Pest Megyi Hírlap, 1981. november (25. évfolyam, 257-280. szám)

1981-11-15 / 268. szám

1381. NOVEMBER 15., VASÄRNAP PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 9 M Ű H E LY TELEPÜLÉS A FŐVÁROS ÁRNYÉKÁBAN: ÉRD. EGYKORON EUROPA LEGNAGYOBB FALUJA, MA A MEGYE LEGTÖBB BAJJAL KÜSZKÖDŐ FIATAL VÁROSA. AHOGY GONDJAI ÜGY NÉPESSÉGÉNEK ARCULATA IS ÉLETÜNK TÜKRE: ALFÖLDI PARASZTOKBÓL, HAZÁJUK UTÁN HARMINCKILENCSZER ÚT­NAK INDULÓ BUKOVINAI SZÉKELYEKBŐL, SZABOLCSI AL- MÁSEMBEREKBÖL ÉS MUNKÁT A NAGYVÁROSBAN KERESŐ SZATMÁRIAKBÓL TOBORZÓDOTT A LAKOSSÁG, VELÜK KERE­SI ÚTJÁT AZ ÜJ VÁROS, S KERESIK ÖNMAGUKAT, EGYMÁST AZ ITT ÉLŐ MŰVÉSZEK. Káka Rozalia: Harmat Béla: SÍÍXv Érden született 1951-ben. Mun­káját érdisége hatja át. Könyvtá­rosként dolgozik. Versei a város­hoz kötődnek, gyűjtő-kutató te­vékenysége a nagy költőelődhöz, s példaképhez, Csuka Zoltánhoz kapcsolódik. Ijesztő csend ha jósol a szempilla alatti borzongás és felejtésbe fullad a döbbenet mint szolgaiélek oldódik az emlékezés denevér-ijesztő csendben tobzódó hallgatás és lehetnél hűségben szenvedő győzelem kitártkarú titkokkal érkező mélységek fölött hasonlítunk önmagunkhoz és egyre messzebb a közel Josip Gujas: Hold a falu fölött magosba emelkedett fehér sarló jön hogy learassa álmainkat szerelmeinket vágyainkat titkainkat fáradtságunkat gondjainkat amit szülnek napjaink-éjjeleink s az éjszaka termését magával viszi az útra Harmat Béla fordítása Farkas Ilona: Miért mennek el? Velük született ez a rettentő alá­zatosság? Nem, dehogy. Ahogy be­lépnek az irodába és előadják szán­dékukat, látogatásuk — eddig min­denki elől — titkolt célját, kicsit el­szomorodom. És mondják a soha nem hallott kis falu nevét. Mintha számítana, de legtöbbször nem szá­mít az ár, azért többször megkérde­zik, hogy mennyibe kerül a legna­gyobb kocsival a költözés haza. Arcuk, alakjuk pillanatképként megmarad emlékezetemben, egyre szaporodnak, minden évben többen szánják rá magukat erre a végső, de nagyon sokszor átgondolt lépésre. Elég egy mosoly, elég a megértő te­kintet, kérdezni sem kell, mondják életük történetét. Nekem, az idegen­nek. Sokszor szorul össze a gyom­rom. Nincs maradásuk a városban, nincs maradásuk a városok melletti falvakban, ahol legfeljebb a díjbe­szedőkkel és az állatokkal válthat­nak néhány szót hónapokon, éveken át. Ki meddig bírja. Többségük egy­két évig, amíg tart az örökségből, az otthon maradékából. Ahogy fogy a pénz, úgy fogy a megbecsülés a vő, a meny szemében, és ez sajnos néha a tettlegességig fajul. Egy hetvenhét éves nénike maradt meg emlékeze­temben a legélesebben. Tizenhat év körüli unokájával jött. A kislány a családi kellemetlensé­geket titkolta, míg a néninek semmi titkolnivalója nem volt. Sokszoknyás, hétrét-görnyedt öregasszony, a lány mini bőrszoknyában és divatos blúz­ban feszített a fotelban. Amikor tüsz- szentett. papírzsebkendőt kapott a szája elé. A néni a második szok­nyája belső felébe fújta az orrát. A lány elpirult, én valószínűleg elfehé- redtem. A nénit faggattam, hogy mi az, amit magával akar vinni, hiszen a szállítás díja tetemes háromszáz kilométerre egy tíztonnás autóval. Talán egyszerűbb lenne, ha eladná a holmijait. — Én kis autóval jöttem el, nagy autóval akarok visszamenni. Van Kismajsán született 1949-ben. Érdligeten él, 1962 óta vallja ér­dinek magát. Magáénak érzi az agglomerációban élők nehéz sor­sát. „Ha valaki írna, jobbat írna rólunk — így beszél önéletrajzá­ban — nem írnék többet." A boszorkány Moldvai monda nyomán O dahaza, Hadikban vét egy jó- kovácsmester. Nagy mihelye vót, mindig két-három legény es dógozott nála. Szerette a jó ké­mén legényeket, nem es fogadott fel akármelyenyeket. Egyszer eppe két legénye vót, jóké­pű, erős legények. No, ezek a legé­nyek a mihely