Pest Megyei Hírlap, 1982. január (26. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-23 / 19. szám
1982. JANUAR 23., SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 9 Annus József:, Várakozók S zombat dél. A kis falusi állomáson mind többen gyülekeznek. Persze, a kútfúrók ds megjöttek már, lehetnek vagy tízen. Letelepednek a vaslábú padokra, csöndesen ülnek. Hiába, egy hét munkájának húzása a karokban, derekakban. Nem lármáznak most, mint hétfő reggel szoktak. Az adóügyes, aki két hete ösz- •zekülönbözött velük a hangoskodás miatt, most is tartja a haragot. Odébb éli meg, kint a Norton-kút mellett, i távolról néz, el a váltók felé, mintha bizony arról jönne a vonat. Itt van már a három fiatal tanító néni, akik együtt laknak a volt jegyzőlakásban, s jön apró lépteivel a plébános úr is. Köszönget jobbra-balra. Aki nem ismeri, meg nem mondaná, hogy pap. Szürke öltöny, legé- nyesen kigombolt ballonkabát, éppen csak a táskája furcsa valamiképp. Nem is táska az, inkább mulatságosan kicsi, fából készült barna bőrönd. Csend van. Néha puffan valami, reccsen egy ág. Ritkásan esnek az ütések: Öregember munkálkodásának hangja. — Nézd, az meg keresztapám — mondja az ünneplés középkorú férfi a feleségének. Bent állnak a gesztenyefa alatt, az asszony kezében •üteményes üvegtál, a férfiéban de- mizson. Lakodalomba készülhetnek. Nagyobbacska fiuk kabátot szorongat a hóna alatt. — Fogd ezt meg — nyújtja neki apja a kötött üveget. — Megnézem az öreget. — Elindul a rakodó irányába. Ott. közel a szertár sarkához, hajladozik a nagy fejszével Balogh Mihály. — A fenéért csámborogsz el, mindjárt jön a vonat... — Hol van az még — legyint az asszonyra a férfi. — Hol van, hol van. Váró vonatot még nem láttál... Egy hosszú, nagy csontú, inas kútfúró is elindul a lakodalmas ember után. Kíváncsiságból. Neki nem jutott hely a pádon, gondolja, megmozgatja kicsit a lábait — Aprítja ám, keresztapám! Adjon isten... — áll meg az ünneplés férfi. — Te vagy az, Misukám? Hát aprítanám, de nem könnyen adja ám meg magát, a teremtésit... — Japán akác, ugye? — Az, a fene a fajtáját, azért olyan szívós. Tudod, ideadta a főnök min- diből. Vegyem ki, oszt vigyem. Nem kell máma már a vasútnak részt adni. Nekem meg jól jön ... — A tuskóval mért kínlódik? El kellett volna fűrészelni a tövinél, aztán kalap... — szól most bele a hosszúra nőtt kútfúró. — Á, az olyan nem munka — ingatja a fejét az öreg. — Kár is a tüsköt benne hagyni, meg ki tudja: kihajt a gyökér, nem győzik irtani. Majd mondják akkor, hogy na, az öreg Balogh csak a színét szedte meg a levesnek... Aztán hová? — kérdi a keresztfiút. — Lakodalomba — mondja amaz közömbös hangon. — Hát az jó, Misukám! •— Tudja a fene. Nem hiányzik. Tudja, nem úgy van már, mint valamikor. Valahogy nem ácsingózik rá úgy az ember fia. — Aztán kihez? — Rózsinknak a lánya ment férjhez. Tudja, az asszony nénjié. — Jól van az, na. Azt mondják, nem az a fontos, ki a halott, hanem, hogy mit eszünk a torban... — Mosolyog, heherész az öreg a saját tréfáján, aztán beleköp a tenyerébe, nekiveselkedik újra. Egy oldalt induló, majd hirtelen lefelé görbülő gyökeret csapkod, de bizony, nem sok sikerrel. Ügy