Pest Megyi Hírlap, 1981. október (25. évfolyam, 230-256. szám)
1981-10-21 / 247. szám
►rrr Wf.cirr 1981. OKTÓBER 21., SZERDA Tisztáké az udvarok? ^ tábla elnyerésének több feltétele Környezetünk védelméről igen sokat beszélünk mostanság. S hogy nemcsak beszélünk lakóhelyünk milyenségéről, arra több példát is említhetünk. A lényeget felismerve egyre többet teszünk is ennek érdekében. Tökölön a tavaszi és nyári hónapokban, például nagysza. bású környezetvédelmi akcióra került sor. A HNF községi szervezetének munkatársai és a Vöröskereszt aktivistái házról házra járva beszélték meg a lakosokkal, mit célszerű tenni a rendért és a tisz. taságért. Ennek nyomán kicsinosították az utcákat, a tereket. A községi intézmények dolgozói saját portájuk előtt söpörtek. Vagyis az intézmények környékén az útszakaszokat hozták rendbe. A községi tanács költségvetési üzeme pedig több illegális szemétlerakóhelyet felszámolt, új játszótereket építettek, a parkokat 'virágokkal ültették be, füvesítettek. A környezetvédelmi akció végén a szervezők ismételt ellenőrző körutat tesznek és majd ekkor állapítják meg, hogy melyik portát illeti a Tiszta udvar, rendes ház tábla, amely elnyerésének több feltétele van. Így az utcafrontnak, a belső gazdasági épületnek tisztának, rendezettnek kell lennie, a színezett épület előtt pedig festett kerítésnek. A „Tiszta udvar, rendes ház” táblákat ünnepélyes keretek között ebben a hónapban adják át. P. I. Ifjúsági parlament Nagykáfán Vita a hétköznapok gondjairól Spenótszínű egyenruhába bújtatott kedves, fiatal lányok tüsténkedtek a minap a Telefongyár nagykátai gyáregységének portáján, illetve az ebédlőhöz vezető úton, s segítettek az oda igyekvőknek — no nem annyira a fiúknak és a lányoknak, inkább a vendégeknek. Hiszen itt, ahol már negyedízben rendeznek ifjúsági parlamentet, hagyomány, hogy vendégeket hívnak. Társalkat képviselték Bori Mária, Botka Veronika, Komar Ildikó, Molnár Erzsébet és a többiek, akik a rendezésben segítettek, csak az előcsarnokból hallgathatták végig dr. Vass Imre beszámolóját. Ám a nagykátai gyáregység igazgatójának szavait — az elmúlt öt esztendő gazdasági eredményeit ecsetelte, s természetesen a jövőről is beszélt, főképp a fiatalokat érintő kérdésekről — a Töpörödött akáclevelek-*■ ringanak a Dunán, mígnem teliszíva magukat vízzel, lassan elmerülnek. A tenyérnyi falevelek tovább maradnak felszínen, kifelé sodródnak, aztán megakadnak félig a vízen, félig a szárazon a parthoz simulva. Minden elmúlás közül az egyetlen gyönyörű, amikor a természet vált arcot vörös és rozsdabarna árnyalatokkal, ősszel megöregszik a Duna. Az ember még az akadályba ütköző loccsanásokat is mádnak hallja, valahogy kényelmesebbeknek, lassúbbaknak, tompán dörömbölőeknek. A fodrokon billegő fények, mintha kacagnának a nyáridéző nosztalgián, nem vesznek tudomást a falevelek haláláról. Ketten tanyázunk a part mentén: a hajó és én. A folyó közepén cölöphöz kötött csónakban ül ugyan egy optimista horgász, de szerencsére messzebb. Senki sem zavar kettőnket, emlékezésünkben Kiskunlacháza határában. Nézem, a hajó még mindig fehér, karcsú testét és megvakult ablakszemeit. Vajon eszébe jut-e a hajónak az ifjúsága? Vízbemerült