Pest Megyei Hírlap, 1982. március (26. évfolyam, 51-76. szám)
1982-03-13 / 61. szám
«■Színházt t.bvét ■«§ Zseni és mesterember , Nem tehetségtelen, de nem is kiemelkedően tehetséges művészek gyakran azért bal- szerencsések, mert olyan időszakban éltek és dolgoztak, amelyre egy (vagy több) zseni nyomta rá a bélyegét. Aki Firenzében végigcsodálja az Uffizi vagy a Pitit képtár fantasztikus Raffael- lóit, Tizianja.it, Botticellijeit, Filippo hippiiéit, meg a többi óriás kábító mennyiségben felvonultatott remekeit, észre se igen veszi a legnagyobbak mellett a sok-sok kiváló mestert, akik kitűnően tudtak festeni, minden csínját-bínját ismerték a festői mesterségnek, — csak éppen az az isteni szikra hiányzott belőlük, ami a zsenikben megvolt. Nincs más bajuk, csak az, hogy Leonardo, Michelangelo, Raf- faello kortársai voltak. Más korszakokban, gyöngébb évtizedekben talán ők is kiemel- kedőek lettek volna; a hegycsúcsok mellett azonban csak dombok maradtak. Hogy a nem zseniális, de azért jó, megbízható, kvalitásos munkát végző mesteremberek irigyelték-e a titánokat? Elképzelhető. A nagy tehetség mindig kitermeli a maga irigyelt és a maga intrikusait — számtalan példa van reá. Lehet, hogy a mesterember ugyanakkor jobban élt, mint a zseni, mert jobban tudta pénzre váltani a szerényebb képességeit, mint az istenáldotta tehetség. akiből viszont a nem is mindig t rossz értelemben vett kalmárszellem hiányzott. (Erre is sok példa akadj. S hogy a mesterember odáig is elment volna az irigykedésben, a mesterségbeli féltékenységben, a tehetség megnyilvánulásainak gyűlöletében, hogy megkísérelje eltenni láb alól a zseniális művészt? Ki tudja, talán ez is elképzelhető. A modern lélektan terjedelmes elméleteket kreált az effajta irigykedésről, féltékenykedésről -- nem lehetetlen, hogy a régiek, bár nem olvashatták Jungot, Freu- dot, mégis pszichopaták voltak egy kicsit, s alkalomadtán esetleg be is segítettek a természetnek, hogy irigységük, féltékenységük, bosszúságuk tárgya simább úton juthasson el az örökkévalóságba. A leghíresebb ilyen história egy zseniális muzsikus és egy kitűnő mesterember nevéhez fűződik. A zseni Wolfgang Amadeus Mozart volt, a mesterember pedig Antonio Salieri. Mozart 1781 márciusában telepedett le Bécsben, s ott maradt haláláig, 1791. december 5-ig. Huszonöt évesen érkezett, s nem volt még harminchat éves, amikor eltávozott a közös * temető tömegsírjába temetve, mert senki nem áldozott rá öt akkori bécsi forintot, hogy külön sírhelyet váltson a zeneszerzők fejedelmének. Kedves feleségének, Constanzének is csak tizennyolc év múlva jutott eszébe, hogy megkeresse a sírt — amire akkor már senki nem emlékezett. Antonio Salieri olasz zeneszerző, bécsi udvari komponista, a császárváros olasz operájának karmestere, később udvari karmester. 1750-ben született és 1825-ben halt meg. Mozart halálakor negyvenegy esztendős, az udvar és a császár, II. József kegyének fényében sütkérező, gazdag, befolyásos, igazi udvaronc muzsikus (sok volt belőlük az akkori Európa udvaraiban). Az opera nagy reformerének, Glucknak is kedvence, talán azért is, mert Salieri is híve Gluck operakomponálási elveinek. Salieri keze alatt nem kisebb tanítványok fordultak meg. mint Beethoven, Schubert és az ifjú Liszt Ferenc. Jó operakomponista és jó zeneszerzéstan tanár volt; kitűnően értett a mesterségéhez. Minden más korban vitán felül állt volna a tehetsége, de az a balszerencse érte, hogv akkor élt, amikor a Teremtő Mozartban látta jónak megtestesíteni mindazt, ami a muzsikában isteni. Mások talán elviselték volna ezt; Salierit sértette Mozart nagysága, sértette, hogy míg ő izzadva és rengeteg törléssel, vázlattal komponál, Mozart egyszerűen csak leírja a muzsikát, javítás, gyötrődés nélkül, úgy, ahogyan az a fejében szól. Sértette a zseni szabálytalan tökéletessége, sértette, hogy neki mindig éreznie kell: belőle éppen az a szikra hiányzik, ami Mozartban megvan. Féltékeny volt és intrikált, irigykedett és gyűlölködött. Hogy Mozart Bécsben sosem kaphatta meg az őt méltán megillető elismerésnek a töredékét sem, az jórészt Salieri intrikáinak volt köszönhető. Éppen ezért talán senki nem fogadta olyan megkönnyebbüléssel talán örömmel is, Mozart halálhírét, mint ő.- A szituáció táplálhatta ■ y á ' hiedelmet, hogy B—j Salieri talán segített I / egy kicsit a természetnek Mozart eltávozta körül. Magyarán: lábra kapott a suttogás, hogy Salieri lassan ölő méreggel juttatta korai sírjába a lángészt. E hiedelmet később az öreg és meglehetősen szenilissé vélt Salieri maga is szította látványos önvádjaival, sejtelmes célozgatásaival. A dolog akkora körben terjedt, hogy még Puskin is írt róla — Mozart és Salieri címmel — egy kis egyfelvo- násos drámát, melyben Salieri nyílt színen mérget öntött Mozart poharába. Ha szegény Wolfgang Amadeus csontjait valaha is meg lehetett volna találni, s az exhumálásnál kellően meg tudták volna vizsgálni e maradványokat, meg lehetett volna állapítani, valóban történt-e mérgezés. Így azonban mindmáig senki nem állíthatja bizonyosan sem azt, hogy Salieri megmérgezte Mozartot, sem azt, hogy nem. A históriából mindenesetre ma is lehet színpadi művet írni; lélektanilag hatásos a szituáció. Peter Shaffer angol drámaíró (mindegyik jelentős darabját játszották nálunk; az Equus, most is repertoáron van a Pesti Színházban) legújabb színművében, az Ama- deusban Salieri és Mozart, a mesterember és a zseni konfliktusát írja meg. A darab főhőse nem is Mozart, hanem Salieri, aki késő vénségében idézi vissza azokat az éveket, amelyekben Mozart zsenijének nyomasztó árnyéka feküdt rá az udvari komponista életére. Schaffer nagyon tud darabot írni, kitűnően ismeri a fogásokat, a hatásmechanizmus működését, hálás szerepeket kreál a színészeknek — és ez nagyon rendjén is van. De ő is olyan, mint Salieri: kitűnő mesterember, csak éppen az a bizonyos szikra hiányzik belőle. Salieriban a középszer apo- teózisát írja meg — de mintha az olasz mesterrel együtt saját magát is felmagasztalná. Látványos mesterségbeli tudá- sa még a Vígszínház művészeit is megtéveszti; az Ama- deust olyan elánnal, akkora erőbefektetéssel játsszák, mintha a kortárs drámaírásnak nem egy Salierije, hanem egy Mozartja írta volna. Takács István „ Szemet gyönyörködtető látványt nyújtanak a kiállított üvegtárgyak. Meghitt sarok a Belvárosban Naponta barátságok kötődnek A közel tízéves impozáns intézmény földszintjén, a kiállítóteremben faliszőnyegek, csillogó üvegtárgyak, színes kerámiaszobrocskák gyönyörködtetik a látogatót. Fölfelé indulunk a széles márványlépcsőn. Az emeleten fotókiállítás van. A színházterem előtt hangversenyre gyülekező közönségnek még jut arra ideje, hogy körüljárja a. termet, megszemlélje a fényképeket. Lassan elcsöndesedik az emelet, a vendégek elfoglalják helyeiket, a nagyterem ajtajai bezárulnak. Programok Pest megyében — Amit itt lát, az mindig változik, de nem ez az egyetlen tevékenységűnk. Az ország minden részével van kapcsolatunk — magyarázza Be- hun Iván, a filmosztály vezetője. — Pest megyének is számos olyan városát tartjuk számon, amelyekkel évek óta rendszeresek a közös programok. Ilyen például Dunaha- raszti, Gödöllőn az Agrártudományi Egyetem, Dunakeszin a művelődési ház, vagy például Erdőkertesen a tsz. Az érdeklődő intézmények kétszázötven különféle orosz nyelvű játékfilm közül válogathatnak, s több mint négyszáz dokumentum-, tudományos és ismeretterjesztő, valamint tájfilmünk is van. Közülük számos magyar nyelvű. Vándorkiállításokkal is segítjük, színesítjük a művelődési házak programját. S amit talán nem mindenki tud: valamennyi szolgáltatásunk díjmentes. A folyosón közben ismét megindul a mozgás. Hatalmas, gördülő fogasok tűnnek föl, rajtuk szebbnél szebb női ruhakölteményekkel. Mi tagadás, el is kalandozik kissé a figyelmem ... — Divatbemutató lesz ma — magyarázzák. Mosolygós, jókedélyű ember telepszik most közénk: Klepko Vladimir Ivánovics, a filológiai tudományok kandidátusa, egyetemi docens, a Puskin Orosz Nyelvi Intézet budapesti kihelyezett tagozatának igazgatója. Tolmácsra nincs szükség, mert nemcsak az orosz nyelvtan szabályaival van tisztában. Magyarul beszél arról, milyen módon segítik a megye pedagógusait az orosz nyelv oktatásában. Rendszeresen szerveznek előadásokat, konzultációkat, szemináriumokat, vetítéseket. Lehetőség van arra is, hogy a tanításhoz szükséges filmeket, magnetofonszalagokat kölcsönözhessék a pedagógusok. Ösztöndíjasok klubja Társaságunk újabb taggal bővül. A ház igazgatóhelyettese, Vasziljev Valerij Nyikolá- jevics, a műszaki tudományok kandidátusa, a tudományos és műszaki tájékoztatási osztály vezetője Vácot, Ceglédet, Gödöllőt, Budakeszit említi, mint olyan helyeket, ahol kiállításokat és szaktalálkozókat szoktak rendezni. Büszkén beszél a volt szovjet ösztöndíjasok klubjáról, amelynek tagjai rendszeresen találkoznak egymással, s a baráti beszélgetéseken, kedélyes emlékfölidézéseken túl még továbbképzéseken is részt vehetnek. A szovjet kulturális centrum mindig mosolygó, fiatal igazgatója, Bormotov Anatolij Jefimovics arra biztat, hozzam el egyszer a gyerekeimet, mert igen közkedveltek a kicsiknek ' szóló rendezvényeik. Gyakran vetítenek számukra rajzfilmeket. Itt viszontláthatjuk a- „No, megállj csak!” című sorozat népszerű farkas- nyuszi párosát. A felnőttek számára is vannak érdekes lehetőségek. Találkozhatnak a szovjet kulturális szervezet segítségével saját művelődési házaikban, vagy vállalataiknál művészkollektívákkal, tudósokkal, szovjet szocialista brigádokkal és mezőgazdasági szakemberekkel is. Közös rendezvények Az idén ünnepeljük a Szovjetunió megalakulásának hatvanadik évfordulóját. Ebből az alkalomból az ország valamennyi köztársaságából, érkeznek hazánkba művészek, tudósok. Lesznek fotó- és iparművészeti kiállítások. Az épület belső képe is gyakran változik majd. Szinte minden héten más arcával ismerkedhetünk meg ennek a hatalmas országnak. A lehetőség azonban Bormotov Anatolij Jefimovics, a Szovjet Kultúra és Tudomány Házának igazgatója. nemcsak a budapestiek számára adott. Egy-egy köztársaság tiszteletére közös rendezvényekre is sor kerülhet bárhol az országban. Közben befejeződik a hangverseny. A távozók — mielőtt még a kabátjukhoz mennének — ismét körüljárják a kiállítótermet. A szép tárgyaktól, a kellemes, barátságos környezettől nehéz elszakadni... Kö. Zs. Az iparművészeti tárgyaknak sok nézője akad. Bármelyik lakás díszére válhatnak ezek a színes kerámiafigurák. Barcza Zsolt felvételei Tv-figyelő Jelenet az Amadeus előadásából Kaviár. Tíz kedd esténket tölthettük el Lieven úr, e mesterkém és mesterszakács társaságában, mégpedig úgy, hogy az ambivalencia (kettős érzelműség, a gyűlölet és szeretet egyidejű jelenléte), határozta meg folytonosan hangulatunkat. Igen, ez a Nem kell mindig kaviár igen kitűnő példáját adta azoknak a látnivalóknak, amelyek az oly gyakori egyrészt, másrészt minősítést szokták kiváltani. Egyrészt ugyanis kedves és szórakoztató bolondozás volt ez a história, benne e rokonszenvesen csélcsap férfiúval, akit irigylésre méltóan dongtak körül a szebbnél szebb nők, s aki — hála a forgató- könyvnek —, ide-oda csatlakozásai közepette egyetlen percig sem unatkozott. Ilyenformán tehát pontosan olyan valakit ismerhettünk meg benne, aki joggal válthatta ki a nézők rokonszenvét. Másrészt viszont... Másrészt viszont nem feledhettük el, hogy a titkosszolgálatoknak ez a csetepatéja a második világháború idején zajlott le. Tehát azokban az években, amikor éppenséggel nem ily operettes együgyűséggel peregtek az események, hanem úgy, ahogyan arra még sok szemtanú emlékezik, s ahogyan azt megörökítették a hitelesebben szóló, papíron vagy éppenséggel filmszalagon rögzített művek. Népszerűtlen dolog a szív- tiprásoknak meg más férfiúi ténykedéseknek e diadalútjárói szólva ilyesmit emlegetni de hát mit tehet az az előfizető, aki egyszerűen képtelen arra, hogy a történelmi, tényeken túltegye magát. Az ilyen ember bizony csak hümmöghe- tett e tengernyi csillogást, s a kalandoknak e vízesésnyi zu- hatagát látva, s olyasmit duruzsolhatott magában, hogy ugyan mi célból készülhetett ez a tekintélyes terjedelmű, képes-hangos elrugaszkodás. Azért-e, hogy megmásítson azért-e, hogy feledtessen? Mindenesetre nem azért, hogy egyetlen kockájával is arra utaljon, amit az emberiség legkegyetlenebb kalandjának tudnak, mondanak a túlélők. Tóth István. A Stúdió ’82 — amely sorozat immár hosz- szabb ideje elismerésre méltó sikerrel felel meg rendeltetésének, mivelhogy egy gyorsan pergő, a körülményekhez képest frissen reagáló televíziós folyóiratot fabrikáltak belőle — legutóbbi adásában életművéhez és nemzetközi sikereihez méltóan mutatott be egy Pest megyei lakost. Nevezetesen azt a Cegléden élő Tóth István fotóművészt, aki díjainak legfrissebbikét nemrég az USA-ban vette át, és akit hiába csábítgatott ottmaradásra egy bizonyos öregúr, csak hazajött, mondván, hogy neki kedves szülővárosában nemcsak háza, de még egy s más elvégeznivalója is van. Az ő masinájának kattanására várnak fnég számos, idő szabdalta parasztarcok, az ő szemének kell észrevenni, hogy mily könnybztetően szép tud lenni egy vénasszony vagy vénember, amikor a tavaszi napba hunyorít. Tóth István — legyünk büszkék rá —, úgy ősceglédi, hogy közben felvételeire rögződik az egész világ. Mint a legjobb írók, ő is a legkisebben látja meg az igazán nagyot: Balázs Béla-dijának és sok más érmének birtokában immár joggal tudhatja, hogy időtálló jeleket hagy maga után. Megmutatja őt még nemcsak a Stúdió, hanem másj hasonlóképpen ügyesen szerkesztett televíziós műsor is.. í Akácz László
