Pest Megyei Hírlap, 1982. március (26. évfolyam, 51-76. szám)

1982-03-13 / 61. szám

1982. március 13. szombat PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 9 N egyven egynéhány éves, alacsony termetű, jelentéktelen külsejű hivatalnok volt Gilicze Imre. Sovány, már-már aszketikusan száraz figura, aki, mintha egyenruhája lenne, évti­zedek óta egyetlen szürke öltönyében mutatkozott, fittyet hányva a divat hebehurgya változásainak. Bokáig érő. vékonyszárű nadrágjáról, kas- keríyfazonú zakójáról már messziről felismerték közelgő alakját. Adóvég­rehajtó volt. Ám. ha a városban va­laki is ezzel a titulussal illette, azt kimér.ten rendreutasította: adóügyi előadó vagyok, igen?! Végrehajtók már nincsenek­De nem. adott elő semmit. Végre­hajtott. És az emberek nem értették, miért, előadó, ha végrehajt, vagy ha nincsenek már végrehajtók, mit ke­res náluk Gilicze? Gilicze módszeresen és mindenütt adóhátralékokat vasalt be, és adó­csalókat leplezett le. S mivel ezért külön jutalom is járt. igyekezett ott is bevasalni a hátralékot, ahol nem volt hátralék, s azt is leleplezni, aki nem csalta az adót. S tette mindezt olthatatlan gyűjtőszenvedélye miatt. Amit általában gyűjteni szoktak az emberek: bélyeget, érmét, miniköny­vet, faliórát, bibliát és kártyanaptárt, gyűjtötte ő is. s mint furcsa, ember- szabású hörcsög a lakásába hordta és elvermelte. Felesége gyakran ka- pbtt hisztérikus rohamot, amikor fér­jét újabb szerzeménnyel látta haza­térni, s ilyenkor Gilicze csak igen bo­nyolult, sokszoros áttételű hazugság­gal tudta megmagyarázni, hogy vol­taképpen nem vette, hanem kapta, s akitől kapta, az igen hálás neki a múltkori adóelengedésért, ami tu­lajdonképpen nem is volt adóelenge­dés, de az illető azt hitte, hogy... Giliczéné azonban idegesen közbevá­gott, hogy nem kíváncsi az egész hü­lye históriára, azt mondja meg, mennyit adott ezért az ócska, szú­ette vacakért? Ám Gilicze nem ve­szítve el türelmét, újra kezdte sze­líden, hogy nem vette, hanem kapta és akitől kapta, mire a feleségé re­megni kezdett, Gilicze pedig ártatla­nul azt kérdezte: Miért, kér enni? Az asszony néhány pillanatig döbbenten bámulta a fatengelyes kakukkos órát, aztán sírva fakadt, és elrohant. G iliczének tehát értelemmel su­gározta be mindennapjait szen­vedélye. Gyűjteményéért dolgozott példamutatóan, sőt még annál is jobban. Réges-rég letisztázta magá­ban: gyűjteményének darabjaihoz csak az eltitkolt jutalmak révén jut­hat. Jutalmat pedig csak akkor kap, ha tökéletes hivatalnokká válik. Igaz, hogy már réges-rég tökéletes hiva­talnok volt. csakhogy Gilicze ennél is többet akart. Én vagyok a hivatal, mondogatta egyre gyakrabban, s a mellét bökdöste az értetlen emberek előtt. Nem Gilicze Imre vagyok, ha. nem a hivatal, igen?! — A hivatal — mutatkozott be az egyik nyári délutánon is egy város­széli ház kapujában. Fuvaros lakott itt, a felesége engedte be. — Jézusmáriám ... —ijedt meg az asszony. Elhanyagolt külsejű, negy­ven év körüli nő volt, lomhára hí­zott teste, akár lottyadtra érett ubor­ka. Feltűnően kicsi arcán a jóhiszemű emberek ostobán őszinte kifejezése valami lusta álmossággal elegyedett. Úgy nézett ki. mintha ágyból kelt volna, kábán, s topán ácsorgott? — Misit tetszik keresni? — kér­dezte. — Ki az a Misi? — Az uram. Gulyás Mihály. De most nem lehet vele szót érteni. — Hogy-hogy nem lehet? Azt majd mi szabjuk meg. lehet-e vagy sem. Igen?! — Igen. de tetszik tudni, nincs be­számítható állapotban. Szóval... be­szívott. Alszik. — Költse fel! — Isten ments! Majd, ha felkel ma­gától. — Mi az, vitatkozunk? Nincs elég bajuk maguknak a hatósággal? Az adóhátralékkal? Még súlyosbítják ilyen ostoba rezisztenciával? A fuvaros felesége megszeppent. — Na, eredjen és költse fel az urát... Várjon! Az a két ló ott a kocsiba fogva ... Hozza ki azoknak a passzusát is. Lefoglalom őket! — Lefo... — Az asszony egészen megrendült. — Hát azért tetszett jönni, hogy lefo ..'. — Mit gondolt, miért? — Pont a lovakat? Dehát akkor mivel keresi meg a kenyerünket Mi­si? — Az asszony végképp kétségbe­esett, a sírás szétzilálta álmos voná­sait. — Persze, hogy a lovakat — mond­ta Gilicze. — Lefoglalhatnám ugyan a házbéli ingóságokat is, de annak semmi értelme. A lovakat kell elven­ni maguktól. Ha nincs ló, nincs fu­var. Ha nincs fuvar, nincs adótarto­zás. Világos? Az aszsony nem felelt. Valahová Gilicze mögé nézett. A hivatal­nok megfordult, s a fuvarossal találta szemközt magát. Úgy állt ott ter­peszbe vetett lábbal, mint egy tulok. Bivalytermetéből talán két Gilicze is kitelt volna; felsőteste meztelen volt és vörösbarnára pirült, hájas-izmos mellkasán csapzott szőrzet burján­zott, s levonult egészen a hasáig. Bo­rostás volt az arca, szájából pedig savanyú borszag áradt: Gilicze ki­mondottan utálta a bort. — Gyüttél? — kérdezte a fuvaros. Gilicze nem bírt megszólalni, pe­dig kétszer is megmozdult a szája. — Hebegős vagy? Nem szeretem ám a hebegős hajtókát, ki nem áll­Várhuzam Csáti Gábor műve hatom! — Horkantott: — He? Nem tudsz beszélni? „ * Gilicze úgy érezte, menten szív­görcsöt kap. — Tetejébe még nyápic is vagy. Na, mit tudsz? Gilicze torkából végre feltört az első szó: — Én...! — Nem is én. Gyerünk, ott a fogat, szállj fel. Addig szóba sem állunk egymással, míg nem látom, érted-e a dolgodat! Na. mire vársz? — taszí­totta mellbe goromba jóindulattal. Giliczének minden ina-izma reme­gett. Hirtelen kiszolgáltatottnak, véd­telen érezte magát, kishíján sírva fakadt. — Én a városházáról jöttem... — nyöszörögte. — Bánom is én! Gyerünk mássz fel! Gilicze elindult a kapu felé. A fu­varos visszapenderítette. — Amarra! Nem látsz a szemed­től? — De én... nem tudok kocsit haj­tani ... — Hahá! — röhögött diadalmasan a fuvaros. — Láttam én azt mind­járt. Nem baj. Most majd megtanu­lod. — De én... én nem akarom .. — Föl a bakra — rikoltotta a fu­varos. — Asszony! Az ostort! — Fölszállok. — suttogta Gilicze összeomolva. És felszállt. Kézbevette a gyeplőt, a lovak megmozdultak a kocsi meg­rándult. aztán megindult alatta ijesz­tő imbolygással. Halálfélelmet ér­zett, szakadt róla a veríték. — Körbe! — kiáltotta a fuvaros. — Hajts körbe az udvaron. Rángatta a gyeplőt, a lovak hol jobbra, hol balra vonszolták a ko­csit, idegesen kapkodták a fejüket. — Azt mondtam, hogy körbe! Sü- • két vagy? Körös-körbe! Gilicze fürdött a verejtékben. Te. nyere vörösre horzsolódott a gyeplő­szíjtól, izmai sajogtak, görcsösen igyekezett irányban tartani a lova­kat. A féderes kocsi zötykölődve ka­nyargóit az udvaron. — Tovább! Ne állj meg! Hajtott tovább. Másodszor, har­madszor is körbekocsikázott. — Lazábban tartsd azt az isten­verte szárait Tikkasztó szomjúságot érzett. Fe­je felforrt a napon, szerette volna lehántani magáról öltönyét, ingét, gatyáját. — Most már gyorsabban! Csapj rá­juk! De ne nagyot, mert felboríta­nak! Végrehajtotta az utasítást, s mert nem borult fel, megkönnyebbült. Megy ez, gondolta, s szabadult ide­ges szorongásából. — Megy ez! — rikkantotta a fu­varos, aki időközben előkérítette bo­rosüvegét. s a ház bejárati lépcsőjére telepedve iszogatott. Gilicze pedig mintha a dicsérettől ittasodott volna meg: egyre bátrabban hajtotta a lo­vakat, s már futtatva kerengélt. Rö­pült a kocsi. Gilicze már nem is szá. molta. Talán a negyvenedik kört ír­ta le az udvaron. Alkonyodott és már hűvös szél szá- rítgatta izzadtságát, amikor a fuva­ros megálljt parancsolt. — Jól van — mondta a lekászáló­dó hivatalnoknak — ülj le ide. Giliczével forgott a világ, elsőre nem akarta hinni, hogy szilárd talaj van a lába alatt. Leroskadt a lépcső­re, a fuvaros mellé. — Nesze, igyál — kínálta az üve­get a fuvaros. Gilicze átvette, s ügyet­lenül, aprókat kortyolt belőle. — Jólesik, mi? — A fuvaros visz- szavette az üveget és a térdére állí­totta. — Hát akkor... holnaptól fel­fogadlak. Az első hetekben nem fi­zetek semmit, a borravaló lesz a ke­reseted. Utána, ha belejössz, negye­dében részesedsz minden, fuvarból. Összejön az az öt-hatezer, de erről hallgatsz, érted? — Hogyne, persze. — Nem persze, hanem igen. — Igen. — Münkakönyv nem kell. Beje­lenthetnélek, de akkor adót kéne fi- zetrferrr utánad. Ügy meg nem kel- lessz. Úgy nem üzlet. — Hogyne... vagyishogy igen — Aztán nem szeretném, ha elvar- tyognád, így is van elég bajom az adóvégrehajtókkal. — Nem, dehogy. — Hol dolgoztál eddig? — A városházán. — Mint micsoda? — Mint adóvégrehajtó. — Akkor tudod a dörgést. — Tudom ... Mikor jöhetek? — Holnap. Hajnali négykor fogunk be, időben itt legyél! Valami becsüle­tes ruhát húzzál magadra! Most pe­dig elmehetsz! Igen — állt fel Gilicze. Zsibogott I minden tagja. — Akkor hol­nap ... — Mondtam már. Felfogadtalak. — Köszönöm... — motyogta Gi­licze, s arra gondolt, korán kell lefe­küdnie, hogy korán felkelhessen A nap f iai Álom Tamási István■ A fuvaros és a hivatalnok Garai Gábor: I . . > Honalapítók István király lovas-szobra alatt, a föld mélyén, a várfalak tövében Ősi katona-csontok nyugszanak: karok, s lábak mészváza, koponyák, és kéz- és láb-fejek ízekre hullott csonkjai; és rozsdás ember-patkók: a talpasoknak, — kik az utak kövén lőhalálban kocogtak — kellett a bocskoron ily vasat hordani... így hát a szobor méltó helyen áll. mert még a végítélet harsonái sem terelhetnék össze a király hamvait úgy, hogy ráismerne bárki. Íme, a honalapító — ő az, kétségtelen. De a bocskorosok csonthalma: bizonyosság. Általuk élt és rajtuk állt az ország, s holtukat túlélte a türelem, hogy megtartja majd, aki alapozta a hazát — házat rakván a romokra.. í Fent a jelkép megrendülhet: lehet kiválasztott tehetség, hősiesség szobra, bölcs szigor s változó szerep emlékműve, — istenült őrület — de lent, kik az eszménynek testet adtak, testből csonttá lettek és fennmaradtak utódaikban; kik a lényeget őrzik, a megtartó titkok tudói, az örökös kezdetek folytatói, a hon folyton újjá-alapítói: rendületlenek a névtelenek. Kokas Ignác festménye Csálry Ida rajza

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom