Pest Megyei Hírlap, 1982. április (26. évfolyam, 77-100. szám)

1982-04-08 / 82. szám

/ 4 '■m^ap 1982. ÁPRILIS 8., CSÜTÖRTÖK Győzött a Nagykőrös és Kiskunlacháza Kodály-nap Szentendrén Műveltség, tudás, ügyesség Országos döntő Dunaújvárosban Most pofon üsselek vagy nem? — érdeklődik a fiú. A lány kuncog: — Te tudod... — Oké — így a fiú. s csattan a tenyere. A többiek mulatnak, az imitált pofon remekül sike­rült. — Fellinikém, akkor kezd­jük elölről a próbát? — kér­dezi egyikőjük. A nagy olasz nevére hallgató tizenéves bó­logat:— Mehet... A fiút Álmos Gyula játssza, olyan jól. mintha egész életé­ben színésznek készült volna. Nincs könnyű szerepe: egy nem mindennapi konfliktussal küzdő gimnazistát kell alakí­tania, méghozzá úgy, hogy csak a történet elejét ismeri, a folytatás a fantáziájára bíza­tott. Természetesen a többie- kére is: Kvárta Magdolnáéra, Pencz Józsefére, Nagy Tiboré­ra és Szűcs Szabó Józsefére, a kiskunlacházi 222-es számú Szakmunkásképző Intézet — mi tagadás, rettenetesen álmos r- csapatának tagjaiéra. Éjfél ugyanis már régen el­múlt, s korán reggel kezdődik az évfordulós játék országos döntője, melynek egyik akadá­lya egy mini TV-játék kompo­nálása. A beszélgetés — A zászlóbontás 25. évfor­dulójának tiszteletére hirdet­tük meg, a Művelődési Minisz­tériummal közösen, az évfor­dulós játékot — magyarázza Friss Péter, a KISZ KB mun­katársa. — A megyei döntők­menjünk, a táncházba meg a diszkóba. Mi nagyon készültünk erre a döntőre, minden megadott irodalmat elolvastunk, igaz. ezekből még nem kérdeztek, s természetesen — de ez fel­tétele is volt annak, hogy ide kerüljünk — miniden eddigi feladatot teljesítettünk. Sze­retnénk győzni, talán azért, mert már megszoktuk. Felvétel IL Rohan az idő... Mintha Koncz Zsuzsa tűnne föl a képernyőn. Aztán közelebb hozza a kamera. A nézők miv solyognak: Méhész Magdolna remekül idézi föl a hatvanas éveket. Ez már a szuperdöntő egyik állomása. Nagy volt az újjongás: mindkét Pest me­gyei csapat bejutott a legjobb tizenkettő közé. A tét most már nagyobb, a feladatok is rafináltabbak. Lényegük ugyanaz: műveltségre, ügyes­ségre, leleményre, tudásra alapozottak. A zsűri egy órakor hirdeti ki az eedményt: a középisko­lás kategóriában a nagykőrö­siek lettek az elsők. Jutal­muk: prágai utazás. A lachá- ziak az ötödik helyre kerül­tek, két hetet tölthetnek majd a nyáron az NDK-ban. Monológ II. — Nagyon örülök, hogy ilyen jól szerepelt a két csa­pat — mondja Kátai Ildikó, a vetélkedő egyik fődrukkere, a KISZ Pest megyei Bizottságá­nak munkatársa. — Tegnap este még nem nagyon re­ménykedtem abban, hogy mindketten bejutnak a leg­jobb tizenkettő közé. Nem mintha gyengék lennének, csupán azért, mert erős volt a mezőny. Pedig a nagykőrösiek épp­hogy csak bekerültek — hár­mas holtverseny volt — a hat legjobb gimnáziumi csapat közé. Aztán meg fölényesen győztek. Az utolsó pillanatig úgy tűnt. hogy hogy a kiskun- lacháziak is elsők lesznek, de nem volt szerencséjük. Végül ez is nagy dicsőség. Megérde­melték. K. É. Érdiek Kalocsán Zenei anyanyelvűnk Pest megye éneket tanító pedagógusai, zeneiskolai