Pest Megyei Hírlap, 1982. május (26. évfolyam, 101-125. szám)
1982-05-27 / 122. szám
4 ZZ?™ » xr/limw 1982. MÁJUS 21., CSÜTÖRTÖK Teli polcok között Érdemes ide ellátogatni... Nemcsak formális a kapcsolat Hogy minden út az olvasóvá váláshoz .vezet, az ma még vágyálomnak is erős túlzás. Hogy sokféle úton juthatunk el a könyvek birodalmába, az viszont igaz. Megannyi módja van egy könyvtár „becserké- szésének és feltérképezésének” is. Néhányat mindjárt ki is próbálhatunk. Érdeklődőén — Bocsánat, mit olvas? — Tessék. Világ Ifjúságát, Családi Lapot. Magyar Ifjúságot. — Gyakran jár ebbe a könyvtárba? — 1970-ben költöztünk idea közeibe, azóta rendszeresen. — Itt dolgozik, a Csepel Autógyárban ? — Igen, esztergályos a szakmám. A tizenkét év alatt csak addig voltam távol, amíg a katonaidőmet töltöttem. — Könyveket is szokott kölcsönözni? — Persze. Jókaitól a mai magyar írókig, a külföldieket is beleértve, szinte mindenfélét. Havonta két-három könyv elolvasására jut időm. akkor aztán jövök és cserélek. Most is visszahoztam egy adagot, csak egy jógakönyv maradt nálam. Amióta felépítettem a házam, többet tudok olvasni. — Segítenek a könyvtár alkalmazottai választani? — Készséggel. Együtt böngésszük. keressük, mi tetszene. — Megmondaná a nevét? — Csernyi Bélának hívnak. — Köszönöm, további kellemes lapozgatást! ■-----------------------------------—---------T~ Is merkedve Miszori Sándorné, a Csepel Aütógyár szakszervezeti könyvtárának vezetője kuckójába invitál. Innen is csaknem kiszorítják a könyvek, épphogy megtűrik á kis íróasztalt néhány székkel. — Ne vegye frázisnak: ez a második otthonom — mutat körül a szőke, mosolygós szemű asszony. — Csaknem kilenc órát töltök el itt naponta, tizenöt éve kerültem ide. és 1975 óta vagyok vezető. Ha hiszi. ha nem, még a katalogizálást is örömmel csinálom. Nemrégigen leltároztunk: három nap alatt kész voltunk vele. Az idén új szabványok szerint kell besorolni a könyveket. Sok a vita. a panasz emiatt. Én csinálom. Szívesen. A kolléganőim sem csak ülnek és olvasnak, ahogy sokan elképzelik. Pedig öt helyett hárman vagyunk mindössze. — A gyári művelődési ház több mint húsz éve áll itt. akkor költözött helybe a könyvtár is. Az üzemrészekben hét kihelyezett fiókunk működik, a járműgyárban még kis kézikönyvtár is. Évente hét- nyolcszáz toborzólapot küldünk szét a műhelyekbe. s jönnek is sorra beiratkozni. Nemcsak formális a kapcsolatunk a szocialista brigádokkal. Tudom, kiknek kell szólni, ha író—olvasó találkozót vagy más programot szervezünk. Akik a meghívott szerző munkáit a közelmúltban olvasták, külön meghívót is kapnak ilyenkor. Ha érdekes, új könyveink érkeznek, műszakváltáskor bemondatjuk a hangos híradóban. Ha előadót hívunk meg. magunk állítunk össze plakátot kivágott színészképekből. Adatszerűén A gyári könyvtárban mintegy ötvenezer kötetről van katalóguscédula. A havonta megvásárolt újságok, folyóiratok száma az idén csökkent, most körülbelül százhúszféle olvasható. A korosztály és téma szerint összeállított gyerekkönyvtárban nyolcezer kiadvány közül válogathatnak a kicsinyek és szüleik. A szépirodalmat huszonkétezer, az ismeretterjesztést húszezer kötet képviseli. Jelenleg csaknem 4300 beiratkozott olvasója van a könyvtárnak, s ez mintegy kétharmada a Csepel Autógyár dolgozói létszámának. A kölcsönzés aránya: szépirodalom 52, ismeretterjesztő művek 29, gyermekkönyvek 19 százalék. Az