Pest Megyei Hírlap, 1982. január (26. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-16 / 13. szám
8 PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 1982. JANUÁR 16., SZOMBAT Verőce művésze Tény-kép-kiáilííás Mint a tükör, híven adja vissza... Szépemléfeű eleink pupillája kitágulhatott majd másfélszáz esztendővel ezelőtt, amikor 1840. február másodikén a pesti Hasznos mulatságokban Daguerre mindenek} elett legérdekesebb felfedéséről, egy olyan készülékről olvashattak, amely mint a. tükör, híven adja vissza az arcmásokat. Ismerve megöröklött szokásainkat, alighanem már akkor megkezdődött a sorbanállás a csöppet sem hercigeskedő fotográfusok műintézete előtt. Mert ugyebár egy re- tikülben hordott arcmásolat sokkal nagyobb vonzerőt, műélvezetet kínált, mint egy bekormozott üveglap, lettlégyen az kétarasznyi nagyságú vagy éppenséggel tetőtől-talpig embert felvillantó. Nem csoda hát, ha tódul a nép Budapesten a Műcsarnok hét termébe: a magyar fotográfia történetét bemutató kiállítás megmozgat'boldog- boldogtalant. A szellemes cím: Tény- kép nemcsak az eltelt időt akarja ÁC3 Irén: Eunya István portréja, 1971 A rendezés semmit sem bíz a véletlenre (lenti kép) Múlt és jelen találkozása megidézni, illetve kronologikusan nyomon követni, hanem elsősorban a képekre, mint a mindenkori társadalmak letagadhatatlan dokumentumaira irányítja a figyelmünket. Azt követően, hogy a dagsrrotipiát 1840-ben bemutatták a Műegylet tárlatán a pesti közönségnek, a fényképezés rövid idő alatt jövedelmező vállalkozássá nőtte ki magát. A Pester Lloyd kalendáriuma 1859-ben tizennyolc, 1880-ban pedig huszonnégy fényképészről tesz említést. Számuk egyre nő: az évtized végén már 281 letakart dobozt kezelő személy van az országban. A főváros szakemberei kirakataikban alkalmi bemutatókat rendeznek csinos képeikből. Portrékat készítenek, meghitt fotókat és csak később kelnek vándorútra. Klösz György például ekhós szekérre szereli fel a mai értelemben használat .sötétkamrát, miközben út j ára, indulva Pest látnivalóit örökíti meg. Ezernél több fotó között szemlélődhet a látogató a Műcsarnokban. Az akkortájt divatos tátrai üdülőhelyektől a világháborús emlékekig, a nyomortanyáktól az avantgarde kísérleteiig a mindennapi élet szinte valamennyi rezdülését végigkísérhetjük a vendégfalakon. A rendezés semmit sem bíz a véletlenre, szinte fizikailag is befolyásolja a látogatót. A kezdetet mintha egy előhívókamrában néznénk meg, úgy nehezedik fejünk fölé a tüll álmennyezet, s ahogy közeledünk napjainkhoz, úgy válik egyre megfoghatóbbá környezetünk. Nyilvánvaló: nemcsak a különböző masinák, vegyszerek fejlődtek, hanem a fényképészek, hivatásosak és amatőrök szemléletmódja és hozzáállása is változott az eltelt időkben. Mint ahogy másfélszáz esztendő közgondolkodása is hűen leolvasható a fekete-fehér, majd kiszínesedő kópiákról. A századforduló festészetet utánzó fényképezése, a piktoralizmus ugyanis megtörik az élet szigorán. A valóság sokkal ösz- szetettebb annál, mintsem hogy a fényképezőgép felkínálta (tükör) lencsében gondtalanul nézegessük magunkat. Századunk harmincas éveiben éppen azért vált világhírűvé a hazai fotográfia, mert valami újjal, addig nem tapasztalttal jelentkezett, ami a külföldi szakirodalom nemes egyszerűséggel csak magyar stílnek nevezett. Mit jelentett ez? Csillogó fényképet, ragyogó fényjátékot mindenekelőtt. Művelői az élet napos oldalát láttatták, s nyilvánvaló, hogy kivívták azok ellenérzését és bírálatát, akik tudták, hogy az életnek árnyoldala is van — olvashatjuk a nagyszabású tárlat reprezentatív katalógusában. Ennek okán vált világszerte értékeltté a magyar fényképezés: társadalomkritikájával, a szociofotó- val. Amennyire végiggondolt, rendszerbe foglalt, lényegre törő a felszabadulásig terjedő válogatás, annyira esetlegesnek tűnik a folytatás. Az összeállításra nem a kort leginkább jellemző fotográfiák a jellemzők. Közrejátszik ebben a summázatban az is, hogy a tárlat nézője utóbb már elfárad, csak többszöri megtekintés után tudja áftogni a látnivalókat. A sok bába között, a véletlenekre hagyatkozva, éppen a fotográfia vész el. Mint ahogy a rendezés lendülete is alábbhagy: a tárlat végefelé mindinkább képözönné válik a művek felsorakoztatása. Hiányzik a magyarázó szó, kevés az információ. A látogató úgy érzi, egyszerre zúdítottak rá olyan anyagot, amelyet mindenképpen végig kell habzsolnia, mert január harmincegyediké, a zárás után már soha nem tekinthető meg. Pedig sokan vannak, akik ezekkel az érdekességekkel, ezzel a művészettel másként, más körülmények között is ismeretséget kötnének. Például úgy, hogy kisebb lépésekben, több kiállításon tekinthetnék meg a magyar fotográfia történetét. A képek, az alkotások mellett bemutathatnák az eszközöket, a szakkönwe- ket is, miként azt korábban Székesfehérvárott és Gödöllőn a kisebb léptékű kiállításokon tették. A tárlattal a magyar fotográfia mindenkori művelői remélhetően nemcsak egyszeri bemutatkozási lehetőséget kaptak, hanem elkezdődött egy folyamat is. Mégpedig az, hogy végre-valahára megalakuljon a hazai fotómúzeum, s megírják a fényképezés hazai történetét is. Ezek a hiányok eleddig ugyanis inkább meditációra késztettek, mintsem konkrét lépésekre. Ideje lenne egysze már utolérni magunkat. MOLNÁR ZSOLT Humanizmus agyagban = A Duna partján, festői kőris nyezetben, Váctól északra fekszik i Verőcemaros. A kisközség hangu- latos, mesebeli sárga, rózsaszín és I fehér házai között barokk temp- ! lom emelkedik, amelyhez a domb- ! ra hosszú lépcsősor és kálvária 1 vezet. | Verőcemaros neve már 1923 | óta összeforrt Gorka Géza nevé- r vei. Az akkor már elismert, jóne- ! vű művész ugyanis ekkor alapí- I tóttá itt a Keramos Vállalatot, az É iparsserű kerámiagyártó RT.-t. Fazekasok hagyománya Az emeletes házban, amelyben Gorka Géza kerámikusművész élt és alkotott, halála után, 1975-ben kerámiamúzeumot nyitottak. A múzeumlátogatást a népies kerámiák megtekintésével kezdjük, amelyeket a földszint vitrinjeiben állítottak ki. A virág- és állatmotí- vumokkal díszített tálak, köcsögök, edények, a népművészet ihletésére születtek. Színben, formában, motívumvilágban Gorka 3 népi fazekasművészet gazdag hagyományait használta fel a korszerű formaigények és a technika adta lehetőségek figyelembevételével. Nemcsak a népi fazekasság, hanem a habán fazekasművészet is hatott rá. Felismerte, hogy a habánok nemcsak mint mesterek, hanem mint művészek is szinte utolérhetetlen értékeket alkottak. A művész sokat fáradozott a kerámia technikai, technológiai problémáinak megoldásán és tökéletesítésén. A díszítést mindig összehangolta a formával. Ennek tulajdonítható, hogy mázai és színei átlényegülnek az anyaggal, s figuráinak, edényeinek anyaga a mázzal és a színnel szinte azonosul. A kerámia széles körű alkalmazási lehetőségeinek egyik szép példája a kerámia-üvegablak, melyből a művész néhány különleges szépségűt állított ki. Az egyik tárló őrzi a sokoldalú művész hivatalos elismeréseit. Gorka Géza 1958-ban Brüsz- szelben a világkiállítás Grand Prix-jét kapta, 1955-ben Munkácsy- és 1963-ban Kossuth-díjjal tüntették ki. 1959-ben érdemes művész elismerést kapott. Reze nyomát őrző tárgyak A múzeum mellett az egykori műhelyben — mely fölött ott magaslik az égetőkemence emeletes kéménye —, megismerkedhet a látogató a kerámiakészítés technikájával. Ko- rongozó, hagyományos és elektromos égetőkemence, s a polcokon félig kiégetett és mázatlan edények őrzik a művész keze nyomát. Gorka kezében az agyag magasrendű gondolatok kifejezési eszköze, anyaga volt. Alkotásain harmónia, fenség és mélységes humánum érződik ... — írja egyik méltatója. KÁDÁR ERZSÉBET Látogatók a Gorka-múzeumban Jelentudat H a történelemről, történelmi ismeretekről beszélünk, többnyire évszámokra, személy- és helységnevekre gondolunk, netán egykori kellemes vagy kellemetlen, az iskolai történelem- órákon szerzett élményeinkre. És nem mindig értjük, hogy miért emlegetik oly gyakran a történelmet nélkülözhetetlen tudásként. Ami nélkül nem érthető igazán a jelen, és aligha képzelhető el a jövő alakulása. Azon az adathalmazon múlna? Anélkül, hogy a lexikális tudás jelentőségét megkérdőjeleznénk, érdemes egy eszmefuttatás erejéig elszakadni ettől. Ugyanis a történelmi ismeret elsődlegesen folyamatok és összefüggések megértése. Egy-egy adat önmagában keveset mond. Vegyük példának a magyar szabadságharcot, amelyről sokan úgy véljük, hogy arról tudunk a legtöbbet, már- csak azért is, mert nemzeti büszkeségünk egyik forrása. Vajon 1848 márciusának ismerői lehetünk-e úgy, hogy az akkori Európa történéseit, eszméit kihagyjuk belőle? Hogy — mai közkeletű szóval élve — a nemzetközi helyzet kívül reked ismereteinken? És a hazai előzmények nélkül vajon érthető-e mindaz, ami március idusa után történt? Nyilván nem. És nem érthetjük, pontosabban fogalmazva, csak részben érthetjük az irodalmi, művészeti alkotásokat, a természettudományos felfedezéseket o keletkezési korukat jellemző sajátosságok nélkül. Miért éppen arról és úgy szól a mű, miért éppen azzal a kérdéssel foglalkozott a természettudós? Ezek a kérdések a produktum lényegéhez tartoznak. Egy-egy korról alkotott képünk úgy válhat teljessé, ha a szűkebb értelemben vett történelmi adalékokat kiegészítjük az akkori művészeti és természettudományos eredményekkel. Ha együtt látjuk a különböző országok egyidejű törekvéseit... Mi köze mindennek a jelenhez? A jelen ugyanis pontosan körülhatárolható, mondhatjuk, hogy ez év vagy éppen a mai nap. Csakhogy ami a jelenben történik, az1 nem előzmény nélküli. Nem valamiféle üres táblára rajzolódnak föl napjaink történései. Valamit folytatnak vagy éppen valamit megtagadnak, meghaladnak. Még soha olyan gyorsan nem jutottak el az egyénhez a világ minden tájáról a napi információk, mint korunkban. Olykor azt mondjuk — s okkal —, hogy képtelenek vagyunk feldolgozásukra, megemésztésükre. Részben azért, mert iszonyú mennyiségű ismeretanyag zúdul ránk, de részben azért is, mert nem tudjuk elhelyezni, nincs mihez kapcsolnunk az új ismereteket. Példának okáért a Fekete-Afrikában, az arab világban lezajló eseményeket az adott országok történelmének — jobb esetben — hiányos ismerete miatt fogadjuk értetlenül, holott ott azok egy folyamat részei. Említhetünk hazai példát is. A közvéleményt élénken foglalkoztató, ha úgy tetszik, egyszerű példát. Az utóbbi évtizedekben jelentősen megváltozott hazánk településszerkezete. Vitázunk arról, hogy vajon indokolt-e a főváros nagysága, törvényszerű-e a közép- és kisvárosok ilyetén fejlődése? Lehet-e a kérdésről érdemben véleményt nyilvánítani a történelmi előzmények mellőzésével? Aligha. Legalább annyit figyelembe kell vennünk, hogy milyen körülmények között és miért éppen Budapest iparosodott a legerőteljesebben, és miért fejlődött a városaink, a történelmi városaink jelentős része is mezőgazdasági településként? A mai döntések nyilván a mai helyzetet és a jövőbeni terveket tükrözik, ám magukban foglalják az előzményeket, az úgynevezett történelmi örökséget is. Jelenünk megértéséről van szó tehát, a címül választott jelentudat nélkülözhetetlen eleme a múlt ismerete. A megnövekedett idegenforgalom eredményeként is gyakrabban szembesülünk a kérdéssel; kik vagyunk, mit jelent a mai szocialista Magyarország állampolgárának lenni. Sokan véleményt mondanak rólunk, és akarva-akaratlanul véleményt formálunk, mindahányszor személyes kapcsolatba kerülünk más országok polgáraival. Joggal nehezményezzük, ha a csikós-gulyás-paprikás országával azonosítják hazánkat, mert e megítélés nemhogy felületes, hanem egyszerűen hamis. "párosodott, korszerű mezőgazdaságot, figyelemre méltó kultúrát magáénak mondható ország állampolgárai vagyunk. S mert a változások, a fejlődés alkotó részvevői is vagyunk, jogunk és kötelességünk a rólunk alkotott képet ilyenné, magyarán hitelessé formálni. Mindpnekelőtt magunkban. Ehhez is szükségünk van a netnzet sorsának legalább vázlatos tanulmányozására, eszmék és téveszmék különválasztására, a nemzeti önismeretre. Kell-e tovább bizonygatni, hogy e feladatunknak csak a puszta adatok biflázásával nem teszünk eleget? És kell-e még érv — számos kínálkozna — a dolgok lényegének megértéséhez, nevezetesen ahhoz, hogy belássuk: valóban nélkülözhetetlen a múlt ismerete. Éppen azért, hogy a jelenünkben otthon érezzük magunkat. MAROS DÉNES eiun r
