Pest Megyi Hírlap, 1981. október (25. évfolyam, 230-256. szám)
1981-10-04 / 233. szám
I "iMiítw 1981. OKTOBER 4., VASÄRNAP SZÍNHÁZI levél Sorszavarban Örök kérdés; : mennyire befo- í lyásolja egy em- < bér .életét, sorsát, Mellemét, cseleke- ' deteit a származása. A kérdés Irodalma könyvtárnyi, az erről szóló elméletek száma légiónyi, s ha némi történelmi távlatban próbáljuk szemlélni a problémakört, gyakorlati megválaszolásait is elősorolhatjuk. Ez utóbbiak többnyire tragi- gusan riasztóak: fajgyűlölet, fajüldözés, tájirtás, felsőbbrendű és alsóbbrendű fajok elmélete, nacionalizmus, sovinizmus, fasizmus, nácizmus útjelző kövei szegélyezik a kérdés kacskaringós keserves útját. Az ember, az emberség megcsúfolása máig nem ment ki a politikai divatokból, s ahogy áll a világ, nem is lehetnek túlságosan vérmes reményeink, hogy egyhamar divatjuk múlna. Mi sem természetesebb hát, ha a művész, a művészek felemelik szavukat a diszkrimináció, a faji, vallási, nemzetiségi megkülönböztetések ellen. A művészek többsége mindig is védelmébe vette az üldözötteket: a világirodalom tekintélyes hányadának témája a valamilyen okból üldözöttek, megalázottak és megnyomorítottak sorsa. Néha konkrétan szólnak, néha a példabeszédek általánosító és morálisan magasabb röptű szféráiban mozognak ezek az alkotások. De mindenképp a művész emberségének és erkölcsi felelősségérzetének a kifejezői azok. Állásfoglalások, vitairatok, harcos filippi- kák, melyek gyakran az önvizsgálat, az önmarcangolás jegyeit is viselik. Egyetlen ilyen mű sem független azonban a kortól, amelyben létrejött, s a helytől, ahol megszületett. Valahány mű, mindben benne van alkotójának magánvéleményén túl — néha annak ellenére is — a kor véleménye, állás- foglalása a kérdésről, benne van egy tágabb közösség viszonya egy adott témához. Benne van még akkor is, ha esetleg a művész nem jól ragadja meg a témát, nem a leglényegesebb pontokon, nem a valós helyzetnek megfelelően, s nem eléggé hitelt érdemlő kidolgozásban. E nnyi szép, általános eszmefuttatás után térjünk a lényegre, egy színházi bemutatóra, amely ugyan nem ősbemutató (az előző évadban ez Pécsett már megtörtént), de a fővárosban mindenképpen új darabot hoz színre. Illyés Gyula legújabb drámájáról, a Sorsválasztókról van szó, melyet most a Madách Színházban játszanak. Illyést mindig is izgatták a népek, nemzetele sorskérdései. Művei egész sora szól ilyenekről (sőt, ha a drámáit vesszük, azoknak túlnyomó többsége éppenhogy valamilyen sorskérdés körül forog, annak drámai vetülete). Most egy olyan témához nyúlt, amelyet sokan kényesnek neveznek: tömören és röviden a zsidókérdéssel foglalkozik a Sorsválasztókban. Hőse, a negyven felé közeledő híres, és kíméletlen szókimondása miatt kissé hírhedt színész, Gábof, egy napon megtudja, hogy a szülei nem édesszülei, mert annak idején egy deportálásba induló zsidó me- netoszlopbpl mentették ki, s bár úgy nevelték, mint sajátjukat, ezek szerint benne mégis egy üldözött nép vére folyik. Gábor e perctől fogva fel akarja vállalni a vér szerinti sors minden következményét, s az Izraelbe emigrálást választja, hogy ne csak szavakban, hanem ténylegesen is kövesse a vér szavát. Ám kiderül: a származásáról elterjedt hírek hamisak; nem deportált zsidók gyermeke, hanem anyja ifjúkori — és tragikus véget ért szerelmének