ötezer kötetes kézikönyvtárral rendelkező gyűjtemény 1961 óta területi jelleggel is működik. Büszkélkedve — Nemcsak az olvasók tanúsíthatják, hanem az írók is: érdemes ide ellátogatni — mondja büszkén Miszoriné. — Már a gyári óvodába járó kicsinyeket igyekszünk megnyerni a könyveknek, az irodalomnak. A Móra kiadóval közösen rendeztünk számukra egy Kormos István emlékműsort Aszódi Éva közreműködésével; óriási volt a sikere, a következő korosztálynak ugyancsak be kellett mutatni. — Kapcsolatban vagyunk a környékbeli iskolákkal is — folytatja a könyvtár vezetője. — Ünnepségeikhez helyet és irodalmi anyagot adunk, ők pedig fellépnek a dolgozóknak rendezett megemlékezéseken. Mennyire élvezték amikor a Lúdas Matyi rajzfilm bemutatójára meghívtuk Dargay Attilát, a rendezőt, s aztán együtt rajzolták vele a mese figuráit! — Nem minden író szereti a könyvtári találkozókat az olvasókkal. Moldova György például jó néhány csúfolkodó anekdotát írt már erről a témáról. Mégis jól érezte magát köztünk. A legnagyobb sikere talán Tornai Józsefnek volt, aki egykor itt dolgozott az Autógyárban; persze, hogy azonnal közvetlen kapcsolatot tudott teremteni olvasóival, volt munkatársaival. A következő vendégünk Kertész Ákos lesz, a könyvhétre várjuk őt ide. Nemcsak mi, könyvtárosok! Riportszerűen Pöttöm kislány nyit be a terembe, keze teli könyvekkel; szinte azok hozzák őt. (Furcsa ez, ágyban fekve fölerősödnek a hangok. Két napig haragszom rájuk, két nap múltán beléjük kapaszkodom. Már várom, hogy elnyomják a betegség csöndjét: a szívnek a fülben visszhangzó dobbaná- * sát. Az a másik dobbanás, a labdáé. A ház előtt láb- tengóznak a srácok. Ajtó csapódik, valaki a fejem fölött hazaérkezett. Kinyúlok a paplan alól a rádióért, a könyvért, s megcsön- desül fülemben a dobogás. A Hangok visszanyúlnak hozzám.) TEHETSÉG A Színész hangja, pajkosan játékos. Nem is daykamargi- tos, egyenesen borsnénis: a kérdésre napi huszonöt cigarettát füllent. „Ugye, most hazudtál?” — mondja a fölnőtt kérdező. „Hazudtam” — süti le a hangját a Színész-gyermek, s mintha látnám: a csipketerítő rojtjával babrál. Aztán, hogy mentse rosszaságát, két tévéjéről mesél. „Tudod, a focit nagyon szeretem.” — Még mit szeretsz? „A tehetséget.” — Lehet haragudni a tehetségre? „Haragudni? Azt nem. Vagy ha igen, hát legföljebb húsz percet” — mondja Bors néni. S látom a füstkarikákon át: mosolyog. Alig éri fel a pultot, de azért oda tudja tornászni a csomagot. Kocsis Margit ugyan még szakképzetlen könyvtáros, de azért kedves, őszinte mosoly- lyal nyúl azonnal a megfelelő katalóguscédulához, s megkérdezi, segítsen-e választani a kis olvasónak. A csöppség azonban olyan határozottan indul el a polcokhoz, mint aki hetente jár ide. Az egyik asztalsomál kényelmes fotelben egy fiatalember folyóiratokat lapozgat. — Ritkán járok ide, megmondom őszintén, néha any- nyit kések egy-egy könyv visz- szahozatalával, hogy magam is szégyellem. Most különben is kevés az időm, tanulok a munka mellett. A BKV-nál vagyok lakatos, és a dolgozók gimnáziuma második osztályába járok. Pesten van a munkahelyem, itt a lakásom. — Milyen könyveket olvas szívesen? — A cselekményes, érthetően elmesélt történeteket szeretem. Mai írókat szinte nem is olvasok, inkább csak szovjeteket meg Jókait. Például Solohov műve az Emberi sors a kedvencem. — Látom, most képeslapokat nézeget. . — Igen. itt csendben el lehet tölteni az időt az ifjúsági lapokkal, aztán átolvasom a Deltát, az Autó-Motort... A szakmám miatt érdekel: tanulok is belőle, mégis kikapcsolódás a munka és az iskola után. Összegezve Ez a fiatalember — név szerint Kása Tibor — nem a Csepel Autógyár dolgozója. Egy pályázat, néhány valóban jó könyv, a kulturált, csendes környezet, saját szakmai érdeklődése és igényessége hozta el őt ide a könyvtárba közeli lakásáról. Láttunk olyan vendéget is, aki matematikai feladatokon dolgozott itt az egyik pádon. Benézett egy anyuka, aki gimnazista fia szabadon választható irodalmi tételéhez kért szakkönyvet; Pomogáts Béla és Földes Anna regényelemzéseit ajánlották neki. Sokféle út vezethet a könyvtárakba, a betűk birodalmába. Akármelyiken is indul el az ember — érdemes végigmennie rajta. Hangok GYŐZELEM Gyógyító betegség-ajándék: Székely Éva könyvének lopva szerzett második kiadása. Aki hozza, tizenhét éves, ahogy ke- zét-lábát, szavait is hányaveti módon úgy dobálja. „Milyen?” — kérdezem. — Bravó— mondja ő, és tudom: ennél felsőbb fok számára elképzelhetetlen. „Hallom, bőgtél rajta” — firtatom tovább. — Az túlzás. Fizika óra alatt legföljebb szipoghattam. Többet aztán ki se húzhatnék belőle. Később, mintegy mellékesen jegyzi meg csupán: Mit ki nem bír az ember!? így mondja „mit ki nem bír”, meg „az ember”. Most kezdem érezni az emlékező nagyságát: megszépíti a belőlünk jövő szavakat. SEGÍTSÉG Megrótt az irodalmi hetilap. Vagyishát nem engem, hanem lapomat. S nem is lapom szolgáltatását, hanem a sajtó segítség-adó igyekezetének hamis voltát. Ügy igaz, az lenne a szép világ, ha az ügyintézés menetében ránk. újságírókra nem is lenne szükség. S hogy időnként nincs is, a neves teÖtvenharmadszor Könyvszínpad Tegnap a Vörösmarty téri kultúrpalotában sajtótájékoztatón mutatták be az ötven- harmadik Ünnepi könyvhétre tizenhárom kiadótól megjelenő 112 kiadványt. Rapcsányi László, a Magyar Rádió népszerű riportere ajánlotta a kortárs hazai és fülföldi irodalom új produktumait, illetve méltatta a régi értékeket újból felfedező könyvkiadás érdemeit. Egyben kritikájának is hangot adott: szükséges-e ennyi címet a könyv ünnepére megjelentetni, nem lenne- szerencsésebb valóban a most született alkotások fórumává alakítani az évről évre visszatérő könyvszínpadot? Nézegetve az idei termést, minden érdeklődő találhat magának olvasnivalót. Az irodalom barátai tallózhatnak a kortárs próza és líra kötetei között. Az Európa Kiadó ezúttal bocsátotta útjára A világ- irodalom klasszikusai című új sorozatát, amelyben másfél évtized alatt kétszázötven kötetben kívánják közreadni a különböző nemzeti irodalmak legnagyobb értékeit. Nem panaszkodhatnak a művelődés- történet, a képzőművészet és a muzsika iránt érdeklődők sem. A Magyar Hírmondó sorozat unikuma A magyarok története című kötet. Ismét napvilágot láttak Kodály Zoltán írásai Visszatekintés címmel a Zeneműkiadónál. Pas- suth Krisztina Moholy-Nagy László művészetét mutatja be a Corvina kiadó reprezentatív albumában. Az itáliai reneszánsz a tárgya Vayer Lajos professzor könyvének, s a fiatal olvasók is hasznosan forgathatják a Sütő András ifjúkorát felelevenítő Gyermekkorom tükörképei című Móra- kiadványt. Mindezek természetesen csak villanások a hatalmas választékból. Az ünnepi könyvhét, amelynek a budapesti megnyitóját pénteken tartják a Vörösmarty téren, a vidékit pedig egy nappal később