Pest Megyei Hírlap, 1982. június (26. évfolyam, 126-151. szám)

1982-06-26 / 148. szám

1983. JŰNIUS 26., SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 9 \Apáti Miklós: Az udvar és a kert Fogarasi Vera-­Tárgyalások és rettegések. Hát jó. . Emlékszem a Házra. A Házra, ahol a gyermekkorom eltelt. Emlékszem az Udvarra, ahol játsz­hattunk. Csodálatosan nagy udvarra emlékszem. Futóversenyeket tartot­tunk itt, padokat állítottam föl aka­dályok gyanánt, a nálam fiatalab­baknak — Tominak, Karesznak, Gyurinak — képességükhöz illő előnyt adtam. Egy időben még mér­tük is a részeredményeket apám ko­pott, bordó vekkerén, melyen volt ugyan másodpercmutató, de a vén, rozoga szerkezet nem kedvelte a mi rohanó tempónkat, az ide-oda rán- gatást, ő a hasán fekve szeretett jár­ni. Ezért aztán anyám elkobozta tő­lünk a ki-kifulladó időmérő szerken­tyűnket: azóta is babonás tisztelet­tel nézek minden igazi stopperórára. Egy furcsa gátlás is kialakult ben­nem, talán ezért nem lettem soha nagy futó: ha stoperral mérték az Időmet, a futásomat, valahogy las­sabban futottam, begörcsöltem, elne­hezedtek a lábaim, a mozdulatsor rendezetlenné vált. S ez nemcsak képzelődés, nem ám! Onnan tudom, hogy nem primitív öncsalásról van szó, hogy a nálamnál jobb időket futó barátaimat (ellenfeleimét!) si­mán megvertem, ha nem volt stop­peróra a közelünkben. De a vén vek­kert azért néha kiloptuk a szobából, és titokban mégiscsak mértük az időnket. Az udvar nemcsak futásra volt jó, másra is. Például nyártól őszig volt gyümölcsünk. Igaz, a kertből kellett lopni. Az udvart ja kerttől egy em­bermagasságú, feketére festett léc­kerítés választotta el, s a lécek kö­zül némelyik kiforgatható volt a he­lyéről. Vagy azzá tétetett általunk. De én a kerítésen is át tudtam mász­ni. Ennél jobb és egészségesebb ka­landot ma se kívánok se magamnak, se másnak. Hogy a kertbe miért csak titkon lopakodhattunk be, azt igazá­ból máig sem értem. Hiszen azt a rengeteg gyümölcsöt csak egyszer­egyszer szedték le a háziúrék, s min­dig adtak belőle az udvar gyerekei­nek is. De gyümölcsfa nemcsak a kertben volt, volt az udvaron is. Két birsalma elöl, mindjárt az utca fron­ton, aztán egy meggyfa, végül egy diófa. Paradicsomi gazdagság, egész­ség! A diófáról ugrálni is lehetett, mert alatta porhanyós, könnyű, ho­mokos föld volt, a meggyfáról már nem volt ajánlatos, mert ott ke­ményre taposott, örökké árnyékban álló, kiszáradhatatlan nedves föld volt, égette a (meztelen) talpunkat, ha mégis megkockáztattuk a leug- rást. Viszont mindkét fa tetejében jól fújt a szél. A diófa magasabb volt, mint a meggy, de a meggyfáról beláthattunk a szomszédok lakásába. ló szomszédaink voltak, engem, legalábbis így éreztem, szerettek. A Vittich bácsi — az ő unokája volt a Tamás, a Tomi — egyszer elkezdett barkácsolni Tomi születésnapjára egy hatalmas, igazi vonatot. Hogy honnan szedte a hozzávalókat, az rejtély. A mozdony el is készült; a botrány akkor tört ki, mikor igazi keskeny nyomtávú bányasínekkel kezdett hazajárni az öreg ^ezermester. Akkor Vittich néni óriási patáliát rendezett. Tomi is, én is fölmász­tunk a meggyfára, ki-ki a maga „fészkébe”, mert mindkettőnknek megvolt a maga helye a meggyfán, s onnan hallgattuk a két áldott jó ember perlekedését. — H(át tolvaj maga, vagy mi a rossebb, hogy síneket hord haza? Börtönbe akar kerülni? — Maga ne féltsen engem. Ha megúsztam a szocdemséget, meg­úszom ezt a néhány ócskavasat is. Hogy a börtön mi lehet — úgy igazából —, azt ott fönn, a meggyfa szellős szabadságában nem tudtam Tominak