Pest Megyi Hírlap, 1981. szeptember (25. évfolyam, 204-229. szám)

1981-09-20 / 221. szám

1981. SZEPTEMBER 20., VASÁRNAP Ha nem használ a felszélítás AZ EMBEREK többnyire - évszázadok alatt kialakított normák, s a nevelés hatására — tudják, melvek azok a cseleke­detek, amelyek sértik az együttélési normákat. Termé­szetesen a társadalomnak meg­vannak a maga eszközei is, amelyekkel a renitenskedőket, a normákat átlépőket szabá­lyozni tudja. Ez az eszköz a Jog. Az előírások betartására pedig a rend őrei ügyelnek. He hogyan, milyen eszközök­kel? Ez a kérdés egy elmúlt heti bűncselekmény nyomán vetődött fel,, többen érdeklőd­tek: mikor használhatja a rendőr szolgálati fegyverét, egyáltalán a kényszerítő esz­közöket? A válasz kézenfekvő! minden esetben, amikor súlyos bűncselekmény elkövetését kell megakadályozni. De csak akkor intézkedhet, ha ezzel a társa­dalom védelmét szolgálja. Ilyenkor viszont a jogok kö­telességgé válnak. Képzel iük el. mi történne, ha az ittas autóvezető a rendőri figyel­meztetés ellenére továbbhajthat na. nem kényszeríthetnék meg­állásra? Ha a rendbontókat enyhe fejcsóválással hagynák tovább garázdálkodni, ha a bűnözők egérutat nyernének? A rendőrség szolgálati sza­bályzata határozottan megfo­galmazza, hogy a szolgálatát teljesítő rendőr köteles ér­vényt szerezni intézkedéseinek. Először figyelmeztet, de ha ez eredménytelen marad, használ­ja. köteles használni a számára előírt kényszerítő eszközöket. Melyek ezek az „ eszközök? A testi kényszer, a könnygázszó­ró palack, a bilincselés. a szol­gálati kutya, a gumibot és végső esetben a fegyver al­kalmazása. A felsorolás egyút­tal a fokozatosságot is jelzi. A Pest megyei Rendőrfőka- pitánvságon kérdésünkre el­mondták. hogy a megyében az elmúlt esztendőben nem volt szükség arra, hogy el­dördüljön a fegyver. Elkerül­hetetlenné vált viszont — mint szeptember 8-i számunkban részletesen megírtuk —. hogy a rendőrök többszöri sikertelen megállítási kísérlet után kilője­nek egy autógumit. Ily módón kellett megállítani egy ittas ámokfutót. Jogszerű volt-e ez esetben a rendőri eljárás*? Igen. Egyébként ez nem is minősül fegyverhasználatnak, mivel nem személyre irányult A bírósági döntés szerint ugyancsak egyértelmű az igenlő válasz, hiszen valaho­gyan — ezt mindig az adott helyzet dönti el. miként — meg kell állítani a bűncselekmény elkövetőiét. Az emberélet a legfontosabb, a legértékesebb — a törvény­szegők esetében is. Éppen ezért szerepelnek a rendőrségi elő­írások között az úgynevezett humanitárius követelmények A kényszerítő eszközöket — nem árt ismételten hangsúlyoz­ni, mivel elég sokan tévhitben élnek e tekintetben — csak ak­kor használhatja a rend őre. ha az mindenképpen elkerül­hetetlen. éppen a mi nyugal­munk, biztonságunk érdekében. A rendőr kötelessége, hogy fi­gyelmeztesse a bűnelkövetőt, s csak ha nem engedelmeskedik, akkor alkalmazza eszközeit. De például, ha a bűnöző meg­sérül. a rend őrei kötözik be vagy hívnak orvost. AMIKOR BŰNÖZŐKET kell megfékezni, a jogi szabályok ismerete, s a pillanatnyi hely­zet gyors felmérése dönti el: eldördülhet-e a fegyver? Er. K. Amikor a bíróság tehetetlen Egy idős asszony kálváriája Egy asszonyról írunk, akinek elvették feje fölül a te­tőt. Egyszerű polgári peres ügy — így mondják a jogá­szok. Egy a sok ezer közül. Mégis: kínosabb erről be­szélni, mint a hétpróbás bűnözők gaztetteiről. Az első beadvány 1973. ok­tóber 12-én érkezett a Pest­vidéki Járásbírósághoz. An­tal Varga Istvánné törökbá­linti lakos így panaszkodott: 16 