Salgótarjánban, megyénkben is számos érdekességet kínál. A Pest megyei megnyitó ünnepségére Dunavarsányban kerül sor, május 28-án, délután öt órai kezdettel a Petőfi művelődési házban. Fábián Zoltán író méltatja a könyv jelentőségét, majd Bánffy György előadóművész és a Renaissance- együttes műsorára kerül sor. Megyénk városaiban, községeiben számos író—olvasó találkozót szerveznek, ahol a dedikálások mellett bizonyára sok szó esik majd a kortárs magyar irodalom helyzetéről is. levízió-riporter magyarázza: gyakorta hiába minden igyekezet, nincs segítség. Mégis, oktat az idősb kolléga, nincs levél, ami választ ne kívánna. S mintha nyugtatni akarna, adósságait sorolja. Nekem jószerivel egyetlen adósságom van. „Reménykedve írok önnek” —, így a levél, kézzel írva, három oldalon át. Figyelmeztetésül tettem ki az asztalra: akárhogy fordulok, éppen rálátni. Elgondolom: a villany-ügy, mert azért íródott a levél, már megoldódott Aztán meg azt gondolom: talán mégsem. Talán éppen rám vár. S ettől egyszeriben sietős lesz a gyógyulás. VILÁG A Riporter hangját egyenesen várom. Hűtlenül fordítom el a tévé gombját, s csavarok egyet a rádióén. Pedig, most veszem csak észre!, úgy igazából nem is kedvelem az asztaliteniszt. Amit kedvelek, az a Hang, ami velem izgul (vigyázz, Pista, vigyázz!), érteni lelkesedik (hallják ezt a tapsot, kedves hallgatóim?), nekem szól (nagyon nagy mérkőzés). A hang, amelynek még humora is van. Ma, például, így kezdi tudósítását: kancsaloké a /Világ. S én bánom, hogy nem vagyok- kancsal. Major Árvácska Várkonyl Ferenc ■ Heti filmtegyzetb Szexis hétvége Priscilla Barnes, Roger Moore és Lynn Redgrave a Szexis hétvége A várúr című epizódjában Ha nincs egy egész estét betöltő filmre való ötletünk, témánk, akkor epizódokból kell összeeszkábálni a másfél vagy két órát kitevő művet. A most bemutatásra kerülő olasz—francia koprodukciós film az utóbbi módszert választja. Négy történetből kerekedik ki a majd’ két órás film, de ezek a történetek bizonyos fokig kapcsolódnak egymáshoz. Nem a sztorik vagy a szereplők révén, hanem az alapötlet folytán. A népes forgatókönyvíró gárda ugyanis azt találta ki, hogy egy tangói, egy francia, egy amerikai és egy olasz férfi hétvégi viselt dolgait meséli el; pontosabban: e férfiak eseteit a nőkkel. Hálás ötlet, mert ki ne nézné szívesen a szebbnél szebb nőket, meg a szebbnél szebb angol, olasz, francia színhelyeket? Kit ne érdekelne a jópofa humor, a pikáns szituációk, a bonyodalmak? Ahogy mondani szokták: itt minden tutira megy, holtbiztos a siker, a téma miatt is, meg a neves szereplők miatt is. Az első történetben (A várúr) az alaposan megráncosodott és kissé túlsúlyos, ám még mindig igen daliás Roger Moore, az Angyal egy angol árisztokrata üzletember ügyes sofőrjét alakítja, aki gazdája hétvégi üzleti utazásai alatt bájos légikisasszonyokat kábít a Rolls Royce és a várkastély meg a bárói cím bűvöletével. Mígnem aztán egy hétvégén nemcsak egy gusztusos, fiatal amerikai stewardess „jön ösz- sze”, hanem a szomszéd birtokos kevésbé fiatal, ám még mindig igen jó karban levő, s főleg roppant kiéhezett felesége is „beesik" a jóképű sofőrnek, aki sehol sem akarván szégyenben maradni, végül is édes hármasban (és eléggé megviselten) tölti a hétvégét. A második történetben (A francia módszer) egy rámenős amerikai üzletember a fontos üzlet nyélbe ütése mellett a munkavacsora desszertjeként a francia cég igazgatójának pikánsan izgalmas titkárnőjét szeretné elfogyasztani — de a francia főnök inkább veszni hagyja az üzletet, Csakhogy az amerikai főnök hoppon maradjon. Hogy azért nagy hiányt senki ne érezzen, a francia főnökkel megy el egy feltehetőleg kellemesen fárasztó hétvégére a szexis titkárnő. A (legjobban sikerült) harmadik történet hőse az amerikai ideggondozóban ápolt gátlásos, gyermeteg, kapcsolatteremtési komplexusokkal küszködő fiú, Skippy, meg a kimenős hétvégén felcsípett bájos asszonyka, Laurie. Az alkalmi, diszkózene közben létrejött ismeretségből két csodálatos nap, s e két nap közben kibontakozó szerelem lesz — hogy azután a kimenő leteltével Skippy visszatérjen az intézetbe —, de már a gyógyulás reményével. Olasz történet a negyedik (Armando notesza). Az öregedő Armando (Ugo Tognazzi) váratlanul egyedül marad, s véletlenül a kezébe kerül egy tizenöt évvel ezelőtti notesza, benne egy sereg nő címével. Unalmában sorra hívja fel a hajdani szép szerelmekét, akikről a legkülönfélébb dolgok derülnek ki — s főleg az derül ki, hogy másfél évtizedet nem lehet átugrani, meg nem történtté tenni. A régi kapcsolatok heve, izgalma, szépsége nem hozható vissza. Nem valami lenyűgöző alkotás tehát ez a film, de aki nem ragaszkodik a történetekben a logikához, az eredetiséghez, a mélyebb humorhoz, az jól szórakozhat. Úgy érezheti magát, mint aki négy különböző ízű üdítőt kóstolt meg, s mindegyik ízlett ugyan, de 1 azért szomjas maradt. A festmény titka Ifjúsági kalandfilmnek jelöli a műsor ezt a szovjet filmet (rendezője Leonyid Ma- karicsev), de a nézők aligha fogják lerágni a körmüket izgalmukban (a tizenéves nézők se). A történet valamikor az októberi forradalom után játszódik, alighanem a NEP-korszak- ban — d" ez nem is túlságosan lényeges. Arról van szó, hogy a kisvárosban múzeumot akarnak létesíteni a nép birtokába került értékes műalkotásokból, de egy híres, állítólag Ru- benstől vagy Rembrandtéi származó kép eltűnik. Három fiúcska elhatározza, hogy felkutatja a képet s a tolvajt. Gyermeteg fordulatok közepette ez meg is történik, a kép és a tolvaj meg-, illetve kéz- 1 rekerül, a festményről pedig kiderül, hogy csak egy ismeretlen németalföldi festő műve a XVII. századból, de azért nagyon szép. A film egyetlen említésre méltó vonása, hogy a rút, sötét, rosszarcú, gonosz képtolvajt, akinek szinte csak a tábla hiányzik a nyakából, hogy „Én a gonosz ellenség vagyok”, ugyanaz a színész játssza — Anatolij Szolonyicin —, aki L apityko Kálvária és Tar- kovszkij Stalker című filmje főszerepében is mesteri munkát végzett (sőt akadhatnak, akik Tarkovszkij Rubljovja- ként is emlékeznek rá). És még ez a szerencse, mert ebből a filmből ugyan soha ki nem derülne, milyen remek művész ez a Szolonyicin. Foci bundában A magyar címe majdnem olyan sikerületlen ennek a román filmnek, mint amilyen sikerületlen maga a film. Igaz ugyan, hogy valóban arról van szó a filmben, miképp bundáz meg egy fontos meccset egy területi másodosztályú szinten „menő” csapat, de ezen túl édeskevés köze van a filmnek a futballhoz is. a filmhez is, és (főleg) a filmvígjátékhoz is. Sematikus, előre kiszámítható fordulatok, lapos viccek, visszaköszönő poénok és agyonszempontosított „mondanivaló” teszik érdektelenné ezt a filmet. Kár — mert végül is a sport (a futball) körüli visszásságokról lehetne jó filmszatírát csinálni. Takács István