fedélközében bújkál-e az emlék? Hogy zsirárdis úrficskáktól, suhogó szoknyás kisasszony- káktól a lóvasútról is hallott, s biztosan megbillentette orrát tiszteletad óan a régi Er- zsébet-híd épülő konzoljai előtt. Én meg a két év előtti, első találkozásunkra gondolok: behúztuk az evezőket, csónakunkkal szótlanul csorogtunk el mellette Ráckeve felé. Még akkor is szép volt. Azóta meghalt a hajó. Tavaly augusztusban is itt állt, ugyanígy: félig a vízben, félig a parton. Ám színei már nem ragyogtak, pedig látszólag megvolt mindene; orrában a szélfogó, kabinablakaiban az üvegek, fedélközi feljárója előtt a korlát és tatján a kis harang. Otitársam sóhajtott: micsoda ifiklubot lehetne ebből csinálni, vagy pe- cabázist. Nyugtattam: ennyi esze másnak is van, errefelé is sok a fiatal és valószínűleg már felfedezték a lehetőséget. Idén -nyárra roncs' lett a hajó. Emlékké vált a -kapitányi fülke, darabok maradtak a szélfogóból és ki tudja, kinek kondul a kis harang, ablakaiban nem volt már üveg, eltűnt a korlát és el a fedélközi lépcső fele. jVTem is hajó volt ez, inkább ’ egy öreg hölgy, nagymamáinkkal egyidős: a század- forduló táján épült csa-vargő- zös, amely sok évtizedig hátára vett kétszáz utast és komótosan ballagott velük a nagy kék folyón. Utoljára a Közép-Duna-völgyi Vízügyi Igazgatóságnál szolgált, kikötve a Kvassay-zsilipnél mint tanyahajó, azaz szociális intézménye a vízen dolgozóknak. Több mint három év elmúlt már, hogy a vízügyi igazgatóság idevontatta az öreg hölgyet a kiskunlacházai határba és a helybéli vízi úttörőknek ajándékozta. , Nagy volt az öröm. Mindent átfestettek, rendbehoztak a Munkácsy általános iskola diákjai annak a pénznek a fel- használásával, amit a Petőfi Termelőszövetkezettől kaptak. A tervek is szárnyalóak voltak: igazi, romantikus, lélekmelegítő bázisa lett volna a vízi úttörőknek. Nem kellett volna á csónakokat esténként négy kilométerre — az iskoláig becipelni, hanem kiköthették volna a hajó „lábához”, sőt a táborozás napjait a hatván, szépen renovált kabinban akarták tölteni. A termelőszövetkezet is hasznosítani kívánta a tanyahajót: a nyári építőtáboroknak adhatott volna néhány hétig szállást, hiszen a villanyt is odavezették. A tervekből semmi sem lett. Szétlopták a hajót. Pedig a termelőszövetkezet kapitányt, pontosabban őrszemet is alkalmazott, egy nyugdíjas bácsit, aki persze nem lehetett mindig — éjszaka és nappal —, a szolgálati helyén. Mikorra a pihenéséből visz- szajött, mindig hiányzott valami. Egyszer az idős őr tetten érte a tolvajokat, akik elbántak vele, megverték és vízbe is dobták. Minden létezés megszűnik egyszer, illetve más minőségbe megy át. Hajónkat magányra kárhoztatták. Darabjait — talán még ma-is —, megtalálhatnánk egy stég alkatrészeként, egy hétvégi ház oldalaként, egy csónak ülődeszkájaként vagy éppen egy bútordarab alkotó elemeként. Nem vihették messzire az alkatrészeket, mert nehéz odébbállni egy komplett hajószivattyúval, sőt egy kazánnal is, nem beszélve a teljes felszerelésről, mert még a vízcsöveket is ellopták. A kifosztott jószág már menthetetlen, sőt szégyenfolt. Ráadásul állandó balesetveszélyt jelent, hiszen a gyerekek nyaranként most is feljárnak a fedélzetre és, ha egy áradás megmozdítja a hajót, akkor könnyen eljuthat a kritikus pontig, ahonnan felborul, s a keletkező örvényből nem lehet menekülni. Nagyjából ezekkel a szavakkal foglalta össze a jelenlegi helyzetet a kiskunlacházi vízi -úttörők parancsnoka. Néhány napja kaptam a hírt: eladták a szégyenfoltot. Mondom, kamasz csónakostársamnak: jövő nyáron már nem köthetünk ki az öreg hölgy mellett, 15 ezerért megvette egy „maszek vendéglős” és Szigetszentmiklósra vontatja, kocsmát csinál belőle. Néz rám a kölök, kitágul a szeme: akkor jövőre fölfelé jövünk a csónakkal, és a Dögkeselyűn — így hívták a hajót —, megkóstolnám, hogy milyen is a rum. íyi it mondhattam volna ■ e P. Howard ihletésű szövegre? Nem tudom, most sem, itt az utolsó útjára induló öreg hölgy mellett ülve. Nem is fontos, talán az elmúlás sem túl fontos, csak a halál neme, az nem mindegy. Kriszt György I kint rekedtek is remekül értették. Akárcsak a felszólalókét. Érdemes is volt azokra figyel, ni, akik a zsúfolásig megtelt nagyteremben szót kértek. Néhányan igen keményen fogalmaztak. Nem latolgattak, nem hímeztek-hámoztak,, hanem kerek perec kimondták, ami bántotta őket. Természetesen csak néhányan, de hát úgy tűnik, hogy ők képviselték társaikat Miről volt szó? Pénzről, lakásról, munkáról, mindarról, ami meghatározna, behatárolja, értelmessé vagy értelmetlenné teszi a mindennapi létet. Ha a felszólalók — Solti Ferenc, Oláh Erzsébet, Horváth Györgyné, Tábori Tivadar, Zlatovaczky Miklós, Gal- lai Kálmán, Lados Irén és Ambrózi István — mondandóját megpróbálnánk összefoglalni, talán akkor járnánk leginkább sikerrel, ha három pontba szednénk azt. Az első pontba tartoznak a lakással kapcsolatos vélemények. Kifogásolták, nem mindig azok jutnak lakáshoz, akik jó munkájuk, rossz szociális körülményeik miatt sokkal inkább megérdemelnék, illetve rászorulnának. Volt, aki az ellen berzenkedett — joggal —, hogy az elmúlt esztendőben a gyáregység dolgozói közül senki sem kapott lakásépítési kölcsönt. Kérelmüket azzal az indokkal utasították vissza, hogy nem jogosultak a kölcsönre, mivel „luxus” lakást akarnak tető alá hozni. A jelenlévők tiltakoztak az ellen a meghatározás ellen, mely szerint a felépítendő, a születendő családtagok számát is figyelembe vevő lakást, csak azért, mert a jövőre is gondolnak az építők, bárki luxusnak minősítse. Bérfeszültségek A vélemények másik csoportjának vezérszava, a munka, illetve az érte járó bér lehetne. A felszólalók arra kérték a vezetőséget, bérkorrekcióval igyekezzenek meggátolni azt, hogy a régebben a gyárban dolgozó fiatalok új munkahelyet keressenek, mivel többségük bére elmarad az újonnan belépőkétől. Vagy, ha nem is marad el, akkor alig-alig magasabb a még csak néhány hónapja itt dolgozókénál. A harmadik kérdéskörbe a továbbtanulással kapcsolatos problémákat, valamint a szabad idő hasznos eltöltését, pontosabban a kellemes eltöltés lehetőségét feszegető felvetéseket sorolhatnánk. Többen emlegették a gyáregység területén lévő sportpályát, s arra keresték a választ, hogy a nehezen megépült sportpályát miért nem használják ki kellőképpen? Volt aki úgy vélte, mindennek csupán a tájékozatlanság az oka, azaz a fiataloknak