mellett háltak egy kamaracskában. Az egyik legény egyszer csak elbetegesedett, napról napra sárigabb lett, megszigorodott, reggelenként élig bírta a csontjait esszegyüjteni. Mondja neki a komá­ja: — Te, mi van véled? írná élig vagy a világon! Mi eszen tégedet? — Hallod-e, nem es tudom, hogy mondjam-e vaj ne mondjam?! Egy üdőtől fogva akkara nyumuruságot húzok el, hogy vége az életemnek. — Há mi bajod? — Egy üdeje minden éjfélkor jő bé ide a kamrába egy fejémép, üti a kantárt a fejembe s kész! Abba helybe jóé változom. Akkor ül fel rejám s egész éjen kerüljük a vilá­got. — Métt nem mondtad hamarább, há ennek van orvosságja! — Van? Hallod-e, az éjen es oda- vótunk a Szent Gellért hegyire. In­gemet ez a fejérnép megkötött egy fához s ő elment a boszorkák gyű­lésibe. Én mindent láttam s tudtam, mert ember eszem vót, de nem bír­tam magamon segélni. Odafent ak­kara setétsóg vót, hogy rettenetes, szinte vágni lehetett vóna. A hegy közepibe vót egy nagy fényes lik s azon úgy jártak ki s bé a boszor­kák, mint egy lakodalmas háznál. Ki seprűn, ki osztovátán, ki lovon. — Na, hadd el, me ma éjen meg­fogjuk áz a boszorkát, amelyik té­ged nyergei! — Hogy te? Én erőst félék. — Ne félj semmit! Este semmi­Eletútja egy a bukovinai szé­kely őseinek útjával, A jugoszlá­viai Bácskából indult, s jutott Tolnán át sorstársaival együtt a főváros közelébe. Írásai, gyűjté­sei, kórusmunkája, művészete: népe hagyományait őrzi-örökíti át napjainkra. egy stelázsi, egy kétajtós szekrény, hordók, székek, szén, és szedtem az ősszel a szigetben fát, azt is el aka­rom vinni. — Nagyikám, tíz forintot nem ér az egész, minek erősködsz? — Nem értesz te ehhez, téged csak a fiúk érdekelnek. Most miért pirul­tál el? Tudom, hogy anyád szerető­jével is lefeküdtél. Nem szép, hogy így beszélek anyádról, a lányom, bár meg se szültem volna! — Persze, mert rádszórta a pap­rikát ... — Meg akart ölni, hogy elvegye azt a pénzt, amit a virágokból és a barkából árultam. Abból nem esz­tek. Abból vettem a házat, amit az öcséd örököl, ha meghalok. Semmit nem fogtok belőle látni. Gyalázatosak vagytok. Majd megtudod egyszer te is. — Nagyikám! Ez nem tartozik ide­genekre. Ha te nem szereted a tisz­taságot és vissza akarsz menni a koszba, akkor menj, de minket ne mocskolj be! — Látja, ilyen unokám van ne­kem. Teljesen az anyja. Ellenem ne­velte. A múltkor is házibulit csinál­tak, engem kizavartak a hideg utcá­ra, hogy ne lássam, mit művelnek. Tudom én, amit tudók... A néni elköltözött. Szeretettel fo. gadták a kicsi faluban. Vitte a szá­munkra értéktelen limlomokat, me­lyek számára megfizethetetlen emlé­kek. Arca elevenen él emlékezetem­ben, mint azé az idős férfié, aki ha­sonló sorsa jutott, bár fia családja nem esett így szét, de elfogyott a pénze — azt hitték, nekem elmesél­te, hogy erre számított, és százhúsz­ezer forintjáról nem szólt, ezzel kez­dett új életet. Végigharcolta a háborúkat, felne­velte, taníttatta a fiát. Nem várt kö­szönetét, de elvárta, hogy ember­számba vegyék, családtagként kezel­jék. Még ezt sem kapta meg a sok szenvedésért, ami egy életén át érte. Szerették az idegenek, szerették a szomszédok, de mindez kevés volt neki, hiába a kitüntetések, hiába a meghívások iskolákba, laktanyákba, ha a saját unokáját nem érdekelte a nagyapa élete, ha a saját unokája leintette, ha mesélni kezdett a régi időkről. Ám kezet csókolt neki a fiú, ha discóba ment és a nagyapa két­száz forintot csúsztatott a markába. — Tudja kedveském, ne szeressen még a saját unokám se pénzért. Ha azonban tudnám, hogy éppen akkor halok meg, amikor az utolsó százast csúsztatom a markukba, még ezt se bánnám. De mi erre a biztosíték? Semmi. képp nem szabad elaludni éféle előtt. Mikor a fejérnép béjő, te gyor­san ránditsd ki balkézvei visszafelé a gagyakötőt a gágyád korcából, s azt üsd a fejibe. A többit ne busuld! Ü gyes lett. A legények ügyeltek, hogy el ne alugyanak. Szólít- gatták egymást Ahogy köze­ledett éjfél, egyre jobban féltek, de azétt biztatgatták egymást. Éjfélekor szép csendeskén megnyílott a kama- racska ajtaja s bélebbegett egy csu­dálatos szép .fejérpép. Fejér gúnya rajta, a haja leeresztve. Ment a le­gény ágyához, hogy a fejibe üsse a kötőféket A legén felszökött s a ga­gyakötőt bal kézzel visszafelé belé- ütötte az asszonnak a fejibe. Az ott, abba helybe egy szép fehér lóé vál­tozott. Akkor osztá a legények fel­szöktek, ki az udvarra, osztá fel reá! Hajnalig hajkászták, tisztára hab­ba verték, sorkolták az oldalait, utó­ján bévitték a mihelybe s megpat­kolták mind a négy lábát. A fejiből kivették a kötőt s egyet csaptak a farára, menj a pokolba! A legények miután a lovat elren­dezték, hamar bémentek a kama- racskába s reggel kőtek üdőbe, mun­kába állottak, nem szólották senki­nek, hogy az éjen mi vót. Délkor, mikor hujzák a harangot, eszibe jut a mesternek, hogy ma még nem es reggeliztek. Menyen bé a házba nagy haragoson: — Asszony! Az Istenlovadot! Se reggeli, se ebéd? Nyitsa bé az ajtót az ember, sem­mi hang. Há, a nagyházban, a dony- ha al nyöszörög az asszony. — Jaj, ember! Hijál orvost, miny- nyá meghalok. Vége az életemnek, — Mi a nyavalya bajod van? Ten- nap még semmi bajod nem vót! — Hijál orvost! A mester elszalasztottá gyorsan a* egyik legényit a szomszéd faluba or­voséit. Jő az orvos, felemeli a dony- hát az asszonyról, még a lába es a fődbe gyükeredzett. A kovácsnénak a kezein es s lábain es patkók. — Hát e’meg miféle? Én imá har­minc esztendeje vagyok orvos, de ejent még nem láttam! Nem vót mit csinyálni az asz- szonynak, ki kellett vallja, hogy ő boszorkán s szerette az egyik le- gént s az éjjel megpatkolták ló ké­pibe. Kárinkodott a kovácsmester. Ekkara szégyen! Az orvos nem tud­ta, mit csinyáljon. Béhitták a legé­nyeket. A tanoltabbik legén aszon- dotta: — Nem kell búsulni, me mű le­szedjük a patkókat úgy, ahogy fel­tettük. M ég azon az éjen le es vették. A mester erőst megkönyörgött a doktornak es, a legények­nek es, hogy ne mondják senkinek, mi történt nálik. Az orvos es s a legények es megesküdtek, hogy vi­lágért se beszélik el. Egy szomszéd- asszony es bészurakodott, mikor látta, hogy jő az orvos a házba. An­nak es megmondta szépen az em­ber: — Szomszédasszony, az Isten meg­fizeti, kend se monnyá senkinek! Kacagságra leszünk véve a faluba. — Ó, hogy es gondója, hogy én valakinek elbeszéleném? Ne tudjak innét haza menni! Méges másnap imá az egész falu tudta. Hogy kitől? Én nem tudom. Elyenyek az emberek! Nem áll meg bennik a szó. Sző jegyzék: mihely — műhely kémén legény — erős legény sárig —f sápadt megszigorodik — lesoványodik, nyumuruságot húz — bajban van fejémép — asszony osztováta — szövőszék gagya — gatya nagyház — tiszta szoba bészurakodott — besurrant kacagságra leszünk véve — nevet­ségessé válunk. Kelényi István: Szerelem nélkül A dunántúli Gyúrón született 1946-ban. Tanult költőnek vall­ja magát: a versírás mellett for­dít, rendez, kritikát ír. Színház­tudományból doktoráltí Második verseskötete (az 1974-ben ki­adott Bika és Angyal) után — kiadásra vár. zuhoghatsz bennem, mint karcsú kerten át az ősz — hol pusztulásra érnek nők — gyümölcsök, könnyű álmok: gyűlt sápatag selymek, és a szél, a szél szárnya ott meg se rebben; — csak a csönd s a fájdalom megfejthetetlen 1 Utolsó szalma-tutajon búcsúztatom az ifjúságom. Mielőtt végleg lemerülne, sárrá alkonyulna, neved kiáltozom. Mocsáremlékek közt süllyed a múlt csillogó csipkebokra. Áttetsző arcod: a pillanat poharában — ez már a férfikor bora.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom