, a húzódozásokat, a véle­ményeket vagy éppen hallga­tásokat...! A mozgósító szel­lemi tartalékokról lényegeset közöl a számsor: 1930-ban 63 millió, tavaly 61 millió, idén várhatóan 65 millió forinttal mérsékelték, mérséklik az ön­költséget. Ehhez nem elég a vezérigazgatói körlevél, kevés hozzá a taggyűlési beszámoló, az is szükségeltetik: az em­berek érezzék, mindennapos dolgokban tapasztalják véle­ményük fontosságát, ötleteik, javaslataik megbecsültségét, igénylését. A közérzet vonzó formálódásához ugyanis ren­geteg minden kell — az im­portanyagok célszerű fölhasz­nálásától a termelőegységek önálló elszámolásának foko­zásáig —, de alapvetően, min­den mást megelőzően kiin­dulópont és feltétel ehhez a kötelességen túli részvétel szándéka, óhaja a dolgozók egyre nagyobb körében. Ha e2 a feltétel nem hiányzik, akkor a jövő a szó nemes értelmé­ben véve válik közös jövővé, ahol nem elsősorban parancs­noklók és engedelmeskedők vannak, hanem olyan partne­rek, akik a célszerű munka- megosztásból következően ugyan más és más feladato­kat látnak el, de nem beosztá­suk címe, hanem tevékenysé­gük értéke adja rangjukat. Yáüdt jövendő Okkal büszkék az autógyá­riak a D—750-es járműcsalád­ra, annak több mint harminc­féle típusváltozatára, de — itt rejlik a hétköznapok buktató­ja — az lenne az eszményi állapot, ha a legkisebb alkat­részre, a rutinnal készített alvázakra, a fejlesztés alatt Uvő sebességváltókra ugyan­úgy kisugározna az alkotói büszkeség, mint a valóban tet­szetős, sokféle célra használ­ható gékocsikra. Ez az eszmé­nyi állapot te.mészetesen tá­voli, s talán el sem érhető, mert mindig is lesznek, akik nem többet, puszta kenyérke­resetet látnak a munkában. Ehhez az eszményi állapothoz azonban lehetséges és szüksé­ges is a közeledés, s e közele­désarányok kérdése. Annak az aránynak a függvénye, a munkavállalók közül meny­nyien vállalják pusztán a ki­osztott feladatokat, s meny­nyien vannak azok, akik vál­lalják a töprengést a holnap hogyanján is, mert a kemé- nyedő feltételek, a nehéz fej­lesztési feladatok mellett, azokkal együtt is ez a holnap kollektív érdekeltségek hor­dozója, azaz közös jövő. Mészáros Ottó Elhunyt Dobozy Imre Mély megrendüléssel és fájdalommal tudatjuk, hogy Do­bozy Imre elvtárs, a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának tagja, a Magyar Írók Szövetségének nyugalma­zott elnöke, a Magyar Ellenállók, Antifasiszták Szövetsége Országos Bizottságának tagja, Kossuth-díjas író szívroham következtében szeptember 23-án elhunyt. Dobozy Imre elvtárs temetése szeptember 27-én, hétfőn 14 órakor lesz a Mező Imre úti temető Munkásmozgalmi Pan­teonjában. Elhunyt elvtársunk barátai, harcostársai, volt munkatársai 13.30 órakor róhatják le kegyeletüket a ravatalnál. Az MSZMP Központi Bizottsága, a Magyar írók Szövetsége, a Magyar Ellenállók, Antifasiszták Szövetsége, a Művelődési Minisztérium r -r badulása után részt vett a II. kerületi munkásőr zászlóalj megalakításában. Ebben az időben már a Népszabadság­nál dolgozott. Írásaiban a falu szocialista átszervezésének eseményeit, az emberek jellemformálódását ragadta meg. Erről szól első drámája, a „Szélvihar” is, ame­lyet 1958-ban mutattak be. Sok művét lefordították orosz, né­met, cseh, román, szerb nyelv­re. 1959-ben az újjáalakult Írószövetség főtitkára lett, a párt XI. kongresszusán be­választották az MSZMP Köz­ponti Bizottságába. Az Írószövetség elnöki tisz­tét 1976-tól 1982-ig, nyugállo­mányba vonulásáig töltötte be. Munkásságát számos kitün­tetéssel ismerték el: 1959-ben Kossuth-díjat kapott, majd 1975-ben a Magyar Népköz- társaság Zászlórendjével, két évvel később a Szocialista Magyarországért Érdemrend­del tüntették ki.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom