Pest Megyei Hírlap, 1982. július (26. évfolyam, 152-178. szám)

1982-07-22 / 170. szám

4 v/íimip 1982. JÜLIUS 22., CSÜTÖRTÖK Álomba csábító mesék A zene mindenkié! f Száz éve született, tizen­öt éve halt meg Kodály | Zoltán. Életműve monu- ^ mentális hármasfúgaként | áll előttünk. Zeneszerző- $ ként indult. De hamarosan § felismerte, hogy eredetit és | őszintét csak akkor tud al- | kötni, ha lehatol az ősi né- | pl gyökerekig. Tudósi ala- § possággal kezdte vizsgálni ^ a magyar népdalt. Gyűjtöt- S te, rendszerezte, tudomá- ^ nyosan feldolgozta a pá- \ ratlanul gazdag magyar | népzenét. Megszületett Ko- I dály, a zenetudós. Elméleti kutatásainak ered­ményeként átalakult zeneszer- *ői hangja. Megtalálta igazi énjét, remekművek sokaságá­val bizonyította a népzene ins­piráló erejét. Túl a negyvenen felismerte, Jiogy zeneszerzői életműve nem maradhat fenn, ha nem nevel értő, zeneileg müveit közönséget. Kiadta a jelszót: A zene mindenkiéi, s meghir­deti az életre szóló programot: A tömegeket a zenéhez kell vezetni! Megszületik Kodály, a zenepedagógus. Felismeri: minden muzsika természetes ősforrása az ének, az emberi hang. E felismerésnek aláren- , deli munkásságát. Kórusokat ír, főleg gyermeKeknek, hiszen a zenei műveltség alapjait gyermekkorban kell lerakni. Alkotóműhelyében a nagyfor­mátumú szimfonikus müvek és oratóriumok helyett az óvo­dák, az iskolák és a zeneisko­lák énekpedagógiai céljait szolgáló olvasógyakorlatok születnek. A zencpeoagugus Kodály elvezeti a zeneszerző Kodályt a dallamok, a zenei gondolatok végsó tisztázásáig. Azokig az apró remekmű­vekig, melyeket életének alko­nyán ajándékozott a világnak. £> az életmű hármasfűga-té- mái a végső, diadalmas kicsen­gésben megteremtik a korunk­ban oly ritka csodát, a har­móniát. Ám a kodályi életmű harmóniája nem kizárólag a zeneszerző, a zenetudós és a zenepedagógus munkásságá­nak összecsengéséból született. Kodály több volt, mint zenész! Az ünnepi könyvhétre har­madik alkalommal , jelentette meg a Zeneműkiadó Kodály válogatott írásainak kétköte­tes gyűjteményét visszatekin­tés címmel. Az első kiadást még 1964-ben, a zeneszerző életében, az ő jóváhagyásával állította össze tíónis Ferenc. Most újraolvasva, egyre vi­lágosabbá válik, hogy Kodály századunk egyik legnagyobb magyar gondolkodója, legiga­zibb hazafija, legnemesebb érzelmű humanistája is volt. Bartókkal közös népzenei gyűjtőútjaikról így ír: Eleinte csak az elveszett régi dalla­mokat kerestük. De látva a falu népét, az ott elkallódó sok tehetséget és szívós életerőt, feltetszett előttünk egy, a nép­ből újjászülető, művelt Magyar- ország képe. Ennek megvaló­sítására rászántuk életünket. így vált — ilyen egyszerűen — Bartók és Kodály nemcsak az új magyar zene zászlóvi­vőjévé, hanem egyúttal a mű­vészi, s ami ennél is fontosabb, a társadalmi haladás vezér- egyéniségévé. Az Éneklő Magyarország gondolata sem az öncélú ze­nei belterjesség jegyében szü­letett. Nála a közös éneklés közösségteremtő erő, nemzet­építés. A gyermekek zenei nevelése, az iskolai énekóra a személyiség formálásának esz­köze. Egy boldogabb, teljesebb életet élő, nyitottabb és tisz­tább erkölcsiségü ifjúság fel­Kötődés felelősséggel § sezt Estéken át úgy olvastam , t a könyvet, Szeberényl ^ Lehel Arcok a folyó tükré- $ ben című új kötetét, mint- ^ ha meséket hallgatnék, fclgaz meséket egy folyóról, a Dunáról, egy tájról, a Bu­dapest és Esztergom között ? elterülő vidékről, amilyene- ^ két évtizedekkel ezelőtt, a ^ ráérő időkben nagyapák ^ meséltek kukoricamorzso- ^ láskor vagy tollfosztás köz- ^ ben, hóhullásos téli estéken. Szeberényi Lehel, az évtize­dek óta Leányfalun élő író, választott szűkebb hazájáról írta ezt a könyvet, s a Szépiro­dalmi jelentette meg. „Ma­kacs” olvasói előtt nem mind­egyik fejezet ismeretlen. Az Eden a Dunán és a Római par­ti aranyidők az író korábbi könyveiben megjelent már. Most azonban hozzájött ezek­hez az Egy Duna-dg regénye, valamint a Jeles napok a gát­ion. Kitágult a téma, térben és időben egyaránt. Tájszerelem, ez a lényegi meghatározója ezeknek az írásoknak. Csakhogy Szeberé­nyi Lehelnek a táj sohasem ön­magában levő, az embertől el­vonatkoztatott, hanem csak­is úgy teljes és érdekes, ha alakjaival együtt vetítheti elénk. Mert ha nem is fogal­mazza meg szavakkal, kiérző­dik írásaiból: az ember alakít­ja a tájat; az pedig visszahat rá, érzelmeire, gondolataira, jellemére. Emberekről mesél hát; egy­kor volt és ma élő emberek­ről. Hajósokról, gátőrökről, kertet, növényeket, vizet, ha­lakat szeretőkről. Meg íróba­rátokról is. Az életről, életünk­ről. Az élet lehetőségeiről, szükségeiről, változásairól, ér­telméről. Mesél úgy, ahogyan mesélni csak prózaíró tud; té­mája részleteinek pontos is­meretében, szakmáját szeretve, szolgálatnak tekintve. Ember­társai szolgálatának. Szeberényi Lehel szemér­mes író. Nem rejtőzködő, de szemérmes. Nyilatkozni is haj­landó, beszélgetni különösen szeret. Mégis, aki igazán belül­ről akarja megismerni, az ol­vassa el az írásait. Vallomások az írásai. Barátságról, ember- szeretetről, sorsvállalásról, táj­hoz kötődésről, felelősségről vallanak; szépen, szívvel, iga­zán, olvasmányosan. ••......... m % SZEBERÉNYI LEHEL \ ARCOK ) a folyó tükrében! 1- : , * '■ / í. .. * 'j vV -"*v :i><í KVU V. í ...... 4 ró l, madarakról, fákról, med­vékről, kakasokról, gyümöl­csökről, napsütésről. Megtaní­tanak örülni, élvezni a világ mindennapos csodáit, s közben arra is gondolhatnak a szű’ők. hogy megkérjék gyermekeiket: egy-két jobban tetszőt memori­terként is megjegyeznetnek... Borsószememberke, Csoda­szép hercegnő, Együgyű em­berke Sarov meséjének hősei, akik sok-sok fondorlat ellené­re mégiscsak győzedelmesked­nek a gonosz Turropütón, s fé­lelmetes kalandjaikat Kiss Ist­ván rajzai segítségével mesélik el a Móra Kiadó kötetében. Hitelesen elképzelni Annál valósabb történetet mond el a már említett László Gyula az 50 rajz a honfoglalás­ról című könyvében. Múltunk szobrokban és képekben eleve­nedik meg bennünk, s így őrzi emlékezetünk. nem betűkben — írja a szerző. Nem véletle­nül, hiszen Munkácsy Mihály Honfoglalása, a Feszty-körkép, de sok-sok történelmi ábrázo­lása a látvány nyelvén közli velünk, hogyan is lehetett jó ezer évvel ezelőtt. Csupa rejte­lem minden megközelítés, ame­lyet a társtudományok a régé­szettől a jeltudományig meg­erősítenek vagy elvetnek. László Gyula talán a legér- dekeltebb tudósunk ebben a té­makörben. Amit majd négy év­tizede szavakban mondott el A honfoglaló magyar nép élete című munkájában, azt most rajzokban adja elő. Leletek be­mutatásával kel életre minden feltételezés, azaz a szerző ép­pen azt reméli, hogy a szöveg­hez készített vázlatot is segí­tenek abban, hogy hitelesen tudjuk elképzelni, ami ezer év­vel ezelőtt elmúlt. A Rege a csodaszarvasról című részben így a tápiószentmártoni szkíta aranyszarvas szerepel illuszt­rációként, de ugyanígy látható a Lehel-kürt kiterített rajza, a magyar népi gyermekjátékok rekonstrukciója, a földkunyhó alaprajza. A nagy-nagy mesélés közben úgy érezzük: táltosok szólnak, regősök énekelnek vi­lágszép tettekről, leányszökte- tésről, mindennapi mestersé­gekről, harci fortélyokról, ha­lotti torokról. Szenvedélyes könyv László Gyuláé: érzelmet keltő, egyben történelemszemléletre ne­velő. A tíz éven felüliek ritka izgalmas szünidei olvasmánya lehet a Móra újdonsága; fantá­ziadúsító, tettekre serkentő. Ezt a könyvet a szülőknek is érdemes elolvasniuk: egy gyer­mekekhez szóló alapvető mű gyakran többet mond szá­munkra. mint sok unaloműző olvasmány. Ez a kötet eleink­ről szól, s felnőttként sem árt tisztában lenni történelmünk­kel. Nyárfa alatt kerti pad ^ Kilenc éven felülieknek ^ ajánlja a Móra kiadó Tó- $ biás Áron könyvét. A Nyár ^Zebegényben nem kaland­regény, annál sokkal per­zselő bb: Szőnyi István mű- ^ vészeiéről közöl hitelt ér- ^ demlő tudnivalókat. Szőnyi lánya, a Rómában élő, Zsuzsa asszony az egyik visz- szaemlékező, akinek az álmai­ban még most is kísért a zebe- gényi kert, amelyben úgy ve­szett el, mint a mesealakok a mesékben ... Ezt az érzést az­óta sem éltem át, akárhányszor voltam az erdőn, mezőn, vagy bármilyen más vidéken — mondja. — Apám is így érez­hette, mert amikor idekerült Olaszországba, erre a máskép­pen csodálatos tájra, valóság­gal kiesett az ecset a kezéből. Mesék, történetek, egy táj lelkülete köti le az olvasót. Gyermekeket és felnőtteket egyaránt. Talán azért, mert szemünk előtt alakul a látvány művé: híres-nevezetes képpé a nyárfa alatti kerti pad, a vízparti várakozás, a szénás­szekér, a temetés ... Az én képeimnek témája az a két dolog a világon, amihez a legerősebb szálakkal vagyok hozzáfűzve: Zebegény és a csa­ládom — mondta a hatvanéves Szőnyi. S miközben megszólal­nak a falusiak: az öreg révész, a vegyészkutató, Böske, a ház­tartás lelke, mellbe vág a fák, hegyek közé, víz mellé beillesz­kedő ember vallomása: A táj és az emberek összefüggő és elválaszthatatlan egységét lát­tam meg Zebegényben, olyan környezetben, mely nagyon megfelelt elgondolásaimnak. Megkapó ez a táj szerelem. S ami még megemeli mindezt, Bornemissza Géza festőmű­vész megidézése egy beszélge­tésből: akkor jó a kép, amikor az ember úgy érzi, mintha egy ujjal a szívéhez értek volna ... Hát ez keríti hatalmába az olvasót. Egy olyan érintés, amihez nem kell magyarázat. Ám kellett hozzá Szőnyi Ist­ván művészete, családja, em­bersége, s végül Tóbiás Áron tolla, aki megírta ezt a köny­vet, kiválogatta a festménye­ket, rajzokat, fotográfiákat. Mintha ezekből is Szőnyi so­kat emlegetett mondása sugá­rozna: Fiam, bízzon csak min­dig a tehetségben! E nélkül nincsen művészi munka. A Lapozgatót Mátyás Ist­ván, Molnár Zsolt és Várad! László írta. Heti filmibgyzet Lándzsák hajnalban Peter O’Toole, a Lándzsák hajnalban főszereplője Történelmi hibákkal, téve­désekkel, ostoba okok miatt bekövetkezett tragédiákkal szembenézni minden nemzet­nek kellemetlen. A történelmi önismeret gyakorta igen fáj­dalmas operációkon at vezet; erzestelemtés nélkül kell meg­szabadulni olyan káros dagana­toktól, mint a nemzeti önnitt- ség, a tévedhetetlenség, a foly­tonos győzelmek, a kivétel nél­kül dicsőséges és magasztos háborúk, vagy a Föld minden zugában csakis a civilizáció és a kultúra elterjesztése, meg a mindenek felett állóan erköl­csös és igazságos keresztény vallás meghonosítása, a