fogalmuk sincs a lehetőségekről, nem világos előttük, miként kölcsönözhet, nék a felszereléseket stb. Munkáslakás, óvoda Ezek voltak tehát a kérdések. S a válaszok? Megtudhattuk, decemberben többen kapnak majd fizetésemelést. Többé-kevésbé biztató feleletet kaptak azok is, akik lakásgondokkal küszködnek. Schmikl Ferencné, a gyáregység KISZ-titkára is a bér- feszültségek enyhítését szorgalmazta, méghozzá nemcsak a fővárosi gyárban, valamint a nagykátai gyáregységben dolgozók közötti bérfeszültségek feloldását, hanem a gyáregységben és a környező települések ipari szövetkezeteiben munkát vállalók közötti bérfeszültség gondját is szóvá tette. Javasolta, nézzenek utána, hogyan lehetne munkáslakásokat építeni a környéken. S mint mondta, gondoskodni kell arról is, hogy óvodája, esetleg bölcsődéje legyen a gyáregységnek. Szó volt az ifjúsági klubról is, melyet előreláthatóan a községben alakítanak ki. A vitát, valamint a válaszokat követően a jelenlévők elfogadták a beszámolót, majd megválasztották azt a harminckilenc tagú küldöttséget, amely az „anyagyár” ifjúsági parlamentjén képviseli majd a nagykátaiakat. K. E. Beépített villanytűzhely Négy változatban harmonizáló színek Szekrénysorba építhető villanytűzhely gyártását kezdték meg a Villamosberendezések és Készülékek Gyárában. A tetszetős külsejű és korszerű üzemeltetésű villanytűzhelyeket a bútoriparral közösen fejlesztették ki; a szolnoki Tisza Bútoripari Vállalattal és a budapesti Épület-, Asztalos- és Faipari Vállalattal kötött társasági szerződés alapján. Négy változatban készítik a szekrénysorba beépíthető tűzhelyet, amelynek zománca harmonizál a bútor színével, készítik tetszetős kerámia fedőlappal is az újdonságot. Varsa mellett, bográcsban fő Aki gyakran jár a ráckevei Fekete Holló étterembe, meglepődve látja, hogy egy hét alatt jócskán megváltozott a: tálalás. Ősi halászkellékek: bárka, varsa, szák, merítőháló mellett bográcsban rotyog a halászlé, amihez korabeli halászkunyhó adja a hátteret. A látványosság az étterem dolgozóinak ötlete, amiről Det- rich László üzletvezető és helyettese, Petre Béla szívesen beszél. — Dunai halnapokat rendeztünk és ehhez stílusosan próbáltuk kialakítani a környezetet. Állandó halszállítónkkal, a paksi Vörös Csillag Tsz-szel kialakult jó kapcsolat biztosíték számunkra, hogy az étlapon szereplő tizenhat féle halétel bármelyike vendégeink rendelkezésére áll. Halkocsonya, süllőszelet tihanyi módra, bakonyi harcsaszelet galuskával — csupán néhány a választékból, amit a díszes étlap kínál, még ma és holnap —, ami a legínyencebb halkedvelőknek is bizonyára csemege. A délelőtt 10 órától éjfélig nyitva tartó étterem, a halnapok alatt valamennyi vendégének egy a XIX. század eleji Ráckevét ábrázoló emléklappal kedveskedik. Noteszlapok hét közben TELITALÁLAT. Jelentkeztem a légierőhöz könyvtárosnak. Amikor orvosi vizsgálatra küldtek, még nem gyanakodtam. Ha kell, hát kell. Legyen. Kiderült, hogy a szívem nem bírná el mindazokat a megterheléseket, amelyeknek a szuperszónikusok pilótái vannak kitéve — s nem vettek fel könyvtárosnak. Ekkor jelentkeztem a cirkuszhoz bérszámfejtőnek. Amikor orvosi vizsgálatra küldtek, gyanakodni kezdtem. Joggal. Kiderült, hogy fiatalkoromban elszenvedett kisebb porcsérülésemnek a röntgenképen látható nyoma van — s nem vettek fel bérszámfejtőnek. Ezek után jelentkeztem az operába jelmeztárosnak, de nem váltam be, mert még toronydaruról sem értem el a magas C-t. Aztán ... Ez idáig afféle idétlen viccelődés. Ami ezután jön, mindenben hasonlít az előzőekhez, csak egyben nem: valódi történet, szóról szóra igaz. Egy boldogtalan fiatalember jelentkezett népművelőnek olyan Pest megyei kulturális intézménybe, amit a MÁV tart fenn. Orvosi vizsgálatra küldték. A műszerek kimutatták, hogy nagyobb mértékű halláskárosodás miatt alkalmatlan. Vasutasnak. Váltig bizonygatta, hogy neki esze ágában sem volt mozdonyt vezetni, legfeljebb csak klubot, ha már úgyis arra van képesítése, lévén diplomás népművelő. Ami nem megy, az — mint tudjuk — a MÁV-nál végképp nem megy: aki nem felel meg vasutasnak, ne legyen népművelő sem. Elismerésre méltó azonban, amilyen emberségesen megoldották mégis a fiatalember alkalmazását, úgyhogy a dolog tulajdonképpen rendben lévőnek tekinthető. Engem csak az bosszant, hogy ha kevésbé rugalmasak a vezetők, akkor elsikkad egy egyébként jó képességű munkaerő. S vajon az — igaz, különböző munkaköri kategóriák szerint csoportokba sorolt vasúti alkalmassági — orvosi vizsgálatok során évente hány ember talpa alá kötnek útilaput? Nem a munkaalkalmassági vizsgálatok ellen vagyok. Egyáltalán nem. Ha rajtam múlna, mindenütt bevezetnék. Kizárólag e vizsgálatok bürokratikus megcsontosodása ellen bátorkodtam szót emelni. PROGNÓZIS. Az országgyűlés legutóbbi ülésszakán a vendégek közt találkoztunk Polgár Józseffel, a Nyugat- Pest megyei Sütőipari Vállalat igazgatójával. Épp arról beszélgettek vendéglátójával, Tarjányi Béláné képviselővel, dunaharaszti pedagógussal, hogy lassan beáll az ősz, megcsappan a kirándulók áradata a ráckevei járásban is. Nem szeretik a turistákat? — kérdeztem. Dehogynem — felelték —, csak azt nem szeretjük, hogy nem tudhatjuk sohasem előre, egy-egy hétvégén mennyien lesznek. Mert a szezon elteltével mindig megállapítható, átlago- saU' mennyien voltak. Ám ez még egyetlen nyáron sem segített abban, hogy mindenki megelégedésére alakuljon az élelmiszer-ellátás. Pedig úgy szeretnék a községek vezetői is, hogy helybeliek, kirándulók egyformán megtalálják, amit keresnek. De csak az jut osztályrészükül hétfőnként, hogy telefonon, levélben reklamál egy sereg ember, bennszülött es turista: kinek kenyér nem maradt, kinek pedig tép Gondolkozni kezdtem. Miként lenetne prognózist ké- szi.em, amelynek alapján minden héten feladhatnák a boltok a pontos rendelést? Csak odáig jutottam, hogy esetleg a hétvégi telkek látogatói üzenetet hagyhatnának tanyájuk falán, jönnek-e a jövő héten vagy sem’ Ezeket összeszámolni gyerekjáték. Ám rögvest el is ve- az amugy l?, csak tréfának szánt ötletemet, hiszen mintegy 2o ezer vikendház van a járás területén. Nem tudok tehát mást tanácsolni a következő szezonra sem. mint azt. hogy az ellátásért felelős illetéke- sek tegyenek meg ezután is minden tőlük telhetőt a váMaiíle^^l 1fgyenek a,z eddigieknél is türelmesebbek Majd lesz valahogy a nyáron is. Legfontosabb, hogy a nyár, az meglegyen ... B. I.
