Pest Megyi Hírlap, 1981. november (25. évfolyam, 257-280. szám)

1981-11-12 / 265. szám

Vissza a kaptafához? Mindenkivel szót érteni Sok az eszkimó, kevés a fóka Feró, ma megint jókedvem van Ha igy is lehet, miért nincs több? Egyik kezemben a bal ci­pőm sarka, másikban hűtle­nül elhagyott talpa és felsőré­sze. Leginkább foxtrott-figu- rákra emlékeztető léptekkel esem be a gyufásdoboznyi suszterájba és igyekszem na­gyon esdeklő képet vágni. Persze itt nincs is szükség szavakra, a vak is láthatja, hogy a helyzet tragikus: így egyetlen lépést se lehet tenni tovább, egy tapodtat sem, de ha- mégis, az kész felfázás, tü­dőgyulladás, egy városnyi kö­zönségnek ingyen cirkusz, hogy csak a legdrámaiabba- kat vegyük számításba. De hiába minden, a sántikálás, a könyörgő pillantás, a nyolc­van év körüli mester kapta­fára szegezett tekintettel, a szánalom legkisebb jele nél­kül közli: „— Ügy két hét múlva lehet erre járni és kér­dezősködni!” Feltehetően na­gyon bamba a képem — még szolgáltató iparunk helyzeté­nek aránylag pontos ismereté­ben is elképeszt a távoli ha­táridő. „— Sokallja?” — ér­deklődik kajánul az öregúr és miközben átrendezi ráncait, homlokára tolja szemüvegét, tovább kérdez: „— Kegyed hány gyerekét szánja suszter­nak?” Nem divatos Nem volt olyan régen, ami­kor a szolgáltatás valóban szi­nonimája volt a kiszolgálta­tásnak. Talán sokan úgy vé­lekednek, hogy nem indokolt még az előző mondatbeli múlt idő? Egy egyszerű sarkalásra két hetet, a szerelőre három napot kell várni, néha több­ször is ugyanarra^ késik a Patyolat, nem kézbesít a kéz­besítő, hónapokig kell könyö­rögni a filmelőhívásért és bi­zony leesik az első hó, mire a család kezéhez kapja a szép emlékű nyaralás fény- képfelvételeit. Miért? Sok az eszkimó és kevés a fóka — vagy a klasz- szikus sorokba behelyettesít­hető szolgáltató: cipész, sza­bó, fényképész, vízvezeték- szerelő? Bár első hallásra megdöbbentő az öreg cipész kérdése, mégis valahol ezen a nyomon kell keresni az igaz­ságot. Egyikünk se azzal íraf- ja be gyerekét az iskolába, hogy évek, évtizedek eltelté­vel a kaptafánál kössön ki, s bár kávéval, süteménnyel, po­hár borral próbáljuk rávenni a Mestert, hogy ne távozzon dolgavégezetlenül — faltör­meléket és egyéb romokat maga mögött hagyva — a csatatérre emlékeztető lakás­ból, udvarolunk a hentesnek, újévkor ajándékot csomago­lunk a postásnak, hogy ugyan tegye már meg, hogy felhozza az újságot — vagy a távira­tot ugye, ami esetleg napokig lapulna felbontatlanul a láda mélyén — igazándiból nem tartozik a legdivatosabb fog­lalkozások közé „szolgáltatni". Persze attóf is függ, hogy mit. Mert fodrásztanulónak bejuttatni a leányzót legalább olyan nehéz, mint autószerelő- tanöncnak a fiút. de ettől még nem lesz több szabó, postás, olyan kőműves, aki szóba áll a klienssel akkor is, ha egy aprócska hibajavítás­sal bízza meg és nem akar emeletes- sarokházat építtetni vele. Ha pedig valakit mégis­csak erre a pályára fújdogált a véletlen szele, afféle jó ma­gyar patópálúr módjára na­gyon ráér a munkára, nem hajtja sem tatár, sem kon­kurencia. Elkészül, amikor elkészül, de ha nem tetszik, odébb lehet állni. Saját zsebre Azóta tapasztalható valami­féle változás, vagy legalábbis annak néhány apró jele, mi­óta megváltozott jó néhány helyen a szolgáltatási elszá­molás-rendszer. Legyen fod­rász az illető vagy fényképész — saját zsebére dolgozik vagy lazsál, iparkodik vagy éppen ráér. Még akkor is, ha cég­tábláján nem saját neve sze­repel, hanem, hogy ilyen vagy olyan ISZ — ipari szövetke­zet — tagja a mester is. Ma­ga fizeti a villanyszámlát — nem is ég reggeltől estig, ha kell, ha nem —, ő felel a be­rendezés állagáért — rá is szól majd a vendégre, ha szó­rakozottan tépkedi a tapétát vagy elmerülten huzigálja a kárpit szálait — anyag- és ár­felelős egyszemélyben — ettől aztán csak annyi fogy a nyers- és alapanyagból, amennyi in­dokolt —, és saját érdeke, hogy a nyitva tartási idő alatt valóban nyitva legyen az aj­taja — kevés hetekig lelaka­tolt üzlethelyiséget lehet látni azóta a megyében .., Elsőként Pest megyében a Dunakanyar Vegyes és Szol­gáltatóipari Szövetkezetnél ve­zették be az effajta önállósá­got. Igazi, bátor kísérletnek számított ez akkor még, az OKISZ előrelátását és kocká­zatvállaló merszét dicsérte az ügy támogatása a hatvanas évek közepén. Azóta elterjedt a fix százalékot — hányadot — fizető, de saját tisztességes hasznát is megtaláló egy-két személyes szolgáltatóipari szö­vetkezeti egység. Valahogy több lett az átalakítást is vál­laló szabó — ha nem is min­denütt —, de cipész is akad, akinél megvárható a sarka- lás, és ismerek olyan fényké­pészt, aki ’ kimondottan vir­tusból vállalja magára az egy óra alatt átvehető igazolvány- kép nagyüzemi gyártását. A legősibb ösztönző Túlzás nélkül titulálható ki­válónak a Gelka munkája a megyében — azonnal és szin­te percnyi pontossággal megy házhoz a hívó szóra —, ügye­letet tart az ünnepnapokon, Jóformán egy napra sem ma­rad család porszívó, hűtőgép és elsősorban tévé nélkül. Ha igy is lehet, miért nincs több? Színesebb, szélesebb ér­telemben vett szolgáltatás? Nem lehetne összefogni szere­lőnek, festőnek, parkettásnak — és külön utánajárás nélkül komplett lakásfelújításhoz juttatni az arra rászorulókat? Hogy nincs kapacitás, ösztön­zés, érdekeltség — már köz­helynek sem nevezhető érvek ezek, talán azért vesztették el súlyukat, értelmüket, mert nem fedik a valóságot. Ügy mondják, hogy a régi föní­ciaiak találták fel azt az ösz­tönzőeszközt, amit azóta csak egyszerűen pénznek nevez a világ, és ugyan kinek a zsebe vetné ki magából a forintot? És megfordítva: sajnálja-e valaki a tisztességes, jól el­végzett munkáért annak kor­rekten megszabott ellenérté­két? Garancia Nyilván — egyebek között — ez ä felismerés, az igény és a kínálat összhangjának meg­teremtése adta az ötletet az illetékeseknek: legyen vállal­kozó, szolgáltató, aki tehetsé­get, kitartást, tisztességet, jó munkát vált készpénzre — két keze munkájával. Hogy mi lesz arra a garancia, hogy a szolgáltató minőségi munkát végez majd a pénzért? Hogy nem lesz kiszolgáltatás újból a szolgáltatás? A közös ér­dek: előbb-utóbb bezárul a kör, az eladó vevővé, a cipész vízvezeték-szerelőre váróvá válik. És persze a cipészmű­hely kaptafáján innen és túl is ül, áll majd valaki. Amíg lesz cipész, cipő és lábunk. Láng Zsuzsa Igazán szerencsés ember lehet az, aki Kovács Ferencet helyén találja, ám — úgy mondják a hernádi Március 15. termelőszövetkezetben — erre még nem volt példa. A fehérjeüzem vezetője termé­szetesen nem fegyelmezetlen­ségből nem tartózkodik az íróasztal mellett. Beosztása, gazdasági és társadalmi rang­ja, a kapott és a vállalt köte­lesség szólítja emberek közé. — Valami műszaki hiba miatt leállt a vonal — men­tegetőzik most, mikor előke­rül, s hozzáteszi: — A kijaví­tás a tmk-sok dolga, abba vi­szont nincs jogom beleszól­ni .. k A közösséggel együtt Nem vitatom igazát, de ab­ban sem kételkedem, hogy sa­ját kezűleg meg tudná repa- rálni a baromfifeldolgozó gép­sorát: Kovács .Ferenc ugyanis a jóhírű váci Lőwy Sándor Gépipari Szakközépiskolában érett szakmailag és emberileg. Mikor is? — Annak is már tizenhét éve! Hogy szalad az idő...— emlékezik. — S ha már év­számokat említünk, hadd mondjam el, hogy 1960-ban lettem KISZ-tag, s tizenöt esztendeje van párttagköny­vem. Hogy Kovács Ferenc mi­lyen ember? Ha közérdekről van szó, akár az asztalra is ver, vagy „elmegy a minisz­terig”, ám ha önmagáról, ak­kor valóban kell az a bizo­nyos szóhúzó harapófogó... Hosszú beszélgetésünk alatt végül is megtudtam róla egy s mást. íme. A váci középiskola elvégzé­se után a Telefongyár bugyi részlegében kezdte munkáját, diszpécserként dolgozott. Az is feladata volt, hogy szót ért­sen az emberekkel. Sikerült? Bizonyára, hiszen az Ifjúság: mozgalomban folytatott jó munkáját számtalan kitünte­tés igazolja. Kezdetben KISZ- csoportot irányított, aztán alapszervezeti, majd csúcstit­kár lett, s tizenöt éve, hogy a KISZ dabasi járási végrehajtó bizottságának is tagja. — Ebben a termelőszövet- . kezeiben kilenc esztendeje dolgozom, üzemtechnikusként kezdtem a munkát 1972-ben. Rögtön a „mélyvízbe” kerül­tem, ugyanis a szennyvíztisz­tító telepet, illetve annak be­üzemelését bízták rám. Ké­sőbb voltam tmk-vezető, s ha kellett, megfogtam a kala­pácsot, a csavarhúzót A tekintélyes gyárnak is be­illő baromfifeldolgozó csarno­kaiban, munkatermeiben dol­gozó emberek közül negyven- kettő különösen ismeri Ko­vács Ferencet: annak a ki­válóan tevékenykedő párt- alapszervezetnek tagjai, mely­nek két éve titkára — aho­gyan nevezik — Feró... — Az alapszervezetben dol­gozók között van mérnök és szakmunkás, technikus és szerelő, nő és férfi, fiatal és még fiatalabb. Tehát hetero­gén szervezet, s ezért kezdet­ben nagyon nehéz volt a munkám. Hosszú hónapok alatt sikerült elérnem, hogy a tagok között meglegyen a megfelelő összhang, a véle­ményazonosság. A szervezeti szabályzat ugyan minden párttagra kötelező érvényű és igaz, ám itt, a' műhelyekben és irodákban dolgozók nem egyszer másképpen látják az országos, a megyei vagy a la­kóhelyi gondokatA S ez ter­mészetes, hiszen nemcsak a jövedelem, az információfor­rás sem azonos például egy mérnök és egy segédmunkás esetében... Szót érteni azért is sikerült ezeknek az embereknek Ko­vács Ferenccel, mert ő is ke­reste a munkatársak igazát; javaslatukra nyitott korszerű üzletet a termelőszövetkezet, kívánságukat teljesítette a gazdaság, mikor két évvel ez­előtt a kihelyezett szakmun­kásképzőben megkezdődött az „utánpótlás”, azaz a fiatal munkások okítása. Még emberibb legyen — Az alapszervezet tagjai­nak többsége hernádi, s ezeü a munkások nemcsak az. üzemben aktívak: hallatják szavukat társadalmunk szinte minden szférájában. Van kö­zöttük sportember és vörös­keresztes aktíva, népfronttit­kár és szakszervezeti funkcio­nárius. Munka után. a her­nádi utcákon, Örkényi tereken vagy a dabasi hivatalokban tevékenykednek, szerveznek és agitálnak. Ezer és ezer tár­sadalmi munkaóra nyomát őrzi a falu. Hernád is. A sportkombinát éppúgy szom­batok és vasárnapok „ered­ménye”, mint a majdani tor­naterem. De parkosítunk is, széppé tesszük lakóhelyünket, hogy még emberibb legyen pátriánk. Gyors egymásutánban két férfi keresi Kovács Ferencet, apró irodájának ajtaját be sem csukja, mert — úgymond — hamarosan kezdődik a „népvándorlás”. Beszámoló taggyűlésre készül a pártalap- szervezet, a lakásszövetkezet ügyeit is helyre kell tenni — Kovács Ferenc négy éve az igazgatóság elnöke —, s a ké­zilabda-szakosztály ügye sem közömbös az üzemvezető- párttitkárnak. — -Valamikor én is sportol­tam, az Örkényi SK-ban rúg­tam a labdát, s hogy 1977-ben megválasztottak a sportegye­sület fegyelmi bizottsága .el-, nőkének, közelebbi kapcsolat­ba kerültem a kézilabdások- kal is: létrehoztuk a női ké­zilabda-szakosztályt. A lá­nyok kiválóan dobnak, ma már a megyei első osztályban játszanak. Az új, a szép Hernád Egy dolog miatt fáj most Kovács Ferenc feje: a barom­fifeldolgozóból hetven ember hiányzik, azaz ennyivel keve­sebben jutnak arra a munká­ra, mely teljes létszámot kí­vánna. Naponta negyvenezer csirkét bontanak és csomagol­nak az üzemben, de az épülő kombinát falai is állnak már. Ott — mutat ki az ablakon Kovács Ferenc —, abban az épületben naponta hatvanezer csirkét bontanak majd az asszonyok, illetve a teljesen automatizált gépsor. Dekát az embereket ez esetben nem he­lyettesítheti a gép, sajnos, ne­künk is vannak munkaerő­gondjaink. A másik ablakon túl az új, a szép Hernád látszik: gyö­nyörű kertek között, a rende­zett járdák mellett frissen va­kolt családi házak sorakoz­nak. Valamennyit termelőszö­vetkezeti tag építette ... — Jól keresnek az embe­rek, ám nemcsak anyagiak­ban változik a helyzet. A könyvespolcokon már köny­vek vannak művirág helyett, s azokat forgatják, lapozzák is. S azokban is olvasnak ar­ról, mi a tisztesség... A tisz­tesség, amit nap nap után magukkal hoznak az üzembe, hazaviszik a családjukhoz. Ilyen emberek élnek ezen a környéken. S hogy ilyenek lehettek, bi­zonyára oroszlánrésze van eb­ben Kovács Ferencnek is. Mi­lyen elismerésben részesülhe­tett ezért? Talán kitalálta, mire gondolok, mert így foly­tatja: — Megvan a KISZ Érdem­érem is... Dehát nekem a legnagyobb kitüntetés az, ha reggel odajön hozzám vala­melyik dolgozó és azt mond­ja: Feró, ma megint jó ked­vem van, pedig tudod, dél­után lapátolunk a faluban. Biztosan hullafáradt leszek estére... Ki bánja! A fiam már nem a sárban fog cap- latni... Besze Imre Bába Mihály: í\ácz disznótora Czép, kövérre gömbölyödött hízója ^ volt Rácz Anti bácsinak. Ismerte a fél falu, mert mindenkinek dicseke­dett vele. Szerette is Anti bácsi nagyon, úgy vigyázott rá, mint a szeme vilá­gára. Becézgette, simogatta, mint egy gyermeket. Egy napop aztán mégis úgy döntött: padlásra viszi. Feleségével ment bevásárolni. Rizst vettek a hurkába, paprikát, borsot; ma­joránnát, sót, egyszóval mindent, ami a disznóöléshez kellett. Hazafelé bal­lagtak már a csomagokkal, amikor Varjú Gyuri komájukkal találkoztak. — Hát leölöd a szip hízót? — kér­dezte Varjú koma, amikor megtudta, hogy mi mindent rejtegetnek a csoma­gok. — Meghívhatnál a disznótorba. — Ipp mondani akartam, hogy gyer­tek el — vágott a szavába Anti bácsi —, a feleségeddel meg a jányaiddal. — Ott leszünk komám — mondta Varjú koma, aki már szinte érezte is a finom, friss hurka, kolbász ínycsik­landó ízét. Alig mentek néhány lépést Anti bá­csiék, amikor egy másik komával akadtak össze. Meghívták azt is, a har­madikat is., Mindenkit, akivel csak ta­lálkoztak, aki a disznóölésről szólt, meg a disznótorról példálózott. — Talán a fél falut meg akarod hív­ni?! — berzenkedett Anti bácsi felesé­ge. — Ilyen embert se láttam még. Ha ötmázsás lenne az a szegény jószág, akkor is megennék ennyien egyszerre. — Nem értesz te ehhez — legyintett Anti bácsi. — Férfi politika ez. — Azért a férfi patikáért kár le­vágni azt a szip hízót. Az asszony egész úton duzzogott. Szidta bolond emberét, aki sorra hívta a komákat, nászokat, sógorokat, haj­dani földszomszédokat, kertszomszédo­kat a disznótorba. — Megbolondultál? — csapta le ott­hon a csomagokat az ■ asszony. — Hát meghívtak ők téged valamikor is, te bolond ember, te? Csak a nász, az is egyszer, mert a fia nem jött haza Pestről, egyedül meg nem bírt a disz­nóval, és téged hívott segíteni, így ott maradtál a torban is. Anti bácsi huncutkásan nevetett. Mintha ez az asszonyi szidalom derítet­te volna jókedvre. — Azért hívtam meg én őket, mert ők nem hívtak éngem. Hadd lássák, hogy milyen ember Rácz Anti! Lesz itt olyan disznótor hónap, hogy a megye is megemlegeti. Másnap hajnalban kelt Anti bácsi. — Idehallgass Mariskám — ébresz­tette feleségét —, maradjatok ágyban a lányoddal. Amíg nem szólok, ki ne bújjatok. A többit én elintézem a fiú­val. Mert ma itt csak disznóbúcsúztató lesz. Érted? Aztán, ha felkeltek, ké­szüljetek a nagymosáshoz. Füstöljön a kémény estig. Anti bácsi kiment a fiával az ud­varra, összekapartak egy csomó rőzsét, gizt-gazt. szalmát, szemetet a színből, majd megvinnyogtatták a disznót úgy, hogy a határ is zengett a visításától. Aztán tüzet gyújtottak. Teremtőm, szaladt az ablakhoz a fe­lesége, vajon mit eszelt ki megint ez a nagy okos? Anti bácsi közben elképedt fiának magyarázott: — így kell ezt fiam. Ügy tettünk, mintha leszúrtuk volna. — Ezt jól kifundálta apám — neve­tett a fia. Nagy sürgés, forgás volt egész nap. Hordták a vizet, mosták a ruhát, mert az asszonynak is tetszett már, hogy furfangos embere túljár a komák eszén. Mire alkonyödni kezdett, a kemence már jó meleg volt, a kimosott ruhát Anti bácsi vitte fel a padlásra, mintha szalonna lenne, közben meg eregette el a háztájiban termett kukoricával teli zsákokat. A jó meleg szobát lócával rakták körbe, hogy mindenki le tudjon ülni a szoba közepén púposodó tengeri köré. A két sógor volt az első vendég. — Hót a disznó? — sápadtak el. — Na, csakhogy itt vagytok, már úgy vártunk benneteket — lépett hoz­zájuk Anti bácsi és lesegítette, szinte leszedte róluk a nagykabátot. Lenyom­ta őket a lócára, ölükbe tett egy-egy kosarat, hogy morzsoljanak. — Hát az asszonyok nem jönnek? De kár! Mit mondasz sógor? Hogy később? Úgyis jó. Tán berekedtél, hogy olyan gyen­gén ereszted a szót? Újabb vendég érkezett. Varjú Gyuri koma a feleségével meg a két lányá­val, aztán rögtön utánuk a nász fele­ségestül, meg a régi földszomszéd. Azoknak is elszállt a hangjuk, amikor meglátták a tengericsomót és a kosa­rakat, de a disznótornak szagát sem érezték. Fél óra sem telt el, már tele volt a szoba lesütött tekintetű vendé­gekkel. Csak Anti bácsi beszélt nagy hangon arról, hogy amikor ő huszár volt, esténként meséltették őket, sorba, egymás után, és folytatni kellett, de aki nem jól kerekítette tovább, készülhe­tett a denevérlovaglásra... Arra már nem került sor, hogy el­mondja, milyen is az a denevérlovag­lás, mert az egyik igencsak éhes ko­ma felugrott. — Hallod-e, Anti koma, a bolondját járatod velünk, vagy mi? Hát ez a disznótor? — Disznótor? Nem, ez nem az — mondta komolykodva Anti bácsi —, én máma csak amolyan disznóbúcsút tar­tok, mert áldott szip jószág, és megér­demli. No, meg én így szoktam, igaz, Mariska? — kacsintott huncutkásan feleségére. Az asszony csak bólogatott. Alig bírta visszatartani csukló kacagá­sát. Mert a vendégek már egymás után surrantak kifele a szobából. Még kö­szönni is elfelejtettek. Az esetnek rögtön híre ment hét fa- luban, hét határban. És ha ezután azon a tájon valakit disznótorba hív­tak, gyanakodva nevetett: — Disznó­búcsút akarsz talán tartani, mint fur­fangos Rácz, amikor lemorzsoltatta a tengerijét?

Next

/
Oldalképek
Tartalom