gyümölcse, ám ezt maga az anyja sem merte bevallani sem neki, sem a férjének, évtizedeken át. A mama végül is az igazság bevallása elől öngyilkosságba menekül, a fiú pedig — semmit sem értő, de mindent megértő áldott jóember apjával együtt (aki nem is az apja) — ott marad, zavartan, összekuszáltan, egy hangzatos sorsválasztás lehetőségétől megfosztva. A téma érdekes. Ma sem tűnt még el gyökerestől a vér, a vallás, az etnikum, a nemzetség szerinti megítélés, osztályozás, beskatulyázás, a mi életünkből sem. Egy a történelme során szinte szakadatlanul üldöztetésnek kitett népcsoporthoz — jelen esetben a zsidókhoz — tartozni esetleg egyeseknél még ma és itt is jelent problémákat. Ám olyan súlyosakat aligha, hogy abból tragikus drámai konfliktusok nőjenek ki. A zsidók — vagy bármely üldözött, elnyomott, életszférái peremére szorított kis nép, népcsoport, nemzetiség — sorsának önkéntes vállalása viszont csak akkor igazi erkölcsi bátorság, ha a veszély- helyzet is igazából fennáll. Illyés drámája ott pontatlan, hogy egy itt és így és most nem létező veszélyhelyzetre épít, s hogy lehorgonyoz ennél a konkrétumnál, és nem emeli általánosabb szintre a konfliktust — amint azt megtette, bár történelmi környezetben, a Tiszták című drámájában, az albigensekről szólván. Illyés színpadi nyelve is ezúttal olyan emelkedett, oly stilizált, hogy ez a klasszikus francia drámák sílusát idéző dikció nemcsak hogy nehezen követhető, s a szereplőkhöz sem illik, hanem ellene dolgozik magának a témának is, melyben nem az emelkedettség, hanem a nagyon is föld- höztapadtság dominálna. A Madách Színház Adám Ottó rendezésében nem kívánja. sem felülbírálni, sem vitatni a darabot. A korrigáló hangsúlyokat se rakta ki, és kísérletet se igen tett arra, hogy általánosabb szférákba emelje a dráma mondanivalóját. Így aztán egy kulturált, de a darab gyengéit, pontatlanságait, hibáit még jobban felfedő drámafelmondás tanúi vagyunk; szép dikciót élvezhetünk, de ez meglehetősen öncélú. Közben pedig van időnk eltöprengeni arról, hogy a pécsi előadás utáni kritikák, s az előadás fogadtatása hatására vajon miért nem próbálta meg a Madách Színház egy sikerültebb változat kidolgozását, miért nem simították el a dráma dramaturgiai, koncepcióbeli egyenetlenségeit? Illyés Gyula életművének nem sarkalatos müve ez a dráma; épp ezért megérte volna, hogy továbbgondolja —, az alapokat illetően, s nem csak mellékes pontokon változtatva, amint az a pécsi s a pesti előadás szövegét összevetve kitűnik. Akkor talán valóban sorsválasztásról és nem sorszavarról szólna ez a dráma. Takács István LÉGÜRES TÉRBEN? Műteremsarok A sok-sok szólam egybecseng AZ EGYÜTTZENÉLÉS KÖZÖSSÉGFORMÁLÓ ÖRÖME Bekanyarodva Dunavarsány- ba — s mivel errefelé nem vagyok ismerős — lecsavarom a kocsiablakot, hogy az első, felbukkanó járókelőt megkérdezzem: merrefelé találom a zeneiskolát. Barátságosan ugyan, de tehetetlenül felhúzza a vállát, jelezvén: fogalma sincs. Nem baj, gondolom, majd a következő falubéli útbaigazít. Hát nem. A következő két férfi sem tudja, aztán egy idősebb asszonyt szólítok meg: hol a zeneoktatás háza? Igen, igen bólogat, van ilyesmi, de pontosan nem tudja, hol. Végül egy diáklány célt jelöl, így aztán némi bolyongás után meg is találom. Hegedűhangoktól vezetve A vékonyka, suta hegedűhangok egyenesen a folyosó végén levő ajtóhoz vezetnek, óvatosan kinyitom. A padokkal, székekkel zsúfolt osztályterem elején tízéves forma kislány áll, vállának fektetett hegedűvel. Az ajtónyikorgásra abbahagyja a játékot, kíváncsian néz. Könözsi László hegedűtanár pedig hellyel kínál. — Szívesen várok. Még ügyetlenül, de roppant igyekezettel csúsznak a kis ujjak a húrokon, lendül a jobb kéz a vonóval. — Mariann, ez tiszta volt? — Nem — rebegi a kislány. — Javítsuk csak ki. Közben éktelen dübörgéssel, az ablakok beleremegnek, repülőgép zúg el ‘az épület fölött, ottlétem alatt még vagy négyszer-ötször. — Sajnos ez mindennapos — válaszol csadálkozó kérdésemre Könözsi László —, télen még csak hagyján, amikor az ablakok csukva vannak, de ilyenkor! Aztán vége az órának, de Gyienes Mariann még búcsúzóul eljátssza nekem legkedvesebb darabját. — Nagymamámnak, meg édesanyámnak is ez tetszik. Amikor a névnapom volt, akkor is eljátszottam. — Szeretsz hegedülni? — Nagyon. — Te választottad ezt a hangszert? — Igen. — Miért? — Megtetszett, mert láttam a tv-ben, meg itt az iskolában is a tanár bácsi zenekarában. Valahol próbálni is kell Dunavarsányban 1963 óta oktatnak zenét. Kezdetben tanfolyamjelleggel a művelődési házban, 1973-tól itt van az érdi, majd a dabasi zeneiskola kihelyezett tagozata. Zongorát, hegedűt, szolfézst és ez évtől már csellót is tanítanak. — Én húsz éve itt élek és tanítok, közben 1963—73 között a művelődési ház igazgatója is voltam, de a kettő együtt, sőt három (a zenekar) túl nagy megterhelést jelentett. A n. nemzetközi mozgíssz'nhiz-találkozóra a múlt héten a Budapesti Műszaki Egyetemen került sor. \ meghívott együttesok elsősorban mozgá3sal fejezik ki mondanivalójukat. Műfaji korlátok nélkül láthatók a pantomim, a tánc, a zenés bábszínház elemei. A képen: a holland és japán művészek csoportja, a Shusaku and Dormu: Angyalburok című előadáson. — Hány növendékük van? — A három községből, Ma- josháza—Délegyháza—Duna- varsány, összesen hetvenen tanulnak valamilyen hangszeren. — A három községnek együtt, több mint 7000 lakosa van! — Ennél több gyereket nem is tudnánk felvenni. Nincs elég és megfelelő termünk. Két helyiséget kaptunk, egyik ez a nagyterem, ez minden délután fél kettőtől este hétig a miénk, és egy nagyon kis zongoraterem. Az iskola is zsúfolt, két műszakban tanítanak. Az igazgató mindenben támogat bennünket, de ennél többet nem tehet. Sajnos hiába adják át most novemberben az új művelődési házat, alig-alig gondoltak ránk. Mindössze két kis helyiséget kapunk (állítólag), ezért az általános iskola vendégszeretetét továbbra is igénybe kell vennünk. S akkor még itt a zenekar! Valahol próbálnunk is kell. — Hol próbálnak? — Ebben az osztályteremben, ide beférünk. Esténként beül muzsikálni A zenekar! Könözsi László dédelgetett gyermeke. Saját növendékeiből 1966 őszén kezdte szervezni, akkor 14 tagú volt a vonószenekar. Már 1968-ban úttörőzenekari fesztiválon vettek részt. Ez az úttörőzenekar a magja a most már 18 tagúra bővült együttesnek, amelyben még ma is több mint 40 százalékban azok ülnek, akikkel akkor kezdett. A legtöbb felnőtt dolgozó, például a duna- varsányi Petőfi Tsz közgazdásza, aki esténként fogja a hangszerét, s beül muzsikálni. A többiek pedig a most tanuló fiatal növendékek közül kerülnek ki. — Én elsősorban zenekar- és kamarazene-centrikus vagyok. Mint pedagógus