Pest Megyi Hírlap, 1981. október (25. évfolyam, 230-256. szám)
1981-10-11 / 239. szám
1981. OKTOBER 11., VASÁRNAP PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN Takács Tibor Szentendrei szonettek Deák Mór: Ami nagyanyám fejfájáról lemaradt Kiss Roóz Ilona: Tál kis figurákkal 1 . © Vasárnap van és ideköt a városhoz a napi munkám, hogy fénylenek a háztetők, októbert soha meg nem unnám, értekezlet és vita, látszólag fontos, amiről beszélnek, hegyem, távolról idelátszó, ott ragyognak ám most a fények! Ott lenne jó, majd, mondom, lesz még október, lesz még szép vasárnap, de ezt elviszik, mint a fecskék elvitték izét a volt nyárnak. Cigarettafüst. Csíp és éget. Így lettem egy nappal szegényebb! S az emlékezésbe berobban az az október, az a régi, amelyet őrzök holt burokban, s félelmeimet elkíséri, az az október 44-ben, Üllőn voltam, menekülőben, a rádióból szólt a szégyen, emberek álltak megütötten, nyilas indulók zagyvaléka ijedeztette azt, ki hitte az előbb még, hogy már elég a háború, könny, s* mindenki vitte ijedelmét, mi lesz, mi vár a keresztrefeszülő hazára! Üllőn, tizenhét évesen kis vasúti váróban várva verseket írtam éhesen, életre várva, vagy halálra, várva, hogy elmúljon a harc, várva, hogy velem mit akarsz csinálni csatangoló béke, S azóta elmúlt, mennyi is, riadozom: a teljes élet? Kapaszkodom, annyi nem is, követelek még néhány évet, és bár bejártam a világotá még mindig az életre várok! Aznap, amikor az utolsó pohár bor felhőjéből lecsapott nagyanyámra a százfejű sárkány, a Halál, és elragadta, bolondul bőgtem — se- hogyse tudtam megérteni: miért őt?/ Hiszen nagyanyám már csak nekem volt szép! Hogyan tévedhetett ekkorát a Halál? Ó nem változik királykisasszonnyá! Nagyanyám mosolygott a ravatalon is. Sárga és borostás volt az arca. Féltem a bizonytalanságtól, és nem tudtam elhinni, hogy Öt öleli a koporsó, ahogy mi talán sohasem tudtuk. Már az is furcsa volt. hogy az utolsó hónapokban nem nevetett; azelőtt nevetése felkutatta a legapróbb sarkokat, betöltve a házat, minden zegét-zugát, a pókokra is fintorgó bátorsággal. Amikor ágynak esett, örökké mogorva nagyapám próbálta helyettesíteni, de észrevettem, hogy a mindig féltve gondozott kertet felveri a gaz, és éreztem nagyapám kacagásából a félelmet: ki fog most már szívéből nevetni? Ki tud mostantól? ősz volt. Finom ujjú, favetkőztető ősz — nagyanyám csak fonnyadt, száradt egyre, s néha meglestem arcán valami földöntúli boldogságot: talán már istene jött el könnyíteni rajta? Vagy a Halállal csókolózott akkor is? Ha megpuszilt engem, megtörölte mindig a száját előtte — vajon melyikünket szerette jobban ...? Törékeny asszony volt a nagyanyám, illékony testét nevetése fogta marokra — belekapaszkodott akár a söprű vagy a gereblye nyelébe. Hátravetett fejjel kacagott mindig, s olyankor farkát behúzva kotródott a csend, mint az idegen kutyák az udvarból, a galambok meg rácsodálkoztak nagyanyámra: ki az, aki még náluk is magasabbra szárnyal? Huszonnyolc kilóval ment el. Nagyapám felnyalábolta„ úgy futott vele félőrülten az udvaron — a tyúkok, amik még az ö kezét ismerték, kotkodácsolva rebbentek széjjel. Rohantam én is nagyapámmal, kukorékoltam, azt hittem, játszunk, hogy nagyanyám elmosolyodjon végre annyi idő után. Nagyapám csak szaladt, szaladt, egyre lassabban, s amikor megnyugodott, eltemette öt mélyen a könnyei alá. Életében először rágyújtott akkor egy cigarettára, én adtam neki a dugici- gimből — éreztem, nem fog bántani. Érdes-rekedten szólalt meg, de nem köhögött, mint én az első -slukktól: tói: — Vaksi volt. Lánykorában sokat olvasott. Három újságot naponta. Az apró betűt is. Az apjának ... Ezt mondta, és odahúzott az ölébe — akkor sejtettem meg: nagyanyám mosolyát örökre lezárta kedves kék szeme... de sírássá változtatni a Halál sem tudta! Az utolsó napig jó