elmagyarázni. Tomi négy­éves volt. s én se voltam még isko­lás. De hogy a szocdemség micsoda volt, s hogyan függött össze a haza­hordott vonatsínekkel, azt húsz-har­minc év múlva — talán mostanában — kezdem megérteni. — Szóval ezért lett maga kom­munista? — támadott egyre erőseb­ben Tomi nagymamája. — Magának sose jön már meg az esze, azt tu­dom. de legalább engem ne rángas­son bele semmibe. — Ezt már a ve­randán beszélgették, közvetlenül alattunk. — Hol van Tomi? Arra ügyelne inkább! Meglátja, még baja esik, ha örökké azzal a csavargóval mászkál! Ez c csavargó csak én lehettem, senki más. A szó, a kifejezés nem sértett. Apám, ha csak tehette,, sok­szor mondta vasárnap délelőttönként: „Gyere, menjünk csavarogni!” Anyám meg morgott, dühösen pör­gött. „Már megint csavarogni! Én meg takarítsak, ebédet főzzek, mos­sak, vasaljak!” Aztán anyám min­dig megenyhült, kérdezte, hogy hány­ra jövünk haza, az ebéd miatt. „Ebédre itthon leszünk ...” mondta apám, diplomáciai érzékét csak cso­dálni tudtam. Ebéd akkor volt, ami­kor hazajöttünk a csavargásból. Volt, hogy a kiserdőbe mentünk, volt, hogy Kőbányára, volt, hogy Kert­városba az öcsköshöz, volt, hogy a Valériára, a Manciékhoz, Péter öcs- cse családjához, s volt hogy... egy nénihez. A néninek szép háza volt, és egy nagy lánya, a Rózsi. A néni­nek csipkés terítőjű asztalai voltak, képek a falon, disznók, nyulak az udvaron. Leginkább az udvaron, a nyulak előtt szerettem álldogálni. Apám és a néni a szobában marad­tak, lemezjátszóztak, a régi tűket apám cserélte újakra, egy zöld. cifra mintájú fémdobozból. Csoda-e, ha szerettem csavarogni? S aki szeret csavarogni, az ne sértődjön meg, ha azt mondják rá, hogy csavargó. Intettem, gesztikuláltam, hado­násztam, mutogattam Tominak, hogy maradjon csendben. Itt fönn a fán biztonságban voltunk, s a felnőttek­kel. Tomi nagyszüleivel bújócskázni nem is olyan rossz vicc. Vittich néni, ha megdühödött, fúriaként ment ne­ki az öregnek, elmondta mindennek, talán még hazaárulónak is. Vittich bácsi tűrt és hallgatott és összeesz- kábálta azt a mozdonyt, aminek még kéménye is volt, fütyülni is tudott, igaz, lábbal kellett hajtani, de egy gyereknek így is nagyon jól megfe­lelt. Próbáltuk hajtani a csupasz föl­dön, de vaskerekei belesüppedtek a kiskert áldott homokjába, elakadtak kőben, sárban, tégladarabban. Hiá­ba, no, kellettek azok a sínek, a mozdony csak sínen tud járni, ezt láthattuk mi is, mert láttunk jó né­hány igazi vonatot. — Ezek a sínek már nem kellettek senkinek. Az őr is tud róla a tele­pen. — Tud, mert adott egy húszast neki, hogy hallgasson! És ha a kom­munisták elkezdik keresni ezt a sínt, akkor az a részeges őr megijed, és megmondja, hogy Vittich úr vitte el őket, az az áldott szívű nagypapa, az a keszeg kommunista. És akkor idejön a rendőrség, és elviszi magát, lehet maga akármekkora kommunis­ta, és elviszi a mozdonyt meg a sí­neket, talán még Tomikát is, és ak­kor mit mondjak az apjának, a fiamnak? Hogy maga egy vén agya- lágyult, nyugdíjba parancsolt ezer­mester? — Nem lesz semmi baj, ne fél­jen .., — Nem lesz, de nem ám, mert azo­kat a rozsdás vackokat estére elta­karítja innen, vagy olyat teszek, hogy magam is megbánom! Tomika sírva fakadt a fán. Hiába pusmogtam neki csöndesen, hogy ne bőgjön, hogy elhallgasson, Tomika keservesen sírt. Vittich néni fölpat­tant, Tomika alá állt, fölkiabált: „Jöttök le azonnal? Meglátja á házi­néni, aztán elzavar minket innen”. Tomika lekászálódott ügyesen, az al­só ágról nagymamája emelte le, ne­kem ugranom kellett. Mezétlábra. Csípett