po­gány népek istenhez vezetése céljából folytatott nemes gyar­matosítások. Egy hajdan a világ legna­gyobb gyarmatbirodalmának minden politikai, gazdasági, ke­reskedelmi, pénzügyi és katonai hatalmával, s e hatalom mély­ségesen meggyökeresedett tu­datával rendelkező Nagy-Bri- tanniának hosszú évtizedek kel­lettek, amíg eljutott ehhez az érzéstelenítés nélküli operáció­sorozathoz. A brit világbiro­dalom szétesésének folyamata jóval gyorsabban következett be és zajlott le, mint amilyen gyorsan a megváltozó helyzet­hez a britek tudata igazodni képes volt. Ez persze törvény- szerű. Mint ahogyan törvény- szerű volt az is, amikor, már e világbirodalom látszólagos fénykorában is, megjelentek a brit nagyság igazi arcát fel­fedő írók, gondolkodók, s meg­mutatták, milyen mérhetetlen szenvedés, milyen elképzelhe­tetlen nyomor és elnyomás árán jött létre és virágzik Vik­tória királynő óriási birodal­ma. Intő jelek persze nemcsak a gondolkodók, a szellem em­berei köréből érkeztek, nem­csak Marx, Engels és kortár­saik elemzései tárták fel az imperialista birodalom hatal­mának valódi összetevőit és mozgató rugóit. Történtek olyan események is, melyek fi­gyelmeztetésül szolgálhattak azoknak, akiknek szemük volt a látásra. (Nem voltak túl so­kan; míg a brit birodalom erős volt, gazdpg és hatalmas, ugyan miért izgatták volna az átlagpolgárt, ennek az erőnek, gazdagságnak és hatalomnak az élvezőjét a kellemetlen dol­gok?) Az egyik legkeményebb, leg­tragikusabb figyelmeztetés 1879. január 22-én Afrikában, a zuluk földjén történt. A brit gyarmati hadsereg egyik je­lentős egységét, az Anthony Durnford ezredes parancsnok­sága alatt álló, közel 1500 fős, modern ismétlőfegyverekkel, ágyúkkal, rakétavetókkel fel­szerelt csapatot megtámadták és másfél óra alatt az utolsó emberig megsemmisítették a zuluk, akiknek mintegy 25 ezer fős serege néhány ócska mordályt és pár zsákmányolt angol puskát kivéve kizárólag lándzsákkal volt felfegyverez­ve. S miközben Durnford és emberei elestek, nem nagyon messze a csata színhelyétől egy jóval nagyobb angol csapattal tétlenül várakozott Lord Chelmsford tábornok, a nata- li főparancsnok. A két magas­rangú tiszt rivalizálása, a zu­luk erejének alábecsülése — és főleg a zuluk ellen indított indokolatlan támadás, mely beavatkozott a zulu királyság ügyeibe, megpecsételte a brit erők sorsát —, bár egy év múl­va Chelmsford egy nagy an­gol sereggel végül is legyőz­te a zulu királyt, s Viktória királynő birodalmához csatolta Zuluföldet. A gyarmatosítók győztek, a civilizáció és az im­perializmus nagyobb dicsősé­gére. Douglas Hickox angol ren­dező ebből a tragikus esetből készített filmet — se filmben (mely egyébként igen kitűnő szakmai kvalitásokkal megcsi­nált, kivált a harci jelenetek­ben) elég keményen szembe­néz a hajdani brit dicsőség rózsaszín ködében derengő hő­si múlttal. Nem szépít, nem óvatoskodik: e filmből világo­san kitetszik, hogy a britek erőszakos módszerekkel, kímé­letlenül és könyörtelenül tör­tek a zuluk megsemmisítésére; hogy mondvacsinált ürügyet használtak fel az ellenségeske­dés kirobbantására; hogy a brit erők nem voltak felké­szülve ekkora zulu sereg elle­ni harcra; hogy a tisztek, de főleg a vezénylő tisztek egy­szerűen nem hitték, hogy előt­tük bármiféle bennszülött had­sereg megállhat; s hogy ezek a vezénylő tisztek ráadásul egymásra féltékeny, rossz, te­hetségtelen katonák is voltak. Aki nemcsak a kalandos-iz­galmas csatajeleneteket nézi a filmben, az ezt is meglátja — különösen, hogy a két versen­gő főtisztet olyan kiváló szí­nészek alakítják, mint Peter O’Toole (Lord Chelmsford) és Burt Lancaster (Durnford). Földrengés Tokióban Katasztrófafilm, japán mód­ra. Azaz: a pénzzel és techni­kával bőségesen rendelkező ja­pán filmesek elirigyelték a katasztrófafilmek divatját, s megcsinálták a maguk külön bejáratú, saját katasztrófa­filmjét, mely nem akárhol, ha­nem egyenesen Tokióban ját­szódik, és azt a katasztrófa fajtát választja, amely Japán­ban nem is olyan ritka: a föld­rengést. Eddig rendjén is volna; To­kióban egy mindent elpusztí­tó rengés valóban lehetséges, a világnak ez a pontja erős szeizmikus tevékenységéről nevezetes. De ahogyan ezt a valós magot Kendzsiro Omori rendező Kaneto Sindo forga­tókönyve alapján körberakja a legrosszabb amerikai kataszt­rófafilm-sablonokkal, az szo­morú. Egy ideig bosszanko­dunk, amikor a főhős, egy bi­zonyos Joícsi nevű fiatal geo­fizikus, mint valami egysze­mélyes kollektív lelkiismeret, mint egy szeizmológus japán Grál-lovag harcol a veszély felismertetéséért, de amikor a bekövetkező katasztrófa ma­kettpoklában ugyanez a Joicsi egy delfint vagy fókát meg­szégyenítő időtartamú víz alat­ti úszásokat produkál, hogy a földalatti alagútjában rekedt embereket kimentse, és ez­alatt úgyszólván a haja sem kócolódik össze, ez már sok. Ekkor már nem bosszanko­dunk, hanem nevetünk — igaz, nagyon kényszeredetten. Végtére is nem egy burleszk- hez ültünk be. Takács István tatója azt bizonyítja a hét éven felülieknek ajánlott kötetével, hogy álmunkban a legvalószí­nűtlenebb dolgok sem lehetet­lenek. Megszólalhatnak az ál­latok, beszélgethetnek egymás­sal a tárgyak, táncra perdül­hetnek a fák, s még olyasmi is megtörténhet hogy egy ütött- kopott villamos megszökik a kocsiszínből és elcsavarog. A történeteket a pórul járt pasáról, az aranytallért hordó csókáról, a bölcs tintásüvegről, a mesét látó szemüvegről, az álmot hozó kisbundáról or­szágjáró útjain gyűjtötte a szerző. S most leteszi a már ol­vasni tudók asztalára, hogy szemezgessenek belőle: általa gazdagodjanak, elméjükben, érzelmeikben gyarapodjanak, szemléljék teljesebben világun­kat. László Gyula könyvéhez Kalmár István készített szép illusztrációkat, Kányádi Sán­dor verseskönyvéhez Orosz Já­nos. A Tavaszi tarisznya kötés­táblája — az első pillantásra úgy tűnik — mintha valódi szőttesből készült volna. Talán azért nézzük annak a borítót, mert a versek az élet örökbe­csű dolgairól szólnak: az év­szakokról, a gyermekek világá­nevelése Kodály életprogram­ja. , A kétkötetes válogatás egy , hihetetlenül gazdag és termé­keny életbe enged bepillanta­ni. Szegényebbek maradunk, ha nem tanulmányozzuk és nem tesszük magunkévá e mo­numentális életmű legfonto­sabb tanulságait. Az írások kristályosán tisz­ták, gondolatilag gazdagok, stilárisan egyszerűek, néha la­konikusan rövidek, tömörek. Mindvégig élvezetes, elmét, szívet és szépérzéket gyönyör­ködtető olvasmányok. S A költészet és a mese vé- | gigkíséri egész életünket. § Előbb mi hallgatjuk elalvás $ előtt, kispárnánkat szoron­gatva; felnőve, gyermekeink, ^unokáink ágyához visszük a ^ pillacsukogató, álomba csá- ^ bitó, csöndes szavú meséket, ^ verseket — írja A csavar- 8 gó villamos című könyvéről * László Gyula. A bölcs tintásüveg A tudós régész, a magyarság honfoglalásának elismert ku-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom