Pest Megyi Hírlap, 1981. október (25. évfolyam, 230-256. szám)

1981-10-04 / 233. szám

9 1981. OKTOBER 4., VASÁRNAP PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN Bényei József: Megvénült Máriák Kapuk elé kiülnek az esték s olyan árvák mint karácsonyi képen jászol előtt az állat Párázik aranyleves kerek kalács piroslik de nem eszi meg senki setét penészbe dermed Vasárnap a reménység ágaskodik és fénylik bár estére rácsukódik a dohos pinceajtó A kaput nem nyitották levest se kanalaztak az öregasszony árván feketén áll a szélben Kendője ága villa tíz ujja vasgereblye Megvénült Máriácska egyetlen fia sincs már Barnás István: Történet A kkoriban hagyta ott az egye­temet. Ádám két éven át pró­bálta elhitetni magával, hogy érdekli. Ez se jött össze — gon­dolta. Beköszöntött a nyár, teljesen nyugodtan, csaknem érdektelenül várta az eljövendő hónapok, évek valószerűtlen egymásutánját. Tu­lajdonképpen ez az abszoíult nyu­galom volt a legjellemzőbb tulaj­donsága, sokan nem szerették emiatt, tartottak tőle, de néhányan ezért kedvelték igazán. Ök voltak a barátai. Legszívesebben Stiddel volt együtt Ezit a furcsa nevű fiút egy mécs­esén ismerte meg, ahová egész vé­letlenül vetődött el — sohasem kedvelte túlságosan a sportot. Mond­hatni semmit sem kedvelt túlságo­san. Azon a bizonyos mérkőzésen egymás mellé keveredtek, Ádámot elbűvölte Stid elképesztő intenzitású szurkolása, összebarátkoztak. Stid körülbelül egyidős lehetett Ádám- mai — huszonkét éves volt — és életében még egy napot sem dol­gozott. Nővére támogatta, aki egyet­len testvére volt, ebből ólt. Min­den évben jelentkezett egyetemre vagy főiskolára — sohasem ugyan­arra az egyre —, s évközben a felvételikre készült. Ádám nagyon megszerette, imponált neki Stid sa­játos világa, szertelensége, törvé- nyenkívülisége. Hiszen Stid min­dent másként csinált, mint a többi átlagos halandó, mint például Ádám is. Ö télen ment le a Balatonra, csak nyugati napilapot olvasott, nappal aludt és éjszaka élt, kivéve, ha csapata — Stid óriási MTK-s volt — vidéken játszott, ilyenkor korán kelt és ment a csapat után, akár Zalaegerszegre is. Ádám teljesen Stid hatása alá ke­rült. Mint mindig, ha a magáénál erősebb akarattal találkozott, hozzá­idomult. Úgyhogy teljes egyetértés­sel fogadta Stid tervét: utazni! So­kat és messze. Mondjuk Argentíná­ba vagy Alaszkába. Stid azt is mondta hogyan: el kell venni fele­ségül két nyugati állampolgárt — már meg is találta kiket! — és a konzuli útlevéllel előttük a világ! Ádámnak borzalmasan tetszett a terv. Istenem, utazni, szállodák, ki­kötők, tengerpart: teljesen tisztán állt előtte az egész. Igen, felnőtt, értelmes — ez utóbbi főleg Síidre volt érvényes — fiatalok így kép­zelték el életüket. Az angol lányok politikai meggondolásból, hajlandók voltak a névházasságra, minden rendben volt. Picike zavarként jelentkezett az a tény, hogy Ádám időközben megis­merkedett egy lánnyal. Ez persze életében már többször előfordult, de ez a kapcsolat másnak tűnt. Ági — mi lehetett volna — tanárnő volt egy általános iskolában. Ádámot — ugyanúgy, mint a Stiddel való ta­lálkozáskor — lenyűgözte a tény, hogy van valaki, aki tanít, játszik — hegedűn! — egy zenekarban, olaszul tanul és egyúttal nő és főleg szép. Természetesen — életében alighanem először — szerelmes lett. Ez az új Bárdi Anna: Csönd napi haldoklások közt egyetemes törmelékben építgetem mostoha gépiességből csöndjeimet anti-világban anti-óraszerkezet forgatja a benső időt a másnap nem éri meg az első és a harmadik napot s nem igazolnak az igazságaim csak a felszínen csak egy töredék halállal a fokról-fokra fojtottabb baleset előtt áthidal a néma ég valami olyan közegben járok mint a vágóhidak naponta lemosott vére mindig a gyenge pontokra ráomolva emlékezem az életemre ' Kikötőben és meglehetősen erős kapcsolat za­varta meg a régi, szépen eltervezett utat. Legalábbis minden jel erre mutatott. A befejezés azonban még­sem lehetett ilyen rózsaszínű. Ádám ugyanis belátta Stid érve­lése nyomán, hogy a teljes és szép élet érdekében túl kell lépnie ezen a kapcsolaton. Azt tette. Megvárták a bajnokság végét — az utolsó mér­kőzés sorsdöntő volta miatt, persze kikapott az MTK —, és elindultak. Bécsben elfogyott az itthonról vitt pénz, továbbmentek, Stidnek Dá­niában élt egy barátja, oda készül­tek. Bár Ádám egy bolond, ré­szeg éjszaka végén majdnem haza jött, bizony, fájt egy kicsit a szíve, de reggelre kialudta és együtt vet­ték meg a jegyeket Koppenhágáig. S tid road, illetve szállító lett Dá­niában egy jazz-zenekarnál, Ádám pedig hozzákezdett — ugyancsak nehéznek Ígérkezett! — a nyelvtanulásihoz, végül is úgy néz ki, itt fognak élni. Éjjel, amikor olcsóbb a tarifa Ádám rendszerint elsétál a főpostáig, meghívja Budapestet, s a végtelen telefonhuzal bugásán is áthallik a remegés rekedtes hangján: Halló ..., Ági, te vagy az? Halló, Ági, nem hallok jól, te vagy az, Ági... Vaszil Ivanof szénrajza Tavaszy Sándor: Zseni születik A konzul bosszúsan tekintett ki hi­vatali szobája-tágas ablakán. — Titkár úr! — kiáltott fel — fi­gyeljen csak ide, megvan! — Mi van meg, exc ... ? — kérdez­te vissza tiszteletteljesen a kopasz emberke. — A megoldás! És a megoldás: a barcas-moscas (légyhajócskák)! — Ö... a barcas-moscas... — né­zett fel az öregember. Node... hol...? Bocsásson meg, én egy ekko­ra légyhajócskát sem látok ... — Hogyan is láthatna! Nem láthat, mert e pillanatban még nem úszkál­nak a habokon... De fognak! És ha­marosan. Igen, ismét forgalomba kell állítanunk őket, a lehető legsürgőseb­ben. Ezzel egycsapásra két legyet..., akarom mondani, két problémát ol­dunk meg ... Mert arany kell ne­kem, de sürgősen. Legalább húsz ..., nem, pontosan 50 millióra volna szük­ségem a nagy beruházásokra. És azt hiszem, most megtaláltam a dúsán bpgyogó forrást: a vitel- és fuvardí­jak ...! Nota bene: jó tíz évvel korábban az ismert kis szemtelen rovarra em­lékeztető kecses vízi járművek való­ban nagy népszerűségnek örvendtek a városban. Aztán — nem tudni pon­tosan, mi okból, egyik napról a má­sikra valamennyit nyugdíjba küld­ték. No de miért? — kérdezték az emberek. Nem kaptak választ. Történetünk indulásának a pilla­natában a folyó egyik távolabbi zu­gában lepte el őket a békanyál. Ám­de egy reggelen... A konzul szemöldökrándítására va­lóságos tervező—építész—technikus— gépész—festő-hadsereg szállta meg a kicsi hajókat. A hírközlő szervek lelkes napije­Arcmások Mészáros Mari üveg plasztikáia lentésekben számoltak be a barcas- moscas újjászültésének egyes fázisai­ról. Ügy látszott, minden a legna­gyobb rendben van. Ámde május idu­sán, egy héttel a tervezett vízrebo- csátás előtt... A 1’lCtOr tiszteletteljes-halkan sur­rant be a tribün szobájába és egy kis fehér lapot helyezett el a hatalmas íróasztalon. — Eressz be. Gyorsan! — hadoná­szott a Iictor felé — siess! A kis papírfecni küldője ugyanis maga volt a nagy, a rettegett szená­tor, a neves történész, a klasszikus áztató, tekintélyek és kormányok örökös lidércnyomása. A szenátor száraz varjúhangján fuvolázta: — Nem kerülgetem a d o 1 g o t, tér­jünk talán rögtön a.... tárgyra. Illustrissime bizonyára tudja, hogy én historikus vagyok, és mint ilyen mélységesen szentnek tekintem a nemzet dicső múltját. Nos, rövid le­szek : ezúttal azért kerestem fel, hogy legyen a segítségemre egy kiáltó igazságtalanság helyrehozatalában... szóval, azok a kis bárkák ... eh, igen, nemsokára ismét ringani fognak a fo­lyó habjain... Nos, tökéletesen is­merem a buzgalmat, mellyel Illust­rissime már eddig is igyekezett nép­szerűsíteni a ... — hangja ezen a ponton érthetetlen mormogássá hal­kult. Aztán csapzott-varjú fejét ener­gikusan felvetette. — Na igen, igen ... Azonban mond­ja csak, Illustrissime, hogyan írná le a... ezt a két szót ... nos, sejtheti, mire célzok... — Hogy is mondjam — dadogta a tribün — ... persze, persze .,. bar- cas ... kétségkívül ... barcas. — Ez a része rendben van, Illust­rissime! — csapott le rá a szenátor — A legnagyobb rendben. De a szó- összetétel második része...? He? A második részét hogyan írná le... he? A tribün egyre jobban megrökö­nyödött. Folyékonyan dadogott to­vább. — A máso...' igen... hát... ter­mészetesen ... így ... moscas... egyszerűen kis m-mel... és kötőjel­lel... szóval így: barcas-moscas... A szenátor ekkor megsemmisítő pillantást vetett a tribunra. — Nem, Illustrissime! Nem és nem! Ez így helytelen, ön tökéletesen rosz- szul tájékozott! Mert ebben az esetben a mosca szó nagy kezdőbetű­vel, továbbá kötőjel és a plurális s végződése nélkül írattatik ...! így; barcas Mosca! Érti, Illustrissime? A tribün szája teljes körré tágult az újabb sokktól. A szenátor pedig, így folytatta megrázó expozéját: — ... s hogy ennek így kell lennie, azt éppenséggel nem e bájos jószá­gok légyre emlékeztető apró termete indokolja, hanem zseniális tervező­jük és építőjük, Decius Caius Mario Mosca emléke! Kimerítő információ — lavina kö­vetkezett. Eredményeképpen az az­nap esti hírközlésekben hosszadalmas és csöpögő méltatás látott holdvilá­got a hervadhatatlan érdemű haza­firól, a zseniális Decius Caius Mario Moscáról. A híradást haladéktalanul átvette a vidéki hírközlő hálózat is. A konzul, aki ugyancsak a lihegő hírközlésből értesült Mosca úr tör­ténelmi tény érői, teljes eréllyel csat­lakozott a nemzeti ügyhöz, elhatá­rozta, hogy az újjászületett flot­tilla tengernagyot kap az élére. Decius Caius Mario Mosca urat pe­dig, posztumuszán és visszamenő ha­tállyal kinevezi a flottilla örökös tiszteletbeli admirálisává! És felvirradt a ílottilla kifutásá­nak történelmi napja. A legkevesebb amit erről a káprá­zatos napról elmondhatunk, hogy a mámoros ünnepség fölött ott lebe­gett a Nagy, a Halhatatlan Decius Caius Mario Mosca szelleme... — Szerény lángész volt ő — har­sogta őszinte megrendüléssel hangjá­ban a konzul — személyében sze­rény, de életművében annál tékoz­lóbb. Példamutató inkarnációja nem­zeti erényeinknek és dicső hagyomá­nyainknak ... Ifjúságunk jövőbelán- goló eszményképe... fáklya... tűz- oszlop... Hangjának hatásos elcsuklása után a szenátor kavarta tovább az ünnepi szószt. Elzengte, hogy a zseni az egy­szerű, dolgos parasztcsaládból szár­mazott ... Már gyermekkorában ki­tűnt égő tudásszomjával. Egy világ- történelmi jelentőségű napon aztán megszületett a Mosca-féle bájos pici hajók titáni terve... A zsenire rövi­desen két honi akadémia is felfigyelt, és egyetlen év leforgása alatt egy­mással versengve választották dísz­tagjukká... Végül... oh! ...a ko­rai hálái... A zseni önnön lángel­méje tüzében égett el. Aztán a DCMM-hangyaboly — hul­lámzó zászlóerdő alatt, egetcsapkodó újjongás és éljenzés közepette neki­lódult a jövőnek ... Az igazság — és azzal együtt az or­szágos botrány — csak három nap múltán robbant ki. Először az egyik akadémia tett köz­zé rideg hangú nyilatkozatot, misze­rint a nevezett Mosca nevű egyén soha nem szerepelt nemhogy dísz­tagjai, de tagjai sorában sem. Két napra rá robbant a másik akadémia cáfolata is. Egy cinikus újságírónak’ pedig az az ötlete támadt, hogy be­hatóan kutasson ama kis hegyi falu anyakönyvi hivatalában, ahol — a szenátor ünnepi beszéde szerint — Decius Caius Mario Mosca úr szüle­tése díszhelyen volt megörökítve. De> sajna, a tiszteletre méltó és feddhe­tetlen vén matrikulákban a nagy zseni Világra jöttének légyköpésnyi nyomát sem lelte. Természetes, hogy a félig bosszan­kodó, de inkább mind jobban haho- tázó közvélemény most már magát a nemes szenátort kívánta hallani az ominózus ügyben. Hisz’ ő volt Mosca úr szülőatyja... De a szenátor szőrén-lábán tova­tűnt. A rakoncátlan újságírók további nyomozása végül kiderítette, hogy az illusztris historikus, hosszabb óceá­niai felolvasókörútra utazott, hogy a pápuákhoz is elvigye fényes elméje világosságát. í S 1

Next

/
Oldalképek
Tartalom