a hideg, kemény föld. Apám és anyám dolgozott, egyedül csel­lengtem otthon. Tomika a nagyma­mája ölében is sírt, nem bírta abba­hagyni. Nagyapja vigasztalta. — Ne félj, Tomika, nem lesz sem­mi baj. Majd kapsz születésnapodra valami mást. Egy favonatot. — De nekem a vasmozdony kell! — No jó. Az öreg Vittich bácsi a néhány méteres síndarabokat párhuzamosan egymás után illesztette, tengelytá­volságra nyitva egymástól, párban, rárakta a mozdonyt. Tomika fölült a mozdonyra, a nagyapja hátulról segített a lusta mozdonynak. Tomika boldogan fü­tyült, haladt vagy két-három métert, aztán elfogyott a sín. A mozdony megállt, zökkent is egy csöppet. Ott álltam, egészen kö­zel. Jól láthattam, hogy ehhez a moz­donyhoz nekem semmi közöm, s az én apám ilyet nem tud építeni, ne­kem ilyen mozdonyom már sohasem lesz, a torkomat sírás fojtogatta, és arra gondoltam, hogy mennyivel jobbak a futóversenyek, azokat én rendezem, és Tomikának hiába adok előnyt, mégis mindig én győzök, mert csak annyi előnyt kap, ameny- nyit, igaz, erőm végső megfeszítésé­vel, de még éppen behozhatok, én Tomikát mindig le fogom győzni, hiába volt magasugró az apukája, én is megtanulok magasba ugrani, tá­volba már tudok, magasba se lehet sokkal nehezebb, csak spárga kell hozzá, semmi más, és abban még előnyt se lehet adni, mert valaki vagy átugrik valamit vagy sem, spárga van otthon, nekem nem kell a Tomika, menjen a mozdonnyal ahová akar, magasba egyedül is le­het ugrani, egészen egyedül, egészen magasra, és előny se kell... Másnapra az öreg szétszerelte a mozdonyt, a síneket eltakarította, az udvart fölseperte, úgy, hogy hális- tennek nem jött a rendőrség. Mi történt még? Tavasz lett, virágoztak a kertben a fák, a meggyfák elhullott szirmai miatt gyakrabban kellett az udvart fölseperni. Apámtól kaptam egy iga­zi, több vagonból és mozdonyból álló favonatot, két hónapig túlórá­zott érte. Mi történt még? Nem emlékszem. az early morning tea-t hátrahagyva pillantást sem vetve a terített asztalra egy szemhéjrebbenést sem áldozva a hattyúnyakú porcclánkiöntőre és feledve azonnal és sürgősen és örökre az arany csíkot a viaszfehér csészeszéleken és hangot sem ejtve a súlyos rézklllncs bicsaklására a márványóra kongatására egyhuzamban és hangtalan visszarohanva az útnélküli kátyús hegyekbe a szorongó szurdokokba a kőkúszó csalitokba egyetlen másodperc alatt mást választani lappangó tanyamélyeket csermelyes barlangokat összedőlt kémények alatt surranó romokat vissza egyetlen másodperc alatt a végső rettegésbe gyökerek indák neszező vadak közé földalatti néma cseppkőtermekbe úttalan csonttemető vájatokba sónyalogató konzervfosztogató fázó emberhalomba vissza fénynélküli rejtező időkbe vissza értelem nélküli ember-világ temetőbe Mátyás István-­Helyesbítést kérek A sorsolási bizottság vezetőjének hangja ismét végiggurult a ter­men: — Végül felkérem Unterhaltsam. Arankát az ötödik nyerőszám kihú­zására. A csinos kis Lia, a személyzeti osztály titkárnője, aki olvadozott a boldogságtól, hogy éppen őt kérték fel e nagyszerű féladatra a vállalat­nál tartott országos lottósorsoláson, megforgatta a kereket. Egyszer, két­szer, háromszor. Unterhaltsam Aran­ka, mint aki még nem ébredt fel egészen egy szép álomból, ringatózva, félig lehunyt szemmel, üdvözülteket idéző mosollyal közeledett a sorso­lási kerékhez. Fura,, jelentéktelen kis alak volt ez az Aranka. Sovány, csontos, mint egy háborús ló, seszínű hajjal, elöl, középen két kiálló foggal, amelyeket a tenyerével mindig eltakart, ami­kor nevetett. „A réparágó Aranka” — így