ta­nárai, karnagyai, pávakör­vezetői, valamint közművelő­dési szakemberei gyűltek ösz- sze mintegy négyszázan Szentendrén tegnap, a Ko­dály-nap alkalmából. Jakab Béla, a megyei művelődési osztály helyettes vezetője kö­szöntötte a megjelenteket, majd Szokolay Sándor Kos- suth-díjas zeneszerző, a Ma­gyar Kodály Társaság enöke tartott előadást. Bemutatta Kodályt, az embert, a zene­szerzőt, a nyelvészt, a poli­tikust, hazánk művelődéstör­ténetének egyik kiemelkedő egyéniségét. „Jövőt építeni csak az if­júságon keresztül lehet.” „Az iskolának gyönyörűségnek és nem gyötrelemnek kell len­nie" — jegyezte meg Kodály egyik írásában. Ehhez és eb­ben segít az ének, a zene ko­rai megszerettetése, a zenei anynyelv méltó megőrzése és ápolása. Szünet után Kodály művei­ből énekelt a HVDSZ Szilágyi Erzsébet női kara, vezényelt Katanics Mária. Kodály Zol­tánná Péczeli Sarolta ifj. Fa- sang Árpád kíséretében Ko- dály-dalokat adott elő, majd a váci Vox Humana vegyes kar Makiári József karnagy vezetésével működött közre. P. E. bői összesen negyven csapat került ide, a dunaújvárosi or­szágos vetélkedőre. Húsz a szakmunkástanuló intézetek­ből. húsz pedig a középisko­Két város egy régi térképen Iákból. Az első öt-öt csoport Jutalma: külföldi út. mely a csapat valamennyi, azaz mind az öt tagjának jár. A dunaújvárosi döntő fel­adatait az Ötödik sebesség stábja dolgozta ki. Angyalossi László, az egyik főszervező: — A döntő két részből áll. Az el­ső napon — akkor játsszák el a kamerák előtt a résztvevők a megérkezésük estéjén kidol­gozott kis jelenetet is — nyolc különböző helyszínen folyik a pontvadászat. Műveltség, tu­dás, ügyesség, találékonyság — valamennyire szükség van a Versenyben. Felvétel L — Figyeljetek, ezt talán elöl­ről kellene kezdeni — szól Sánhegyesi Sándor. — Gábor, te most tudod meg. hogy meg­halt a szerelmed, ez a darab kulcs jelenete... Az operatőr bólogat: — Nagyon jól csinál­ják — súgja oda nekem. A dicséretet nem hallják a nagykőrösi gimnazisták, az országos döntőbe került má­sik Pest megyei csapat, az Arany János Gimnázium tag­jai: Méhész Magdolna, Szabó Erika, Bánhegyesi Sándor és Kovács Gábor. Teljesen le­köti őket a játék. A felvétel után körbeguggolják a kép­magnót. Tatai Sándor, az osz­tályfőnökük mosolyog. — Ügyesek voltatok — jegyzi meg. Monológ I. — Szerencsére vége az első napnak — sóhajt Kvárta Magdolna. — Irtó nehéz volt. Kellett futni, persze az erdő­ben. lőni. kabalát is készítet­tünk. s közben a város egyik végétől a másikba zarándo­koltunk. Volt politikai kaszinó is, azt egy kicsit elrontottuk, pedig nem voltak túl nehe­zek a kérdések. A TV-játék volt a legjobb, ilyet még so­hasem csináltunk. Szóval nem gondoltuk, hogy ilyen nehéz lesz. Arra már nincs is erőnk, hogy az esti programokra el­Rabb Mihály, a kalocsai ér­seki palota segédkönyvtárosa kiterítette a térképet. Kalo­csa is rajta van — mondta a lokálpatrióta büszkeségével. — Talán még Érd is — vála­szolta egy hang. Tréfának szánta-e. nem derült ki. Min­denesetre fejek hajoltak a rajz fölé, ujjak futottak végig a Duna vonalán. — Itt van — lelt rá a segédkönyvtáros, s jobbjával az egyik, baljával a másik pontra mutatott. Így találkozott, Rabb Mihály ke­zében, egy 1600-as évekbeli atlaszon, történetében talán először a két város: Kalocsa1 és Érd. A jelképest követő igazi ta­lálkozás ekkor kezdődött csu­pán. Vendégek és vendéglá­tók kis csapatában két város ismerkedett egymással: az ezeréves. István király alapí­totta alföldi település és a vá­rosként mindössze hármat számláló Érd. A kilencszázki- lencvenhét évnyi különbség ott érződött a találkozó min­den pillanatában. Abban, ahogy Szajsz Éva KlSZ-tít- kár városa, járása nevében köszöntötte az érdieket. Vagy abban, ahogy Bagolyvári Ist­ván, a helyi állami gazdaság KISZ-szervezetének szervező- titkára Kalocsa történetéről beszélt. Köti őket a munka — Ez a harmadik legszebb barokk fér hazánkban — ma­gyarázta az érseki palota eiőtt. az első világháborús szobor, a felszabadulási em­lékmű és a Szentháromság-szo­bor között állva. Később a Barokk Kávéházban üldögél­ve. hasonló szeretettel beszélt városa mindennapjairól. Meg a járáséról, mert a két köz- igazgatási egység élete össze­fonódik. A környező községek már-már Kalocsához tartoz­nak: ide köti őket az iskola (tíz általános, öt közép- és egy felsőfokú intézménye van a városnak!, s a munka: az erre lakók többsége háztájiból él meg. — A paprikából meg a nép­művészetből, ugye? — sorol­ták gyorsan ismereteiket a vendégek. — Abból is — hagyta rájuk Bagolyvári István. — Meg az iparból, mert az is van a vá­rosban. Igaz, kevés, ezért az­tán sokan elmennek. De több­ségük előbb-utóbb visszajön. A kereset másutt sem több, nálunk meg ráadásul minden­ki és gyorsan kap lakást. Mondtak is egy nevet. Mé­száros Gabiét. Óvónőképzőt végzett, s éppen Érden helyez­kedett el. de visszatért Kalo­csára. Magony Antalnak. a tájház gondnokának viszont két testvére is elszármazott innen, s mert kicsi a világ, éppen Érdre. Nagy házat épí­tettek. így mesélte. — Jobb-e nekik ott, mint az Alföldön? — kérdezték az érdiek. —■ Hát hogyne! A főváros közelében mindig jobb az élet. Hagyományok őrzése Vrbán László, az érdi mű­velődési központ igazgatója vi­szont éppen azt magyarázta a tájházba menet, hogy egy ki­alakultabb. zártabb közösség­ben. mint Kalocsán, nagyobb a lehetőség a művelődésre. A meglevő, megőrzött hagyomá­nyok jobban kötik az embere­ket. Példát is említett rögtön: az érseki palotában látott Prokopp Péter alkotásait. A Rómában élő festő Kalocsá­nak adományozta műveit, ahogy a párizsi Nicolas Schöf- fer is. Mindketten így állítot­tak emléket művészetüknek szülővárosukban. Schöffernek. magyarázta a gyűjtemény há­ziasszonya. most tervezik fel­állítani egy világítótornyát Kalocsán. Hagyományt látni a Hajós­pincékhez indultak az érdiek. Féltve őrzött tradíció itt a szőlőművelés, a bortermelés. S az is. amit Kellner Ferenc mondott a Fácányos 20. alatt: — Errefelé még szőlőből csi­nálják a bort. Ügy igaz. ahány pince, annyiféle íze van a vö­rösnek. fehérnek. S mert a borivásnaik szertartása van. minden pince előtt ott a kis- pad. a kispadon meg a beszél­getők. — Kijövünk, megka­páljuk a szőlőt, megisszuk a magunk másfél liter borát, és beszélgetünk egy jót — így mondta el évtizedek megszo­kott mindennapjait Kántor János. Miként alakulnak ki. hogyan őrizhetők meg, s vajon újjá- teremthetök-e ezek a hagyo­mányok? Erről beszélgettünk a pincesoron baktatva Mál- nási Gábor érdi KlSZ-titkár- ral. A jövő terve Azt mondta: — Meg kell próbálni, hogy újrateremtőd­jenek. ha másként nem, hát a fiatalokban. Talán ehhez a hagyomány­teremtéshez segített közelebb a kalocsai egy nap. ötlete a két titkár. Szajsz Éva és Mál- nási Gábor közös komszomol- iskolai múltjából született meg. S él tovább a jövőben — így tervezik Kalocsán és Ér­den — a két város ifjúságá­nak rendszeres találkozásai­ban. Major Árvácska A vendégek ellátogattak a múlt hagyományait őrző tájházba ■ Heti filmtegyzetb Árnyéklovas Tacsuja Nakadai, az Árny éklovas főszereplője Gyakorta emlegetjük, ha egy filmünk túlságosan „ha­zabeszél”: ez a mű annyira magyar, hogy a honi viszo­nyok, a honi szokások, a ho­ni történelem, a honi kultúra, a honi tradíciók ismerete nél­kül nemigen lehet megérteni (vágy csak annyira, amennyi nem elegendő a film lényeges közlendőinek megfelelő ap- percipiálásához). Épp ezért az ilyen alkotásoknak megle­hetősen korlátozott a határo­kon túli sikere. A helyzet persze fordítva is igaz: tulajdonképpen bármely filmművészet (s különösen az egzotikusábbak, mint az in­diai vagy a japán) produkál olyan „hazabeszélő’’ alkotáso­kat, amelyek elsősorban az ottani nézőknek szólnak. Egy oly termékeny filmművészet (és ipar) esetében, mint épp az indiai, mely évente több száz filmet készít, vagy a ja­pán, melynek évi kétszáz film körüli a termelése, nem is le­het másképpen dolgozni. Ké­zenfekvő, hogy e hatalmas termés nagyobb része hazai fogyasztásra készüljön. Ha azonban egy filmművész elég jelentős alkotó ahhoz, hogy valamely munkájában képes legyen megteremteni a nemzeti és az egyetemes össz­hangját, akkor még a legkü­lönlegesebb, a legegzotikusabb művek is nemzetközileg fo- gyaszthatókká válnak. Ilyen­kor sem árt persze, ha a jobb megértés, a művészi eszközök mélyebb átélése érdekében egy kicsit utánanézünk, mire is kell figyelnünk — de az esetek többségében talán még erre sincsen szükség. Ha nem is olyan könnyen, mint egy habkönnyű filmvígjátékot vagy egy rutinból odavetett krimit, azért követhetjük e különben igen értékes, művé­szi szempontból rendkívül tartalmas filmeket is. Akiro Kuroszava, a hetve­nes éveiben járó japán mes­ter, olyan filmművész, aki egyesíteni képes filmjeiben a sajátosan japán miliőt, prob­lematikát, múltat, s a sajáto­san japán filmstílust, meg az általánosan fogvaszthatót. A televízió jóvoltából elég sok filmjét ismerik nálunk (A vihar kapujában, Élni, A hét szamuráj, A véres trón), s jól emlékezhetünk még nagysza­bású filmjére, a szovjet—ja­pán koprodukcióban készült Derszu Vzalára. Most bemu­tatott új filmje, az Árnyék- lovas, vagy japán címén: Ka- gemusha, rendkívül japán mű, de mégis olyan alkotás, amely bárhol (így nálunk is) nagy érdeklődésre tarthat számot. A film a XVI. század máso­dik felének japán történelmé­be vezet bennünket. Ez a kor Japánban a feudális anarchia kora. Kiskirályok, hatalmas urak, dinasztia-, vagy klán­fők viszályai, magánháborúi, bosszú- és ellenbosszú-soroza- tai szövik át meg át ezeket az évtizedeket. Ekkor válik szo­kássá, hogy a dinasztiafőt al- teregóval helyettesítsék. Ez az árnyéklovasnak, kagemu- shá wk nevezett egyén kísér­tetiesen hasonlít a nagyúrra, épp ezért őt küldik minden veszélyes helyre, veszélyes szituációba: csatába, táborba, s oda, ahol könnyen halhatna a fontos vezér. Kuroszava e rendkívül érdekes lélektani szituációt bontja ki a filmben. A nagyhatalmú Singen Take- da úrról és kagemushájáról van sző; az úr meghal, s a végakarata szerint halálát három évig titokban kell tar­tani, hogy ellenségei ne jut­hassanak előnyhöz. S itt kap döntően fentos szerepet a kö­zönséges tolvajból kagemu- shává emelt, nevesincs em­ber: már nemcsak helyettesí­tenie kell az urat, de neki magának kell Singen Takedá- vá lennie, az emberek, a har­cosok, a családja, az ágyasai, s főleg az ellenségei előtt. Ezt a személyiségváltást Kuroszava nagyszerűen ábrá­zolja. Remek színésze, Tacsu­ja Nakadai, a kettős főszerep­ben a nézőt is megtéveszti, de meg is ragadja annak a bo­nyolult belső folyamatnak az ábrázolásával, amelyben egy durva, primitív kis tolvajból a feladathoz felnövő nagy- formátumú hős lesz. S a leg­apróbb részletekig történeti hitelességű részletekkel, pom­pás tömegjelenetekkel, gyö­nyörű, olykor a japán festmé­nyekre emlékeztető képekkel dús. lenyűgözően hömpölygő japán film éppen ennek a lel­ki-erkölcsi folyamatnak az ábrázolásával képes kiemel­kedni az egzotikumból. A néző végül is nem a kegyetlen hitelességű véres jelenetek emlékét viszi magával, hanem egy mély emberi dráma ta­nulságait. Kojak és a Marcus—Nelson gyilkosságok Pár hónapja került a mo­zikba a Piros pulóver című francia film, mely arról szólt hogyan ítéltek el és végeztek ki egy fiatalembert egy el sem követett gyilkosság miatt csak azért, hogy a felületes nyo­mozás és a sebtiben hozotl ítélet révén „produkált” tet­tes jó színt vessen a bűnül­döző szervekre. A népszerű tar rendőr hadnagy, Kojak most hasonló, csak éppen más — New York-i — környezet­ben játszódó történet fősze­replője. A rendőrség rossz munkája, presztízsféltése, tet­test produkáló igyekezete és ebbéli szándékából fakadó tragikus, de soha be nem is­merhető tévedése, úgy látszik olyan nemzetközi téma, ame­lyet minden filmgyártásnak meg kell csinálnia. Nos, ezúttal nem egy kis­lányt, hanem két felnőtt, hu­szonéves nőt, Kathy Nelsont és Jo Ann- Marcust gyilkolja meg egyugyanazon lakásban egy ismeretlen tettes. (A bűn­tett valóban megtörtént, bár nem pontosan így.) Rosszul emlékező szemlanúk, túlbuz­gó, előléptetésre váró nyomo­zók jóvoltából egy feketebőrű fiú nyakába varrják a tettet, s hiába deríti ki Kojak a va­lódi elkövetőt, a fiút is be- börtönzik. Nem nagyon izgal­mas, de nagyon kiábrándult krimi ez, mely mellesleg úgy fest. mintha három szokásos tévé-Kojakból ragasztották volna össze. Azért persze néz­hető, de a két és háromne­gyed óra sok. Takács István

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom