Pest Megyi Hírlap, 1981. november (25. évfolyam, 257-280. szám)

1981-11-01 / 257. szám

1981. NOVEMBER 1., VASÁRNAP

PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN

9

Nem kell a költőt felfedezni

Jelenlét - Hatni a halálon tú

I Szántó Péter:

Ez csak egy rock'n roll

A fenti plakett Pál Mihály szobrászművész alkotása

„A Vasút utca hosszú utca,

A fél községet átalfutja.”

Fegyelmezem magam: nem kell Falu Tamást felfedezned. Méltatlanság. Jobban teszed, ha végigballagsz az ócsad Vasút utcán. Nézem a szembejövő vízkék szemét: — Most már, hogy meghalt, egyre inkább él az emberekben... Sétálok tovább a két oldalt porcsíktól keskenyült aszfalt kocsiúton. Fiatalasszony beavatottan mosolyog: — Naponta láttam sétálni, mikor a temetőbe ment a feleségéhez, mikor a koporsós felé tartott. Én meg többször megkérdeztem, hogy hová tart? Tudja, mit mondott? Mindig azt: megyek megnézni, hogy ki vagyok-é írva a temetési listára. Na hallja, évekkel túl a kr.encvenen már tréfálkozhatott a halállal... Kanyarodok az út végső ívén. ötvenes férfi: — Kicsoda? Ja! A doktor Balassa Lajos jegyző úr? Az itten lakott az állomásnál, de meghalt vagy négy éve. Á, dehogy. Költő? „Utasok járják éjjel, nappal,

A szívükben nehéz csomaggal.” Valami őrült irodalomtörténész megállapította, hogy Falu Tamás az akarat, a gondolat, a tudat, a világ- rafigyelés fogalmak helyett mindig a szív szót használta verseiben. S ezeknek az óesai felnőtteknek a túlnyomó többsége utas, naponta kétszer járja a fővárosba ingázás stációit Nagyon ismerte őket Dr. Balassa Lajos községi közjegyzőként sokuknak oldotta meg válópörét, hagyatéki acsarkodását, mezsgye él- szántását és teleik megosztását, ösz- szesen ötvenöt évi szolgálat után, nyolcvanéves korában ment nyugdíjba. Nem elegen tudták, hogy lel- ke-hite szerint csak költő volt és 1939-ben Ablak címen fohászt írt, hogy kilencvenkét évesen elhunyt nagyanyjának adassák egy jobb ablak, amelyen nemcsak a nyomor képei sütnek át Akkor már régen ócsai volt, hiszen 1924-ben vállalta a helybéli közjegyzői hivatalt, s házat épített magának. Szépet Bázist Menedéket. Lelketbújtatót.

„Szegény utca sohasem alszik, Járdáin mindig lépés hallatszik." Maga is sokszor kopogtatta a házakhoz tapadó utat, a New York (ma a mi telepünk a Hungária) kávéházija járva, hogy a verseit először megjelentető Kiss József nagytiszteletű szerkesztő úrral, s a még nagyobb glóriával rendelkező Osváth Ernővel a Nyugat folyóirat zseniális diktátorával találkozzon. Kávét szódával fizessen az őt ugrató Karinthy Frigyesnek, a nosztalgiákkal menthetetlen csatában álló Szép Ernőnek és irigykedve lesse a karzaton ülő milliomos Herczeg Ferencet. Sőt szerény vidéki költőként sodródjon az áldott rosszember Krúdy Gyulához. Micsoda névsor! És nem is teljes: ott volt a kétes értékeivel máig ható Zilahy Lajos, az egyre inkább befogadott Molnár Ferenc. Ismeretségük nimbuszába sodródva Falu Tamás büszkeség nélküli csönddel vállalta a Vasút utcát, s a Kórista szerepet, amely szerint saját megfogalmazásában: a tömegben állt, „sohasem volt egyén”, robotolt.

Falu. Tarriás versei

Boldog az

Boldog, ki messzeségen át meghallja mások sóhaját.

Ki senkit soha nem lök el, egész világot átölel.

Aki senkit el nem hagyott, s bízva várja a holnapot.

Kivel a tegnap vele van, s kinek a szíve tele van.

Délibáb

Az országutat feldíszítve nehéz utakon jön velünk, tudjuk, hogy csal, hogy nem

valódi,

benne mégis gyönyörködünk.

Ha útad súlyos, nem bírod már, ha földre roskaszt le igád, álmodd magad elé az útra, és megsegít a délibáb.

