Pest Megyei Hírlap, 1982. április (26. évfolyam, 77-100. szám)

1982-04-10 / 84. szám

pm men 1983. Április io., szombat ■ Színházi levél Árvák a könny viharban ’ Ez melodráma! — szoktuk mondani, ha valami szívfa- I csaró, könnyfa- ■ kasztó, csöpögősen •érzelgős színdara­bot vagy filmet látunk, köny­vet olvasunk. A szóban ítélet van, s egy kis fölényes meg­vetés: ez a könnyzacskókat nyíltan célba vevő stílus, a maga végletekig fokozott (ráadásul árnyalatokat nem Ismerő, csak feketében-fehér- ben gondolkodó), érzelmeivel, naív meséjével, jókra és rosz- szakra osztott világával, a ju­talmukat mindig elnyerő jók­kal, s a mindig pórul járó rosszakkal — nos, hát, ez bi­zony nem valami magas röp­tű művészet. Tömegfogyasz­tásra szánt olcsó áru —, az Ínyencek pillantásra sem méltatják. S miután ilyen szé­pen kinyilvánítottuk fennkölt ízlésünket, esetleg meghall­gatunk egy operát — mondjuk a Traviatát —, s eszünkbe sem jut, hogy bizony az is melodráma a javából, a tüdő­beteg kurtizán és a derék pol- gárfi könnyes-bús históriájá­val. (Természetesen Verdi zsenialitása azért más minő­séget ad egy ilyen könnyfa­csaró történetnek is...) M ás volt e színhá­zak műsora is, meg a közönség is. Bennük szü­letett meg a melodrámaez a látványos, érzelmes, sőt ér­zelgős, esetenként kalandos, sőt rémes történetet feldolgo­zó, zenével, tánccal is dúsított műfaj, mely az új közönség, a színházakból eddig kirekesz­tett néptömegek igényeit elé­gítette ki. Ezt a kézművesek­ből, kétkezi emberekből, a polgárság legalsó rétegéből kikerülő nézősereget nem ér­dekelték a klasszikus drá­mák, a fennkölt szavalások. Szórakozni akart, nevetni, sír­ni, rémüldözni, aggódni a '' hősért vagy hősnőért, s bol­dog befejezéseket akart látni a színpadon: a jó elnyeri ju­talmát, a rossz megbűnhődik. S mivel a finomabb árnyala­tok érzékeléséhez hiányzott a műveltsége, iskolázottsága, úgy kellett neki darabot írni, s úgy kellett ezeket a darabo­kat eljátszani, hogy világosan értsen mindent. Ha a hős szenvedett, szenvedését fejére szorított karókkal, szívére szo­rított kézzel, vagy csörgő könnyekkel adta félreérthetet­lenül tudtára a közönségnek. Ha az intrikus ármányt szőtt, gonosz pofákat vágott, s illett, hogy rőt parókát és vad, bo­zontos szemöldököt viseljen, és a ruhája is lehetőleg zöld vagy fekete legyen. Az ártat­lanság csak fehér ruhát hord­hatott, s szemét égre emel­ve, vagy fejét szendén félre­fordítva beszélhetett, gyöngé­den összekulcsolt kézzel. Nem eshetett indulatos szó egy Ah!, egy Oh! vagy egy Hah! nél­kül. Szemforgató esküdözések. könnyben úszó szerelmes fo­gadkozások. rút gonoszkodá­sok és sírógörcsös örömök árasztották el a színpadot. A darabcímek árulkodók: Az ördög vára: A veszélyes erdő, vagy a Kalábriai banditák; Victor, vagy az erdő gyerme­ke; Coelina, vagy a titok gyermeke; Az elhagyott kolos­tor, vagy az atyai átok; Pol­der, vagy az amszterdami hó­hér, stb. Állandó figurák kap­nak helyet a történetekben: a szenvedő, ártatlan nő. az őt üldöző álnok gonosz, az ár­tatlanságot megmentő derék hős, és egy ostoba, de jóindu­latú, ám annál nevetségesebb figura. A műfai klasszikusa egy Guilbert de Pixérécourt nevű író lesz; százhúsz melo­drámát ír. s ezeket Párizsban és Franciaország-szerte százas szériákban játsszák. A melodráma a ro­mantikus drámára is nagy hatással lesz; rémségek, könnyes érzelgősségek, árulá­sok, üldözések, gyilkosságok, miegymás