Pest Megyei Hírlap, 1982. szeptember (26. évfolyam, 204-229. szám)

1982-09-11 / 213. szám

1982. SZEPTEMBER 11, SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 9 Flamm Jánost Partvonalon Nem. ebből az álomból nem akar szabadulni, nem riad fel, nem kény­szeríti az önvédelem, hogy ijedten a lét innenső oldalára vesse magát. Ez az álom körülöleli lágy, ten­gerparti homokkal, a behunyt sze­men is átsütő napfénnyel. A víz sem lehet messze, hallja, mint egy erőtel­jes, egészséges szív dobbanásait, csa­pásait a parton. A szél hajszálakat kerget arcába, feszes has simul az oldalához, s mint a ritka béke per­ceiben szelíd ajkak érintik. — Indulnunk kell, ébredjI — Keze végígsimít a meztelen, ismerős há­ton és ettől a mozdulattól meglen­dülnek a csapóajtók, zár az áramkör s hirtelen minden sietni kezd. A test otthagyja árnyékát a parton. — Mi van, hány óra? — kérdi re­kedten. Felesége már az ágy mel­lett álL — Fél négy, elkészültem, muszáj indulnunk — válaszolja, s ahogy ruhájába bújik, karja, feje eltűnik, súlyos mellei megemelked­nek, a ruha lefelé csúszik és fennt- akad előre csúcsosodó hasán. Az el­ső szülés forradásának barnás csip­kéi, mint egy óriási, összehúzott cip­zár tartják a fénylő gömbölyűséget Egyszerre szabadulnak ki a hetek óta sötétkamrában tárolt utasí­tások, s versenyt futnak teljesí­teni a parancsokat. A vezérlő tiszt, ezer tűszúrás a halántékon és a fej­tetőn, nem tudja kordában tartani a rohamozó osztagokat. „Hát elkez­dődött”. Az alsónadrágot futtában rángatja fel, a szappan kicsúszik ke­zéből, s ahogy értehajol a szűk he­lyen. már fölfelé beveri fejét a mos­dókagylóba. — Az istenit! — Annyira azért nem sürgős — felesége áll a fürdőszoba ajtajában és rámosolyog. — Adj egy kis helyet, kihúzom a szemem — nyomakodik mellé. Erre a mondatra, akár a le­vegőbe leadott figyelmeztető lövésre, helyreáll a nyugalom. Néhány apró, alig érzékelhető rándulás a szeme alján, ököl a gyomorszájon, aztán minden rendben, forgatókönyv sze­rint. Felkeltik a fiút A gyerek úgy dönt, hogy velük megy. Felöltöztetik. Felesége még egyszer ellenőrzi a kis bőröndöt, ő papírpénzt készít a retikülbe. A lépcső­házban csend és sötét. Kinyitja a kocsiajtót, előredönti a vezetőülést és besegíti őket. Az ülésre terített takarót kétoldalról a lábukra hajtja. Szemerkél. Ügy igazítja a visszapil­lantó tükröt, hogy láthassa őket. Fe­lesége szétterpesztett lábbal, hátra­dőlve. ül, egyik kezével átfogja a fiú vállát, a másikat hasán nyugtatja. A fiú a sebtében odanyomott kiflit szorongatja, másik kezét anyja ha­sára borítja. „Indítás, kézifék ki, ab­laktörlőt be, irányjelzö, hátrapillan- tás” az oktató halk, nyugodt utasí­tásait hallja. Simán gurulnak. Se­besség negyven km/óra. Csak előre nézni. Stop... balról jó ... jobbról jó. Tovább. Tíz, legföljebb tizenöt perc. Figyelem. Igen az a kéz a vál­lad mellett, amely az ülést szorítja elfehéredő ujjakkal, feleséged keze. Üvöltened később kell majd a kuny­hó előtt, s akár órákig is fetrengeni görcsökben, hogy magadra tereld a rontó szellemek figyelmét. Szép gye­rek lesz. Barna lesz a szeme. Egész­séges lesz. Annak kell lenni. A portás kijön a fülkéből, felemeli a sorom­pót. Ha kitetted az asszonyt a bejá­ratnál, vissza kell jönnöd a parkoló­ba, s a gyereket benthagyod a kocsi­ban. Ez a rend, az orvosok is kint parkolnak. A parancsot teljesítők le­szerelnek és átadják a helyüket a kö­vetkezőknek. Okosan, fegyelmezet­ten. Néhány szóval megnyugtatod a gyereket és visszamész a bejárathoz. Üjabb portás. Csak rátok néz és az alagsor felé mutat. Néhány lépcső lefelé, majd balra. Végig a folyosón, állj! Felvételi iroda, ruhatár. Álmos arcú, táskás szemű férfi libbenti meg a függönyt. Fehér köpenye szét­nyitva repked, alatta ingét sem gom­bolta össze. Sovány, őszülő szőrök­kel borított mellkasa a hangadó: itt mindannyian meztelenek vagyunk. Elkéri a kabátot, igazolványt és beje­gyez egy irdatlan nagy könyv vala- hányadik oldalára. Érkezett, sorszám, név, dátum, ruhazsák, biztosító tű ... s majd az azonosító vászonszalag az újszülött csuklóján. Csendben ültök. Fejetek felett egy félig nyitott kisablakon behúz a no­vemberi szél, de alig enyhít valamit a nyomott levegőn, Fent a hetediken hideg lesz, fogvacogtató hideg. Má­sik pár érkezik. Az elnehezült fiatal- asszonyt behemót férfi kíséri, aki­nek úgy feszül hasán a felöltő, mint­ha maga is szülni készülne. A szőrös mellű kísértet előbújik és alvajáró mozdulataival végigcsinálja a szer­tartást, aztán Ismét függöny, eltű­nés. A behemót kipirult arcán meg­jelennek az első verejtékcseppek, riadt kis szemét úgy kapkodja, mint a csapdába esett vad. Megszánod. — Fülledt itt a levegő — s fejeddel a vastag csövek felé intesz. A behemót hálásan visszanéz, s végre kigombol­ja kabátját, leül párja mellé. Négyen egy sorban, a vaspánttal összefogott széksoron. Két ülés még üres. A füg- ßöny meg-meglibben. Ismeretterjesz­tő füzetecskék az asztalon a nagy könyv mellett. A színpad még üres. Kezedbe veszed a feleséged kezét, simogatod, de az ujjak most befelé figyelnek. Elfehéredő ujjak az ülés támláján. Elfehéredő ujjak a szék fehérre festett csővázán. A párnát, a lepedőt markolják. Nincs újabb pa­rancs. A tehetetlenség, mint egy ka­ján ördög, kirúgja alólad a széket. Libben a függöny, a szőrös mellű kiszól — Uraim, önökre már semmi szükség, nemsokára kezdünk. A másik pár élénk suttogásba kezd pótolni akarják a félórányi szótlan­ságot. Valami fontosat, fontosat és feleslegeset akarsz mondani, de fe­leséged megelőz. — Ne csinálj be — és belesúg a szádba, ahogy hajnal­ban is — meglátod, simán fog men­ni minden. Belédkarol és a folyosó végéig kísér. Most meg kell csókol­notok egymást. „Kérem az ifjú párt, csókolják meg egymást!" Tisztelgő lökhajtásos gépek húznak el fölötte­tek. Az ajkak beisszák egymást, ki­mondják a kimondhatatlant. Csend lesz. Hajnalodik, amikor kilép a kapun. A tisztuló égen sötét felhők araszol­nak. A gyerek békésen alszik az ülé­sen, az ajtócsapódásra sem ébred fel. Egyik kezében a kiflit szorongatja Megigazítja rajta a takarót, de a fiú önkéntelen mozdulattal visszatolja előbbi helyére. Lecsavarja kétujjnyi- ra az ablakot, rágyújt és a füstöt ki­fújja a résen. A kórház égbenyuló épületén itt is. ott is kigyulladnak a lámpák. Egy Zsiguli áll be mellé­jük. Fekete ruhás idősebb asszonyt támogat ki egy férfi és egy nő. Las­sú, bizonytalan lépésekkel megindul­nak a bejárat felé Kiengedi a kézi­féket, a kocsi nesztelenül gurul hát­rafelé. Rend van mindenütt. Min­denki másnak hétköznap. Sebességbe kapcsol. Botár Attila­Kis falu nagy fák alatt Csak mint a tűzkő Ebben a lakhatatlan nyárban nein volt igazam s nem is hibáztam csak mint a tűzkő dőrzsőlődtem virágok lobbantak fölöttem s csíkosán ejtőerny6se!yme*r — de boldog aki kibicelhet! igazával elüldögélve piros borokhoz hül a vére s tesped tudatában: 6 a nyertes kirándul szőke gleccserekhez nem tőle fröccsen szét a tükörkép vénü" szimmetriákat ő nem sért a T'rp-keréktől nem ő szikrázik fényesülten az elkopásig Ha már madara sincs ; nyárnak gyullasztók feihő-térképvásznat ha már fogyton-fogyás a nyár csak színre lobba, ok minden fák"* ha már a nyárnak nyara sincsen szerelmetes hazám csak intsen s csillagot szikráztatof. éjjel molekuláim melegével. Bisztray "Ádám■ Égi biciklista A kapa élét megfényezték a szfjas agyagban szikrázd kövek, egy másik éberségben csak őt kerestem, de éneklő, halk és sejtelmes hangja soha nem szólított. Túl a sövényen fürj vezette csibéit, föld-színű szárnyak rebbent, s én tudtam, sátoros haját ölelte kendő lebeg s Virrad egy juharfa-ágon. Füst-homályű hegyek-hullámoztak körül, • megérintbetelenül hátráltak a messzíségbe, • elfutd árok mentén a katáng kék szemében egymagám, égi biciklista lobogtam a fehér ingben, karba tett kézzel vitt a foltozott kerék. A Nap lebukott, még fecskék forogtak fejemnél, szelet lámasztd puha tollak, fekete-fehér glória. Hajnal reménye mindig megcsalt, alkonyé biztatott. Marafkó Lászlót Fel győzelemre! T iszteletem, Attalai úr, hány ko­csija és hány felesége?, igaz, ne­künk is van egy-kettő, de természete­sen kisebb, mint a harmadik padban ülő Attalainak, a nagy Attalainak, matematika jeles, biológia jeles, mo­dor jeles; á, szevasz öregfiú, drága Dzsamila, emlékszel, miért is nevez­tünk el Dzsámi Iának, mert én már nem, de sebaj, majd elmeséled, há- omszázhuszonötödször is. mert az es­te még kétszer elfelejtjük, nem tesz semmit, elvégre itt magunk között akarunk lenni, nemdebár, mind­azonáltal fel a fejjel, mert közéig az osztályelső, a kis Weszelovszky, a huncut kis Weszelovszky: aki az öt­éves találkozón még a sarokban ku­porgott, akkor még alig száradt meg a tinta a mérnöki diplomáján, s a diplomázóruháján kívül semmije sem volt, csak a sértett önérzete, hogy a vízvezeték-szerelő Balog, a hülye Balog originál Trabanttal ál­lított oda a lakótelep sarkára bigy- gyesztett, étteremnek nevezett ho- dály elé, mert időközben az ott állt ütött-kopott halászcsárdát, az érett­ségi bankett néhai helyszínét elsö­pörték a bulldózerek, hja kérem, el­száll felettünk az idő vasfoga, mi­ként azt Karinthy után szabadon Zebu tanár úr mondani szokta, szá­mítva az abszolút biztos, tuti. tótzi- her röhögésre, melyben ott vibrált a feleltetés elmaradásának halvány re­ménye, de hol is van már Zebu ta­nár úr. a drága Zebu tanár úr aki­nek épületes marhaságain csak sírva fakadni lehetett, de most mégis szív­ből jövően röhögünk, hát persze, Ze­bu tanár úr Is kiköltözött oda, aho­va a madár járni jár, de főként szárnya alá hajtott fejű galamb ké­pében, gerliceként, gipszből kiönt­ve. mely nem repdes. csak lerakódik a műkő keretre, keményen vastagon; ejh. de ne űzz tréfát velem, képzelet, szent dolgok ezek, melyek lehorgad- nak megint; igyunk fiúk, igyunk azokra, kik nem lehetnek közöttünk, mert elszólította őket vad vérük lá­zas zubogása, mint Herpeszt, aki ta­lán most az óceán túlnan felén sír­va borul viaszosvászon keszkenőjé­re, mert hiányzunk neki, de hát a sors kifürkészhetetlen, hiszen ki gondolta volna a mindig jelentkező hozzászóló, felkínálkozó Herpeszről, hogy egy társasutazás vad érzelmi viharában fogja magát, s nem jele­nik meg a repülőtéren a visszaútra gyülekező társak közt; nem volt szép tőled, kis Herpesz, lásd be, ez nem volt szép tőled, a közösség jó hírét rontani, mert mindezt meg­tehetted volna egy egyéni utazás fe­lelőtlenségre oly csábító magányá­ban is; óh, fiúk, nagyon szeretlek most titeket, elárulhatom, már ne­ked is megbocsátottam Weiracht, mi­kor annál a dolgozatnál hangosan diktáltad füzetemből a meg­oldást. Balognak, s a gyomorba­jos Pencz, a matematikatanár azt hitte, én morgok, mormogok, s lete­remtett, elvette a dolgozatomat, sőt, még intőt is kijárt, s Weiracht, te akkor lapftottál mint ürű a fűben, még annyit sem nyögtél ki, hogy mondjuk nem a megoldást olvasod, 7 / i H jg T aXUL Durkó Gábor rajza hanem radírt kértél; de ki ül amott a szirttetőn, hogy is hívnak, pajtás, a jó istennek sem jut eszembe a ne­ved, pedig velünk jártál, ne tagadd, velünk jártál, és biztosan karriert csináltál, ne tagadd, ne szerénykedj, minimum osztályvezető vagy, ráhi­báztam. vagy még több? főosztály- vezető? jaj. még több? még feljebb? ' még annál is? nem, az nem lehetsé­ges, jóságos ég, kik voltak közöt­tünk, ha ezt akkor, 20 éve tudjuk, nem igaz, kis Péter, akkor eleve nem pedálozunk. Igaz, kis Péter, akkor majd marha lettél volna az érettsé­gi írásbelin a diszkréten elforduló Lojzi néni háta mögött fellökni a táblára a kétismeretlenes másodfokú megoldását, ha ezt tudjuk, kis Péter, eleve lefekszünk a nagyokosoknak, a biztos befutóknak, hiszen akkor nekünk nincs keresnivalónk; de miért nem mondtátok, fiúk, miért nem, vagy legalább az ellenőrzőbe, a naplóba be kellett volna vezetni, hogy Sípos, ó megvan, így hívnak, eszembe jutottál, szóval Síposnak re- servé egy magas állás, Sipos még kis ember, de Ó lesz a nagy ember, garancia harminc évre, szervizek a város minden pontján; nem, igazad van öreg, senkit nem hibáztatok, nekem nem, én nem váltottam be e hozzám fűzött, a belém helyezett, amit ti meg az elbocsátó szép üzenet is megelőlegezett, én nem tudtam él­ni a lehetőségekkel, melyekért csak le kellett volna hajolnom, csak egy kicsit hajolni, én csak egy feleség, meg három gyerek; hát igen, és a munkám is, nem teljesítettem ki benne a személyiségemet, nem talál­tam meg a számításomat, de a ti számításaitokat sem, mert ti arra számítottatok, hogy én is, sőt, én még inkább, hiszen már az osztály­ban is az első, de aztán valamt törés, igen, ez a jó kifejezés, ezt így szok­ták. törés következett be a pályá­mon, ha szabad így kifejeznem és ne haragudjatok rám, én kérek bo­csánatot. hogy így ízetlenül be sem tolakodom hozzátok, de higgyétek el a jószándék vezetett, a régi társak, kik H harcban mindig győzelemről győzelemre, s újabb ádáz csaták vár- nak még rátok, melyekből — biztos vagyok benne - ismét ti kerültök ki diadalmasan miként az hozzánk pardon., hozzátok illik, hogy kitűz­zétek az élet ormára a lobogót, me­lyen piros betűkkel áll. hogy IN­FARKTUS. s a mentők majd elhar­sogják. elharsogják kelettől nyugatig s én pici ember meg csak ülök az orom tövében, és sírok, sírok, sírok mint egy fekete zongora, s a sors meg játssza tovább az 6 szimfóniá­ját: fizetek főúr, y->lt két feles meg négy nagyfröccs * és már vár az én kis családom a meleg fészkébe, kösz. nem Kérek vissza, ma vastag vagyok, mert meg­mentettem a fiúk elől. de azért fel hát a győzelemre, cimborák, de nél­külem, de nélkülem, de nélkülem.

Next

/
Oldalképek
Tartalom