és mint hangszeres zenész egyaránt azt vallom, a közös muzsikálással lehet maradandóan megszerettetni a zenét. A zene együtthangzás. összhang, sok-sok szólam egybe- csengése. Csak így lehet értő, lelkes hangverseny-látogató közönséget nevelni, és jó muzsikusokat is, olyanokat, akik 5—6 év után nem hagyják abba a tanulást. Mert ott lebeg előttük a konkrét cél, bekerülhetnek esetleg a zenekarba. Kodály Zoltán elveit vallom, aki egész életében a tömegek zenei neveléséért harcolt és világosan megmondta, az együtténeklés (de ez az együtt a hangszerre is vonatkozik) az a kulcs, amely- lyel a zenét nyitni lehet, amellyel mindenki beléphet abba a birodalomba, ami nélkül ugyan élni lehet, de minek. Ha akadna patronáló... Amint Könözsi László elmondta, repertoárjuk változatos, a barokk zenétől a könnyebb, romantikus művekig nagyon sok mindent játszanak. Főként a ráckeveiek támogatják őket, évente több meghívást kapnak, önálló zenekari estjük is volt már, szintén Ráckevén. — Talán ha annyi segítséget kapnánk, hogy a fellépésekre— mert azért meghívásunk lenne a járásban — az utaztatást, a hangszerek szállítását valaki vállalná, magyarul, ha akadna patro- nálónlc. Szívesen adnánk komoly zenei hangversenyeket akár az öregek napközi otthonában, az iskolákban vagy a művelődési házakban. Kell az értő közönség! Dunavarsányban létezik egy kis amatőr zenekar. Ez több szempontból fontos! Emlékezzünk arra, mit mondott a kis Gyienes Mariann? Azért választotta a hegedűt, mert látta, meg hallotta a tanár bácsi zenekarát. Nagy szüksége van az országnak főleg hegedűsökre és nagy szüksége van (nincs zenekultúra értő közönség nélkül!) hangverseny-látogatókra. Ha csak azt vesszük, hogy felnőtt emberek visszajárnak ide, az együttmuzsikálás öröméért, akkor is fontos ez a zenekar. Azt hiszem, kis községekben mindenképpen örvendetes, ha van olyan együttes, amely élő zenét képes nyújtani. Idéznék egy 1976-ban megjelent, sok vihart kavart könyvből, Strém Kálmán: Hol vannak a magyar vonó- sok-ból, mely hasonló témákat feszeget; az együttmuzsikálás — a hegedű-utánpótlás (egyáltalán a zeneoktatás), kérdéseiről, a zenekarok helyzetéről, problémáiról, mert bizony vannak! ... a falvakban, ahol újabb és újabb zeneiskolák létesülnek, ritkán adódik muzsikálást alkalom, nincs muzsikus közösség és közönsége sincs... .. .A megyék, a városok, a községek olykor meghökkentően különálló zenepolitikát folytatnak — vagy egyáltalán nem foglalkoznak a zeneélet kérdéseivel. S. Horváth Klára Körösényi Tamás fiatal szobrászművészt egyéni kiállításain, a Vigadó Galériában, a Budapest Stúdió Galériában, Nyíregyházán és máshol ismerhette meg a képzőművész-barát közönség. Legújabb — már részben kiállított —, de még befejezetlen sorozatán — amelynek címe Alberto Giacometti párizsi műtermében — most dolgozik. A SZENTENDREI SKANZENBEN Kisalföldi tájegység Majd egy s két század év alatt szolgálék ígérte a korabeli felirat azon a hatalmas bálványos présen, amely most az egyik látványosság lesz a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumban felépített és október 18-án megnyíló kisalföldi tájegységében. Az 1979-ben kezdődött munka eredményeként befejeződött a tájegység jobb oldali utcasorának építése, baloldalán pedig már két éve működik a Szilsárkányból áttelepített kovácsműhely, s azóta áll ott a Rábcakapibói