ott is nagy népsze­rűségnek örvendenek. De a melodráma túléli a romanti­kát is. és az’l870—80-as évek­ben másodvirágzásba borul. Ekkor — 1874-ben —, írjakét francia új melodramatista, Adolphe D’Ennery és Eugéne Cormon azt a darabot, mely szinte prototípusa, kvintesz- szenciája lesz a műfajnak. A címe: A két árva. Cselekmé­nye kellően bonyolult, kellően érzelemdús, figurái kellően stereotípek, s a szabályok sze­rint elnyeri jutalmát a jó — jelen esetben a két árva: Henriette, és vak társnője, Louise —, s megérdemelt bün­tetését a rossz — jelen eset­ben a gonosz koldúsasszony, Frochardné, s még gonoszabb fia, Jacques. Ármány, csel­szövés, titkos bűn, titkos jó­ság, elvetemült gonoszság és meggyötört szűzi ártatlanság egyaránt megtalálható ebben az idők folyamán hallatlanul népszerűvé lett műben. A szerzők a cselekményt közvet­lenül a francia forradalom előtti időre teszik, így vala­miféle nosztalgia is lengedez a darabban a régi szép idők után. Hogy manapság mi rejtőzik a darabban, ami a porrétegek alóli kiásására ösztönöz egy színházat, nem tudni. A mű­faj már nem él, legfeljebb eszközeiben: a drámázás, a túl játszás, a rájátszás, a mér­téktelen érzelgősség és a mértéktelen, hamis gesztusok még nem vesztek ki ma sem a színpadokról. Ezeket ostoroz­ni persze lehet; lehet akár A két árvával is. Ám, ez eléggé szolid bátorságnak tűnik. Ami mégis indokolhatja a felélesz­tést. az talán egy a színházi modorosságok, manírok, sémák, rossz, színfalhasogató tradí­ciók, hátborzongató teatralitá­sok gyökereit megmutatni akaró retrospektív tanelőadás vágya. A Várszínházban most bemutatott A két árva rende­zője, Vámos László, bizonyá­ra erre is gondolt, mikor ezt a darabot választotta. S ma­ga az előadás fél is mutatja ezt a szándékot. A nézőkben, alighanem megdöbbentő fel­ismerések világosodnak meg i a spilázásnak, a modoros, üres, talmi színészkedés­nek az évszázados gyöke­reiig láthatni itt. S ez az egyik szándék hozza magával a másikat, szinte kikerülhe­tetlenül: meg kell mosolyog- tatni ezt a műfajt, meg kell mutatni, hogy a figurákban kőc és fűrészpor van, szív és vér helyett. Vámos jól érzi, hogy ehhez semmi szükség ironizáló játékfelfogásra. Ma­ga a melodráma úgy hat ma, hogy csak mosolyogni vagy nevetni lehet rajta. gyanakkor ez a ne­vetés, mosolygás csak altkor jön be, ha a színészek pontosan, szinte színházrégé­szeti precizitással rekonstruál­ni tudják a melodráma színé­szi játékstílusát, s nagyon komolyan veszik a játékot, nem kacsintanak ki a nézőre, nem gúnyolódnak a műfajon. Erre azonban csak igen jó színészek képesek. A várszín­házi előadás szerencséje, hogy Gábor Miklós, Hámori Ildikó, Dózsa László, s még ketten- hárman a népes szereposztás­ból pontosan értik-érzik ezt a stílust. Így aztán A két árva a könnyviharban inkább ne­vetést vált ki a nézőkből. Ér­dekes mulatság, nem minden­napi színházi csemege. Takács István leverni ler U' Bázis-c a bázis? Munkahelyi művelődés Vácott Vác város nevéhez sokféle jelzőt ragasztottak már; volt 900 éves és a fiatalok városa, volt a Dunakanyar bal parti kapuja és munkásváros. E legutóbbi elnevezést jo­gossá teszi az is, hogy — Pest megyében egyedülállóan — több mint két tucat ipari, illetve ipari jellegű üzeme van. Ráadásul jelentős az agglomerációs köre is: megközelí­tően tíz településről járnak dolgozni a váci vállalatok­hoz, gyárakba. Érthető hát, hogy a város