nevezték a háta mögött a vál­lalatnál, ahol a női öltöző takarító­nőjének tisztjét töltötte be. Valóban volt az arcában valami nyúlszerfl. Azok közé az emberek közé tartozott, akikkel soha nem történik semmi. Felkelt, bement a vállalathoz, taka­rított, hazament albérleti szobájába. Néha moziba, egyedül. Harminckét éves volt. Még szűz. Az örök bol­dogságról álmodott. Filmsztárokba volt szerelmes. Jobb napjai akkor voltak, ha nem parizert vacsorázott. S most 6, Unterhaltsam Aranka, tizenöt éve megbízható, becsü­letes takarítónő (másképp nem is bízták volna rá az öltözőt), közele­dett a sorsolási kerékhez. A televízió kamerái rászegezték üvegszemüket, a rádiósok remegő kézzel tartott (már fáradtak voltak) mikrofonjai lépéseinek neszét is közvetítették a magnószalagokhoz. Igen, kétségtele­nül ez volt a nagy pillanat, amelyért érdemes volt harminckét évet leélni. Az egész ország őrá figyel, őrá, Un­terhaltsam Arankára! Az ő kezének mozdulatától függ talán, hogy mil­liomos lesz-e valaki, aki az eddigi négy számot már eltalálta. Aranka megállt a keréknél. Této­va kézmozdulattal simított egyet a haján. Lia, a titkárnő, díjnyertesnek ‘ beillő kebleit előre tolva és folyton vigyorogva a kerékre hajolt, s fel­pattintotta kis zárat annak oldalán. Ajtócska nyílt, a nyíláson benyúlt Aranka csontos keze s egy darabig tétován bolyongott a golyóhalmaz­ban. Aztán kiemelt egyet Kezdte szétcsavarni. „Krk-krk-krk” — hall­hatták a csikorgó hangot szerte az országban a rádióhallgatók és a te­levízió nézői. Rápillantott a fekete számra s fennhangon bejelentettel — Kilencvenhat. Négy perc múlva elült a nevetés. A sorsolás vezetője, a méregtől vö­rösen, ezt kiáltotta: — Helyesbítést kérek! Aranka ott állt, lehunyt szemmel, kezében a két kis félgömbbel, kül­detése beteljesedésének tudatában, és se nem látott, se nem hallott, 0 most valakinek, valahol talán széppé tet­te az egész hátralevő életét. Ezzel az ötödik számmal. A sorsolás veze­tője kissé elfulladva a dühtől, d« azért érthetően megismétel»* — Helyesbítést kérek! Aranka ekkor eszmélt. Fülében visszacsengett a saját hangja: „Ki­lencvenhat." Ez a pillanat az ember életében, amikor szeretne láthatat­lanná válni. Azt sem tudta, mit kezdjen magával. Még jó, hogy nem ejtette le a golyó két félgömbjét. Lángoló arccal helyesbített. — Hatvankilenc. A sorsolás befejeződött, összete­kerték a kábeleket, a terem kiürült; tévések, rádiósok elvonultak. Aran­ka, ha átment az udvaron, megjelent az ebédlőben, még hetek múlva is vigyorgó arcokat látott maga körüL Nem volt ezeken az arcokon szem, orr, száj, csak egy nagyalakú szám: 96. Menekült az öltözőbe, dühös moz­dulatokkal söpört, törölgetett. Egyik nap mintha a falon is megjelent vol­na előtte a szám, hatalmas méretben, elmosódó kontúrokkal: 96. Másnap belázasodott. Otthon kel­lett maradnia. Az orvos idegkime­rültséget állapított meg. Hónapokig kezelték, majd másfél év múlva le­százalékolták. Alkalmatlanná vált mindenféle tevékenységre. Csak ült, nézett maga elé, időnként motyogott valamit. Várt, csak várt. Az öreg­asszony a házból, aki naponta enni­valót vitt neki, egyszer megkérdezte: „Mit motyog, kedveském?!” U nterhaltsam Aranka kiegyene­sedett a székben, s visszahúzta lábára a lecsúszni készülő plédet: — Nem mehetek el itthonról. Saj­nos nem. Pedig sok dolgom lenne. De itthon kell lennem, ha jönnek. Nem tudom mikor, de jönnek. És akkor velük kell mennem. Igen. Csak én vehetem ki a kerékből azt a golyót. Igen, csak én. Amelyiken a hatvan­kilences van.

Next

/
Oldalképek
Tartalom