Pest Megyei Hírlap, 1982. március (26. évfolyam, 51-76. szám)
1982-03-27 / 73. szám
8 PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 1983. MÁRCIUS 37., SZOMBAT A gyárak egyelőre várnak... Megy vagy nem megy: kockázat Oi/ Ov Oi/ — Nézze, hiába mondom a boltosnak, hogy én tényleg kétszer annyit dolgozom; kenyeret csak pénzért ad, — Nevetséges a vállalat ellcnárajánlata! — De mit szólnak a többiek? — Nyolc óra után meggondolom, mennyiért hajtok tovább! Indulatos szavak, feszültséggel teli mondatok. A Magyar Hajó- és Darugyár váci gyáregysége körüli pletykákban tehát lehet igazság; Az év első felében több, mint húsz hegesztő és lakatos adta be a felmondását. Ez pedig komoly érvágás még egy akkora gyárban is, ahol egy-egy soron másfél százan dolgoznak. A hegesztők másik csoportja azzal kereste meg vezetőit, hogy szívesen alakítanának vállalati gazdasági munkaközösséget. A vezetők azonban különös kifogásokkal dobták vissza a labdát. Hogy a két „ügynek” mi köze egymáshoz? Nemcsak any- nyi a kapcsolat, amennyiben ugyanarról a gyárról van szó. Sokkal több forog kockán. — Foglalkozzunk előbb a kilépőkkel — mondja a gyár igazgatója, Takács Imre. — Ehhez tudni kell, hogy elsősorban tőkés exportra dolgozunk, a minőségi követelmények rendkívül magasak. Termékeinket külföldi vállalatok veszikát, hegesztőinknek ezért nemzetközileg hitelesített vizsgával kell rendelkezniük. Évek óta könyör- günk az embereknek, fizetünk is érte, hogy vizsgázzanak le. Erre most jön — állítólag — egy téesz, amelyik nem taníttat, csak nagyobb órabért, pótlékokat, meg külföldi munkát ígér. Amikor összehívtuk a munkásokat, semmiképpen sem akarták elárulni, hogy hová mennek, hanem a magas normára, az alacsony fizetésre hivatkoztak. Hiába mondtuk nekik: „lám, téged is nemrég lakáshoz segítettünk”, nálunk nagyobb a perspektíva és nem havi 320, hanem csak 160 órákat kell dolgozni; nem érdekli őket. A legmagasabb keresetűek mennek el, de nem számolnak azzal, hogy ott majd nem lesz ünnepi jutalom, prémium. meg juttatások ... — Akárki is a „csábító”, nem bűn, ha az ember ott akar dolgozni, ahol jobban kereshet... De, ha a gyárnak ez ilyen nagy gond, miért nem ad több pénzt? — A válasz egyetlen sző: bérfék. A kötött bérgazdálkodás miatt örökös harcban állunk. Nagyrészt igazat adok nekik, de mit tegyek, ha számomra előírták a hatszázalékos bérfejlesztést!? Egyéb tényezők is szerencsétlenül játszottak össze: a piacnak megfelelően az elmúlt év végén fellendült-a termelés, sok túlórát kaptunk, megugrott a kereset. Az év elején azonban visszaállt a normális fend, s hozzá jött az ötnapos munkahét bevezetése; a normarendezés. Viszonyítva tehát — legalábbis átmenetileg — csökkent a fizetés. Az emberek már csak ezt látják, a miértek szintén nem érdeklik őket. Ha tisztességes maradok A bérgazdálkodás buktatói — Ügy hallottam, ez minden év elején hasonló gondot okoz ... — Ezért próbálkozunk valamilyen mozgóbéres megoldással — szól közbe Cseri Béla, a gyáregység pártbizottságának titkára —, de nehéz dolgunk van, mert az eredmény újabb hólabda lehet. Mindemellett ne feledkezzünk meg egy fontos körülményről: a városban nálunk a legmagasabb — 64 ezer forint — az egy főre jutó éves jövedelem