Voltam én is

Voltam én is húszesztendös, vidám, erős, fiatal, leszel te is ván aggastyán, ki már élni nem akar.

Leszel te is gazdag s szegény, boldog és boldogtalan, leszel te is jövőtelen, kinek már csak múltja van.

Leszel te is majd magános, minden sebed fölszakad, és az üres szobában sem találod meg majd magad.

karban kesergett, de piac és vásár volt, népség és hadsereg... (1939). „Visznek benne sok verejtéket. Mindent, mit vesz és ad az élet.”

Szívükben még megfogaimazatlan igényekkel érzik inkább, mint tudják az emberek, hogy múltból-kifor- dulásuk feltétele a „szellem ragyogása”. S persze ma is verejtékkel cipelik mindazt, amit vesz és ad az élet: küszködést jobb, szebb életkörülményekért, harcolnak önmagukkal a tovatűnő hamis illúziók miatt. Mert többet akarnak verejtékük árán. Inkább velük érzett, mint harcolt velük falujuk csöndes, Tóth Ár- pád-i koszorúkat gyűjtő költője. Meglehet: csak a falu kisebb része vette észre míg élt. Nem is volt korszakos nagy költő. Egyszerűen szép verseket írt, de ma már a tájnak arculatot ad a sajátos kultúra Jd- alakításához. Pedig mindössze négy éve halt meg, pontosabban: áttért a lét másik síkjára.

„Fáradt utca, ha volna lába. Átsétálna egy más utcába.” Átsétált egy más formába: megfiatalodott a mozija, megújultak a házad, befogadott egy népszerű virágüzletet, s a Vasút utca 16-os számú lélekbújtatóval szemben sok milliót rejt az elegáns takarékszövetkezet, és városi rangú az ABC-áru- ház. A járdáját több mint ötven évig koptató költő november 10-én lenne százéves, 96 évet élt. Centenáriumára baráti társaság alakult, egykori házában őt idéző emlékszobát rendeznek be, az épület többi része könyvtár lesz. Falu Tamás állandóan jelen volt a község életében. Most a halálon túl alkalmat teremt életéhez méltó egyszerűséggel, hogy Qpsán a nagyobb kenyér mellé több szellemi étek jusson. Még tíz napra tőlünk a Falu Tamás községi könyvtár avatása, s már eddig is száznál több ember ingyen dolgozott a házon, értve az ügyet, a dolog fontosságát, mert kell, hogy önálló könyvtár legyen. A régi téka költözése helyiséget és energiákat szabadít' fel a községi művelődési' házban. Joggal hiszem: a faluban ismét megváltozik valami. Óvatosan zárom a kaput, amelyen 1924 óta naponta kijárt az öreg, s ha nem félnék a járdán igyekvők megbámulásától, könnyed ritmus-bohóckodásra ingerelne az Egyszerűség vers:

„Egy gomb vagyok a mellen, megvédtek szél s fagy ellen, ha akarod, lefejthetsz, és, ha tudsz, elfelejthetsz.”

Ez a falu megver, megvéd, megőriz, nem felejt.

Voltak évek, amikor Falu Tamás lírájától elzárkózott a nyilvánosság. A Pest megyei Hírlapban ekkor is szinte'hétről hétre megjelentek költeményei. Otthon volt a szerkesztőségben, és olvasói a lap által is közelebb kerültek hozzá.

Az itt közölt versek ezúttal kerülnek a nyilvánosság elé.

KRISZT GYÖRGY

H élután Bélával találkozom. Mász- kálunk, nézünk magunk elé, néha észreveszünk valakit, de inkább a csuda tudja, mit látunk. Ha szembejönne egy busz és megemelné a kalapját, az talán érdekes lenne.

Béla nyűtt pulóverjének gallérja a hasáig lóg. Olyan jóféle fekete ballonkabátja van, csaknem a földig ér.

— Inni kéne — dünnyögi. — Nem mintha szomjas lenne, ráadásul utálja az alkoholt, de mit tegyünk egy álmos őszi szombaton, ha okosabbat úgyse tudnánk?

A presszóban uraságtól levetett arany tapéta, vedlett plüssfotel, bordó pincémők. Űristen, és még ötven- szer úristen.

Itt van András és Bici is. Toni- kot iszunk, tejjel és citrommal, jól összekeverve. Gusztustalan egy lötty, az biztos, de mindenki undorodva nézi a szomszéd asztaloktól, ezért boldogan és jóízűen megiszom. A többiek is.

Bici azon nyavalyog, hogy kettőből bukik.

— Akkor meg miért nem tanulsz? — nyögi Béla, mert pokolian unja már Bici állandó panaszait.

— öregem, ha az apám nem nyomott volna be a gimibe, most már keresnék.

— Még most is elmehetsz dolgozni.

— Röhögni fogsz, most már nem. Most már nem szeretek ...

Megpróbálom letörölni magamról a nevetést. Közben elképzeltem a mondatainkat, amint unottan másznak át apró légyekként a műmárvány asztallapokon. A fene egye meg, fél éve már, és még mindig Erzsire gondolok.

— Lehet, hogyha szeretünk valakit, akkor megváltozunk? — kérdezem, de szemlátomást nem értik. Megnyugtatnak, hogy hülye vágyok. Pedig Erzsit tényleg szeretem. Szeretném.

Odalépek a telefonautomatához, hogy lássam a bejáratot. Persze miért is jönne ide? Nem is merem őt tárcsázni, csak a kishúgomat.

— A bátyádat keresem.

— Nincs itthon, nem tudom, mikor jön meg — hadarja egyszusz- ra. Mindig betojik a telefontól.

Nevetni kezdek. Odaát hallgatás.

— Nahát... Te hülye, te vagy az? El se tudtam képzelni, hogy téged keres valaki. Apa telefonált: különmunka. Szóval megint egyedül vacsorázunk. Te! Ez a Jagger egy jó krapek!

Behallatszik a Stone-zene. A húgom hangján csak most érzem, hogy fel van dobva.

— Ittál?

Visszaforgatom a futamodó időt.

' Fölbukkan egy arc, rovátkás homlok. Pintér Károlyé. Aztán a falu, körülötte a magasba szökő hegyekkel, ahol barátságunk kezdődött még legénykorban, amely Pintér Károlyt egy életre magához láncolta. Meggyorsul erre a Duna cspndes kanyargása a kiugró sziklák szorításában. A forgónál visszafelé árad. Fölfordítja a csónakot, lerántja az úszót.

Kocsmázni, bálozni nem járt Kari, otthonülő volt. Nem csillapuló szenvedélye volt a könyv, bárhonnan keresgélte össze, böngészte-falta gyertyavilágnál. Drága volt akkor a lámpaolaj. Jól ismerte furcsa szokását a falu. Összeszedték a padláson az egér cincálta, régi újságot, salátára rongyolt 'könyvet. Ritka emberpéldányt gyanítottam én Karcsiban, afféle paraszti szelfmedmént, akire fontos szerep vár.

Nem így történt.

Megmaradt hajszolt, magát soha utol nem érő kisparasztnak. Ötödfél holdon gazdálkodott. Máj bók Eszter móringját is beleértve. Ki okolható ezért, hogy nem vihette többre ez a betűszomjas legény? Elszívta életerejét a föld? Maga látta be, hogy föl- emelkedésének sajátos törvényei vannak, talán a szerencse is? Keresem rá a magyarázatot. Ezért utaztam hozzá, a falujába.

— Jó, hogy jöttél. Isti, elkel a férfikéz ilyenkor, szüret előtt — tréfálkozik.

Töltögeti letisztult tavalyi borát a hasas kancsóból. Tekintete mintha

Hunyadi István:

Nem lehet legyőzni a folyót

tejüvegen át nézne engem. Kezdődő hályog a szemén.

— A gép nyikorog, pajtás, nem a régi — legyint hozzá, a szája szögletéből küldi a fanyar mosolyt.

Eszébe jut sok minden, ahogyan itt lát, a gyerekkorát meséli:

— Milyen volt az a gyerekség?

Mint a többié, olyan. Mákos mácsik meg krumpli. Apám többször megözvegyült, új asszonyt hozott. Tizenegy testvérem volt. Ketten maradtunk. A többit a tífusz vitte el és a skarlát. Lovakat patkóit az öreg, de csak elvétve fizettek. Biztatták, várjon, míg kerül rá pénz. Hétesztendős lehettem. Apám küldött, hogy kérjem a tartozást. Volt, aki fölpofozott, bottal hajkűrászott a kapuig. „Mit gondol a te apád? Ne csinált volna any- nyi gyereket. Most könnyebb vóna neki is!” Mégse haragudott, ha üres kézzel jöttem. Ismerte a falubélieket. Félig megvakitotta a parázs vén- ségére. Belépett a silógödörbe, pedig színjózan volt. A maga lábán jött kifelé a létrán. Ezentúl messze elkerülte a szérűt.

fölemelte a poharát, de nem ivott, letette maga elé.

A magamfajta paraszt sok mindenre vállalkozik. Reményei vannak, tervei, hogy egyszer még kilábol a

szegénységből. Ismered a mélyen bevágott utat a prépost-hegyi lejtőn. Kukoricaszárat hoztunk két szekérrel is. Egymáshoz kötöztük a szekereket a szomszéddal. Az aláeresztő keréklánc csak a hátsó kereket fogta. 0 maradt vissza, a koma, én tartottam elöl az ökröket. Meglódult az egész szakrament. Kettétört a járom, a megvadult állatok elszabadultak. Derekamon a jobb első kerék. Tudod-e, milyen, amikor hallod a csontjaid reccsenését?

— Megalakult a közös. Megpróbáltad, hátha fordul a sorsod — ugrottam át vagy tíz esztendőt.

— Igen — válaszolta tompán —, ámde későn jött ez a változás, pontosan kilencszázhatvanban. Nekem legalábbis későn. Nyomorék voltam, nem is éppen fiatal. Mit bízhattak rám, rokkant-derekúra? Iskolám hét elemi mindössze. Törtem tovább a földet, hánytam a trágyát a malac alól. összesúgtak a hátam mögött: „Hiába olvasott annyi könyvet ez a Károly, mire ment vele?” Nem voltam jó, csak a paraszti munkára. Azt se győztem, ahogyan kellett. A magamé csak hanyagolódott. Szégyenkezve bújtam a tagság elől a zárszámadáson. Alig számoltak a markomba többet a semminél. — Ivott

pár kortyot a borból. — Szabálytalanság nem történt, ennyi járt. Valami fojtogatott mégis: mindössze eny- nyit érek? Nem tette szóvá senki, tréfálkozva se. A gunyoros képükről olvastam le az ítéletet. Magamon is ítélkeztem akkor. Nem ér az életem hajítófát. Átmentem az iparba. Kellett a nyugdíj.

Elnehezült szemhéjjal hallgat. Helyette én folytattam:

— így kerültél Lepencére, a Pilisi Erdőgazdaságba.

— Kellett a telepre fűtő. Megkaptam a havi kétezret. Három esztendőm hiányzott még a nyugdíjhoz. Hajnali hatkor végzek. Ledolgozom az itthoni porciómat, utána mint félholt esem az ágyba ...

— Nem jut eszedbe, másképp is lehetett volna, ha továbbtanulsz?

A kert végi folyó irányába figyel.

** Mosolyog. Van abban önbizalom.

— Valamikor igen. Ma már... el kell fogadnom, ami jutott. Ágaskodhat a folyó, ha a sziklák szűk mederbe kényszerítik. Legföljebb meggyorsítja az iramot,

Nem lehet legyőzni a folyót.

Maga elé bámul, töpreng.

— Űtra engedtem két szép gyerekemet. Talán ők följebb viszik...

Adja az ostobát: — Ki áll itt?

Tagadja, de persze hajtűvel kinyitotta a bárt ...

Este lépek be az ajtónkon, A kls- húgom a tükör előtt, félig lecsúszva a fotelből. Alszik. Mellette feldőlve a palack, a szőnyeg csupa bor.

Nézem, amint szuszog. Kicsi hullámokban a haja, mint a charles- ton-táncosoknak. Ha valaha egy krapek kitol vele, én úgy megverem azt a krapekot!... Viszont, ahogy az emberiséget ismerem, nagyon sokszor kell majd verekednem.

Hirtelen kinyitja a szemét. — Szia — nyöszörgi. Aztán csak néz, le-lekoppan a feje, de már ébren van. — Jól beszívtunk mi?

— Ümm — felelem tömören.

— De nem ciki, ugye?

ÍJ elő vöm a lemezjátszót, megint

■*-* szól a dal. If you really want to be my friend — Ha valóban a barátom akarsz lenni. Pedig hát akarta a nyavalya. Régi-régi dal.

Csak ma még kicsit itt a szomorúság. Eszti nekem ugrik. Megragadja a kezem, és őrült gyors rockot járunk a nagyon lassú számra.

— Te! — lihegi a fülembe —, ez csak egy rock’n roll!

'— Ümm! — felelem én, nem, is tudja, milyen szomorúan.

Johanna

R. Kiss Lenke szobra