barátja volt nagyanyám a szép szavaknak, a kedvességnek. Kacagásának ereje ólomvilágban engedett élni — és csodálatosak voltak közös álmaink. Lefekvés után. félálomban hallgattam meséit. Saját életét színezte ki, s emlékeibe mártózva elhittem, ö Hamupipőke, és sorsa morzsalékából nekem mindig kiválogatta a mesék lencséit. Elbeszélései világosbarnák voltak, lencsebarnák, s ha néha közéjük lopott egy-egy színes üveggolyót, hevesen tiltakoztam; olyankor úgy kacagott, a könnyei kicsordultak, a papa dörmögve fordult a másik oldalára, és még órákig nem tudtam elaludni. ... ma már tudom: a Halál az életből meríti erejét, s nem is harcolnék vele — a mesék hazugak, s a levágott sárkányfejek helyébe úgyis hét másik nőne; de nagyapám attól kezdve csak a Hamupipőkét tudta mesélni, s amikor megkértem: mesélj a Hamutartóról is, kinevetett. Én azért kitaláltam magamnak egy mesét: ez a soha-nemhasznált, de naponta elmosott porcelántálka tulajdonképpen a Mama, s csak arra vár, hogy egy cigaretta csókja felébressze ... beszélgettem is vele, s jaj, nagyon haragudtam, amikor a papa beleszotyolázott. Egyszer elesett a tejjel. Mért iszol, Mama, kérdeztem tőle, és akkor a nagyapóm úgy szájon vágott, mint soha senki. Amikkor aztán a kicsiny koporsó valami szomorú, lyukas csónakként elsüllyedt a sírban, megmagyarázta:' te adtál értelmet az életének, miattad legalább utólag kiszínezhette, s amikor már maga is hitte, hogy járt az Óperencián túl, kinevették, és sírva jött haza — akkor itta az első pohár bort. Ahogy hazaér fűnk, feiujjongtam: — papa, most végre nyugodtan kergethetjük a macskákat! A Mama úgyis mindig megszidott bennünket érte. — Nagyapám rám nézett, nem szólt egy szót sem. húzott egy nagyot a pálinkásbutykosból, csak aztán intett nemet. Még meg is verte egyszer a Bundit. amikor az megzavarta a Szürkemacskát. Aztán anyám hazavitt, mert a papa már nem is borotválkozott, és azt mondták, nem vagyok jó helyen nála. Én maradtam volna szívesen, de nem engedték. Utoljára még kimentem a kertbe. A kiszáradt cseresznyefa, mint a Mama, vézna karjaival az eget próbálta átfogni. Aztán láttam, ahogy a gereblyére hajol... s csak most tűnik fel, a csupasz karók milyen vésztjóslóan meredeztek körülötte! Azóta minden karó kidőlt. Nagyapám nem adhatja el a kertet. Ö nem engedné... — Van, aki istennek születik. Van, akit istenné választanak, és van, aki istenné váltja magát... ö ilyen volt — mondja nagyapám, aki sohase sír. És ezeknek az isteneknek még ma sincs saját vallásuk. A hamutartót a zsebembe dugtam, amikor anyám összecsomagolt, a papa már úgyis a földre hamuzott. Azért mégis sajnáltam, hogy elvisznek. Bundi is velünk aludt éjszakánként, és néha átmászott hozzám papa ágyából, és megbökdösött a nedves orrával. De azért örültem is, mert már gyakran nem volt mit enni, és bűz volt, és ritkán jött össze annyi pálinkásüveg, hogy azt vissza- vihessem, és lefaraghassak magamnak egy cukorkára valót — pedig amikor a Mamával jártam vásárolni, sokszor még csokit is kaptam. A busz a temető mellett ment el, anyu sírt, de én tudtam, és nem mondtam meg neki, hogy a Mama úgyis elmeséli majd, hogyan járt túl az eszünkön — talán erre az utazásra is szüksége volt abban a bukdácsoló csónakban, talán eljutott az Öperenciás-tengeren túlra is. Elnyomom a csikket a hamutartóban — igen, ez még mindig az a hamutartó, s reménykedem: a Mama azért nem mesélte el nekem ezt a históriát mégsem, mert ahol van, azon már nincs mit színezni, remélem, megtalálta a meséit. Az ő kacagását keresem azóta is, a legszebb zenét, ifjúságomat. Itt áll most is mellettem, nézi, ahogy segítségül hívom a papírt... jaj, iszonyúan kacagni kezdek. Vaderna József: Vablo Neruda tengeri kagylói Születés és halál Holdsütése két ívbe zárja önmagát. Elég. Kagylóhúsban Aphrodité vonaglik, s citromot csepegtet rá