Pest Megyei Hírlap, 1982. január (26. évfolyam, 1-26. szám)

1982-01-07 / 5. szám

4 m^xa -éj/Pr V K/uiitm 1982. JANUÁR 7., CSÜTÖRTÖK Vizsgaidőszakban a zsámbéki főiskolán A mérlegen: szorgalom, tudás Olykor nem árt próbára ten­ni önmagunkat, erőnket, tu­dásunkat. Az egyetemisták, főiskolások mostanság aligha­nem egyféleképp válaszolná­nak az iménti mondatra: jó­ból is megárt a sok. Javában tart ugyanis a vizsgaidőszak szorgalmat, türelmet, teljesít­ményt mérő napjainak sora. S hogy milyen közelről? Lá­togassuk az Esztergomi Ta­nítóképző Főiskola zsámbéki tagozatára! Átesnek a tűzkeresztségen — Az érettségit és a felvé­telit leszámítva ez az első vizsgám — így Vig Teréz el­sőéves. — Két nap jutott a magyar nyelvtanra, s retten­tően izgulok, mert akad a tételek között, amit nem sze­retnék kihúzni? Kabalám? Nincs, az úgysem segít... Be­érném a közepessel is, meg is érdemelném. Két tantárgyból megúsztam a kollokviumot, megajánlott jegyet kaptam, négyeseket. Persze, elfogad­tam... Szabó Ferenc szintén első­éves: — Nem, én nem izgu­lok, nehéz kihozni a sodrom­ból. Ha nem sikerül, még utó­vizsgázhatok. Ügy hallottam, szigorúan kérdeznek, s az igazság az, mégis félek egy kicsit. Csak megbukni nem szabad előszörre. — Kevés volt a három nap, ennyi jutott a pedagógiai szi­gorlatra — így Kanyik Ju­dit és Kovács Ágnes másod­évesek. — Oktatásmódszertan, neveléselmélet, úttörőmozgal­mi ismeretek, ebből a három tárgyból áll a szigorlat anya­ga, s bizony sok. Annyira, hogy tegnap már nem vacso­ráztam, ma sem reggeliztem, a vizsgaidőszakban'már vagy két kilót leadtam, pedig kö­véren negyvennyolc kilót nyo­mok. Talán ez segít — mond­ja Judit, s előhúzza zsebéből a szerencsepénzt. Mert a vizs­gához kell a szerencse is. A harmadévesek a vizsga­terem előtt az egészségtan­könyvet, a jegyzeteket búj­ják. Az utolsó percekben is lehet még tanulni. Ráczkövi Erzsébet szerint van is miért: az anatómia nehéz. S most nem bízhat a kabalaruhában sem — zöld, kék és fehér —, hiszen nem férfi a vizsgázta­tó... Történhetnek kis csodák Á földszinti nagy előadóte­rem zsúfolásig megtelt leve­lező hallgatókkal, elsősökkel. Pisszenés sem hallik, csak ahogy a toll surrog a papíron, ötoldalas a pszichológiai vizs­gaanyagot kérdező ív. Mit ér­tünk a küszöb kifejezésen? Rendezze a gátlások fajtáit! Melyik agykérgi működés az észlelés alapja? Mit értünk asszociációkon? Soroljon fel néhány temperamentumtí­pust! — A nyolcvannyolc hallgató most a félévzáró kollokvium helyett ír dolgozatot — szolgál magyarázattal Bódi Andrásáé főiskolai docens. — A huszon­öt válaszra összesen 56 pontot kaphatnak. az elégséges 23 pontnál kezdődik. A levele­zők között akad katona is, mindannyian munka mellett tanulnak, így kisebb a köve­telmény. Ha nappali tagoza­tosok lennének, harminchá­rom pontnál húzódna a határ. Akadtak ketten is, akik pus­kázni próbáltak. Már az első percekben lebuktak, elvettem a puskát, de folytathatták a vizsgát, kizárólag a tanult is­meretekre támaszkodva ... És a szigorlat. Ketten a váz­latot írják, a vallatószéken Horváth Ildikónak a tizen­egyes tétel jutott: az egész­napos nevelés szervezeti for­máiról, az úttörőcsapat nyári életéről, a táborozásról, s a tanítás, tanulás eszközeiről kell felelnie. Méghozzá bi­zottság előtt, három pedagó­gus kérdéseire. Ki lehet nap­közis? Mi az iskolaotthon? Hogyan szervezik az úttörőtá­bort? Milyen módszerekkel ta­nulhat önállóan a kisdiák? Amikor befejezi a válasz­adást, fekete indexe a többi mellé kerül, az eredményhir­detésre csak akkor kerül sor, mikor minden aznap vizsgá­zó számot adott már tudásáról. Addig ő is csak latolgatja, mi­lyen jegy kerül majd a szi­gorlati jegyzőkönyvbe, az in­dexbe. Király János docens, a vizsgabizottság vezetője ezt mondja: — A vizsgáztató is izgul, hiszen ilyenkor — még ha év közben törekedtem is a diákok felkészültségének el­lenőrzésére — történhetnek csodák. ha nem is nagyok. Legfeljebb egy jeggyel jobb, vagy rosszabb az osztályzat, mint amilyenre számíthatunk. S, hogy felfelé vagy lefelé ke­rekedik a jegy, az attól függ: pereg-e a felelet, vagy csak hebeg a diák. Egy biztos: azoknak drukkolok, akik fel- készülten jönnek. Nekem is készülnöm kell a vizsgára, nemcsak a tananyagból, a vizsgázóból is: át kell néznem évközi dolgozatait, gyakorlati eredményeit, kutatási témáit. Reggelig tartó este Nyílik az ajtó, kilép rajta Csákó Piroska harmadéves: — Négyes. Tudjátok, miért? A családi életre nevelésből kife­lejtettem a szülői munkaközös­séget ... Pedig ötösre számí­tottam, amikor megláttam a tételemet Igaz, előtte beértem volna a kettessel is. Rengete­get tanultam ... Legalább túl vagyok rajta. A kollégium 93. szobája. Fél 11-kor ketten — Bezzegh Pé­ter és Kopó László elsősök — még szenderegnek. Péter mondja: — Tegnap estétől ma reggelig tanultunk, pontosab­ban hajnali háromig. így fest a napirendünk: tizenegykor ébresztő, zuhany, ebéd, azután három óra tanulás. Lazítás­A krónikás lelkiismeretes ember lévén, megtudva, hogy a községi krónika savát-bor- sát az adja, ha abban minden feljegyeztetik, egész évben hűségesen rótta a sorokat a nagykönyvbe. Annak rendje és módja szerint el is készült a falu egy esztendejének éle­tét átfogó vaskos kötet: szé­pen legépelve, fotókkal il­lusztrálva, bekötve. Mutatós volt és valósághű. Olyannyi­ra az, hogy még az idegenből érkezett tanácselnök megvá­lasztása is részletesen szere­pelt benne. Csupa győzelem Ebből lett a skandalum. A szerzőnek — a végül mégis­csak odakerült tanácselnök parancsára — át kellett írnia művét. Akképpen, hogy abból soha ne derüljön ki: az elnök érkezését nem fogadták kitö­rő örömmel a falubéliek. A .krónikás pedig, lelkiismeretes ember lévén, jó ideig nem fo­gott tollat a kezébe. A történet, mely vagy tíz esztendővel ezelőtt esett meg egy kis Pest megyei települé­sen, mára anekdotává kedé­lyeseden. Ám tanulsága — sajnos — niég ma sem téveszt­hető szem elől. Ahol ugyanis a helyi vezetők úgy érzik, hogy a hűséges jegyzők írásai csorbát ejthetnek tekintélyü­kön, ott a krónikások ma sin­csenek irigylésre méltó hely­zetben. A gyakorlat egyébként azt mutatja, hogy ma már nem annyira a községi krónika­íróknak, hanem az üzemek, képpen bevásárolunk, foci­zunk a tornateremben, vacso­rázunk, felhajtjuk a kávénkat, azután hajrá, amíg le nem ragad a szemünk az álmos­ságtól ... Két szobával arrébb teát, hurkát. kolbászt reggelizik Kanyik Judit és Kovács Ág­nes. Ők már befejezték a vizs­gát, a többi már nem rajtuk múlik. Nem hiszik, hogy na­gyon gyenge jegyet kapná­nak ... Szűcs Istvánná, a főiskolai tagozat tanulmányi osztályá­nak dolgozója sorolja az ada­tokat: — Idén 255 nappali ta­gozatos és 316 levelező tago­zatos hallgató kollokvál és szigorlatozik. Átlagosan öt próbatétel jut mindegyikükre. A kisebbik vizsgából csak ket­tő jut a másodéveseknek — a matematika és a szaktárgyi pedagógia — mégis nekik a legnehezebb a dolguk, hiszen több szemeszter tananyagából két szigorlatot is tesznek. A vizsgát megváltó jegymegaján­lásra is sor került idén, 142 hallgató közül csak három volt, aki osztályzatával elé­gedetlenül inkább a szóbeli számadást választotta. A vizs­gaidőszak egyébként decem­ber 21-én kezdődött, s január 31-ig tart, kivéve 'a harmad­évesekét, ők január 25-től négyhetes iskolai gyakorlatot kezdenek a lakóhelyükön. Kétszáz lesz diplomás Hargitai Károly főiskolai ta­gozatvezető: — Soha ennyien nem vizsgáztak még nálunk Zsámbékon. Idén ért a har­madévhez a levelező oktatás, 141 hallgatóval. Ez azt jelen­ti, hogy nyáron kétszázan ve­hetik majd át a diplomájukat, többen mint az elmúlt két év­ben összesen. Vizsgázik most minden diákunk, de vizsgá­zik a főiskola is. A pedagógu­sok, oktatók ilyenkor szembe­sülnek munkájuk eredményé­vel, s persze vizsgáznak em­berségből is. gyárak életét papírra vetők­nek nehéz a kenyere. Erre en­ged következtetni az az észre­vétel is, hogy míg a legtöbb településnek van egy-egy lel­kes krónikása, addig az üze­mekben alig-alig akad jelent­kező, aki erre a posztra vál­lalkozna. Szomorú tény az is, hogy az üzemi krónikák többsége még ma is csak termelési győzel­mek sorozata. S ha valaki csupán e diadalittas beszámo­lókból, krónikákból ismerné a magyar ipart, joggal hihetné: világelsők vagyunk. Nyilván­való hát, hogy e valóságot el­kendőző, feleslegesen csillogó vitrinművekre nincs szükség. Kár ezekért kiadni minden fillért, minden energiát. Mi az hát, amire szüksé­günk lenne? A periférián Hanák Péter szavaival: Az üzemtörténetírás nem­csak egy szűkebb vállalati kö­zösség önismeretének és öntu­datának gyarapításához járul­hat hozzá, hanem egész törté­netírásunk konkrétabbá és eg­zaktabbá válásához is. Ez lenne tehát a cél. Ám az ez ügyét támogatóknak ko­moly akadályokat kell leküz­deniük. Főképp azért, mert az üzemtörténet- és krónikaírás nálunk meglehetősen későn kezdett el cseperedni. Szocia­lista és tőkés országokhoz ké­pest — itt — egyaránt gyerek­cipőkén jár. S a szakértők szerint még most is csak a történettudomány perifériá­ján vegetál. Kodály-centenáriumi év Életművéhez méltóan Kodály Zoltán, a huszadik század új magyar zenéjének korszakalkotó mestere, ze­nekultúránk egyik megújítója 1882. december 16-án született. A zeneszerző, népzenetudós és pedagógus születésének cen­tenáriumáról, a magyar és az egyetemes művelődés kima­gasló alakjának munkásságá­ról egy esztendőn át 1 tartó programsorozat keretében em­lékeznek meg itthon és hatá­rainkon túl egyaránt. Az év­forduló méltó megünneplésé­re tegnap megalakult a Ko­dály Zoltán Emlékbizottság. Az emlékbizottság elnöke: Losonczi Pál, az Elnöki Ta­nács elnöke, tagjai: Kodály Zoltán, valamint Bartók Bé­la hozzátartozói, társadalmi, politikai és kulturális életünk kiemelkedő személyiségei. Az Országházban, Losonczi Pál vezetésével tartott első ülésén a bizottság a centená­riumi megemlékezések elő­készítésével kapcsolatos teen­dőket, az ünnepi rendezvé­nyek tervezetét vitatta meg. A hazai program sajátossá­ga, hogy lényegében az 1982— 83-as tanév idejére esik, ezzel is jelezve: a Kodály-életmű elválaszthatatlan az ifjúságtól. Ugyancsak szerdán, a Par­lamentben tartotta meg záró­ülését a Bartók Béla Emlék- bizottság. Veres Péterre emlékeztek Veres Péter író, a huszadik századi magyar próza egyik jelentős egyénisége születésé­nek 85. évfordulója alkalmából szerdán koszorúzási ünnepsé­get rendeztek a Mező Imre úti temető művészparcellájában levő sírjánál. Elhozták a megemlékezés virágait a Művelődési Minisz­térium, a Magyar Írók Szövet­sége, a Hazafias Népfront Or­szágos Tanácsa, a Magyar Tu­dományos Akadémia Irodalom­tudományi Intézete, a Petőfi Irodalmi Múzeum, az Iroda­lomtörténeti Társaság, a Ma­gyar Népköztársaság Művésze­ti Alapjának képviselői. Virágot helyeztek a sírra a rokonok, tisztelők is. Kiderült ez a megyei hon­ismereti bizottság legutóbbi módszertani napján is, ahol az egybegyűltek: helytörténészek, krónikaírók, népművelők azt vitatták meg, arra keresték a választ, miképp lehetne az üzemtörténetírás területén többet, jobbat elérni Pest me­gyében. Csak a jót Mert ha azt valljuk, hogy e műfaj cipőcskéjében első lé­péseit tanulja, ezt a megyéről különösen elmondhatjuk. Igaz, dr. Geszler Ödönnek, a TIT szakcsoportvezetőjének elő­adásából az is kitűnt, túlságo­san nincs miért szégyenkez­nünk. Országszerte kevesen vannak, akik kifogástalanul betöltenek ezt a tisztet, azaz jó krónikásai lennének üze­meiknek, gyáraiknak. A megyei honismereti moz­galom élharcosai most arra szövetkeztek: bizonyítják az üzemtörténet- és krónikairás létjogosultságát, Máté György, a megyei művelődési központ munkatársa és Fogd Mihály, a HNF megyei bizottságának főelőadója vállalkoztak arra, hogy fölmérik, mi is a hely­zet szűkebb pátriánkban az üzemtörténetírás terén. Ügy vélik, a teljes számvetés elké­szülte után lehet majd meg­tenni az első nagyobb lépést A céljuk mindenképpen az, hogy a haszontalan, semmire se jó üzemi krónikák fölszá­moltassanak, s helyüket a va­lós: jelenben, jövőben egy­aránt hasznos művek foglal­ják el. Koffán Éva V. G. P. Miből lesz a skandalum? Krónikássors az üzemekben HETI F1LMJEGYZET Koncert Jelenet az A koncert című filmből Ma már harmincas éveiben jár az a nemzedék, amely ti­nédzser korában — úgy a 60- as évek végén — egy-egy Il­lés-, Omega- vagy Metró-kon­certre való bejutás létkérdés volt. Ezek a beategyüttesek (ma már nyugodtan bevallhat­juk) ennek a korosztálynak az istenei voltak. Lemezeiket, té­vés szerepléseiket — az azóta is nélkülözött, a Fiatalok órá­jával távolról sem pótolt Hal­ló fiúk, halló lányok! című if­júsági műsorban — valami olyan rajongás, lelkesedés, el­fogult csodálat kísérte, apait a mai poprajongók, nem ismer­nek (vagy nem úgy ismerik ezt a rajongást). A jelenség ifjú­ságszociológiai elemzést érde­melne (történtek is erre lépé­sek különböző kiadványokban), s bármennyire furcsa is: talán azt kellene elsősorban meg­vizsgálni, hogyan tudott ez a 60-as évekbeli beatmozgalom olyanná válni, amelyben egy­szerre jelentek meg a fiatalok bizonyos megoldatlan kérdései, az elégedetlenségeik, a másra, jobbra, őszintébb gondolatok­ra vágyásuk vonásai, és egy szemérmes jegyeket is viselő önkifejezési vágy gondolatai. A magyar beat hőskora volt ez, az áttörés ideje, azok az évek, amelyben a farmer és a hosszú (vagy csak hosszabb) haj még ideges reagálásokra késztette a felnőtteket, a hiva­talos szervek egynémelyikét, vagy éppen az ifjúsági szövet­ség némely funkcionáriusát. Azokban az években még bi­zonygatni kellett, hogy az ész a fontos, nem a haj, meg hogy a vágyak netovábbja egy olyan kégli, ahol nem szól ránk a házmester. Sokan összetévesz­tették ugyanis a beat külsősé­geit, a zenekarok ruha- és haj­viseletét a lényeggel: a külső mögött megtalálható őszinte emberi őrzésekkel, vágyakkal. A jeles zenekarok olyasmit fo­galmaztak meg (nemcsak a da­lok szövegében, hanem a ze­nében, a ritmusban is, vagy talán főleg abban), ami ennek az évtizednek a fiatalságában visszhangot vert, hiszen tőlük származott, és köztük született. Illések, Omegáék és a többiek hangot adtak a fiatalok gon­dolatainak, érzéseinek, illetve, optimális esetekben, irányíta­ni, befolyásolni is tudták őket. Bródy, Presser vagy Zorán sza­va szent volt, szentebb a szü­lői ház, az iskola, a különféle szervezetek szavánál. Valami­féle hívők gyülekezete volt ez, vallás, mítosz. A beat nagy mí­toszának része, magyar fel­hangokkal. Filmek is próbálták ezt meg­fogalmazni, megmutatni; Ba- novich Tamás az Ezek a fia­talokban, kevésbé sikerültén, Kovács András az Extázis 7-től 10-igben sikerültebben nyo­mozta a jelenség lényegét, ösz- szefüggéseit, tanulságait. Aztán változott a világ, változtak az együttesek, változott a beat és változott társadalmi megítélése. Konszolidálódott a helyzetük, befogadta őket a köztudat, s ezzel egy kicsit ki is mosódott a talaj a lábuk alól. Ma már nem lehet nosztalgikus érzé­sek nélkül visszatekinteni er­re a korra. A hajdani rajon­gók persze már komoly család­apák, és családanyák, de még most is felcsillan a szemük a régi nóták hallatán. Az ember mindig szívesen idézi vissza a fiatalságát, s egy idő után amúgy is megszépül ez a fia­talság. Koltay Gábor filmje, A kon­cert ezt a nosztalgiát és meg­szépítő messzeséget aknázza ki. Az emlékezetes nosztalgia­koncert, a Sportcsarnok 1981. márciusi nagy eseménye, a ré­gi Illés együttes egyszeri al­kalomra való újra összegyüle- kezése adja az apropót, az ala­pot és a fő matériát a filmben. Ilyen értelemben tehát úgyne­vezett koncertfilmről van szó — de a rendezői szándék en­nél több volt (vagy inkább: más volt). A régi számokat fel­elevenítő koncert képsoraihoz ugyanis hozzá akarta kapcsol­ni a hőskor felidézését, inter­júkkal, vallomásokkal, bevá­gott filmfelvétel-részletekkel, korabeli dokumentációs anyag­gal. Koltay a hátteret akarta megmutatni, a talajt és a gyö­kereket, melyekből ez a moz­galom eredt és táplálkozott. A mai rajongókat szembesítette régi önmagukkal, a mai zene­kari tagokat régi énjükkel. És alighanem itt rontotta el a dol­got. Ezek a részletek ugyanis, azon túl, hogy szétvagdalják a koncertet, a számokat, a mai nem harmincas nézőknek édes­keveset adnak. Nem tudják megmagyarázni a jelenség lé­nyegét, nem képesek megvilá­gítani a társadalmi összetevő­ket, a hátteret, a mozgalom egész szociológiai és ifjúságpo­litikai problematikáját. Egy mai tinédzser ebből a filmből nem érti meg az Illés-jelenség lényegét, egy mai harmincas meg nem igényli a magyaráz- gatásokat. Koltay egyébként megrögzött Illés-rajongó, ma­ga is e korosztály tagja. Illé­sekről már írt egy érdekes, el­fogult könyvet; most megszer­vezte a nosztalgiakoncertet és megcsinálta ezt a felemás fil­met. A rossz nyelvek máris azt suttogják, hogy kisajátítja az Illés-témát. Ez így aligha igaz —, de a suttogás talán elgon­dolkoztatja. Tobi Nincsenek régi filmtrükkök, csak öreg (vagy túl jó memó- riájú) filmnézők vannak. Így aztán az ő bajuk, ha egy-egy új film láttán azt érzik: mind­ezt már ismerik, látták, eset­leg többször is. Az új spanyol film. a Tobi. melyet Antonio Mercero ren­dezett, pontosan ilyen. Az an­gyali szépségű kisfiú története, akinek szárnya nőtt, s végül el is repült az értetlen, gonosz emberek köréből, egyik olda­lon mese, ismert és hatásos, jelképekben gazdag történet — o másik oldalon viszont óha­tatlanul a néző eszébe juttatja a Csoda Milánóban. A szár­nyas Fifi, és még több más film mozzanatait, ltalo Calvi- no egy novelláját —. hogy csak hirtelenjében soroljuk a visz- szaköszönő ötleteket. A film társadalombíráló gondolatai (ilyenek is vannak) viszont gyermetegebbek, mint Tobi... Takács István

Next

/
Oldalképek
Tartalom