Pest Megyei Hírlap, 1982. július (26. évfolyam, 152-178. szám)
1982-07-17 / 166. szám
1982. JÚLIUS 17., SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 9 Alkotó m ű h e ly A szülőföld a hajdani vizi- 8 világ, ahol a Kraszna és a 8 Kalló vize a Körösig és a Ti- $ száig ért, ahol egykoir száz^ ezernyi holdat nádas és mo^ csár uralt, ahol török pusztí| tott, s ahol büszke hajdúk telepedtek meg otthont találva: | Derecske. Erről a Hajdú-Bii har megyei településről vall | Gerő János legújabb könyvé§ ben, mely a közelmúltban je| lent meg. Szó szerint és cím § szerint is: Vallomás a szülő§ földről, annak gyötrelmes, vér| zivataros múltjáról, egyre vi& rágzóbb jelenéről, s ahogy az 5 író mondja: „amennyire ezt | előre látni lehet, egy kicsit a 8 jövőjéről is." • A könyv nem regény, nem Is novellafüzér, nem szociográfia, nem riportkötet. Mi hát a műfaja? — Vallomás — feleli beszélgetésünk kezdetén Gerő János. — Nem egyszerűen a község és környékének több százados krónikája érdekelt, hanem annál több, az állandó változás oka, a mindig fejlődő világ, annak ez a darabkája a történelem sodrában, amit talán legjobban ismerek. És amit szeretnék — ha lehet — ezzel az írással is segíteni, hogy még gyorsabban változzék. Régóta érlelődött bennem, hat esztendeje kezdtem írni. Ez a tizenhatodik megjelent kötetem, de ezen dolgoztam a legtöbbet. — Mi történt a szülőföld elhagyásától a szülőföld megírásáig? — Néhány mondatban elfér: géplakatosnak tanultam, azután kereskedelmi iskolába iratkoztam, 46-ban érettségiztem. Voltam a Nemzeti Parasztpárt megyei titkára, 53 óta újságoknál dolgozom. Az első novellám 1954-ben jelent meg. — Amit hamarosan az első kötet, s további tucatnyi könyv követett, közben SZOT-díj, József Attila-díj, újságíróként pedig a Rózsa Ferenc díj... Melyik az a műfaj, amiben legszívesebben alkot? — A regény. De írtam színdarabot is, hamarosan a békéscsabai Jókai Színház mutatja be; írtam hangjátékot és persze novellákat is. — A Népszava kulturális rovatának vezetője, társadalmi tisztségeket betöltő közéleti ember, temérdek elfoglaltsággal... — Hogy jut időm mégis regényt írni? Csak úgy, ha — esetenként — fizetés nélküli szabadságot veszek ki. Másként nem megy. Egyébként naponta dolgozom és sokat, este elkezdem, reggelre befejezem a kisebb lélegzetvételű munkákat. — Most éppen mit ír? — Az unokám kedvéért egy meseregényt. — A gyerekek máskor Inspirálták? — Második könyvemet, A kék sirályokat akkor kezdtem írni, amikor a lányom olvasni tudott. Mindig jött hozzám, ellenőrizni: még csak ennyit írtál tegnap óta? Van egy másik, számomra nagyon kedves ifjúsági regényem ezzel a hosszú címmel: Az előkerült falu és egy nyomozás története, amiből most készítenek a rádiónak egy kétrészes hangjátékot. És természetesen felnőttek számára is tervezek egy könyvet: egy mai napilap szerkesztőségének életéről szól majd, s a Szépirodalmi Könyvkiadónál jelenik meg Az ellopott igazság címmel. Tamási István Gerő János-Óriás fák, folyamok földje* Első novellám megjelenése óta nem hagy nyugodni a téma: szülőföldem múltja, jelene és — amennyiben ezt előre látni lehet — egy kicsit a jövője. Nem egyszerűen a község meg a környék krónikája érdekel évszázadról évszázadra, hanem annál több, az állandó változás oka, a mindig fejlődő világ, annak ez a darabkája a történelem sodrában, amit talán a legjobban ismerek. És amit szeretnék — ha lehet — ezzel az írással is segíteni, hogy még gyorsabban változzék, mint ahogyan ma teszi. Lesz itt elég téma? — kérdezték elég sokan még otthon is, amikor könyvem megírásába kezdtem. Ugyan miért ne lenne? — feleltem rá, de inkább csak magamban. Talán az egész ország múltja és jelene nem ilyen vagy ehhez hasonló települések története? Annyi az egyező vonás, hogy azt kimondani szinte lehetetlen. Íme néhány: honfoglalás, tatárdúlás, jobbágysors, parasztfelkelések, szabadságharcok, forradalmak, a modern Ipar megjelenése, földosztás, termelőszövetkezetek. Egy karéjba gyűjtve. hány egyező téma! Mind megannyi harc és zsákmányszerzés, vereség, diadal, falvak leégése, újra felépítése, minden megrázkódtatás után talpraállás és egy kicsit korszerűbb település, kulturáltabb élet kialakítása. Ami ezenkívül felsorolható, az a különlegesség. Ha úgy tetszik, ez adja meg a település jellegzetességét. Jogos is meg nem is tehát a kérdés: lesz annyi közfigyelmet felkeltő érdekesség, ami egy könyvet megtölt? Ha a magyar történelem elég izgalmas — márpedig az —, akkor lesz érdeklődést kiváltó dolog itt is. A közös vonásokon túl több olyan egyedülálló mozzanat, ami talán az egész magyarság múltjának és jelenének a jobb megértését segítheti. Mint említettem, régen gyűrkőzöm ezzel a munkával. Jó vagy rossz a hosszú küszködés, eldönteni nem lehet és ez nem is fontos. Azt se tudom megokolni, mi hajt erre az útra. Egyszerűen kényszert érzek az írásra, és rovom a sorokat a papírra, egyiket a másik után. Mégis minduntalan megakadok. Nehezebb ez, mint egy regény, mert ha másabbul is. de még igazabbat kell írni. A múlt, még a közelmúlt is csalóka lehet, hiszen a restellnivalót könnyen kidobhatja a szemérmes emlékezet. Itt pedig szépíteni nem szabad. Gyötrelem és kín volt annyi, hogy felsorolni sok lenne. Ezek nélkül a jelenünket sem érthetnénk meg. De akadt öröm is, mert teremtek az anyák és a földek, és a nép mindig talpra állt, minden vihar után. Csak egy kis békesség • Részlet, a szerző nemrégiben megjelent Vallomás a szülőföldről e. könyvéből. kellett, egy nyugodt, valamirevaló aratás, hogy a kaszát ne egyenesre kelljen kalapálni, hanem kaszálásra, köles, búza, fű vágására. Este belehallgatni a csendbe, szekérkerék sírását, kútágas nyikorgását, kutyák ugatását hallani. Hajnalon akácvirág millióin méhek zümmögéséről tudomást venni, csirkék, rucák éhes követelőzését megérteni. Megérteni, hogy az élet örök, történjen bármi, megy tovább. Haza, szülőföld. Ritkán jutnak az ember eszébe ezek a szavak. Inkább csak akkor, ha messze idegenben jár. Az én életem úgy alakult, hogy már kisfiú koromtól kezdve sejtettem ezeknek a szavaknak a jelentőségét. Talán épp ezért nekem soha nem volt nehéz megérteni más nemzetek fiait sem, akik a saját szülőföldjükkel dicsekedtek. Persze, hogy nekik is az a legszebb, a legkedvesebb, úgy, mint nekem a Kálló-ér, vagy a Kiserdő. Persze, hogy azok a dalok csiholják bennem a legszebb, a legnagyobb érzéseket, amelyeket először hallottam és ma is elkezdek, ha bánat vagy öröm ér, amire legénykoromban táncoltam a nekem legkedvesebb kislánnyal, a későbbi feleségemmel. Miért ne lennének más nemzetek fiai ezzel ugyanúgy, mint én? Ha az ember ezt így megérti, akkor kinyílik a szívében a szeretet, az emberiség összetartozásának a tudata. Aki ezt megérti, a világ bármely részén élő, magát hasznos munkával eltartó emberrel közösséget érez, egy nagy család tagjának tudja magát. Aki ezt felfogja ésszel, nem lehet gyűlölködő, más népeket lebecsülő. Aki jó lélekkel gondol a szülőföldjére, az szereti azt, és megérti, hogy más népek fiai is úgy éreznek, mint ő. Az internacionalizmus magjai így is elhullhatnak, s a mag szárba, majd virágba szökkenhet, különösen, ha egyazon célok vezérlik az embert más országok lakóival. Fiatal író koromban döbbenten hallottam ezeket a mondatokat majdnem szó szerint Mihail Alekszandro- vics Solohovtól, abban a kozák szta- nyicában, Vesenszkajában. ahol ma is lakik, ahol vendége lehettem. Azért hallgattam döbbenten, mert magam se tudtam volna másképp fogalmazni. így éreztem én rég, még akkor is. ha másnak ezt soha el nem mondtam, így meg nem írtam. Az öreg kozák (hozzám képest öreg) nevetve ismételte: hát mi is lehetne neked a szívedből csordogáló, ha nem a Tisza, vagy az a kis folyó, a Kálié, amit emlegetsz, ugyanúgy, mint a mi szívünkből csordogáló Don, ez a csendes, de sokszor ijesztő folyam? Miért jön az ember szájára még külföldön is az otthoni folyócska vagy erdő neve? Azt hiszem, a honvágy az oka. De van másfajta honvágy is, ami a fénylő neonok alatt, a csikorgó-suhanó autócsordák közt is utolérheti az embert, ha nem itt, nem ebben a kőrengetegben született. Ezt tanúsíthatom, mert különösen, amióta ennek a könyvnek a tervezésével küszködöm, álmaim színhelye még gyakrabban a szülőföldem. Kacagásra ingerlő, ujjhegyig telt boldogságra ébredek hajnalonként, s mindig valahol a Kálló-pataktól vagy a Kiserdőből érkezem vissza a valóságos világba. A Kálló... számomra még mindig ő a folyó, az igazi! Május végétől minden szabad óránkat csípős hideg, majd — a meleget lehelő nyár beköszöntővel — langyos vizében töltöttük. Amint visszapillantok a múltba, látom magam hatévesen, ebihalat kergetni az átlátszó vízben. Milyen síkos volt a zsákmány, és micsoda öröm, ha összeszorított két tenyerem közül nem bírt szabadulni a békaporonty. Aztán már iskolás vagyok, a szünidő boldog emberkéje, aki kákából készített tutajon úszom, jobban mondva hagyom, hogy ^ víz vigyen lefelé. Lesem a — partról vagy a kőhídról integető — járókelőket, némelyik kapával fenyeget, mert azt hiszi, ha tovább visz a víz, belefulladok ... Ébredéskor itt áll velem szemben a kamasz is, őt szintén látom. Kiskakasként, kényesen lépeget a gáton, de vizslató szeme a lányokat keresi a parton, s ha meglátja a szőkét, olyat dobban a szíve, hogy szinte hallja. Megáll, figyeli a világot, a pipacsokat, a kései búzavirágokat, amelyekre a távoli bihari hegyekkel együtt ráborul a kéklő, messzi égbolt. A szeme szikrázik, a szemével elnyeli a lányokat, az egész határt, és amikor megcsendül fülében a sző- kék-barnák csilingelő kacagása, akkor érzi meg először, mi az: férfinak lenni... Mostanában, ha itthon járok és nézem a Kálló lustán úszó, libák hasáig érő vizét, vagy a Kiserdő fái között sétálok, minduntalan felteszem a kérdést: ez lenne az? Az óriási folyó, amin hajóztunk, az égig érő fák, amelyeknek ágai közt kötélen suhantunk tova Tarzan módjára? Hiszen láttam a Gangeszi és a Volgát, a Szajnát és a Jenyiszejt, jártam taj- gákban és őserdőkben. Az eszem szerint azok az igazi folyók, erdők, a szívem szerint a Kálló, meg a Kiserdő. Mentem keresztül a vad elefántok és óriáskígyók földjén, de azt a félelmet nem éreztem soha, mint a méteres siklókígyóval való találkozásomkor, ötévesen. De azt a csodálatot sem éreztem: az akácok, az orgonák virágzását ésszel felfogni, s elbódulni az illatuktól. Nekem ott mutatta meg először magát a Világ, a szülőföldemen. Deák MórA csend, esztendeje (In Memóriám: Z. Z.) talán valami mást kellett volna talán nem felnőni s úgy játszani a halottakkal Is kacagva mintha játckbabákat ölelgetnénk vagy kiállni az esőre az ég zuhanyrózsája alá s a tengerré duzzadt temetőben fejfákat tűzni a gomblyukba talán akkor is valami más kellett volna talán egy tücsökhegedfl márvány alól is összezenélnl a széteső világot s az örökkévalóság szünetjeleit átkozva leszolgálni a csend háromnapos esztendeit Hunyadi István-Ne búsulj nagypapa Ítéletidő tört be a városba. Dühös szélrohamok rugdossák a tetőt, rázzák az ablakokat. Nyögnek, kettéválnak a magas kémények, a tetőantennák jajgatva csikorognak. Vonít, far- kashangdn tutul az orkán az utcákon, megcsörrennek a lámpák a pattanásig feszített drótokon. Mintha szörnyeteg ősállat foga koccanna a betonpilléreken, a trafók porcelánkúpjain, a villanykábelek nyurga oszlopain. Különféle neveket adtak a förgetegnek a kontinenseken. Miszt- rálnak hívják, másutt tájfunnak vagy tornádónak. Asszonyfúriák nevén emlegetik Amerika partjain. Halálos fenyegetést szuggerálnak a szélviharok, amerre ember él. A fenyegetettség sokkja befurakodik az emberi hajlékokba világszerte. Itt bujkál a közelembe fagyos leheletével. De történt valami más ,ls velem ezen a viharos vasárnapon. Föloldotta feszültségemet. Alig tipegő, gőgicsélő leányka botorkál az íróasztalom körül. A Kis- linda. Engem keres rámszegzett, fényes tekintete, a megszeppent óriást, akire fel kell néznie. Pötyög valami furcsát, sajátos nyelvén, de nem értem. Ámde gügyögése mögött spontán indulatok rejtőznek. Zavarba ejt, miért is mondja. Talán csak azért, hogy meggyőzzön valamiféle titokról, amiről csak ő tudhat? Túl sokat bíbelődik a halál közelségével mostanában. Eltávozott valaki a családból, aki legközelebb állt hozzám. Lehet túlélni ezt a hiányt, de elfelejteni aligha. Lehet, hogy a homlokom gyűrődéseiről, keserű, földúlt arcvonásaimból olvassa le csapnivaló közérzetem? Valami kifürkészhetetlen rejtélyről akar beszámolni, amiről csak ő tud? Talán csak ennyit: „Ne búsulj, nagypapa, értsd meg végre, hogy sohase halsz meg!” Persze, hogy nem halok meg, próbálom tovább bogozni föltételezett közlését. Csakis ő tudhatja, Kislinda, mivel ő ismeretlen zodiá- kusíról érkezett. Nem zavarják ítéletét filozófiák, se egészen köznapi jelenségek. Előtte, sőt, fölötte áll köznapi dolgainknak. Nem halhatok meg, mert ő folytatja tovább, amit majd abbahagyok. Parányi részecske a teljes egészből, az okosan működő mechanizmusból, amit úgy hívnék: ÉN. Nincs eleje se vége a végtelenbe tartó színuszgörbének, az egymásba simuló hullámoknak. A szemünk előtt játszódik le ez a folytonosság, amit magyarázgatunk magunknak, de aligha értünk. Miért sajnálom magamat, ha meg kell halnom? Kislinda viszi tovább azt a valamit, amit nem lehet elveszteni, Génjeimben, a belem-oltott vágyakkal együtt- Lehet, hogy ezt is tudja, legaláDb sejti. Gügyogó jelzésekbe szeretné önteni a nekem érthetetlen közlésével, de főképp a személyével továbbadni a titkot, de én, a felnőtt nem érthetem. Hitetlenke- dek. Csóválom a fejem, honnan tudhatja mindezt? Annyiban hasonlít rám mindössze, hogy megpróbál lépegetni és küszködik a kifejezéssel. Nyakába varrt szerepet se játszik, színlelésre nem hajlandó. Biztosabb a dolgában, mint én. öntudatosabb is. Amit a nemzők végtelen sora, a valahai ősszülők az életről megtanultak, készen hozta magával olyan közegből, ami bennem már elhomályosult. A legfinomabb adó-vevő készülék ez a csöppség, a Kislinda, rajta még nem ronthatott az információk dobhártyatépő zűrzavara.. Személye, világismerete elfogultságok nélküli, tiszta. Csakis ő közölheti a föloldó választ kételyeimre: „Ne búsulj, nagypapa, sohase halsz meg!” Mintha odakünn is megcsendesedne a vihar egy-két pillanatra. Somogyi Győző rajza Út a sziklák alatt
