Pest Megyei Hírlap, 1982. június (26. évfolyam, 126-151. szám)
1982-06-05 / 130. szám
1983. JŰNIUS 5., SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 9 Nemzedékek tanítómestere Mit lehet elmondani róla röviden? Nagyon keveset. Csak jelzésszerűen. Könyvet lehetne írni a kritikusról, akit már fiatalon, a harmincas évek elején jegyeztek, elismertek. Egy másik könyvet a szerkesztőről, a kiadói szakemberről, az irodalomszervezőről, tehetségek felfedezőjéről, irodalmi értékek útjának egyengetőjéről. S vaskos kötet tárhatná csak fel a novellista és az csszéíró hatalmas életművét; mellette egy másik a drámaíróét. S még mindig nincs vége a sornak. A műfordítóról is készülhetne kötet. Stendhal, Maupassant, Mauriac és mások műveinek nyelvünkön való megszólaltatójáról. S ha módomban állna ezeket a könyveket megírni vagy megíratní, mindenképp külön vennék egyet, még ha látszólag erőszakos kiszakítás lenne is a felsorolt területekből. Kellene egy könyv a portréíró Illés Endréről. Mintegy tankönyvként. Bár nem tudom, tulajdonképpen nem hiszem, lehet-e eltanulni az ő sajátos „portréfestését”. Kritikai és esszéportréit az érezhetően bőséges ismeretanyag, a részletekbe menő tájékozottság, az összefüggések érzékeltetése, a hivalkodástól mentes személyes jelenlét, az érzések őszintesége — akár szeretet, akár gyűlölet, ha az megérdemelt — teszi egyénivé, tulajdonképpen utánozhatatlanná. E rövid terjedelemben még csak kísérletet sem tehetek arra, hogy egyes írásairól kezdjek szólni. Helyette hadd emlékeztessek két sorozatra, amelyek, ha más-más okokból is, elválaszthatatlanok a nevétől! Az egyik a Magyar Remekírók, amelyet az igazgatása alatt álló Szépirodalmi Könyvkiadó jelentet meg, immár évek óta. Az ő ötlete volt, hogy legyen egy ilyen könyvsorozat, amely mintegy nyolcszáz év magyar irodalmát fogja át, minden eddiginél teljesebben. A másik saját írásainak kiadása, életműsorozata, amely a Magvető Könyvkiadó gondozásában jelenik meg, s eddig tizenegy kötete van. Reméljük — kívánjuk —, hogy nem végleges szám ez. Mi minden mozgatta, mozgatja, készteti írásra több mint fél évszázada Illés Endrét? Idézem őt. „A disszonanciákba bele kell kapaszkodnunk: az életet jelentik ..., ... szeretem a váratlant. Drámáim, novelláim alapanyaga... Szeretem az aszimmetriát is. A tökéletes szimmetriák fejfájdítók ... A kísérleteket is szeretem. Az egyéniséget — az eltérést a típustól.” Hadd álljak meg itt! Az: mondják, egy alkotó, egy művész az életét is művé alakítja. Ha ez sikerül, rendkívül értékes aranyfedezetet ad alkotásaihoz. Illés Endrének tökéletesen sikerült. Ö egyéniségében, életvitelében, alkotói formájában, jellemzőiben is „létrehozta” az eltérést a típustól. Egy jellemző adalék ehhez. Most, nyolcvanévesen — 1902. június 4-én született Csütörtökhelyen —, amikor legtöbben már csak élvezik eddigi munkásságuk gyümölcseit, ő új és új írásokkal, ötletekkel lep meg bennünket. Nekünk kellene ajándékainkkal felkeresni őt, s közben ő, az ünnepelt teszi ezt velünk. Az ünnepi könyvhétre, tulajdonképpen a születésnapjára, jelent meg Igézet című kötete, amelyben seregnyi új írás van, tájakhoz, városokhoz fűződő emlékeiből fogantak; miközben bejárta a világot, Szlovákiától Thaiföldig. Köszönjük az ajándékot. S köszöntjük, további alkotókedvet, hozzá erőt és egészséget kívánva, az írót. MÁTYÁS ISTVÁN Tandori Dezső'Aludj jól, vak madár Aludj jól, vak madár, veréb tojó! Holnap újév reggele, fölébredsz ugyanúgy, mint máskor, a sajt, amelyre számítasz, ott lesz rudad egyik végében. Rajta hosszúkás szőlőszem, talán az utolsó, tavaly-idén. Fél évig nem leled, ilyen égövön élsz. Hány újév-napod van?! Egyik: márciusban, akkor találtak egy ház falánál, furcsa mozgásodról rád sem ismertek azonnal. A másik: május, akkor vettük magunkhoz, újabb otthont kellett megszoknod. Nyár végére mindkét szemed helye maradéktalanul horpadt volt már, befagyott puhaság. Hány éves vagy, nem tudjuk; mi történt veled egykor, titok marad. Mégis a barátunk vagy, Pipi Néni, vásár- csarnokunkat valami zöldért bejárom, miután a műutak és az utcák szegélyéről minden lehető füvet hazahoztam neked, az utolsót még november végén. így akadtam a nagyszemű szőlőre, egy fürtöt vettem számodra. Hétről hétre megvettük neked a szőlőt, és most ez is elfogy. Nem pezsgés ünnep kinti társaidnak sem a forduló. Egyszerűen valódiak voltatok tegnap is, ma is — ami az én lénytársaimnak nem mindegyikéről mondható cl, emberekről. Csak hát, ti nem hordoztok kimódolt jelentést, ugyanúgy egyszerűen vagytok, ahogy mi itt — és többekkel együtt — szeretünk titeket. Illés Endre: Vallomás, éjszaka A zon a téli estén Zsolt a szoba közepére állított asztalnál ült, előtte térképek, s egy útikönyv, így esténként Firenze utcáit, templomait, múzeumait tanulta ernyedetlenül, mutatóujja a térképen az utcák és terek hálózatát tapogatta, majd elmerülve felnézett a magasba, s a mennyezetnek félhalkan elsorolta, mit lát majd Bargellóban. Azt tervezte, hogy nyáron nagyon kevés pénzzel, szerényen Firenzébe utazik. — Kár vonatra ülnöd — ugrattam. — Te már minden oltárképet jobban ismersz, mint az oltárkép önmagát. Válaszra sem méltatott. Nyolcadik napja járkált révületbe esve a Ponte Vecchión és az Uffizi termeiben. Ugyanannál az asztalnál — a sarkán — Géza egy mesterjátszmát bonyolított le zsebsakkján, könyvből. Egyik este ilyen szeszmentesen sakkozott, a rá következőn elmaradt gyógyszertani szigorlatára készült, verejtékezve. Négyen laktuk a szobát. Karcsi legtöbbnyire elhúzódott tőlünk, térdére fektette nagy táblájú nőgyógyászati atlaszát, és végtelen levelekbe sodródott — sohasem tudtuk meg, kinek írja esténként a nyolc és tizenhat oldalas leveleiket. A vetetlen ágyon feküdtem, néztem a háíom fiút. Nem sokat tudtam róluk, éppen csak a nevüket. Pedig évfolyamtársak voltunk, de más-más baráti körhöz tartoztunk. Akkoriban az volt a klinika belső rendje, hogy a medikusok két hétig este s éjszaka a kijelölt ügyeleti szobában tartózkodnak, négyesével, s legalább két szülésnél segédkeznek, a többit meg — okulva, s tanulva — nézik. És azért kellett éppen éjszaka ott aludnunk, mert a nappali előadásokról és gyakorlatokról nem maradhattunk el, csak az éjszaka maradt tananyagnak. Az ügyeleti szobában négy ágy szolgált minket, s bár illemtudóan a négy sarokba húzódtak, mégis sok helyet foglaltak el. Középütt az asztal állt, négy székkel. Két falnál két keskeny szekrény. Alig mozdulhattunk a szobában. kedvűén tűrte, amit még el kellett végezni vele. Később átkerült a közös, nagy terembe, a tízágyasba. — A hasára homokzsákot! — rendelkezett az osztályorvos. — Különben befejeztük, hamarosan elalszik. F elém fordult: — Kedves kollégám, maga azért maradjon még mellette egykét óráig. Sohasem lehet tudni... A tágas, sokágyas termekben már félhomály és csend van. A megrázó, friss emlékek is kábultan alszanak — időnként azonban egy-egy alvó mégis felriad, ilyenkor meg kell simogatni az arcát. Az asszony, akit azon az éjszakán rám bíztak, nem tudott elaludni. Hogyan is kezdődött? Először csak egy-egy elsuttogott szóval fordult hozzám: vizet kért. Néhány perc múlva panaszkodott, fáj a feje. Váratlanul egyik könyökére támaszkodott az ágyban — hány óra van, kérdezte. És a halk szavakat észrevétlenül átitatta a vallomás, mint a kötésen átszivárgó vér. De ezt a vallomást is csak suttogta, közben nagy szüneteket tartott, hallgattam őt, egyszer már azt hittem elaludt, de amikor föléje hajoltam, láttam, nyitott és kerek a szeme, s olyan nagy, mint egy dió. Megragadta a csuklómat, és szorította, úgy szorította, mintha az életéért küzdene. Azután elernyedt, sírt, nem rázkódott, nem is mozdult, némán sírt. Sírt, és mondta, mondta, egyre mondta: — Gyűlölöm!... Értse meg, gyűlölöm!... Az arcomba üthet, nem fogok védekezni... gyűlölöm!... Először nem is értettem, kit gyűlöl. Azután nem akartam elhinni: azt a most született, kivörösödött arcú csecsemőt gyűlöli, azt a három kiló tíz dekást, a világgal éppen csak ismerkedő élőlényt, a kisfiút, a saját fiát. Gyűlöli őt, mert a férjét is gyűlöli. Gyenge volt, engedett ennek a férfinak, de soha nem szerette. Már öt éve házasok, de eddig még mindig elhárította a gyereket. 0t.il Előtte is volt dolgom férfiakkal, többel is... Azután négy évig csendben maradtam, minden férfitől utálkoztam... Akkor jött a baj... Amikor láttam, hogy mégis engednem kell, akkor jött az a férfi, aki felébresztett... Már hónapok óta csaltam őt azzal a férfival, akit igazán szeretni tudtam volna, ha az enyém lehet, egészen az enyém. De nem lehetett... miatta! Eszelősen szorította a kezemet. — Érti már?... Éjszaka vele, és ha lehetett, nappal azzal a másikkal. .. De az összefekvés nem ünnepre sütött bájgli. Csak a bájglit váltogatja az ember, először a dióst, utána a mákost... A férfiakkal ez nem jó, higgye el, nem jó!... L ehunyta a szemét, negyed órára elnémult. Már éppen fel akartam állni, amikor kinyúlt a takaró alól, és megint megragadta a csuklómat. Magához húzott, forró volt a lehelete. — És most nem tudom, melyiké a gyerek! Érti ezt? Ezt az őrületet!... Nem tudom, melyiké! Ügy esett, hogy nem tudhatom... Ebbe bele kell bolondulni! Mondja meg, mint csináljak? Megfojtsam?.., Mit gondol, hány évet kapok, ha' ráborítom a párnát? Már hajnalodott, mire visszakerültem az ügyeleti szobába. A fiúk aludtak. Én is végignyúltam az ágyon, de hiába szorítottam le a szemhéjamat, egyre hallottam utolsó mondatait: A nevét már elvettem tőle!... Valamikor arra gondoltam, ha fiam születik, Dani lesz a neve. Olyan erős és bölcs lesz, mint a bibliai Dániel, akit az oroszlánok vermébe dobtak és ő megküzdött az oroszlánokkal. Nem lesz Dani! Nem adom neki ezt a szép nevet... Még bepiszkítaná ! Még négy napig éjszakáztam a klinikán. Többé nem találkoztam az asz- szonnyal, elkerültem. Előd László-Episztola Kinek fondorlatos szépsége, bája szelleme kisebbrendűségi érzetével interferál — mint nála, akiről szó van, aki c versbe megidéztetett, s aki most lelkem legmélyéről lép elő, nem tudja senki: végülis kicsoda ő, rövidrezárt érzelmi é—-'körökben szeretett-e valaha bárkit egyáltalán? Ítéljünk bátran csak, mi Is megítéltetünk! Titkaink pokoli útjain ki maradt tisztán? De nagy vándorlásaink a pusztaságban .. .1 Emberkerülő elmélkedéseink egy súlyos pillanatában oly tiszta képek törnek elő, oly világos képzetek, hogy arcunk pírjában elsápad a táj, és felkiáltunk: öregem, de megváltoztál! A vén próféta, bizony, könnyezik, bölcsességétől immár ég szemében a lét világossága, csak gyenge még, ha csábítja valaki fondorlatos szépsége, bája — Odahagyja tán a lángoszlopot? Érzi testén a tevéknek koppanó lépteit! Köves István: Rondo Ha zsákutcába ér a szél Akár a kardtáncos tatár Föltépi mellén a ruhát Őrjöngve port kavar a mennybe Egy újságlappal tócsára csap Egy másikkal elhiteti: lebbenő sirály Guggol kereng magasbaszökken Magával ránt egy levélármádiát Tutul dudál majd szendén földhözlapul Becsap egy ajtót föltép vagy három ablakot Körülkaristol két kormos kéményt Fültövön ver pár rozsdás szélkakast Csak úgy csikorogják a régi áriát S az ártatlan beforduló járókelő Otthon majd rémmesét mesél A zord időről s hogy mérgéhez Riadt rémülten társat nem talál _ Dühbe gurul s markába huhog rémesen akár Ha zsákutcába ér a szél S forog maga körül mint a kardtáncos tatár Még ma is jól emlékszem arra a téli estére. Váratlanul beszóltak: — Jöjjön a soros. A többiek maradhatnak, a koponya még nem ért le a méhszájba. Én voltam a soros. Az a vajúdó nő nagyon nyugtalan volt. Sírt, kiabált, dobálta magát a vajúdószoba kemény ágyán. A nővér már fáradt volt, öt-tíz percre le-lefeküdt a szomszédos , kis szoba nővérpamlagára, az osztályorvos csak kétóránként nézett be, egyelőre nem akadt itt dolga, igazában rám maradt a forró izgalomban fel-felkiáltó nő csitítása. Bevallom, nehezen sikerült. Később — még az éjszaka folyamán — megtudtam, mi lappang a nagy nyugtalanságban. Arról, ami a fehér csempéjű, vakító fényekben úszó szülőszobában történik, nincs sok mondanivalóm. Injekciók, rövid, határozott utasítások, az osztályorvos és a nővér össz- játéka, a hullámzó női test megfelelő elhelyezése, a sokszor gyakorolt tudás mozdulatai — mindez eseménytelen és szabályos volt; A gyerek éjfél után megszületett. Hosszú gyerek volt, ép, jól fejlett, érett, fekete hajú kisfiú, a súlya három kiló és tíz deka. Az anyja ekkor mintha megnyugodott volna. Kissé kábultan, egy— Nem akartam! Nem, nem azért, mintha félt volna a terhektől. Tulajdonképpen mindig fiút szeretett volna, és a fiúhoz még egy lányt is. — De nem ettől az embertől! Nem, nem tőle. — Mintha vajból volna, olyan puha. Az ilyen férfi nem is férfi. Mégis egy ágyban kellett vele aludni... A falnak fordulni előtte, utána. .. Hallgatni a könyörgését, a nyöszörgését, ez volt a legrosszabb. A férfi tudta, hogy az asszony nem szereti őt. Egyszer az arcába is vágta, hogy utálkozik tőle... de még ekkor sem ütött^ meg. — Pedig úgy utáltam, mint egy piszkos törülközőt, beletörültem minden szennyemet, dühödten! — zokogott fel az asszony az alvó hálóteremben. Szájára tettem a kezem. Később megkérdeztem: — Hát miért lett a felesége? — Már huszonnyolc éves voltam, nem várhattam tovább. Sokáig hallgattunk. — Hát ezért akarta a gyereket! — folytatta később. Már nem sírt, gyűlölködve, rekedten, lihegve beszélt. — Gyereket akart, hogy magához kössön. Egy gyerekkel kössön magához. De én akkor már csaltam Harcok btefanovics Péter rajza
