Pest Megyei Hírlap, 1982. június (26. évfolyam, 126-151. szám)
1982-06-19 / 142. szám
1982. JÜN1US 19., SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 9 Thiery Árpád-Négykezes A kisfiút reggel bezárták a lakásba. A büntetést még előző este kiszabták rá, de nem hitte el, mivel még soha nem zárták rá az ajtót. Álmában meg is feledkezett a büntetésről. Reggel azonban nagy csöndre ébredt. Még aludt, amikor az anyja meg az apja elmentek otthonról. Lassan ocsúdott fel, s kezdett emlékezni az apja méltatlankodó, vörös arcára, de utólag is úgy látszott: ő se veszi komolyan a büntetést, a szigorú szavakat valamiféle színpadiasság mögé rejtette, és a kisfiú ilyenkor nem félt tőle. — Holnap szobafogságban töltőd a napot — ráncolta a homlokát. A kisfiú cinkosan elvigyorodott. — Győző! — utasította rendre az apja. A kisfiú felült az ágyban, kissé még kábult volt a mély alvástól. — Győző, Győző... — utánozta az apja hangját. Mérgesen visszadobta magát az ágyra, fejét a párnába fúrta. Nem volt kibékülve a nevével. Ügy gondolta, hülyeség egy tízéves fiút Győzőnek nevezni, esetleg majd felnőtt korában, de akkor sem illik mindenkire. — Anya ötlete volt ez a hülye név, meg a bezárás is — gondolta haragosan. Maga előtt látta az anyját: kissé görbe lábait keresztbe vetve ül a játszótéri pádon, a könnyű, virág- mintás ruha alatt feszülnek a fiatalos formák, a nagyobb fiúk nem is hagyják megjegyzés nélkül. Kezében a Bovaryné. Távolabbról nézve olyan az anyja, mint egy festmény, de amikor magas fekvésű, fenyegető hangján élesen rákiált Győzőre, ez a szép, néma illúzió azonnal szertefoszlik. — Hogy te mit akarsz, az engem nem érdekel! Most pedig hazamegyünk, ha nem akarod, hogy megmondjalak az apádnak. Mert amit majd tőle kapsz!.,. Győző az anyjára sandít. Képzeletében megjelenik az apja: dühösen hajol fölé. a kezét ütésre emeli, borgőzös leheletét is magán érzi. Lassan elhatalmasodik rajta a félelem, amiből még a legmeghittebb pillanatokra is jutott. Most is épp oly éber, mint amikor azt figyeli: mikor szűkül össze az apja szeme, mert ez a kezdődő harag biztos jele. Győző megsajnálta magát. — Mit fenyegetőzöl mindig? — kiáltja sírós hangon. Az anyja ütésre emeli a kezét. — Hogy beszélsz velem? — Csak azt mondtam, amit gondolok! És egyszer úgyis elszökök, és itthagylak benneteket! És soha többet nem jövök vissza! — Aztán hová mennél, te kis szerencsétlen? ... A kisfiú hanyattfordult az ágyon, a plafont bámulta. Nem volt kedve fölkelni. — Ha börtön, akkor börtön ... — gondolta durcásan. A nap áttűzött a sárga lakótelepi függönyön. A kemény fény mégjobban ingerelte. Kilenc óra felé, amikor már nagyon éhes volt, mégis fölkelt, kiment a konyhába. A reggeli elkészítve várta az asztalon. Evés után megmosakodott, felöltözött, elrángatta a napfény elől a függönyöket, beágyazott. Amikor végzett, megállt a szoba közepén. — Mi a fenét fogok csinálni egész nap egyedül?— morfondírozott. Szobáról szobára járt, mérgében belerugdosott a bútorokba, az erkélyajtó mellett a körmével belekapott a tapéta szélébe, és hasított rajta egyet. Legszívesebben mindent összetört volna, ami a keze ügyébe került, de tudta, hogy nevetségesen gyönge ehhez. Tehetetlen dühében sírva fakadt. Előszedte kedves könyveit, de elég volt a bezárt ajtóra gondolnia: ismét heves düh fogta el. A könyveket a sarokba dobálta. Az egyik megsérült, levált a borítója. Győző megijedt. Gyorsan ragasztót keresett, próbálta megjavítani a könyvet, de csak ösz- szemaszatolta. Mérgében megint sírva fakadt. Lent a játszótér tele volt gyerekekkel. Az ordítozásuk felhallatszott hozzá, egyik-másik barátját a hangjáról felismerte. Egész eddig erős akarattal távol tartotta magát az ablaktól, hogy senki meg ne tudja, légióként a barátai, a vele esett szégyent. Egyik pillanatról a másikra azonban elfogyott az ereje, odament az ablakhoz és lepillantott. Mielőtt visszahúzta a fejét, észrevette, hogy egész közel az ablakhoz a fal mellett egy vasrúd vezet föl a tetőig. Elcsodálkozott, mintha csak most fedezte volna fel. Behúzódott a szoba mélyére, bedugta a fülét, hogy ne hallja a barátai ordítozását, de hasztalan, mert oly erős vonzása támadt az ablaknak, hogy nem bírt magával. — Csak kinézek — engedett, s valóban csak lepillantott, de egy percig se bírta ki, már megint az ablaknál volt, és a játszótérre bámult. Időnként a vas- rúdra pillantott: — A másik szobában az erkélyről könnyen elérhetném — gondolta. Átment az erkélyes szobába, odasandított a vasrúdra, mely karnyújtásnyira se volt tőle. Megborzongott. Ügy találta, elég távol van a faltól ahhoz, hogy mászni lehessen rajta. — Félek — ismerte be bánatosan. Lebámult a játszótérre, majd megint a vasrudat vette szemügyre. — Azért annyira nem lehet nehéz — biztatta magát. Belekapaszkodott az erkély vasrácsába, és átmászott a korláton. Megmarkolta a vasrudat, amely a nap melegétől átmelegedett. A rögzítővasra lépett, aztán a másik kezével is elkapta a vasrudat. Mászni kezdett fölfelé a tetőre. — Odanézzetek, a Győző! — üvöltötte lent egy rémült hang. A kisfiú anélkül, hogy lenézett volna, megállapította: Ez a Polónyi volt... — Le fog esni! — sikoltotta egy nő. — Győző! Győző! Győző! — kiáltották lent a fiúk kórusban. A kisfiú felhúzódzkodott a tetőre, átmászott a védőkorláton, hogy mielőbb biztonságban érezze magát. Letérdelt, kinézett a korlát mögül. A gyerekek a mutatvány végeztével zajongva rajzottak szét, a néhány felnőtt is napirendre tért a váratlan esemény fölött. Győző a győzelem biztos tudatában lépett a lépcsőházba nyíló vasajtóhoz, de zárva volt. Még egyszer lenyomta a kilincset. Csalódottan, sőt szemrehányással pillantott a zárt vasajtóra. Meleg volt, a kavicsszemek között olvadozott a kátrány. A kisfiú a liftakna árnyékába húzódott. Hátát a falnak támasztotta, lehunyta a szemét. Élvezte a szabadságot. — Nem volt ez olyan nehéz — gondolta fölényesen, mit sem törődve többé a ragasztóval összekent könyvvel és a beszakított tapétával. Később megéhezett. Feltápászkodott, odament a korláthoz. Átnyúlt, megfogta a vasrudat, de gyorsan el is engedte. — Piszok meleg — állapította meg. Csüggedten nézett körül. Először jutott eszébe, hogy ml lesz, ha nem tud visszamenni a lakásba. — Legfeljebb megvernek — rántotta meg a vállát, de abban a pillanatban belehasítottak az anyja fenyegető szavai: — Még egy, és mész a javítóintézetbe!... A kisfiú megborzongott. Úgy tűnt neki: varázsütésre némult el az alatta elterülő világ, olyan volt, mint egy kiszáradt tengerfenék. A fülledt hőségtől mindenki az árnyékba igyekezett, a játékok elárvultán tüze- sedtek az égő napon. És ebből a különös, kilátástalan és forró csendből. mint apró madarak szárnyver- desései rebbentek föl a második emelet háromból Mozart négykezesének, az f-moll fantáziának az akkordjai. Győző föleszmélt: — Már megint a karmester klimpírozik a fiával! — utánozta az apja becsmérlő hangját. Lepillantott a tetőről, s úgy tetszett: távolabb van a földtől, mint valaha. — Hogy a csudába fogok lemenni? — tépelődött. — Nem olyan sok ez — biztatta magát. — De mi lesz, ha nem sikerül? — riadt meg. — Fölfelé nehezebb volt — reménykedett. Megmarkolta a vasrudat, átmászott a korláton. Letérdelt, majd óvatosan leereszkedett. A vasrudat a térdei közé szorította, centiről centire mászott lefelé. A kezét egyre jobban égette a vas, a fejét kíméletlenül bombázták a napsugarak. Nem is tudta, van-e még ereje, amikor leérkezett a rögzítővashoz. Rá akart lépni, de lecsúszott a lába. — Segítség — suttogta rémülten. Kiabálni akart, de hang nem jött ki a torkán. Meddig tartott ez a szörnyű lebegés, nem fogta fel. Kalimpáló lába újra megtalálta a rögzítővasat. Légtornászokat megszégyenítő, naiv nyugalom szállta meg, és hatalmas, de maradék erejével markolva a vasrácsot, átmászott a lakásuk erkélyére. A zajra az apja ugrott ki a szobából. Falfehéren meredt a most már minden ízében reszkető Győzőre. A remény, vagy inkább az áltatás, hogy a felesége a saját lelkifurdalásától hajtva már korábban hazaszaladt, és kieresztette a lakásból Győzőt — szertefoszlott. Még nem fogta fel, csak sejtette, hogy ml történt. — Megőrültél? — üvöltötte. — Bezártatok. — Mert rossz voltál! A kisfiú a lába elé szögezte a tekintetét. — Engem nem lehet bezárni. — Mindenkit be kell zárni, aki rosszul viselkedik — torkolta le az apa ellentmondást nem tűrő hangon. — Te mindig csak azt nézed, hogy én mit csinálok. — Mit nézzek ezen kívül? A kisfiú nem válaszolt, öklével a szemét törölgette. Megnézte a tenyerét, amiről alaposan lehorzsolódott a bőr. Az apja tanácstalan volt. Az ijedtségtől felocsúdva nem tudta eldönteni, hogy az ölébe kapja-e a fiát, vagy pedig szigorú képet vágva állítsa helyre köztük a szokásos viszonyt. — Mit nézzek ezen kívül? A kisfiú felsírt, fokról fokra mind hevesebben hajszolva bele magát a keserves zokogásba. Hatalmasakat hüppögött, a melle vadul hullámzott. — Mert igen! Mi még sose klim- píroztunk, ugye!? — bömbölte, vádlón mutatva előre görbült ujjóval, mint aki jóvátehetetlen igazságtalanságra döbbent rá. Mester AttilaGondolatok a tégláról Ülök egy hivatalban, ahová behívtak (sőt behívattak). A levélből, amit szorongva bontogattam, végül is kiderült, hogy semmiféle főbenjáró bűnt nem követtem el, s nem hágtam át semmilyen szabályt. Mégis meg kell jelennem (óra, perc), mert a tanácsomat akarják „kikérni” bizonyos szakmai ügyben, illetve kamatoztatni óhajtanák, amit az évek folyamán különböző alsó-, közép- és felsőfokú oktatás formájában az állam „belém invesztált”. (Csinos kis összeg, tudom, fölemlegetése pedig szerfölött praktikus. Főnökeim főleg ingatag érveket szoktak megtámogatni ilyen módon.) Ülök tehát a hivatalban — melynek packázásait Hamlet-korom óta ismerem —, s várom, hogy kamatozhassak. A hivatalnokok fésülik egymást, cipőt próbálnak, esznek, természetesen dolgoznak is. Közlik velem például, hogy aki hivatott, momentán nincs bent. Valami dolga akadt. Nekem nincs egyéb dolgom, tehát várok. Ülök és kibámulok a nyitott ablakon. A hivatal udvarán valamit bontanak. Fiatal ember kezében kőműveskalapács, kopott pufajkán térdel, és téglát pucol. Előtte régi, nagy méretű téglák, egyiken-másikon látni készítőjének bepréselt, ovális bélyegét, háta mögött halomba gyűlnek a gondosan megtisztított fél, negyed és háromnegyed darabok. Mert a kőműves, miután pontosan célzott kalapácsütésekkel leveri a szép, egészséges téglákról a rákövesedett maltert, nagy ívben a háta mögé dobja, hogy csak úgy puffan. S természetesen törik is. Mióta itt ülök, még mindegyik eltört. Pedig jóízűen dolgozik a mester, takarékos mozdulatokkal. Kopp-kopp. Énekelni lehetne hozzá. S aztán puff, hátra. Micsoda önpusztítás. Gogol kéziratait látom lángolni, s a meghasonlott Van Gogh vásznait hasadozni. Mert ez az ember alkot. Ilyen míves mozdulatokkal csak alkotni lehet. Térden dajkálja a téglát, kabátujjával törli, épp csak hogy rá nem lehel, s azután... Nem, ezt nem lehet nézni. Elfordulok az ablaktól. Akit várok (óra, perc), nem jön. Aki behívatott, mert bizonyára szüksége van a véleményemre, elfelejtette, hogy élek. Lehet, hogy nem is fontos a fai, mely ezekből a téglákból épülne majd? S az ügy sem, amelyhez én lennék most a tégla? Krémer József verseiAlkony A marcona szélen hintázva mind lejjebb szállt, ráült a sásra vízbe lógatta lábát élvezte csábos hullámát palástját pajkosan magára lopta közben nem kavart iszapot — partról lesve láttam csak vörös fejét mosva a napot — s mikor a csillagok bíbor-fénye szétfröccsent a vízen, a tóba oldva ijedten törtek aranyló sugarai — s lassan merült, fuldokolva Fohász Vétek hebegni, dadogni bután — a szent fogalmat a szó nem fedi, idegen szavak tolulnak elő — s a lényemet tébolyba kergeti... Ha mégis kinyögnék valamit arról, hogy földi cnem mint szeret — magam pokolra szánva sóhajtom: » Óh, tercmíőm, némítsd meg nyelvemet! Rózsa Eridre-Míg a vaskályha parazsa kihűl Késő éjszaka. Váróterem csöndje. Ősz férfi horkol. Gyökérből kifordult odvas törzse a rácsfogsorű, orv pult árnyában nyugszik. Foszló posztumusz lomb; kék cigarettafüst bóklász fölötte. Mellette kérges, mohos öreg néne feszeng, bóbiskol, neszez földre nézve: lába tövén két batyu-gomba kuksol. Anyja ölén egy hánykolódó kislány holdas tükrű tavat szunnyad magából, mely széttörik, álmát kettéhasítván. S légyszenny-tejutas mennyezet... fénybuborékja esdeklőn világol: szeretne csillag lenni, égre szállna. A lámpa Látkép a tengerről Durkó Gábor tusrajza
