Pest Megyei Hírlap, 1982. március (26. évfolyam, 51-76. szám)

1982-03-06 / 55. szám

V

1982. március 6., szombat PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN

Alkotóm ű h e ly

A költő prózát ir, de a szavak és mondatok nem veszítik el Urai szépségüket. Az olvasó rácsodálkozik a lüktető sorokra, megáll egy-egy költői képnél, gyönyörködik az ‘író által papírra varázsolt anyanyelvben, annak tisztaságában és gazdagságában. Költemény-próza vagy prózai költemény? Tamás Menyhért újabb könyve a Vigyázó madár — szerzője szerint is — regény.

A költőnek „az élő beszéd mélységéig-magas- latáig merülő lírai regénye”.

— A próza a felnőttkor műfaja, kellő élettapasztalat birtokában, megszerezve a rálátás készségét — mondja beszélgetésünk elején. — Most 40 évesen jutottam el ahhoz, hogy ne csak a pillanat műfajában, a versben, hanem epikusán is megszólaljak. Így született meg ez a prózai költemény a bukovinai szé- kelység kálváriás életének krónikájaként.

— A könyv alcíme Az utolsó fejezet apám regényéből.

— Apám teljességgel élt élete erősítő példa számomra. A kiszolgáltatottság és a megalázottság szabta keményre az életét, de emberségéből, méltód

ságából soha nem forgathatták ki. Sorsán, családunk sorsán keresztül egy népcsoport szenvedéseit is megírtam, s így végül is történelmi tabló lett a regény.

— Bárki olvassa is a könyvet, elsőként a nyelv szépsége ragadja meg. Személyes örökség?

— Az erdélyi prózának van egy lírai vonulata, nyelvi sajátosságom ehhez csatol. Az élő beszéd hihetetlenül gazdag, a szavak nemcsak rejtik, hanem láttatják is a fogalmakat, a mélyítésre és a drámai megelevenítésre egyaránt alkalmasak. Am ha mindez csak építmény, visszaéltünk magával a nyelvvel.

— Három verseskötet után, prózával jelentkezett. Lesz folytatása?

— Újabb regényt írok, amelyben a fiú élindul, a kőrengetegbe otthont találni vagy teremteni, szellemi teret keresni. Sok-sok kudarc után talán sikerül önmagáig eljutni. Azokról szól majd ez a regény, akik elvesznek, s azokról, akiket megtart a próbatételek közepette is a távollevő otthon, a fel-felidézett múlt.

— Regényíróként is megmaradt költőnek?

— Prózát is csak ihletből tudok írni; a regénysorokat is, mind a verset: szavakon, mondatokon sokáig töprengve, lassan, keservesen. Délelőttönként dolgozom, s ha egy nap egy oldalt megírok, én vagyok a világ legboldogabb embere.

— „Vigyél magadval a szűvedben, néhány erős fát, meglátod hasznát fogod venni” — mondja a regényben a költő-írónak édesanyja. Tamás Menyhért pedig- — könyvében — alighanem közénk is elhozta ezeket az erős fákat.

Tarriás Menyhért•

Ketten az ág-kereszt alatt

[Regényrészlet)

Törő István■

Neked írom

N

yárelő hava. Medárdus késik, az esőváró tekintet hasztalan sürgeti (pedig jő kéretlenül is) a ten-i ger aranyát. Az oceánikus légtömegeket, ahogy dr. Dobondy Antal nevezi a záporos monszunt. A fákon nyoma sincs a türelmetlenségnek, talán már megkapták a türemkedő ég szavát... nárcisztól részegül a kerítést őrző diófa, a kikötözött karú körtefa .— miközben a Bokroshegy ernyős hölgymólaira gondol —, megtelik reménnyel, csak a háttérbe szorult szilvafák türelmetlenek.

Miklós mosolyogva figyeli Dobondy minden gyakorlati érzéktől megfosztott igyekezetét. Gyöngéden igazít a körtefa kötözésén, majd hosszasan nézi az ág-feszületet. Még el sem ültette a csemetéket, metszésükről álmodozott, képzelete napjában többször is leszedte a gyümölcsöt; a barackot, a körtét, hatalmas fürtöket szüretelt le a magasra' nyújtózkodó szőlőtőkékről.

— Milyen lesz a termés? — mozdítja ki Miklós ábrándjai közül.

— Közepes.

— Pedig Orbán csípése az idén elmaradt.

Szemüveges pillantással:

— Rendes szent, he is essék bán- tódása.

— Tegyünk virágot a fejére.

— Tégyünk — mondja nevetve. A nevetéstől, mint mindig, piost Is megárad a szeme.

A Bokroshegy látványától tovább kívánkozik a pillantás. Különösen, ha közelinek látszik az átelleni part, Szentmihály-hegy térdeplő kápolnájával, a koporsófedelű Badacsony, Csobánc, Szentgyörgy-hegy kékellé- se. Térülését az ezüstös víztükör sietteti, majd visszakapaszkodik a löszdombra, onnan tovább a madarasig, ahol a rozsdafarok, a vörösbegy, a citromsármány, a széncinke, a Csi- csörke, a stiglic s a többi madár tanyázik. Hozzácsöndesedtek a nappalhoz. A hajnalt ébresztő madáréra reggelre elnémul.

— Min töprengsz?

Még mindig a madarason tartja a tekintetét.

— Arra gondoltam: milyen igazuk van azoknak, akik megünnepljk a madarak napját.

Érdeklődéssel:

— Tényleg?

— Ügy, ahogy mondom.

— Becsülendő emberék. Nem hiszem, hogy lenne szebb üzenet a madarak üzeneténél.

— Lenni lehet.

Elkomolyodik:

— Nincs, ha mondom. Legalábbis nekem nincs.

— Megértelek.

Ugyanazzal a komolysággal hallgat. Miklós ezalatt nagyokat kortyol a kannából. Kútjuk nincs, a szomszédból hordják a vizet.

— Elegem van a megértésből, a kíméletből. Mást se hallok: „kíméld magad, Tóni bátyám” és „ne hergeld fel magad, a vérnyomásodnak nem tesz jót.” Ennyi gügyögő pesztonkát! Még az is szüntelenül a szobámban nyüzsög, aki a legtöbbet pumpálta a vérnyomásomat. Miért nem akkor kímélt, amikor használhattam volna a Gázmüveknek.

— Otthon meg .. i

S

zaggatni kezdi a szavakat. — Az otthont csak hagyjuk otthon.

— Hagyjuk.

Megtörli homlokát, nagy karimájú szalmakalapja hátracsúszik. Mint a sorsán tűnődő, elgondolkozik. .

— Inkább együnk valamit.

— Rég szedtünk gombát.

Gyerekes örvendéssel:

— Rég bizony.

— Szezonja van.

— Már amelyiknek. A kucsmagombán túl vagyunk, a szegfűgomba egész novemberig terem, a vargánya, a csiperke s az őzlábgomba most gyülekezik.

Miklós előreengedi apósát.

Szinte csúsztatja a lábát a zúzalékos ösvényen.

— Neked is jót tesz ez a kis kikapcsolódás — fordul vissza.

— Én is úgy érzem.

— Mostanában sokat veszekedtek, — Áthallatszik?

Oldallépéssel bevárja.

— Minden szavatok.

Mint akinek növekszik az árnyéka. — Sajnálom, hogy még ezzel is ... Mosolyos részvéttel:

— Ne engem sajnálj. Veronkát meg magatokat.

— Mindannyian sajnálatra méltók vagyunk.

Kérdő pillantás rá a válasz. Miklós is hallgat. Abban reménykedik, elmarad a kérdezősködés.

Árnyékuk a diófa árnyékába olvad. Ebédre bontódik a hátizsák.

— Mit eszünk? — nyújtogatja Miklós a nyakát.

— Kettes kolbászt, friss hagymával.

— Már megint?

Tettetett szigorral:

— Napiparancs: amit ma megspórolhatsz, ne halaszd holnapra. Mindketten nevetnek.

— öt fölösleges falat, egy tégla.

— Tíz fölösleges falat, két tégla.

— Ha semmit se eszel, tíz tégla.

— Ha így haladunk, halálom előtt felépül a nyaralónk.

Erősödő nevetéssel:

Lopva a téglarakásra sandít, majd a körtefa ágkeresztjére feszíti tekintetét. Mérhetetlen ürességet érez.

— Elborult az arcod.

— El — mondja Miklós, miközben a csukódó virágok közt időzik. Sziromzárásra készül a katángkóró, a szegfű, s a tüdőfű.

— Ne hagyd el magad.

Színültig tölti a kanna fedelét.

— Te mit tennél az én helyemben?

Tanácstalan kézmozdulattal:

— Nem is tudom.

— Márpedig nekem tudnom kell — állítja iheg az öreg tanácstalan kézmozdulatát.

Az öreg bátorító mosollyal tekint Miklósra. Az imént még tanácstalan keze biztató mozdulatot tesz:

— Ügy van, állj a sarkadra.

őszinte kitöréssel köszöni meg a

biztatást.

— Elég volt a sodródásból, a magam lábán szeretnék járni.

— Csak legyen erőd hozzá.

Meglepett méltatlankodással:

— Miért ne lenne?

Ismét sajnálkozásig halkul a hangja:

— Téged is ugyanabból a fából faragtak, mint engem.

Szájáig emeli a kannafedelet, kétoldalt napot szikráztat a lecsurgó víz. *

— Elegem van a tegnapi fákból.

Az öreg tekintete keresővé válik.

— Nekem is, de hát...

— Semmi de hát.

Dobondy izgatottan felugrik.

— De hát végre!

M

iklós úgy érezte, minden megváltozik körülötte, más a kert, nyúlánkabbak a fák, az ágak, másképpen terül a levelekre a fény, a létező világ több a létezésnél — a látványt megemelik, valóságosabb képekkel igyekeznek szolgálni a valóságot. Eszméltető jelenség, gondolja. Belső természete telis-tele titkokkal. A megújhodás titkaival.

Neked írom, mikor a percek elhagyni akarnak s vége van a halálból-menekülésnek, kobra-fejű alkonyok gyöngéd árnyai taszítnak maguktól; lásd! finomak ezek az alkonyok, rácsukódnak szememre, háborgásainkat végigjártam s újratöltődtem sebeid friss vérével, harmatos istenek combszorításával, nyarak könnyű tüze szállt égéseimből, nem veri szét a feszültséget idegek horzsolása, jöhet akár a tél is emlékeidben újra élek, halálig virrasztgatom e gyönyörűséget — hamvas úton ha megjövök érted égő fáklya bennem a lélek, kiskapuk, kertek hatalmas völgyek, most mind ünnepelnek, arcomon derű, szememben fénysugár, kövér és hizlaló, akár a nyár, remények tűzbokraiban kiteljesednek, csodává váló nagy napok, nemcsak lidérces-álmok fénye volt, s ha erőt merítek már e szemből, távolodnak a messzeségek életemből.

Kelényi István■

Vizek vándora

értetek voltam, halként sikamló nők, okosak vagytok, mint a delfinek:

Afrodité szelíd állatkái, hányszor énekeltem rólatok- értetek, akár Árion, a halálból táncos testeteken hányszor menekítettek és hányszor merültem — általatok tenger-éjbe, ahol elhagytatok, hogy átkozzam simaságotok, midőn útrakeltem belőletek; hiába holdasul arcotok, nem őrizheti meg: sem búcsúzás — ölelés se fájdalom...

Bányai Gizella linómetszete

i