rúgja az vissza a fejszét, mint a gumi. Apró, sárga forgácsok válnak le róla, akkorák csak, mintha bicskával faragnák ... — Szívós egy fa ez, úgy nézem — szól ismét a kútfúró. — Az, hallja. Ilyet még igaz, tán soha nem vettem ki, de nem hittem volna. Azt mondjuk, ugye, a rendes akácnál nincs erősebb. Hát én azt nézem, hogy ez nehezebben adja meg magát... — A fejsze éles? — Ez? Már hogyne lenne. Nézze csak meg ... A kútfúró fölemeli a fejszét. Nézi. Ujjaival is megtapogatja. — Békebeli — mondja. — Ebben nincs hiba... Na, kilépne a gödörből egy pár percre, bátyám? Megpróbálom mái én is, hátba szót fogadna.. i Ikonoztdz — Hát, próbálja, ma... — néz föl rá bizonytalanul az öreg, nem is tudja, tréfára vegye-e vagy komolyra. De amaz már gombolja is az ingujját, veti a bőrzakót, nyújtja a lakodalmas embernek. Akkor hát komolyan gondolta. Kimászik Balogh Mihály, átadja a helyet. Nézik az idegent. Jól bevált, annyi bizonyos. Lendíti a fejszét, lecsap. A kutyafáját! Itt aztán van erő. Még egy, no még egy kicsit, a gyökér már meg is pattan, akár az elvágott kötél. Billen az egész fa a rakodó felé, de ki nem dől még. — Ez igen... — bólogat elismerően az öreg. — Hát hiába, itt már csak fogytán az erő. — Odalép azért a fához, mintegy mutatva, hogy azért ő itt a vállalkozó. Lökdösi a derekat, de bizony, feszesen áll még, mozgatja a földet erről is, arról is a lent cövekelő gyökér. A kútfúró újabb feszes kötélnek vág oda. Erre fölfigyelnek már a társai is. — Nézzétek — mutat a bajlódó ember felé a kis köpcös, micisap- kás. — Károly elállt napszámba... Nézzük már, mit csinál. O daballagnak vagy hárman. Evődnek a favágó emberrel, de az nem törődik vele. Már a harmadik gyökeret vágja át, gömbölyödik a tuskó, mind jobban megdől a derék, de kifordulni nem akar még. — Szusszanjon egyet — fogja meg a fejszés ember vállát a keresztfiú. — Vágok már rajta én is egy párat. — Visszaadja a kabátot, sőt a magáét is lerántja, odaadja. Meg kell - hagyni, szakszerűen csapkod az ün- neplős paraszt is. Kikerekedett a tuskó, nem látni már egyetlen fogódzóját sem. A fa mégis áll, visszapattan, ha lökdösik. Mintha acélból lenne. — A vezér! A vezérgyökér tartja még, emberek... — szólt a nézelő- dők karéjából a micisapkás. — Azt keresd meg, Károly, mert addig nem adja meg magát. De igyekezz, az istenedet, mert három perc múlva itt a vonat... A keresztfiú kiszáll a gödörből. Bizonyosan munkavezető lehet ez a köpcös, mert olyan határozottan parancsolt Károlyra, eszébe se jutott gondolkodni, már cserélik a fejszét kabátra. — Nem próbálná inkább a budák- kal? — Mivel? Mi a nehézséggel? — kérdi nevetve a micisapkás. — Hát ez e! — emeli meg az öreg. — Csákány az, tatám... Budák? Na, Károly, piszkáld meg avval a budákkal... A gödörben állő ember elkapargatja előbb a földet, végre megleli a lefelé futó vastag gyökeret. Épp csak kivillan a sárgás bőre, de látszik azért, hogy erős, igen erős. — Az az — szólnak bele többen, mintha aranyat látnának. — Ott adj neki! De nagyokat, Károly! — A többiek is fölállnak a pádról, közelebb oldalognak. Két-három fiatal szavalókórust indít: — Haj-rá, Fe-ke-te! Haj-rá... — Ne hülyüljetek már — áll meg kevéske kacagásra amaz. — Inkább számoljatok. Ha nyolcból nem vágom át, egy-egy korsó! Rendben? — Naná, ez a biztos korsó, apám. Na. nézzük csak: egy, kettő, három, négy, öt... Azannya! Elpattan az oszlopnyi vastag gyökér. a faderék majdnem lefeküdt már. Apróbb szálak tarthatják még, mert hiába, csimpaszkodnak rá ketten is, még mindig nem engedi a gödröt. — Na, gyertek már, ne tátsátok a szátokat — áll oda a köpcös is. — Fogjuk meg, aztán errefelé kezdjük csavarni. Mint a mesebeli fanyűvő. Na, most... Na, még egyszer ... — Itt a vonat, emberek! — kiált oda nekik a piros sapkás. — Tartsa már vissza egy pillanatig, hadd dobjuk ki ezt a vackot... Na, még! Ne húzd, csavard! Ez az! Most már a mienk ... Reccsenés, ropogás, aztán a tuskó felpattan a gödör szélére, mintha óriás csapna oda az öklével. Most látszik, hány kisebb gyökér varrta még a földhöz a szívós japán akácot. — Most aztán roham, második kocsi ... — kiáltja a micisapkás, de már kocog is, pocakja remeg. Fut utána, majd le is hagyja a többi kútásó. A lakodalmas ember már a peronon adja vissza a hosszúra nőtt Károly kabátját. Az asszony pöröl, de a férje leinti: — Jól van na, ráértem.., Idegenek is segítettek, láthattad. Az egész brigád a lehúzott ablakokban könyököl. Integetnek az öregnek, aki furcsán áll a kidöntött fa mellett. Visszaint ő is. A vonat már a váltókon csattog. Elhelyezkednek mind. A köpcös kártyacsomagot húz elő a belső zsebéből. A plébánoshoz fordul: — Ugyan, szaki, adja már ide azt a fáintos kis táskát... — Kérem... — nyújtja készségesen a civilbe öltözött pap, aztán oldalt lesve nézi, mint csattogtatják bőröndjén az ördög bibliáját... Kondor Béla festménye Borbély Tibor versei Népdal-változat Magamat eloldom, mikor a Nap fölkel. Tetőled violám, engem a Hold old el. Lovamat kikötve itt hagyom tenéked, mert gyalog violám, oly hosszú az élet. A Holdat elviszem. Csak a Nap maradjon, violám tevéled...” Hagyaték Madár voltam és repültem. Virág voltam — virágoztam. Elrepültem — elhervadtam. Hagytam rátok: éneket, színeket. Repüléshez kék egetl Boór András: Éjféli város Megvakult ablakok Kődoboz-vil ágban óriásgyomor A tájat elnyeli Arcomra hullanak Olet-kltártan Éjféli város Rabszolga-fényei Tótszegi Tibor Ismét az utcákat jártam jártam gyalog vagy tétován kerekeken és mindvégig vártam a tanácsokai de nem hallatszott más csak a Vacsora hangjai A kazlaknál Tábori József olajfestménye a kenyerek tördelése és a bor csobogása csak a test megtöretése és a kutyák morgása ahogy a kiontott vért nyalták a porból Simái Mihály: Fehérfehér hóvirág-vers a papíron mintha tél lenne mintha hó ^ érte nyúlok de nem bírom kitépni a fehér alól mintha tél lenne mintha hó vers-hóvirág röpös szirom szirom-vers annyira fehér hogy hó-vak lesz tőle a horizont annyira fehér már zene s annyira zene hogy a fül süket már rezgéseire — te hallod csak te egyedül Törő István: Tél Acélköpenyü fák elalélnak a ködben, vacogva kelnek csillagok, az égtájak tüdejükből fagyot lehelnek, íme, most eljött, láthatod, csak a végtelen óra, kiteszi mennykő-lelkedet pajzsként a hóra, benned csupán csont zörög, emléked viaszba verve, ablakodban hóvilág térdepel s fénye riaszt a csendre.
