Pest Megyi Hírlap, 1981. december (25. évfolyam, 281-305. szám)

1981-12-08 / 287. szám

Jegyzet Pro memoria iRégi barátomat pillantom meg az utcán. Utánakia­bálok. Állj meg! Legalább öt éve, hogy utoljára kibe­szélgettük magunkat, s ,ez kissé kínos is. Mert az em­ber hiába magyarázkodik, hogy mennyire elfoglalt, megkaphatja a szemrehá­nyást. Vagy legalábbis azt gondolhatják róla: — No, ez is csak addig tartotta a barátságot, amíg szüksége volt a segítségre. Pedig a közös munkában szerzett barátság a legnemesebb. Az olyan, mint ez is volt, amíg a barátom — nevezzük Já­nosnak — ott volt abban a testületben, ahol mozgalmat szerveztünk, a munkásokat agitáltuk, hogy jöjjenek ve­lünk színházba, hogy ülje­nek be a szakmai tovább­képző padsoraiba, s mint ingyen és bérmentve, meg­győződésből dolgozó vezető­ségi tagnak, rossz szóval mondva: társadalmi aktívá­nak, de' sokszor mondtuk: — Most akkor te segíts, ezt a feladatot te oldd meg, mert ehhez te értesz, ez vagy az a csoport csak rád hallgat. Aztán sodort az élet, a mozgalom. Mentege­tőzésre vannak érveink, pe­dig egy városban élünk, s a véletlen találkozás örö­mére elfogyasztott kávé mellett tudom meg a Mar­garéta eszpresszóban, hogy vele meg mi történt. Meg­hallgatom, bár néha idege­sen az órámra pillantok, ő meg szinte mentegetőzve biztat:' mehetsz ... No, nem. A sztorit azért végighallga­tom. Külföldön került kór­házba, nyaralás közben lett beteg. Egy kukkot sem tud­tak vele magyarul beszél­ni, a család hazajött, itt­hon rohangáltak segítség után. Ott dollárban köve­telték a betegápolási díjat, végül helikopter hozta ha­za, s a vége itthon gége­metszés. Sztori igen, de nem újságnak, hanem barátnak való. Mutatja, hogy a puló­ver .alatt milyen a nyaka, s ahhoz képest gyönyörűen beszél. Sokasodnak a jelek, hogy ellentmondásos az egymás­hoz való viszonyunk. Mert az egyik oldalon közössé­gek, szocialista . brigádok nagyszerű tetteiről adunk hírt lapunkban is, akik idős emberek gondjain se- segítenck, országos gyűjtés indul a nyilvánosság elé tárt, bajba jutott embertár­sunk segítésére; másfelől meg arról kell értesülnünk, hogy a gazdagon termő málnavidék egyik falujában a beteg, leszázalékolt t csa­ládfő saját hibáján kívül a létminimum határán él gye­rekeivel. Hát nem veszi észre a szomszéd? Nem tár­ja tapintatosan a falu elé a tanács vezetősége? Nem kis gondok nehe­zednek a ma vezetők és a vezetettek vállára sem. Ért­hető, de nem fogadható el, hogy a politika, a gazda­ság feszítő gondjai lefog­lalnak, gépiesítenek, hogy nincs idő. No, de elég a felsorolásból, mert az olva­só még azt hiszi, ez ünnep­rontás. Ellenkezőleg. Épp a birtokunkba jutott szabadság évfordulóján kell a pro memoria kedvéért szólni, hogy mi, akik a mar­xista—leninista hagyaték örökösei vagyunk, soha nem feledhetjük: politika és gaz­daság nálunk minden kö­rülmények között egyetlen célt szolgál: egyre humánu­sabb legyen a társadalom. Kovács T. István Egyéves a könyvpaleta A PEST MEGYEI HÍRLAP VÁC! JÁRÁS! ÉS VÁC VÁROSI KÜLÖNKIADÁSA XXV. ÉVFOLYAM, 287. SZÁM 1981. DECEMBER 8., KEDD Reggel hétfői a aeep végéig felszabadították Vácot Új fejezet a városkrónikában Szinte nagyvárosi a forgalom az utakon. Lassan el­tűnik a régi városkép, a Széchenyi utcai üzletek jó Íz­léssel berendezett kirakatai, modern üzletházai a mai valóság más képét rajzolják a vendég elé, ha az elmúlt évtizedekben nem tájékozódott. Mert mint gya.kran ta­pasztaljuk: a ritkán idetévedök emlékeiből még nem tűnt el egészen az a tudat, hogy e kisváros nem több, mint vallási központ, meg az egyik büntetőintézet helye, s hogy újabban rátelepszik a cementgyár pora. Mi, akik itt élünk, tudjuk; nem akármilyen szerepet játszanak üzemeink, gazdaságunk a nemzeti jövedelem termeié- $ sében, ismerjük a város fejlődésének dinamizmusát, tár­íj sadalmi szerkezetének változásait, népességének növeke- íj dését. Néha derülünk, néha bosszankodunk ezen. De $ azért, hogy tudjuk, honnan hová érkeztünk, néha nem í. árt, ha a múlt forrásait is áttekintjük. t(i élet erősebb A Vak Bottyán Múzeum ku­tatószobájának polcain a mindennapok krónikásaként várnak ránk több évtized váci újságjainak bekötött példá­nyai. Az élet erősebb a halál­nál, bizonyítja — akaratlanul is — a Váci Hírlap 1944. augusztus 5-i száma, amikor az első oldalán arról ír, hogy „Máté György, a fóti evangéli­kusok fiatal tanítója 30 éves korában hősi halált halt, a második oldalon pedig a légi­riadó alatt született, először felsíró fiúgyermek harsány hangját köszönti. Az élet erő­sebb a halálnál, vallja Kolon- taj Mihail Nyikolajevics ezre­des, Vásárhelyi József: De­cember 8-a története című könyvében. A hajdani harc­kocsizó alhadnagy a Kőkapu­tól a mai Klein Károly utcáig német védelmi gyűrűkön tört át, amíg találkozott a Penc felől támadó bajtársaival. A nevezetes 24 óráról lako- nikus tömörséggel ír Bánk László hadtörténész, a Felsza­badító harcok a gödöllői járás­ban 1944. november-decembe­rében című munkájában: „De­cember 8-án a szovjet csapa­tok délről és északról harcko­csikkal megkerülik Vácot, a lövészek betörnek a városba, és Vác felszabadul.” Kétszáz emberélet A történész sorai objektívek és tárgyilagosak. Nem tükrö­zik azoknak a kemény és vé­res harcok drámai feszültségét, amelyeknek az eredményeként reggel 7 órától a nap végéig a szovjet csapatok birtokába került Vác. Nincs benne Ki- szeljev és Romanov harckocsi­parancsnok halála, a 700, vá­rosunkért elesett szovjet ka­tona drámája, a Kösd felől ér­kező csapatok kézitusája, a lakosság félelme, bizonytalan­sága, várakozása. Özvegy Urbán Jánosné na­gyon pontosan emlékszik ar­ra a napra. — Az Ifjúság tér 7. szám alatti ház szemben van a Közgazdasági Szakközépisko­lával, amely a háború alatt a németek hadikórháza volt. A december 8-ra virradó éjjelen a megszállók Ifcajnalig dolgoz­tak, szállították a sebesülte­ket és a bútorokat. Csak pirkadat előtt tudtak lefeküd­ni, s éppen felettünk laktak. Az emeleten ugyanis két üres lakás volt. Lakóik — közöttük Somogyi Jenő alezredes, volt városparancsnok — idejében eltakarodtak. A tisztek beren­dezkedtek a kényelmes laká­sokban, Mélyen aludhattak, mert a riadó néhány perccel azelőtt hangzott el, hogy az első szovjet tankok megjelen­tek az akkori Karay KrakkeY Kálmán, most Klein Károly utcában. A németek félig öl­tözötten rohantak az utcán parkoló autójukhoz, de a szov­jet tank katonái tüzet nyitot­tak. A ház lakói a pincébe bújtak, néhány óra múltán a püspöki palota alagsori helyi­ségébe húzódtak. Csak január első napjaiban láttam ismét a várost, s csodálkoztam, hogy az 1944 december 5-i bombá­zás óta újabb sérüléseket nem szenvedett. Urbánné