az öregedés. A zsebem milyen tengerparti lény? Csontig ázott szót az öklöm. A kínon meddig folyik át a kéj — sómarta nadrág, ing, áramütés? Az ember válla két üres kagylóhéj, fordítva szivárog mellében az éj. Főbűnök és mellékbűnök között a haza melyik hazában skizofrén? Mészáros bárdján csillog a tenger, a kifényesített kagyló vérrel él, s akárcsak az állattal az ember, a pénz, s munka helyet cserél az élén. összerándul, elkábul a szél. Csak az anyag nyitódik, csukódik. Elhagyott kagyló a forradalom, s hosszú, csavart zúgás a hit. Győri László: Lilla A vén kerekes hajóról egy vé- konyka fiatalember szállt le. Poggyásza nem volt. Könnyen megtalálta. amit keresett. — Mivel szolgálhatok az úrnak? — kérdezte tőle a fogadós. — Ebédelni szeretnék, de előbb hozzon egy meszellyel. A fogadás eléteti egy kancsót, s egy csuprot. Néhány gubás paraszt üldögélt csak a sarokban — ráért, álldogált még egy kicsit. A fiatalember belekóstolt a borba: — Neszmélyi? — kérdezte. — Az. De lehet, hogy almási. De inkább neszmélyi. Azaz, persze, hogy neszmélyi, — Szóval feleúton termett. — Valahogy úgy — dünnyögte a korcsmáros. — Nincs azok között különbség! Egyik hegy olyan, mint a másik, higgye az úr! A fiatalember megebédelt, s odaintette a vén fogadóst: — Hol lakik Lévainé? Hozzá tartanék. — Nem Lévainé már az, özvegy Lévainé, de már az se, hanem Végh Mihályné, a Juliska nagyságos asszony, a papunk felesége. Itt lakik, három házzal alább, a templom mellett. Rokona az úr? — Afféle — morogta a vendég. — Vagy inkább a Csokonai Vitéz. — A Veres Vitézről már hallottam, de Csokonai?... Hm. Nem vé-i lekszem Csokonaiakra, igaz, nemigen jár Juliska asszonyomhoz se vendég, se rokon. — Csak pajkoskodtam. Az én nevem: Petőfi Sándor. — Olyan atyafiról se hallottam — ingatta fejét a korcsmáros. A fiatalember a koraőszi napsütésben lenézett a Dunára, ott folyt nem messzire, a kertek alatt; s elindult az úr háza felé. A plébánia alacsony, de tisztességes lak volt, négy ablakkal nyúlt ki az útra. Hátul az udvarban szilvalekvár rotyogott rézüstökben, s az újdondász egy derék termetű, őszes, kövéredő némberrel ült szemközt az első szobában. Ó, csak Lillát hagytad volna, Csak magát nekem, Most panaszra nem hajolna Gyászos énekem. Nézte a némber, nem ..., mégse némber... a nő homlokát, gondosan fésült, fehéredé haját, s szótlanul tartotta kezében az ó könyveket, amelyek nem is voltak olyan ók, olyan régiek, csak mintha évszázadok homályából bukkantak volna föl, egy másik, révedé világból. S az a kézírás! Végigtapogatott — érezte —. a betűkön, ama léleknek a domboro- dásain: Ó, csak Lillát hagytad volna, Csak magát nekem, Most panaszra nem hajolna Gyászos énekem. Nem tudta továbbolvasni, ujja alatt összefutott Lilla, Csokonai. Debrecen, Komárom, Domiby Márton, a jó öreg, akinek most olyan oktalanul a nyomába szegődött. Vagy csak álmodik? A nő a szilvalekvárra gondolt: fortyogott, bugyogott, bugyborékolt. „Én élek és vígan — azt hallom, az úr is vígan mulat Keszthelyen. Én az urat óhajtom, várom is, mindazáltal, mikor legjobbnak véli és ítéli az úr, akkor jöjjön. Ha soká késik, akkor a Lidi is férjhez megy.” A Lidi! Fogta ölében a cifra kis ébenfaládikát. „Öh, kedves édes barátom, áldom azon időket, melyeket veled töltöttem; áldom azon eszközöket, melyek óhajtott barátságodat megismertették velem; áldom nemes lelkedet, tisztelem hűségedet, míg élek. Jó emlékezetedet elviszem gyászos koporsómba.” • P yászos koporsóm... S még most is élek!... Szeme világát lassan, nehézkesen a jövevényre vonta. Milyen fiatal! A gyermekem lehetne, ha lehetett volna gyermekem! Ö, csak Lillát hagytad volna, Csak magát nekem, Most panaszra nem hajolna Gyászos énekem. A gyermekember, a szerkesztő úr, sápadt, sárga, rángatózó arccal ült az asztal túloldalán. A holnap városa Fajka János tűzzorriánca
