Pest Megyei Hírlap, 1982. július (26. évfolyam, 152-178. szám)

1982-07-10 / 160. szám

8

PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN

1982. JtLIUS 10., SZOMBAT

Párbeszéd Farkas Ádám szobrászművésszel

Lejegyezni a formaalakító erőket

§ A Szentendrei Képtárban au- § gusztus 1-ig tekinthetik meg az ^ érdeklődők Farkas Ádám szob- ^ rászmüvész kiállítását. A tárlat ^ alkalmából a katalógusban rész- S letek jelentek meg Hahn Ferenc ^ művészettörténésznek a szobrász- $ szál készített beszélgetéseiből. Az $ eredeti dialógus a párizsi SMI ^ Kiadó felkérésére készült. A sze- ^ melvcnyeket is ebből vettük, hogy ^ mintegy ezzel is a tárlat megte- | kintésére ösztönözzük a képzőig művészet barátait.

H. F.: -r Induljunk valahonnan a kezdetektől. Az 1965—70 között készült szobraidban — ... — inkább az emocionális jellemzők dominálnak. 1970 körül plasztikáidban kiemelt szerepkörbe kerülnek a síkok, törésfelületek. Mintha ez a szerkesztés fokozottabb igényét jelentené.

F. A.: — Huszonévesen az ember teste és érzelmi rendszere már kifejlődött és a nagy indulatok, nagy merengések korát éli. Tizenöt év távlatából már törvényszerűnek látom, hogy tömör és barokkos fekvő nőket faragtam, lágyan omló drapériákban. Aztán jött a gondolkodás, a kételkedés kora. Sokat segített ebben Párizs. Ott tanultam meg elrugaszkodni a föléitől (bár igazán sohasem fogok tudni, elugrás közben még most is markomban szorongatok egy kis földet). Az alatt az egy év alatt, míg Gigliolinál dolgoztam, megértettem sok fontos, racionális elemét a munkának és tudatosult bennem, hogy tárgyak és gesztusok hordozhatnak szóval ki nem fejezhető tartalmakat.

H. F.: — Ezek szerint a racionális vonal erősödése volt az, ami a hetvenes évek táján kiszorította a figurális ábrázolást munkáidból. A furcsa és különös az, hogy éppen abban az időben irányult rá újra a figyelem az új figurális irányzatokra.

F. A.: — Az én szobrászatomat mindig is a belső erők irányították, így aztán soha eszembe sem jutott, hogy az aktuálishoz próbáljam igazítani. Ami a figurális témákat illeti, azért hagytam abba, mert egyértelműek lévén nem voltak alkalmasak bonyolultabb viszonylatok kifejezésére. Több szabadságra volt szükségem. Az emberi test formarendjétől inkább valamilyen kozmikus formarend felé igyekeztem.

★

H. F.: — Az ellentét mint formai eszköz, korai munkáidra is jellemző volt. A fekvő figuráknál a drapériák hajló, gyűrődő felülete és a hasak, mellek, karok, térdek feszí- tettsége között éppúgy kihangsúlyozott ellentét van, mint a későbbi, a lágy formákat éles síkokkal elmetsző plasztikáknál.

F. A.: — Hogy egy jól indított formának milyen ereje lehet, azt először Michelangelo befejezetlen szobrainak elemzése közben vettem észre. Ha néhány lényeges csuklópontot és mértékmeghatározó formát belefarag a kőtömbbe, kész is van a szobor, holott a háromnegyede még nincs kibontva. Ugyanezzel a lehetőséggel én is kísérleteztem, de úgy, hogy a felesleget síkokkal elmetszve kihagytam a szoborból. Ezeket a kísérleteimet (legalábbis egyelőre) abbahagytam, mert az építészet, a városrendezés az a terület, ahol lehetne velük valamit kezdeni. Az építészetnek, városrendezésnek viszont nincs szüksége kísérletekre, gondolatokra, mert pillanatnyi gazdasági tényezők irányítják. Ezért van, hogy az egész világon heterogének, véletlenszerűek és zavarosak a modern városképek. Tisztelet annak a néhány kivételnek, amelyet ismerek vagy nem ismerek. És ez nem csupán esztétikai probléma. Az esztétikum csak felszín. Az építészetben az embernek a világhoz, a másik emberhez és önmagához való viszonya manifesztálódik. Ha egy környezetben a házak egymáshoz, a térhez és az emberhez való viszonya tisztázatlan ott bizonytalanul érzed magad. A tartós bizonytalan- sági érzet pszichológiai problémákat okozhat és így tovább ...

Az egyetlen dolog, amivel szelídíteni lehet ezt a gondot: a természet bevitele az épített környezetbe. A fák nemcsak oxigént, hanem léptéket és viszonylatokat adnak.

H. F.: — A környezetalakítás gondjaitól kanyarodjunk vissza egy kicsit a hetvenes évek elején ké szült szobraidhoz. Egyébként ez a dátum más szempontból is a vízválasztó szerepét játssza. Ekkoriban szorult vissza munkásságodban a kisplasztika, a nagyobb méretek kezdtek érdekelni.

F. A.: — A szobor kommunikációra alkalmas, üzenethordozó tárgy. A méret növelése az üzenet frekvenciájának növelését is jelenti. De nemcsak hangerőbeli különbség van egy kis és egy nagy szobor között, hanem tartalmi is. Ugyanis a kis tárgyat uralja az ember (zsebrevág- ja, ha akarja), míg a nagynál a viszony fordított. Az embernél nagyobb méretek próbatételt is jelentenek. A hibalehetőségek megnövekednek és a saját energiatartalékaim is leméretnek a hosszú munka során.

. ★

F . A.: — ... — a hullámvonalkényszer már 1975 óta kísért... Azóta töprengek is rajta, hogy miért csinálom. Az embernek a munkája bizonyos alapkérdésekre keresett válasz. Számomra az ALAPKÉRDÉS az élet mivolta, létezése, abszurditása. Valaha úgy éreztem, hogy az életre a legjellemzőbb valamifajta ismétlődő, de önmagába vissza nem térő mozgás, periodicitás, ritmus, valahonnan valahová irányulás. Mindez csak most tudatosult bennem, amikor egy lépéssel már tovább is értem.

H. F.r — A hullámvonal-problematika különösképpen alumíniumreliefjeidben jelentkezik ... Ezek a munkák tulajdonképpen valamiféle lehetetlenségre vállalkoznak. Rendkívüli fontosságú szerepet kap a fény; a napszakok, fényviszonyok változásával változik a mű. A körplasztika illúzióját kelti.

F. A.: — Az volt a szándékom, hogy ezekkel áz ismétlődő, egymás fölé rétegződő formákkal ék fényekkel bizonyos felfokozott térillúziót keltsek. Egyfajta léptékváltásról van szó. Az ember kerül időnként olyan állapotba, hogy néz egy ismert tárgyat, jelenséget és egyszercsak megváltoznak a megszokott viszonylatok. Vagy én zsugorodom egészen kicsivé a jelenséghez képest, vagy a fordítottja történik.

H. F.: — Ez a léptékváltás és viszonylatrendszer- b Menés bizonyos pop-art-tendenciákat. főképp Olden- burgot juttatja eszembe.

F. A.: — Az én léptékváltásom annyiban más, hogy itt nem a tárgy érdekel, hanem a megsűrűsödött tér.

Krémer JózsefA visegrádi parton

s

A víz hegy mögül kúszik elő lágy hullámokként partot ér

Csillámló habja nevető köveket kocogtat, s zenél

Játszik velünk, barátkozik, ha figyelünk rá csak mesél

Bár nem csalogat — bolondozik

selymes-hűs vize oly sekély

Míg megmártózn} kellemes úszva követni szenvedély

S nyújtózva ásít — csend e nesz mikor álmot hint a nyári éj..,

Köves István-Miháltz Vál képére

Korai

könnyes zokogások bús keserűsége a téli kék ég acélgömbje alatt a sziszegő széllel tovaszaladt s felszakadó friss kacagásom megrezzentette a görcsös faágakat versenyt nevetve saját jókedvemmel egyedül maradtam fejem köré nőttek a visszhangzó falak s a könnyes zokogások bús keserűsége a sziszegő széllel tovaszaladt

Hunyadi István-A régi és az üj falu

Mielőtt lecsuknám szemem

látnám sekélyes partjaid, hegyi falum, Dömös,

szikráit széledő napoknak.

, A távol férfikor akkor még titok

(megélni jót adós maradt vele.)

A sejtés ragadott fel, képzeletem heve: hallgat a folyó, némák a hegyfokok.

Itt zsombokos lapály, tenyérnyi tiszta ég. '/,

A teljességre vágytam, a sors nem volt kezes.

Költő lehettem, ittam Léthc vízéből is, de szűk hazámat dalom nem veri fel, költő vagyok, ki dúdol, énekel s a sziklák, mély völgyek nem felelnekl

A Prédikálószék alatt zuhog a Rám,

magasra szöknek a Szerkövek ott, a hegyek lábáig érhetek cl, a csúcsig jutni kedvem elhagyott.

A szemem hályogos már, abba korom esett, a nemlét üstökön legyint, de elköszönni itt vagyok megint faggatva megszökött időt és nincs az a nyár, elnyelte a köd.

(Verőcemaros, 1982. április hava)

Barcsay JenőEmberek, évek, emlékek

A

mikor először beléptem a művésztelepre, különös érzés fogott el. Megéreztem, hogy Szentendrétől egyhamar nem fogok elszakadni. Nagyon megtetszett a telep hatalmas parkja, a nagy fák, s a nagyon elhanyagolt épületek. Ezekben akkor tisztviselők és egyéb szegényebb szentendrei emberek laktak. A szép nagy parkot az épületekkel együtt a festők örökölték, persze, ezt csak képletesen mondom. Fölsorolnám az alapító tagokat: Sverák József, a lakótársam volt Pesten, a ..Zseni Magazinban”, s úgy hiszem, neki köszönhetem, hogy a telepre kerültem. Rajta kívül ott volt még Rozgonyi László, Ónodi Béla, Pándi Lajos, Jeges Ernő, Paizs Goebel Jenő, Heincz Henrik és Bánovszky Miklós. Bá- novszkyt még mint Réti növendékét ismertem meg, ő a természetben látott dolgokból indult el: nemes naturalizmust hozott létre. Velem egy időben jött Szentendrére a Kántor házaspár is. ök már régi barátaim voltak. Paizs Goebel Jenővel is hamar összebarátkoztunk. Később elhozta a telepre egyik festőkollégáját, Czimra Gyulát.

A várost körülvevő kopár dombok a szülőföldem tájaira emlékeztettek, a Mezőség okkerszínű formáit fedeztem fel újra. Sokat rajzoltam. Néha messzire elgyalogoltam. A város festői szempontból eleinte nem érdekelt, csak a dombok, a nagy formálj.

a tömegek gyűrődései vonzottak. Nagyobb vásznakkal vonultam ki. Csak előtanulmányok után mertem festékhez nyúlni. Még most is emlékszem, egyszer Kántorral elhatároztuk, hogy másnap reggel kimegyünk a kőbányához. Amikor végre a helyszínen voltunk, elénk tárultak a szép, plasztikus hegyek, dombok, formák. Lekötött a táj szépsége, monumentális volta. Körülnéztem, hogy a természettel kapcsolatot teremtsek. Nagy meleg volt, körülöttem minden mély okkersárgás színben ragyogott. Fölkentem a vászonra az arany okkersárgát, abba néhány rozsdavörös színt ágyaztam, a foltokat kontúrokkal. vonalakkal kapcsoltam egybe, s a tájban látott kisebb motívumokat, házakat, bokrocskákat csak alig jeleltem. A kép közepe táján egy kis szurkésfehér foltot (kis ház) festettem, ez jelentette a kép magját, amely körül arányosan helyezkedtek el a kép formái. Most is előttem van a képem: amikor hazaérkeztem, otthon bírálgattam, s boldog voltam.

K

edves és barátságos élet folyt a telepen, jól éreztem magam. Társaságunk középpontja legtöbb alkalommal Goebel Jenő volt. Leginkább Kántorék kőasztala körül helyezkedtünk el, őket mindenki kedvelte. Megtárgyaltuk a fontosabb napi eseményeket, gyakran a festészet különböző problémáit is megvitattuk. Rendszerint Czimra Gyula Is közöttünk volt.

Egyik reggel, amint kinézek, mit látok: Czimra az udvaron nagy búsan föl s alá sétál. Föltűnt a lehan- goltsága. Mi bajod? — kérdeztem. — Miért vagy olyan rosszkedvű és levert? ,,Itthagyom a telepet” — Miért mondod ezt? „Jenővel összerúgtuk a port”. — Mi volt az oka? — tudakoltam. „Képzeld, éppen forrt a tej, s Jenő egész közel tisztította a poros cipőjét. Én erre rászóltam. Szó szót követett és összevesztünk. — Dehogy mész Pestre! Elég nagy a szobám, adok én neked helyet — mondtam. Végül hozzám költözött.

Néhányszor Kántorral ellátogattunk az úgynevezett Kéki bánya felé. Emlékezetem szerint akkor még Kántor festészetében a rajzvonalnak nagyobb volt a szerepe, mint később. Annak ellenére, hogy feleségével egy műteremben dolgoztak, egymást mégsem zavarták. Talán azért, mert festészetük lírai volt. Kántoré egy kissé reálisabb, Loláé elvontabb.

Míg 1945 előtt a Kántorék háza előtti kőasztal körül folyt a társalgás, addig 1945 után a tagok egy része Gráber Margit kis műtermében töltötte el az estét. Rendszerint Diener Dénes, Perlott Csaba, Kmetty Elza, szóval a régi barátok, akik jóban, rosszban mindig együtt voltak és segítették egymást. Az említetteken kívül rövid ideig Ilosvai Varga István