vezetői meg­különböztetett fontosságot tulajdonítanak a munkás­művelődésnek, amelynek körét — indokoltan — egyre inkább munkahelyi művelődéssé terjesztik ki. Ez már önmagában is jelenti, hogy sokkal jobbak a körülmé­nyek a megyei átlagszintnél. Gyakorlati segítség kell Vác kulturális centrumát Madách Imre Munkás és Ifjú­sági Művelődési Központnak nevezték el és ez nem egysze­rűen valamiféle divathullám következménye volt. A helyi üzemek sok-sok millióval já­rultak hozzá az intézmény fel­építéséhez, s majdnem ilyen jelentős összeget tett ki a ma­nuális társadalmi munka. Bi­zonnyal ez is ösztönzi Végh Károlyt, a művelődési központ igazgatóját, hogy fél évtized­nyi tevékenység után mit ad­tak vissza, pontosabban mit kaptak vissza áldozatkészsé­gükért a városlakók, az üze­mek dolgozói? — Intézményünk átadásá­val csaknem egy időben több vállalatnál is függetlenített népművelőt alkalmaztak — mondta. — Az ő tevékenysé­gük, a velük kialakított együtt­működés kulcsfontosságú sze­repet játszott mindabban, amit tenni tudtunk a munkahelyi művelődés érdekében. Jelen­leg körülbelül húsz üzemmel van rendszeres kapcsolatunk: hét vállalatnál dolgozik fő­hivatású népművelő, a többi helyen a művelődési, bizottsá­gokkal igyekszünk együttmű­ködni. A szervezeti formák már kialakultak részben in­tézményünk társadalmi veze­tőségének összetételével, rész­ben az üzemi népművelők és közönségszervezők fórumával, valamint a szocialista brigá­dok vezetőinek klubjával. Utóbbi nagyon fontos, mert e révén tudjuk segíteni o bri­gádok művelődési vállalásait. Ha jobban konkrétizálni akarnánk a példákat, akkor az is kiderülne, hogy a mun­kahelyi művelődésben főleg ott sikerült eredményeket fel­mutatni, ahol függetlenített népművelő dolgozik. Ahol rosszabbak a feltételek, éppen azokon a helyeken érezhető gyengébbnek a művelődési központ munkája. A vállalati művelődési bizottságok több­ségével jobbára formális a kapcsolatuk. Kétségtelen az is, hogy a kapcsolat keresésének útja kétoldalú, a társadalmi aktívák sem fogadják kitörő lelkesedéssel a feléjük nyúj­tott segítő kezet. Három gyár és... A művelődési központ arra is kísérleteket tesz, hogy fel­sorakoztassa ás közre adja a munkahelyi művelődés mód­szertanában szerzett tapasz­talatokat. Ezt a célt szolgálta egy kiadvány, amelyben há­rom üzemi népművelő írta le véleményét egy-egy részterü­letről. Ezekben az elmélet fe­lé közelítő eszmefuttatások­ban is elsősorban a gyakorlat Vass Éva $s Gábor Miklós A két árva egyik Jelenetében próbaköve a vonzó, mert hasz­nosíthatók és mindenképpen ötletadók. Papp László, az Izzó nép­művelője minden vállalaton belüli program összeállításá­nál a dolgozók szociális össze­tételéből indul ki. Figyelembe kell vennie, hogy meglehető­sen magas a bejárók aránya, így a rendezvények többségét a munkaidő végéhez és a vo­natok indulásához igazítja. Célszerűnek bizonyulnak az izzós kiállítások is, amelyek­nek megtekintése nem különö­sebben időigényes, mégis jól épülnek be az oktatás, az üze­mi könyvtár munkájába, az is­meretterjesztés és a művésze­ti nevelés menetébe. Csaknem folyamatosnak mondható kap­csolata a vállalat mind a nyolc­van szocialista brigádjával. Saját tevékenységét tervsze­rűen igázítja a művelődési központ programjaihoz, emel­lett közös rendezvényeket is szerveznek. Sikeres volt pél­dául a fotópályázat és -kiállí­tás, amelyet a Fortéval és a Híradástechnikai Anyagok Gyárával, illetve a művelődé­si központtal közösen bonyo­lítottak. Kovács József né, a Forte közművelődési előadója a szű­kebben értelmezett helyi kö­rülményekből kiindulva a vál­lalaton belüli oktatás és köz- művelődés egymásra épülését tekinti jelenleg a legfonto­sabbnak. A művelődés néhány indirekt formai lehetőségé­nek alkalmazásával valóban — nincs jobb szó — felnőtt- nevelési koncepciót valósít meg. Ennek szerves részét ké­pezi a munkahelyi kapcsola­tok formálása, a munkaszer­vezés és a munkakörülmé­nyek, a lakás- és öltözködési kultúra éppen úgy, mint a konkrét műveltséget gyarapí­tó program. Ez az elképzelés valóban korszerű a munkahe­lyi művelődésben. Székelyhídi Ferenc, a kötött­árugyár közművelődési bi­zottságának titkára a közmű­velődési munka pályaválasz­tást orientáló lehetőségeit vá­zolja fel. Fontos ez a funkció, csakhogy félő: a vállalati ér­dekeknek kelleténél jobban alárendelik, a hétköznapi praktikum szintjén megállít­ják ezzel a munkahelyi mű­velődést. Jó ellenpélda erre a már említett HAGY, ahol — bár többnyire hagyományos módszereket alkalmazva — sikerült a művelődés komple­xitását megvalósítani úgy, hogy a vállalati közművelődé­si életet bekapcsolják a város művészeti és művelődési in­tézményeinek tevékenységé­be. És ...? Bizonnyal ez okozza a legnagyobb problémát. Vá­cott a munkahelyi közműve­lődés kiugró eredményekről tud számot adni. de ezek mel­lett sajnos, sok a fehér folt, vagy legalábbis a nagyon hal­vány árnyalatú. Ezen kellene változtatni. A Forte, az Izzó, a HAGY és az ezekhez hason­lók talán segíthetnének. Meddig tart a hatókör? A Madách Imre Művelődési központ járási szerepkört tölt be, sőt a munkahelyi művelő­dés bázisintézménye. Vác vá­rosában a fejlődés útját is fi­gyelembe véve valóban jól megoldja a bázisfeladatot. Mégis újra és újra felvetődik a kérdés: meddig tart a ható­kör? Meddig tart minőségileg és meddig földrajzilag? A város nagyüzemeiben d vállalati népművelőkkel kö­zös a siker, de a halvány és fehér foltok is minősítik köz­vetve a bázisintézmény mun­káját. Ugyanakkor a művelő­dési központ dolgozóinak — besorolásuk szerint — hiva­talból át kell lépniük a város és a munkahelyi művelődést tekintve a járás határait is. És így már nem is olyan egyér­telmű a válasz a kérdésre: bá­zis-e a bázis? Nos, persze, a munkahelyi művelődés ka­maszbetegségeit rónánk fel egyetlen intézménynek ... Mert végül is Vácott már jó irányban megindult a folya­mat. Kriszt György Kinek, meddig? Iskolai szünidő Az ünnepek után véget ér az iskolások tavaszi szünide­je. A pihenés után még egy nekirugaszkodás, s zárják az évet a diákok. Valamennyi iskolatípusban április 14-én kezdődik a tanítás. Néhány intézetben bevezették már kí­sérletképpen az ötnapos okta­tási hetet. Náluk az év vége június 18. A többieknél koráb­ban zárják a tanévet: június 12-én. Az érettségi előtt állók utolsó hajtása következik. Ha­mar elrepül az idő, amikor számot kell adni tudásukról, hiszen az írásbeli vizsgák má­jus 17-én kezdődnek minde­nütt. A persely még a műteremben Liska Dénes A persely című bohózatából készül tv-játék Ka­rinthy Márton rendezésében. A vezető operatőr: Marczall László. A főbb szerepeket Hámori Ildikó, Tóth Enikő, Balázs Péter, Reviczky Gábor, Székhelyi József, Tahi József, Mikó István és Harkányi Endre játsszák-FIGYELŐ Buddenbrook. A mostaná­ban tovaúszó televíziós műsor támpilérének nevezte az egyik cikkíró a A Buddenbrook ház című sorozatot. S tette ezt nyilván két okból is. Egyrészt azért, mert valóban egy olyan látnivaló ez, amelynek eljöve­telét bizonyára minden néző várja, méltóságos ritmusban egymást követő jeleneteit mind történelmi hűségük, mind tárgyi hitelük, mind pe­dig a remek színészi alakítá­sok miatt valamennyi előfize­tő egyaránt élvezi. (Annyi sok regényfeldolgozással ellentét­ben ez az átültetés nem hogy elriaszt, hanem egyenesen az eredeti mű újra- vagy elolva­sására ösztönöz.) Másrészt meg azért találó a föntebb említett építészeti haso: lat mert valljuk be, e jelen na­pokban nemigen van más ran­gosabb, értékesebb néznivaló. Az a hullám, amely a múltko­riban azt a jaj de remek Len­gyel Menyhért-darabot, A Wa­terlooi csatát földobta, elsi­mult. s azóta még csak a fod­rozódás jelei sem mutatkoz­nak a kínálat állóvízében. Alfonzé. Gondolta volna a néző, hogy az Alfonzó mond­ja. .. című hetven perc pél­dául majd olyan lesz, ami a sok más egyéb oergetmény gyöngeségeit feledteti. Sajná­lattal kellett tapasztalni, hogy ez a párbeszéd sem illett bele a nagy interjúk sorába. Nem azért, mintha a régi pesti ká­véházas Markstein bácsi fia nem élt volna át annyi min­dent, kezdve a bérverekedés­sel, folytatva a világcsavar­gással, és befejezve a kabaré­színészi léttel. Sokkal inkább azért érezhettünk valami hiányt, mert érdembeli kérdé­sek nélkül zúdult tova ez a tengernyi emlékezés. Nona Simon V. László, mint társal­kodó társ igyekezett tudako- lózni, de ebbéli próbálkozását tapasztalhatólag nemigen ko­ronázta siker. Megeshet, éo- pen azért, amit maga is emlí­tett. Tudniillik azt közölte, hogy ő, úgymond, nem készült Alfonzéból. De könyörgöm — sopánkodhatott a meghökken­tett .érdeklődő —, hát hogyan lehet úgy odatélepedni a mik­rofonok és a kamerák elé, hogy valaki bevallottan nem készül amabból a másik ille­tőből, akinek sorsát ország-vi­lág elé akarja tárni? Az a nagy alapigazság, hogy egy valamivel hozzáértőbb kérdéz- getőt érdemelt volna ez a re­mek pódium- és porond járó, aki hetvenedik évére filozofi­kus bölcsességű művésszé érett. Játék. A monori játékgyá­rat emlegette az esti híradó a minap. Mégpedig egy ritka furcsa körülmény kapcsán. Nevezetesen azért mutattak róla néhány képet s ejtettek az ottaniak ténykedéséről egy­két fejcsóválással kísért' szót, mert olyan sápadt tárgyakat adnak ki kezükből az alkal­mazottak. Igen, sápadtakat, fakókat, színteleneket, s még­pedig azért ilyeneket, mert a kisebb, nagyobb tárgyacskák» nak csak a formáját tervezték meg a felkért iparművészek, a színezését már nem. A határ­idők sürgetése miatt erre egy­szerűen nem jutott idő. Aki látta a szóba hozott hír­adó-riportot, igazolhatja, hogy amit itt föntebb rögzítődött* az nem vicc, hanem a legvaló­ságosabb tényállás. Pedig is­tenbizony tréfának tetszik, af­féle április elsején esedékes becsapásnak, dehát — ismé­teljük — sajnos nem az. Va­lóság! Amint hogy az is való­ság volt,, hogy az arra illetéke­sek előbb határoztak afelől, mit csinálnak, és csak utóbb arról, hogyan. Így futhattak ki az időből, és így maradnak díszítetlenek- azok az apró uj­jak közé szánt időtöltő, ügyes­ségfejlesztő micsodácskák. Lám, lám, nemcsak a hu­morban vétkes dolog ismerni a tréfát, hanem a játékgyár­tást sem szabad úgy félváll­ról venni, hogy az nem egyéb, mint játszadozás ... Akácz László

Next

/
Oldalképek
Tartalom