származó pajta is. A múzeum a Kisalföld népi emlékeit, hagyományait, szokásait, építészetét, a parasztgazdálkodás eszközeit törekszik bemutatni. Az október 18-i megnyitó alkalmából a mosonszent- miklósi tiprómalomban őrlési, a Nyúl községből áttelepített présszínben szőlőpréselési bemutatót tartanak, a szilsár- kányi kovácsmühelyben idősb, és ifjú Vitéz Lajos kovácsmesterek forgatják majd tüziszerszámaikat, a látogatókat megismertetve mesterségük fortélyaival. TV-FIGYELO Ablak. Ha nem is valóságosan, de azért képzeletben megtapsoltuk az Ablak című televíziós műsor első adásait, mert azok pontosan arra vállalkoznak, ami korábban hiányzott a programból: tehát a kinek- kinek fontos információk özönét zúdították a hálás előfizetőkre. Akárcsak az idősebb telekommunikációs testvér, mármint a rádió hasonló ösz- szeállításai, ezek a jelentkezések is tele voltak közérdekű tudnivalókkal, kezdve attól, hogy merről milyen időjárási front közeleg, s befejezve ott, hogy mely utakon milyennek ígérkezik a forgalom. Ám aztán — akárcsak a sajnálatosan átigazított és a nevétől szinte teljesen elszakított Terefere — ez az Ablak is kezdett alakot váltani, és az így van, úgy van közlemények közé egyre több filmbetét került. Röviden szólva, e kitekintősdit átriportosították. Mégpedig úgy, hogy amely képsorok a korábbi eligazítások helyébe kerültek, egyáltalán nem tűnnek olyanoknak, hogy ott és csak ott pereghetnek tova, ahová beillesztődtek. Legutóbb, pénteken kora este például a gyermekélelmezésnek azzal a témakörével foglalkoztak, ami éppen úgy feldolgozni való ügye lehetett volna akár a Hétnek, akár a híradónak — csak az előbbi kissé hosszabban hagyta volna értekezni az oknyomozással megbízott munkatársat, míg az utóbbi, érthetően, rövidebben. És ugyanígy nem tűnt egészen Ablakos feladatnak a tanyavásárlás lehetőségének meghányása, -vetése, hogy a többi, hasonlóképp hely- és helyzetidegen betétet ne is említsük. S ráadásul ezzel az átszabó- dással együtt maga az adás külleme is zavarosabbá vált. Vajon ez a sorozat is úgy jár, mint a fentebb már említett, karakterét vesztett Terefere? Filmek. Alighogy elrobogott Az isztambuli vonat, máris kezdetét vette egy terjedelmes és szintén hazai — pardon, részben hazai — származású mozgóképes mese, a már címében is kitűnő Zokogó majom. Hogy kinek, hogyan tetszett amaz a magyar—olasz koprodukció, ízlés és érdeklődés dolga, de mint általánosabb érvényű véleményt, hadd jegyezzük meg, miszerint sokkal izgalmasabban indult, mint végződött. Csinálmány- ként viszont minden kockáján érződött a filmes mesterség szakszerű ismerete. Emez, a Zokogó,majom viszont... Már az eddig látott folytatások is arra biztatnak, hogy mind a kiváló kolozsvári magyar író felfedezéséért, mind sikerregényének megelevenítéséért gratuláljunk a televíziónak. Igazi, eleven, ízes, szaftos irodalom az, amit Bálint Tibor (mellesleg szólva amúgy az erdélyi magyar gyermekújság, a Napsugár szerkesztője) a maga külvárosi múltjából merítve a papírra vetett, és ahogyan azt Várkonyi Gábor jelenetekre bontotta, az is csak egyértelműen dicsérhető. Kitűnő színészeket választott, s olyan valósághűen szervezte meg mögéjük a tárgyi hátteret, hogy — mint mondani szokás — a néző karnyújtásnyira érzi magát ettől a zűrzavaros. füst és italgőz borította nyomorvilágtól. Akácz László