nem tudta, hogy már december 8-án estére megjelentek az utcákon az emberek, beszélgetni próbál­tak a harcosokkal, borral kí­nálták őket. Kilépve a mába Azt viszont már olvashatta, hogy február 3-án a 63 napig tartó hosszú hallgatás után ismét megjelenő Váci Hír­lap Blaha Ferenc tollából ezt közli: „Mi történt decem­ber másodika óta? Átrohant felettünk a háború zivatara. Az ismerős nevű utak és ut­cák — hol a gyermekélet gondtalan óráiban játszadoz­tunk —■ hadszíntérré váltak.” Aztán a címek egymásután. „Befutott Budapestről az első próbamozdony.” Február else­jén 10 váci iskolában meg­kezdődött a tanítás. „Megin­dult a postafprgalom.” Az anyakönyvi hírekben arról számol be a lap, hogy decem­berben 25 újszülött érkezett e szenvedések után a remé­nyekkel teli világba és 15-en kötöttek házasságot. A Váci Hírlap is azzal a bizakodó megállapítással köszönti a lá­badozó Vácot, hogy az élet erősebb a halálnál. Amikor becsukódik mögöt­tem a múzeum nehéz kapu­szárnya, s a Konstantin teret elhagyom, a lüktető forgalmú Mártírok útján csomagokkal a kezükben tovasiető embe­rekkel találkozom. Jóltáplál­tak és jól öltözöttek. Már most készülnek a karácsonyi ünne­pekre. Vicsotka Mihály Egy éve működik új ottho­nában a Váci Városi-Járási Könyvtár. A kényelmes, tá­gas, szép környezet, a szolgál­tatások bővülése, tavaly óta kétszáznál is több új kölcsön­zőt vonzott ide. Jelenleg a 2700 beiratkozott olvasó közül naponta 120—160 látogató for­dul meg a házban. Legtöbben könyvet kölcsö­nöznek, mások böngésznek, a 194 féle folyóirat között.-Az olvasóteremben sokan készül­nek fel vizsgáikra, melyhez a gazdag könyvállomány, a le­xikonok, szótárak, enciklopé­diák, monográfiák, bibliográ­fiák a kutatókat is segítik. A könyvtár vasárnap és hétfő kivételével mindennap 9—19 óráig várja látogatóit, a könyv­tárpalota, melyben modem hangtár, divatos néven fonaté- ka is működik. Earcza Zsolt felvétele A lottó legutóbbi jutalom- sorsolásakor a következő, Vá­cott forgalomba hozott TV- lottószelvényeikre húztak ki tárgynyereményt: 5.000 forintos vásárlási utal­ványt nyert: 8 915 543 és 8 921 650. 4000 forintos vásárlási utal­ványt nyert: 9 110 967. 3000 forintos vásárlási utal­ványt nyert: 9 013 255 — 9 123 181 és 9 135 395. 2000 forintos vásárlási utal­ványt nyert: 9 019 362 és 9 141 502. Még diák, vagy az se lehet­tem, amikor elküldték apám bakancsával a kosdi vámhoz. Ma is ott áll az épület a kom­munális üzem szomszédságá­ban. A „vámos bácsi", amo­lyan mellékfoglalkozásként lábbeliket foltozgatott. A vám­ház előtt megálltam. A vámos mérgesen hadonászott egy sze­kér előtt, melyen a paraszt- ember a fejét vakargatta, mi­vel egy árva garasa sem volt, amiből a vámot kifizethette volna. Ez az idő elég volt ah­hoz, hogy a parasztember ma­gam korabeli pörge kalapos fia odajöjjön megmutatni' va­donatúj ostorkáját. Közben valami történt. Egy pillanat alatt megváltozott a kép. A vámos haptákban állt, és tisz­telgett, a parasztember 1 fel­állt a szekéren, új barátom meg levette, széles ívben meg­emelte a kalapját. A püspök címeres hintója hajtott el mel­lettünk. — Hát te nem köszönsz? — csodálkozott rám a fiú. — Pedig nagy úr az, aki itt el­ment. ö adja a kenyeret. ■— Nekem az apám adja — rugdostam a pórt mezítelen lá- lábammal. Különben is üres volt a hintó. Matyó Jánossal, mert ő volt pörge kalapos — ezután több­ször találkoztam még az éle­tünk során. Messze laktak a városon kí­vül (éppenhogy itt a szomszéd­Címeres kocsi és Polski Fiat Korok és találkozások ban, a mostani új lakótelep közepén). Három holdat bérel­tek, az anyja meg vasalást vál­lalt. Később Jánossal együtt gyömöszöltük fejünkbe a tu­dományokat. Jófejű gyerek volt, de mindig elaludt. Ott­hon, délután az apjának, késő estig az anyjának segített, haj­nalban már a piacon .fogott helyet magának, hogy eladja a túrót, a tejfölt, mire becsen­getnek az iskolába. »»»»»» 1944. decemberében a püs­pök kétemeletes borospincéjé­be menekült százötven család a halált hozó bombák, gráná­tok elől. Húszévesek voltunk. Én napszámos apámat tekintve, már előbbre léptem, pálya­munkás voltam. János éppen szökött katona. Amikor de­cember nyolcadikán bevonul­tak a szovjet katonák, egy fia­tal pap, Endrey Mihály (ké­sőbb Vác püspöke) jelent meg két katonával és azt mondta: „A katonák őrséget állnak, ide senki be nem jöhet, de aki akar, az hazamehet.” Kimen­tünk a fényre. A pince bejára­tánál Matyó Jánossal egymás­ra néztünk. — Most mi lesz? — Ki tudja? »»»»»» Vágott a hideg a nyitott te­herautón. Alig vártuk, hogy a faluba érjünk, ahol az is­kolában szállásoltak el ben­nünket. Még aznap elindul­tunk rábeszélni a parasztem­bereket a közös gazdaságra. Volt, aki borral, volt,. aki bot­tal fogadott. Késő este értünk haza. Egyszer csak hallom: — Míg Matyó kint van, ad­dig az istenért sem lépnek be. Ö a falu esze. Ügy mennek utána a többiek, mint vezér- ürü után a birkák. Elindultam, hogy felkeres­sem Matyóékat. Zörögtem a kapun. A kutyát uszította rám. — János, ne bolondozz! — kiáltottam. — Te vagy az? Már te is közéjük álltái? Beengedett, bort hozott. — Ide nősültem — magya­rázkodott. — Az asszony há­rom holdat hozott, a földosz­táskor kaptunk még ötöt. Tu­dod, mi az, hogy nyolc hold föld? Végre elértem az álmai­mat. Inkább felakasztom ma­gami minthogy belépjek! Éjfél után jöttem el tőle. Meggyőztem, de búcsúzóul azt mondta, tönkretetted a csalá­domat! Már a zsebemben volt a belépési nyilatkozat. Más­nap mindenki belépett a szö­vetkezetbe. Indul tarh János­hoz az örömhírrel. Nem nyi­tott kaput, csak kikiáltott: — Nem, vagy többé a bará­tom! »»»»»» A napokban a váci autó­busz-pályaudvaron találkoz­tunk. A haja már fehér, a há­tát meghajlították az eszten­dők. — Hosszú utat jártál be te is — mondta. — Az enyém se volt rövidébb. Iskolát végez­tem, brigád-, majd ágazatveze­tő lettem. Van szép házam, kocsim, Velencén kis halász­lakom. Pénzem is akad. A fiamnak is építettünk egy há­zat. A kisebbik lányom most megy férjhez. Előbb, fonónő volt, majd estin érettségizett. Teljesült az álma, az idén vet­te át az orvosi diplomáját. A fogorvos férjével együtt ide kerülnek majd a faluba. Szom­baton lesz az esküvő. Nász­ajándéknak már ki is fizettem egy Polski Fiat-kiutalást. Nagy lesz a meglepetés, mert csak Trabantra számítanak. Az első találkozásunkra gon­doltam, a kosdi vámháznál: kezemben apám lyukas bakan­csa, ő meg levette, széles ív­ben megemelte pörge kalapját a címeres kocsi előtt. Mészáros Gyula . ISSN 0133—2759 (Váci Hírlap) ru==o Megnyílt élelmiszer-áruházunk Vácott, a Földvári téren. Legyen ön is állandó vásárlója/ limkjutalom a városban

Next

/
Oldalképek
Tartalom