Pest Megyei Hírlap, 1982. február (26. évfolyam, 27-50. szám)
1982-02-06 / 31. szám
1982. FEBRUÁR 6., SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN Bistey András-Búcsú A négy öreg összebújt az asztal végén, hiába próbáltuk szétültetni őket. Mereven maguk elé néznek, csak lopva vetnek egy- egy pillantást az iroda faburkolatú falaira, a cirádás, aranyozott keretű festményekre és a kristálycsillárra. Katika, a diri titkárnője, megrakja az asztalt szendviccsel, itallal, cigarettával, azután kávét hoz. Az öregek óvatosan leemelnek egy-egy csészét a tálcáról, a szélső széken ülő fehér hajú öregembernek úgy reszket a keze, hogy a kanál csörögve táncol a kistányéron. Egy pillanatra összenézünk a dirivel, látom, hogy alig tudja visszatartani a mosolyát, cinkosan hunyorít. Azután gyorsan az öregek felé fordul. — Tessék! Tessék! — Megkóstolja a kávéját, elégedetten csettint. — Állítom — mondja —, hogy nem a líbiai export volt vállalatunk idei legnagyobb sikere, hanem az, hogy Katikát át tudtuk csábítani a tanácstól. Aki ilyen kávét főz... — Hirtelen észbe kap, mosolyogva eltolja maga elől a csészét. — De ne csak kávézzunk! Kávéval nem lehet koccintani, márpedig mi koccintani szeretnénk hűséges nyugdíjasainkkal! A szakszervezeti titkár fölpattan, konyakot tölt a poharakba. Én egy pálinkásüveget kapok föl, az öregek inkább pálinkát kérnek. Várakozásteli csend támad. A diri fölemeli a poharát, habozik egy pillanatig, ülve vagy állva beszéljen-e, azután föláll: — Kedves munkatársaink, barátaink! Az ember megszületik, fölnevelkedik, dolgozik néhány évtizedet, azután nyugdíjba megy. Nyugdíjba megy, mert a néhány évtizedes munka elkoptatja a szervezetét, ráfér hát a pihenés. Ráfér a pihenés, mert tisztességgel, becsülettel eleget tett mindannak, amit a társadalom ... A párttitkár szemben ül velem, mereven előre néz. A szakszervezeti titkár két ujjal forgatja talpas poharát a tükörfényes asztalon, néha fölpillant az öregekre, biztatóan odakacsint. . F ehér hajú az öregember, akinek a kezében táncot járt a kávéskanál, rakodó, egyszer egy teherautó lecsapódó oldaldeszkája fejbe vágta, azt hitték, nem éli túl az agyrázkódást. Mély sebhely van a homloka fölött ráfésüli a haját, de szívesen megmutatja akárkinek. A túlsó szélen egy kövér takarítónő ül, fényes anyagból készült, szűk, fekete ruha van rajta, nyilván régebben készült. Egyébként mindig szakadt, kék köpenyben jár, és a ronda szájáról nevezetes. Az ipari tanulók gyakran fölbosszantják, és jól szórakoznak, amikor trágárságokat üvöltözve dobálja utánuk a fölmosó- rongyokat. Az igazgató fölemeli a poharát, mindnyájan iszunk. A párttitkárra nézek, akar-e beszélni, mert ha akar, utána a szakszervezeti titkár is beszélni fog, és elvárják, hogy én is mondjak néhány búcsúztató szót a fiatalok nevében. A párttitkár azonban nem mond pohárköszöntőt, sajátkezűié? tölti újra az öregek poharát. Mindnyájan mosolygunk. — Hát bizony, eltelt ez a néhány évtized! *- mondja a szakszervezeti titkár, és nagyot sóhajt. Az öregek bólogatnak, egyikük félhangosan dünnyögi: — Ügy bizony! — Volt benne mindenféle — folytatja a párttitkár. — Jó is, rossz is, de az a fontos, hogy az ember csak a jóra emlékezzen. — Csend van egy darabig, a párttitkár hozzáteszi: — Az nagyon fontos! — Sőt — veszi Vissza a szót a szak- szervezeti titkár — most már az is megszépül, ami akkor rossz volt... Emlékszik, Fodor bácsi, amikor ötvenhatban nyitott vasúti kocsikban jött az anyag, és télen úgy összefagyott, hogy nem lehetett kirakni? — Emlékszem bizony! — mondja a középen ülő kövér öregember. Olyan alacsony, hogy nedvesen csillogó kopasz feje alig emelkedik az asztal lapja fölé. — Emlékszem bizony!— Izgalmában fölpattan, azután újra leül. — Gázolajat öntöttünk rá, és meggyújtottuk, a kocsi szinte teljesen kiégett, de az anyagnak csak a teteie engedett föl. N evetek a többiekkel, pedig mái sokszor hallottam ezt a történetet. — Az is jó Volt — mondja a párttitkár —. amikor Vendel Józsi alatt összetört a szék! Megint nevetünk. A szélen ülő fehér hajú öregember, akinek a fejére esett a teherautó oldaldeszkája, mesélni kezdi: — Ez a Vendel Józsi beszerző vagy mi volt, szóval egyszer vett az ebédlőbe vagy kétszáz új széket. Amikor leraktuk őket az autóról, azt mondtam neki: „Gyengék ezek a székek, kár volt pénzt adni értük!” „Két olyat is megbímak, mint én!” — felelte nagy fennen, pedig ez a Vendel Józsi volt vagy kilencvenöt kiló. — Ülj rá, majd meglátjuk, hogy elbír-e! — mondtam, és a feneke alá toltam egy széket, de előbb meglazítottam a csavarokat rajta. No, Józsi, hogy mutassa, milyen erős a szék, nagy garral rádobta magát, reccs, úgy szedtük fel a roncsok közül. Nagy nevetés, a kövér takarítónő a könnyeit törülgeti. — Az anyját! — mondja fuldokolva. — Az anyja hétszázát! Az igazgató lopva az órájára pillant. Én is megnézem az órámat az asztal alatt, vagy huszonöt perce tart a búcsúztatás, de legalább egy óráig kell maradnunk. — Arisztid és Tasziló elhatározzák, hogy disszidálnak — töri meg a beálló csendet a párttitkár —, de Tasziló nem kap útlevelet. Arisztid zsákban akarja átvinni a határon. A vasúti fülkében fölteszi a csomagtartóba. Amikor a vámőr megkérdezi, hogy mit visz a zsákban, azt mondja: „Edényeket. Magam akarok főzni odakint, mert úgy olcsóbb”. A vámőr meglökdösi a zsákot, mire Tasziló kiszól: „Csövömp, csövömp”. • Ó riási nevetés. Az alacsony, kopasz öregember, aki elmesélte, hogyan roskadt össze a szék Vendel Józsi alatt, rágyújt, de a nevetéstől lenveli a füstöt, fuldokolva köhög, potyognak a könnyei. A többiek már inkább rajta nevetnek, a negyedik nyugdíjas is elmosolyodik, pedig egészen mostanáig komoly arccal, szótlanul ült a helyén. Laci bácsinak hívják, a kövér takarítónő is így szólítja, pedig csak öt évvel fiatalabb nála. Hallottam, hogy valami zűr volt vele, a személyzetis megígérte neki, hogy tovább dolgozhat, azután fuccsba ment egy nagyobb megrendelés, és az öreget mégis elküldték. Örülök, hogy végre mosolyog, nem szeretem a komor arcokat magam körül. — Móricka leszökik az utcára, és elüti egy úthenger — kezdi a szak- szervezeti titkár, de hirtelen nyílik a vastagon párnázott ajtó, és ijedt arccal bejön Katika, súg valamit az igazgató fülébe. A diri fölpattan, riadalom van az arcán. — A tröszttől? — kérdezi. — És a minisztériumból — teszi hozzá Katika. Csend támad, mindnyájan a dirire nézünk. — Ez mi? — kérdezi nyögve a szakszervezeti titkár. Am a diri arcáról gyorsan eltűnik a riadalom. — Katika, ezeket rakja el! — mondja, és az üvegekre mutat. Ismét kemény és energikus. — SzellőztesD omboldal sen, pakoljon össze, egyáltalán, tegye rendbe ezt a kuplerájt! Én elé- bük megyek, szóval tartom őket, amíg lehet. — Indulna, de néhány lépés után megtorpan. — Gyere te is, Vasas elvtárs! — mondja a párt- titkárnak. K imennek, Katika szélsebesen rendezkedik, fél perc alatt eltünteti az üvegeket, a poharakat és a megmaradt szendvicseket, kiüríti a hamutartókat. Mindnyájan fölállunk, a négy öreggel senki sem törődik, szorosan egymás mellé húzódnak. Katika az ablakhoz futna, hogy kiszellőztesse a vastagon go- molygó füstöt, de hirtelen megáll, mintha falba ütközött volna. — Velük mi lesz? — kérdezi a szakszervezeti titkárt, és az öregek felé mutat. — Nem tudom ... Ebben a pillanatban a diri benéz az ajtón, összerezzenünk, a többiek is biztosan azt hiszik, hogy a vendégekkel jött, de szerencsére még nem értek föl, a diri előreszaladhatott, a párttitkár gondjaira bízta őket. — Még mindig itt vannak? — sziszegi. Katika az öregek felé fordul, mosolyog. Szívalakúra festett ajkait összecsücsöríti. — Sajnos a búcsúztatást félbe kell szakítanunk, hiszen fentről váratlanul... Az igazgató nyitva hagyta az ajtót, amikor az előbb visszahúzódott, minden szó behallaszik a másik szobából. — Erre parancsolj, Szegvári elvtárs! — mondja a párttitkár valakinek. Katika kinyit egy keskeny ajtót, a beépített szekrény és a nagy fikusz között nyílik. — Erre, erre! — Az ajtó felé tereli az öregeket, a takarítónőt, aki egy fél lépéssel lemarad a többiektől, meglöki egy kicsit, hogy jobban igyekezzék. Mi is kimegyünk utánuk, a takarítónőt én követem, mögöttem a szakszervezeti titkár nyomakszik, letapossa a sarkam a nagy igyekezetben. A kis tanácsteremben vagyunk. Némán állunk egy darabig, azután a szakszervezeti titkár a zsebébe nyúl. — Sajnos ez most így alakult — mondja —, de azért a lényegről nem feledkezünk meg. B orítékokat vesz elő, kiosztja az öregek között, kezet szorít mindegyikükkel. — Jól van — mondja az utolsó kézszorítás után. — Legalább a dohányt megkapták, nem igaz? — Rájuk kacsint, mosolyog. — Szívesen maradnék még magukkal ... — hadarja —, de mennem kell. Majd lesz nyugdíjastalálkozó... erre lehet kimenni... Kinyitja az ajtót, maga lép ki először, a küszöbről visszafordul. — Hát viszlát... Szepesi Attila-Bartók Béla fonográfja rekedt hangon énekel valaki a kopott ládából a beomlott időből nevüket-vesztő völgyek énekelnek gyerekhang csendül Káma-parti tájról, vénasszony füjja-hajlítgatja sípszó dudaszó verdes törtszárnyú madár rekedt hangon énekel valaki székely favágó arab koldus lidérclátó román öregember hangja hallik az elvásott tekercsről szólalna mintha ásvány-éjszakából partja-leomlott folyamok zúgása rekedt hangon énekel valaki rég szélbe-oldott népek dallama éled rég szavuk-vesztett férfiak asszonyok sejtjeinkben és álmainkban elrejtezők arcokba és falakba épült zenék támadnak újra napkelet felől rekedt hangon énekel énekel mintha sárkányok csontján galaxis-fényben éjszaka mert övéit el nem engedi a föld temet és terem arcokat újra meg újra tavaszból sárból rekedt hangon énekel valaki a kopott ládából a beomlott időből békési kondás török csavargó és sárnál tavasznál sugarasabb az ének felfakad a rég betemetett forrás nevét a rejtező kimondja Elös László: Szövetségek Ajánlom magam az álmoknak.;; Az ébereknek, az alvóknak Ajánlom magam: Virrasszanak, álmodjanak értem! Ajánlom magam a hívőknek... önmagukban bízóknak, istenfélőknek Ajánlom magam: Bízzanak bennem is, értem is higgyenek! Ajánlom magam a mélységnek... A bátran lépő és szédülős-félének Ajánlom magam: Csak előre, merészen, értem Is,! Ajánlom magam a köldöknézőknek.., A másra is látóknak, önzőn élőknek Ajánlom magam: Akikkel békém van, akikkel háborúm. Ajánlom magam ellenségeimnek... Barátaimnak és irigyeimnek Ajánlom magam: Mindenkiben jelen akarok lenni! Durkó Gábor rajza Ny aradi Szabó Zoltán: Vissza Elutazottak útjait megőrzőm itt a papíron. Akiknek tegnap volt az itt, holnapján kérdőjel szorong. És a megfeszült szemgolyón, kettéhasadnak a szelek — az álmok fölött csüng a hold, ha dobolnak a kerekek. Kapaszkodik az inga, leng; holtpontról újra lezuhan. Fordított hittel a világ — kérdőjel -katonáival. Időből kivásott utak, szemhéj alatt a hosszú est — a műmosoly is széttörik s a visszanézés fenyeget. Cselényi Gábor: Majd szól majd szól a kő kristálylapokra írva majd szól a csönd cseppkövek megfagyott zenéje majd szól a DNS alakká omló információ majd szól ütőered az élet dobpergése majd szól a villany a pólusok felcselése ha ajkaidra rádermed a szó