átlaga! — Természetesen szeretnék a kilé. pékkel is beszélni. Ha véletlenül megkérdezik: „Mit gondol, mennyit keres az igazgató?’’, akkor mit válaszoljak? — Mondja meg — mosolyog Takács Imre —, hogy 8500 forint az alapom és 40 százalékos prémiumot tartanak vissza, amit csak akkor kapok meg, ha teljesítettük a terveket. De ehhez nekem tanulnom kellett, az egyetem után 1300 forintos fizetést adtak. Nem érdekeltek a pillanatnyi előnyök. — A hírek vállalkozásokról és elutasításról is szólnak, örvendetesnek gondolom, hogy az új rendelkezések után alig néhány héttel a munkások ilyen komoly kezdeményezőkészségről tettek tanúbizonyságot. Eddig azonban hiába. Miért? — Elutasításról szó sincs — válaszol ismét az igazgató. — A kezdeményezőkészség valóban örvendetes, de vigyázzunk; a vállalkozók és a kilépők nem azonosak. Többen felajánlották, hogy fő termékünknek, a konténereknek az alapkeretét vállalati gazdasági munkaközösség formájában. munkaidő után' is hegesztenék. Egyébként néhány darabot külső kooperációban — egy téeszben — is készíttetünk. Én azt mondtam, ha a kooperációs árnál alacsonyabbat ajánlanak — ami azért ésszerűen lehet nagyobb a mi költségeinknél —, akkor tárgyalhatunk. A vállalkozók azonban igen magas árat szabtak, sőt a rezsi- költségek nagy részét is ránk hárítanák. Ebben a versenyfutásban sokkal inkább „kötöttlábú” vagyok, mint mondjuk a mezőgazdaság. A hegesztők a gyártásnak csak egy szakaszát remtenünk a vállalkozás érdekeltségét, s ez megfelelő árat jelent A tárgyalások harmadik menetében már 90 forintra engedtük le az órabért. Meglepő? Ez csak látszólag sok. Ha a hagyományos túlórában csinálják a konténert, egy 25 forintos órabérre az első két órában 25, a második kettőben 50 százalék jön rá, ezt összevonVisszatérhetünk tehát első kérdésünkhöz; mi köze is van egymáshoz a két ügynek? Emlékezzünk csak; „Szívesen maradnék, ha létrejönne a vállalkozás”. Az igazgató kötött lábúnak nevezte magát, g — ami a bérféket illeti — ebben teljesen igaza van. Az sem lenne megoldás, ha elküldené a felesleges munkaerőt, mert az ő bérüket nem lehet a többiek között szétosztani. A fluktuáció pedig — akárcsak az ország sok más üzemében — egyre tartja magát. Miért hivatkozott az igazgató a mezőgazdaságra? Érdemes megfigyelni, hogy a kisvállalkozásokra vonatkozó rendelkezéseket leggyorsabban a szövetkezetek hasznosították, a gyárak viszont egyelőre óvatoskodnak, várnak. Nem csoda, hiszen a mezőgazdaság az utóbbi évtized alatt hozzászokhatott a kockázat fogalmához. Jól jellemzi az ipar helyzetét a váci konfliktus megszületése is; másutt a munkások jelezték vállalkozási kedvüket, s most a vezetők keresik a minél kisebb zavart okozó lehetőségeket. Itt viszont a vezetőség — nagyon demokratikusan — azt mondta: várjuk részletes javaslataitokat. Megnehezíti a tisztán látást, hogy az új rendelkezések értelmezése még nem mindenütt egyértelmű. Ilyen az is, amely szerint a gyár fő termelési területét nem lehet vállalkozásba adni. Ha így van, akkor — elvileg — az egész iparban csak a melléktermék- és hulladékfeldolgozás nyújt némi lehetőséget a vállalati gazdasági munkaközösségek számára. Pedig az egyik legfontosabb cél például a háttéripar fejlesztése. No, de, egy háttéripari — mondjuk apró alkatrészeket gyártó — vállalat fő profilja ugye... Sokan mintha veszélytelenebbnek hinnék a vállalkozást, ha „csak” hulladékfelhasználás. Am, ha itt sem lehet jól keresni, ha a munkásoknak kell beszerezni a gépet (!?), s ezért mindössze a többletjövedelem felét kapnák; akkor sok vitat- koznivalónk marad még. A kisvállalkozásokról szólva Győri Imre, az MSZMP Központi Bizottságának tagja, a KB agitációs és propagandaosztályának vezetője — gazdaságpolitikai újságírók előtt — a következőket mondta: „A munkaerőért folyó versenyben azok a nagyvállalatok képesek helytállni, megtartani ambiciózus szakembereiket, amelyek dolgozóik számára érvényesülési lehetőségeket teremtenek, s nem utolsósorban vállalják a bérek sokkal erőteljesebb differenciálását”. Nehéz ennél tömörebben megfogalmazni a mondanivalót. Ezétf. a cím: Megy vagy nem megy: kockázat. KOLOSSÁ TAMÁS Lenin olvas a gödöllői parkban Csak az ember tud hős lenni Jclhagyás üzenettel, Varga Imrétől A műterem üvegfalai nem osztják ketté a világot. Itt nincs kint és bent, a formák úgy simulnak egymáshoz, ahogy az egyik szó köti a másikat. A kéz itt nem simogat, krómacél lemezből hoz létre figurát, alakot. Varga Imre műterméből kitekintve saját szobrai köszönnek vissza: a kertben Liszt Ferenc magasodik fejünk fölé, ahogy kitekint az erkélyről két akácfa között; s a Balga szűz is előbb virág, mintsem plasztika, amint kiemelkedik a földből carrarai márvány fehérségével. Átellenben, a ház falának tántaszkedva Derkovits egész alakos figurája élvezi a délutáni napot, térde vonalában a kis kályha, a festő drámáját jelképezve. A Professzor méltóságteljesen ül a madarak között, mellette Radnóti tépelődik a híd karfáján. Nézelődünk s a fenddel a menetrendszerű véletlenek is megérkeznek. A feketerigók rászállnak Liszt vállára, bent a műteremben az új budapesti szemétégetőhöz készülő vadludak támasztják a széket, szekretert. A szobrász műtermében megindul a fantázia, az önkéntelen ráérzések és azonosulások- műveket idéztetnek fel. In médiás res: a gótika ívében feltűnik Károlyi Mihály, az újpesti Partizán feszülten tapad a falhoz. Prométheusz istent meglopó cselekedete Szekszár- don szikraesőt csihol: kézzelfogható lángkoronát a fagyasztó butaság és a butító sötétség ellen. Lenin is emberként lépdel lefelé a lépcsőn, a mohácsi fiatalok köréje. telepednek. A győri Sárkányrepülő megfeszíti erejét és várja, hogy sziklától elrugaszkodó teste ezernyi szállal kötődjön felülről a földhöz. Tatabányán Orfeusz tépi le arany álarcát. Sötétséget porlasztó minden mozdulat ebben a cselekvésben. Jelekké váló halmazállapot-változás: amit az ember elhatároz és amíg eljut a tettig, feltépi vágyai burkát és mindenki kincsévé löki: felszabadítja érzelmeinek gátlásaitól. A iplhaővác taláIkozik m az üzeA JíládgydS nettel. A legújabb szobor, amiért jöttünk, Gödöllőre ke-* riil. Lenint mutatja, ahogy rákönyököl a márványlapra, s kezében könyvet tartva olvas. Az is lehet, hogy elmélkedik. Nem szokványos ez a figura, mint ahogy alkotója sem a megszokottként gondolkodik feladatáról. A szobrásznak mindegy, hogy mihez nyúl, betonhoz, bronzhoz, krömacél lemezhez, egy a lényeg: fejezze ki korát, mondjon véleményt róla. Vehemenciával, ahogyan csakis a mindenkori értelemre hivatkozók képesek megrohamozni és bevenni az addig még nem látott, érzett, tapasztalt tartományokat. Varga Imre szobrai ilyenek. Vállalva a klasszikus örökséget és száműzve a szobrászat „üzenőfüzet” jellegét, a mindenkori feladatvállalásra buzdít. Ö maga mondja: Igazat kell mondanunk a korról. De az igazát észrevenni és kimondani nem ugyanaz, mint őszintének lenni. S aztán másutt, másként folytatta: A kérdés számomra és a kor számára nem az, hogy a művész melyik eszközhöz nyúl, hanem hogy milyen eredményt ér el: hatott-e a mű, és milyen széles körben, milyen mélységben? Igaz, hogy előhívni az emberi lélekből csak olyan gondolatokat lehet, amelyek alapja benne van az agyunkban. De nem mindegy, hogy a kor betáplálta élményelemekből menynyi aktivizálódik, s milyen mértékben válik egyéniségünk részévé. RármpIvilíPt is emlegetjük> Varga viínilUJIKtl Imre figurái magukba építik a külvilág ingereit. Űj Leninje bennünket is elgondolkodtat: hős volt, népvezér, egy eszme mindmáig élő és ható katalizátora? Döntenünk kell, s látjuk, érezzük: a szobrász nem emlékművet tervezett Gödöllőre. Ahogy Prométheusz a tüzet hozta közénk, úgy Lenin magát az embert teremtette újjá. Átformálta viszonylatait, megnövelte gondolemelték ki, nem számolva a technológiai .folyamat szétválaszthatatlanságával. Például: mit szólnak a többiek, akiknek ki kell őket szolgálni? A daraboló, a sajtoló már nem érdekelt a dologban, a festő meg esetleg nem is bírja a megnövekedett mennyiséget. Ha kiadom kooperációba a terméket, akkor nincs rezsiköltség és nincs bér- feszültség. Ráadásul, legfrissebb információim szerint, a gyár fő profilját nem adhatjuk ki vállalkozásba. Felajánlottam egy másféle lehetőséget: nem sojt sikerrel. Az acélhulladék kilójáért most 1,90-et ad a MÉH. Csak kicsire kellene darabolni a lemezhulladékot, s máris 3,60-at kapnánk. A különbség felét adnánk át a vállalkozónak, ha szereznek darabolóollót. Vagy izgalmas vállalkozás — akár kísérlet — lehetne, ha a megfelelő szalaghulladékból apró alkatrészeket gyártanak. Nos. itt tartunk és magam is szeretném, ha kipróbálhatnánk az úi lehetőségeket. A kilénők közül előbb a tizenkilenc éves Csák László lakatossal sikerült beszélnem. Készséggel válaszolt, kivéve egy kérdést: hová megy dolgozni? lanságban. Mi éppen az úgynevezett szűk keresztmetszetben ajánlottuk fel a munkát, ami azt jelenti, hogy a többiekben a gyárnak még van szabad kapacitása. Különben nem ragaszkodtak volna hozzá. Érdekeltté lehet tehát tenni a darabolót is, a sajtóiét is. Nem ismerem a festők helyzetét, de szerintem a piac megengedné ezt a beruházást. Ami a rezsiköltségeket illeti: itt tényleg nevetséges a vállalat ellen-árajánlata. Ötször annyit számoltak fel. mint mi. holott például a terület egyébkérít kihasználatlanul áll. A hallottak után érdemesnek találtam megkeresni azt, aki visszalépett. Kurdi József, lakatos brigádvezető; — Azért találtuk ki az egészet, hogy a gyárnak segítsünk, hiszen akik a kooperációban csinálják, azok tőlünk tanulták a fogásokat. És néha nem nagy sikerrel alkalmazzák ... A döntésem még nem végleges, de nyolc óra után meggondolom, meny. nyiért hajtok tovább. Szerintem pedig a többiektől nem kell félni, mert nem mindenki akar vállalkozni. va 42 forint az átlag. Ebben az esetben viszont mindent a főnökök intéznek és gyakorlatilag nincs selejtkoc- kázat. A vállalkozásban nekünk kell biztosítani az egyenletes anyag- és szerszámellátást, a selejt kockázata az utolsó fillérig a miénk. Mindez pedig százezreket jelent és rengeteg gondot, amit nyolc forint semmiképpen sem ellensúlyoz. Az egyik kezdeményező tagunk máris visszalépett. ,— Nem félő, hogy az igazán vonzó ár valóban bérfeszültséget okoz? — De félő. A megoldás, lehetővé tenni mindenkinek, hogy beszállhasson. Tudva azt, milyen nagy a kockázat. Nekünk nincs szankcionálási lehetőségünk, ha a tizedik ember item jön be, a másik kilenc vele bukik. Érdekesebb kérdés lehet, hogy mi lesz munkaidőben? Erre azt mondom, olyan kis mennyiségről van szó, amellyel nem vehetjük el a gyár kenyerét. — Mit szól a technológiai szétválaszthatatlansághoz és a rezsiköltségekhez? — Nem hiszek a szétválaszthatat— Nem akarok bajt sem magamnak, sem a jövendő munkahelyemnek. A lényeg az, hogy egyikünk sem egyik napról a másikra döntött így, még csak az sem jellemző, hogy sokkal több pénzért mennénk el. Én mindössze egy forintot kapok, így lesz húsz forint az órabérem, — Az nem kevés! — Mihez képest? Most emelték a normát. Ennek eredménye az lett, hogy amit tavaly két műszakban 3—4 emberrel többen csináltunk, azt most egy műszakban kell teljesíteni. Igaz, emeltek valamit, de az messze nem fedezi a többletmunkát. — De hát a norma csak nőhet: ez nyilvánvaló. — Elismerem. Csak az nem mindegy, hogy milyen körülmények között. Évek óta ígérik, hogy rendbe hozzák a fűtést, ezen a télen mégis újra mínusz egy fokban hegesztettünk. Egész nap a gázt szívjuk, a szemünk a hegesztés fényétől tönkremegy. Hiába van pajzs, bent a konténerben hárman-négyen dolgozunk egyszerre, hát óhatatlanul belenézünk. Ezt sem lehet kivédeni, de legalább megfizetnék ... — Van vizsgája? — Nincs. Tavaly összehívtak minket, hogy lehet vizsgázni. Jelentkeztem, beleegyeztem, hogy ennek fejében még két-három évig maradok. Aztán elmaradt a tanfolyam. Nem tudom miért. Csák László három évet „húzott le” a hajógyárban. Az idősebbek nem akarnak nyilatkozni. Nem adom fel. A melegedőből a zajos, félhomályos műhelycsarnokba lépünk. Egy pajzs mögül bajuszos, barátságos arc fordul felém. Nevét, leendő munkahelyét ő sem árulja el, azt viszont igen, hogy nyolc év után egy forinttal kevesebbért megy el. Hamarosan többen odajönnek, feloldódnak, majd egyikük kijelenti: szívesen maradnék, ha létrejönne egy tisztességes vállalkozás. A kérdésemre, mármint, vajon mit szólna, ha ő kimaradna a vállalkozásból — hümmögve válaszol. Neki sem tetszene. A vállalkozó munkások képviselője Kozma Győző üzemgazdasági csoport- vezető. A szemüveges, ősz hajú férfi meglepődve fogad: ..mi nem terjesztettük ezt a pletykát!’’ Szabad a vásár — Egyébként is szeretném előre leszögezni — folytatja —, hogy nincs alapvető ellentét köztünk és a vezetők között. És ezt nem azért mondom, mert maga megírja a cikket és elmegy, mi viszont maradunk, hanem mert valóban így van. A vita csupán abban áll, hogy nekünk meg kell te-