éve lakom itt, mint bérlő, s egy éve, hogy fejem felett a tető életveszélyessé vált. A ház új tulajdonosa, Kis Gyu­la, aki két éve vette meg a házat, mindig halasztgatja a tető javítását. A tél közele­dik, a tető a fejemre fog sza­kadni. A házigazda a lakbért sem fogadta el augusztusban, így akar kikényszeríteni a la­kásból. Két éve vett fel há­rom ágyra járót, azoknak ren­des lakásuk van. Én, kevés nyugdíjamból — 800 forint — nem tudom megcsináltatni. Kérem a T. Bíróságot, le­gyen szíves intézkedni. Laká­somat a tanács is életveszé­lyesnek nyilvánította. A víz befolyik a szobába. Nekem nincs senkim, nincs hová mennem. Beteges, 64 éves asz- szony vagyok. Azóta az asszony 71 éves lett, még betegesebb, ízületi gyulladásban szenved. A do­log mit sem változott. Az­az ... Mi történt akkor? 1973. október 16-án a Bu­dai Járási Hivatal igazgatási osztályának illetékese levél­ben — sajnálattal — közölte, hogy „problémájában segít­séget nyújtani nem áll mó­dunkban .. Az asszony hiába panaszol­ta a tanácsnak és a bíróság­nak mostoha körülményeit. A tanács a bírósághoz küldte jogorvoslatért. A Pestvidéki Járásbíróság 1973. október 26- án megtartott — nyilvános — tárgyalásán azonban elutasí­totta a felperes — az idős asz- szony — polgári peres kere­setét. Merthogy Kis Gyula, a tulaj, 40 ezer forintot fizetett a házért, s még 17 ezer fo­rint illetékkel tartozik. Így anyagi körülményei nem te­szik lehetővé az alperes laká­sának rendbehozatalát. Azt a felperesnek saját magá­nak kell megcsináltatnia — így az ítélet. Természetesen az asszony kevéske nyugdíjából nem te­hetett új nádfedelet a vá­lyogfalú házikóra. Szoba- konyha-kamra — akkor össz­komfortnak számító — lakhe­lye, amelyért 40, azaz negy­ven forint bért fizetett, össze­dőlt. Akárhogy forgatjuk a tör­ténteket, ne keressünk illeté­kest, vagyis bűnbakot: nem­csak a tanácson és a bírósá­gon változtak a személyek; hanem a törvények, s legfő­képp a megítélések is. Ami akkor természetes volt, ma természetellenes. Azóta megyeszerte lakóte­lepek és gyönyörű családi há­zak nőttek ki — szinte a sem­Zsebrepülővel - egyelőre a földön Miskolcon, az MHSZ-rcpülőtéren három lelkes pilóta, Bog- dándi Tibor, a reptér parancsnoka, valamint Veres Zoltán és Schalli Bálint külföldi tervek alapján segét motoros „zseb”-re- pülőgépet épített. A kis gépbe Ogy 250-es MZ-motórt szereltek be. Ha sikerült megszerezniük az alkalmassági bizonyítványt, akkor a levegőbe is emelkedhetnek vele. miből — a földből. Bár a la­káskérdést azóta sem sikerült megoldani, az előrelépés ta­gadhatatlan. Kis Gyula is tel­epítette a maga házát. 1979. július 24-én, a török­bálinti nagyközségi tanácson felvett jegyzőkönyvben Kis Gyula úgy nyilatkozott, hogy az új — kétszintes — épület­ben lévő 5x6 méteres szute- rén szobát biztosítja lakója részére, s az udvarban tüzelő­tárolót is. Mivel az idős asz- szony nehezén mozog, vízcsa­pot szerel fel, a 9 lépcsőhöz korlátot és szennyvízkiöntő is lesz. Csak ígéret... A helyi tanács azért kény­szerült Kis Gyulát erre uta­sítani, mert kiutalható taná­csi bérleménnyel nem ren­delkezett. (Ez a meghatározó tényező később is visszatért, az idei helyszíni szemle so­rán is: ami nincs, azt nem adhatják.) A törökbálinti — és bár­melyik — tanácsnak sokkal egyszerűbb és kényelmesebb lenne azt mondani: tessék, itt a kulcs. Sajnos, azonban ez egyelőre nem járható út. Ma még azoknak is viselni kell a terheket, akik lakóval együtt vettek házat. Kis Gyulának is. Aki ígé­retét nem tartotta be. Kilenc éve örökös életveszélyben él a bérlője. Pedig azóta sokat változott a világ. Benne az övé is. A régi, elavult építmény he­lyén felépített egy kétszintes, tetőtér beépítésére is alkal­mas házat.-. Az alagsorban van a központi fűtés kazánja, egy tüzelőanyagjáról és a mű­hely, amelyet annak idején az öregasszony lakhelyéül aján­lott fel. A tetőtérben a fia — és majdani felesége — lakna, ha majd berendezik. A két- szoba-hallos földszinti részt hárman lakják: Kis Gyula kazánfűtő (48 éves, havi ke­resete 4200 forint),, felesége, aki kézbesítő (fizetése 2500 forint) és fiuk, aki nemrég végezte az iskolát, szakács (havi jövedelme 2100 forint). Ki és miért vonná kétség­be, hogy a Kis családnak jo­ga van a tisztes megélhetés­hez, a szép családi házhoz? Erre szokták mondani: tíz körmükkel kaparták össze. Helyszíni szemle Antalné évekig abban a hi- szemben élt a düledező vis­kóban, hogy az új tulajdonos az új ház valamely részében helyet ad neki is. Mivel erre nem került sor, újabb kere­setlevél érkezett a Pestvidéki Járásbírósághoz ez év ápri­lis 30-án. Leírják a fent vá­zoltakat. S bár Antalné nyug­díja ma már 1739 forint, s immár 25 éve lakik itt, az életveszély nem szűnt meg, a 71 éves asszony nem tud magának menedéket találni. Dr. Lauden Beáta járásbí­ró a június 3-i tárgyaláson úgy döntött: a tárgyalást el­halasztja, s helyszíni szem­lét rendel el, a felek között esetleges egyezségi kísérlet érdekében is. A szemle siralmasan vég­ződött. A tanács műszaki elő­adója óvta a szemlézőket: be ne lépjenek az idős asszony lakhelyére, mert bármelyik pillanatban nyakukba sza­kadhat a födém. Az életve­szély — kidőlt fal, lógó sza­rufák — tehát nem a képze­let játéka. A szakvélemény szerint felújításról szó sem lehet. Ahol Antal Varga Ist­vánné lakik, az emberi lak­hatásra alkalmatlan. Ekkor Kis Gyula felaján­lotta, hogy tízezer forint ere­jéig pénzt biztosít az öreg­asszony lakásgondjának meg­oldására. Amennyiben a ta­nács elhelyezné, ő fedezné a lakáshasználatba-vételi díjat. Szerinte Törökbálinton sok régi és új lakás áll üresen. (A sajátja kivételével.) A ta­nács tájékoztatása szerint — köztudottan — évek óta egyet­len bérlakás felett sem ren­delkeznek. A személyi tulaj­donban lévő ingatlanok pedig nem utalhatók' ki szükségla­kásként. Tényleg megoldhatatlan A bíróság megtartja majd a tárgyalást, ez a dolga. Meg­hozza a megfelelő, törvényes ítéletet. Kötelezik — újólag — Kis Gyulát erre vagy ar­ra. Amit vagy betart, vagy nem. Az utóbbi esetben to­vább húzódik a per. A bíró­ság tehetetlen: nem tud la­kást adni, szociális otthon­ba sem tudja beutalni a fel­perest. A törökbálinti tanács sem. Semmi közöm a Kis Gyu­láéit lelkiismeretéhez, vagyo­ni helyzetéhez. De látom, hogy egyre több van belőlük. 'Főként Budapest környékén, az agglomerációban: Törökbá­linttól Gyálig és tovább. Azt mondta egy ügyvéd, akivel beszéltem: tudja, „az a baj”, hogy még nem zuhant rá az öregasszonyra a szaru­fa. Mert ez esetben azonnyom- ban bűnvádi eljárást lehetne indítani. De addig ... Palád! József Szorgalmas és lusta számok Aranyérmes a hármas Az idei harmincadik lottó­húzás érdekes határkő: ezen a héten érte el a kilencven szám közül az első a „századosi rendfokozatot”: a lottójáték kezdete óta a hármas szám már százszor szerepelt a nye­rők között! Hosszú ideje ta­pasztalható igyekvéséből a hármas láthatólag nem akar engedni, a százas beállítása előtt néhány héttel, június kö­zepén is a nyerőszámok között szerepelt. A kilencven közül csupán három szám van még versenyben vele az aranyére­mért, a kilencvenháromnál tartó 75-ös, valamint a két ki­len,cvenegyszer kihúzott nye­rőszám: az 56-os és a 86-os. Érdekes, hogy a balszerencsés­ként emlegetett hetesre és ti- zenhármasra sem panaszkod­hatnak azok. akiknek szelvé­nyén szerepelnek — ez a két szám 78-szor, illetve 86-szor fizetett, tehát magasan az át­lag fölötti eredményt mutat. Eddig összesen 6470 nyerő­számot húztak a lottón, és így a kilencven számra kereken átlag hetvenkét nyerés esnék ha nem lennének szogalmas és lusta számok. Van azonban négy olyan szám, amely pom tosan teljesítette kötelességét: éppen hetvenkétszer bújt elő a számgolyókat tartalmazó gömbből. Ezek a szabályosan előkerülő számok sorrendben a következők: 21 (a kártyások jeles száma), 38. és két szom­széd, a 6^-ös és a 66-os. Alig tér el az átlagostól a hetven­egyszer kihúzott egyes, har­minchetes, valamint a hetven- háromszor szereplő harminc­hármas, negyvenegyes, het- vennégyes és nyolcvanegyes. Persze, ha vannak olyanok a lottószámok sorában, ame­lyek jóval többször találhatók az öt nyerő közt, mint az át­lag alapján illik, akkor kell lenni lemaradóknak is. Ezek közül a legrútabbul bánt a benne bízókkal a 30-as. Még feleannyi örömet sem szerzett a lottózóknak, mint a 3-as. Eddig csak 49-szer volt haj­landó előbújni a szerencse­gömbből. A hármas szom­szédságában szerénykedik az 57-szer kihúzott kettes, ugyan­csak 57-szer volt nyerő a har­mincegyes, a hatvanhármas még csak 54-nél tart. a nyolc- vannyoicas 56-szor váltotta be a játékosok reményeit, és sok behoznivalója van még a fel­zárkózásig az 59—59 találatos ötvennyolcasnak és nyolcva­nasnak is. Aki a - lottózók közül úgy gondolja, hogy a lemaradot- tak igyekeznek majd bepótol­ni az elmulasztottakat és fel­zárkóznak, annak a követke­ző öt számot ajánljuk: 2-es, 30-as, valamint a szomszédja, a 31-es, továbbá a 63-as és a 88-as. Az a lottózó pedig, aki úgy véli, hogy továbbra is bízni le­het az eddig szépen szereplő Számokba,, az írja szelvényé­re az eddig legtöbbször kihú­zott öt számot: 3, 75, 56, 86, 13 (!). Cs. B. A „láthatatlan front'' katonái voltak Halálos kockázatot vállaltak Stirlitz mától kezdve ismét a képernyőn Hogy Stirlitz — A tavasz tizenhét pillanata címül filmsorozat — főszereplője létezett és a filmforgató- könyv csekély eltéréssel valóságos személy valóságos kalandjait dolgozta fel, abban világszerte megegyeznek a vélemények. Viszont abban már eltérnek, hogy ki az a szovjet hírszerző, akinek bátor tetteit mától a tele­vízióban (délután 15.50-kor) ismétlésre kerülő tizenhét részes filmsorozat feldolgozza. A filmbeli Stirlitz — Vjacseszlav .Vasziljevics Tyihonov — sem árulta el, hogy kit személyesít meg, de határozottan állította: sze­mélyesen ismerte azt a bátor embert, aki „az oroszlán barlangjában” küzdött övéiért, így beszélt erről a színművész: Veszélyes mesterség — Még nem is gondoltam rá, hogy valaha egy szovjet hírszerző szerepét bízzák rám, amikor összebarátkoztam egy, a szomszédságunkban lakó, rendkívül rokonszenves há­zaspárral. Apránként tudtam meg beszélgetéseink során, hogy szomszédom egy nemré­giben hazatért szovjet felde­rítő, aki igen fontos megbízást teljesített valahol Európában. A hidegháború idején a szo­cialista országok ellen terve­zett akciókról gyűjtött értesü­léseket és továbbította a köz­pontnak. Évtizedekig élt így, és ezalatt feleségével mindösz- sze egyetlen alkalommal volt módja találkozni. Keveset be­szélt régi tevékenységéről, hi­szen kötött-' a titoktartás. — Engem azonban elsősor­ban nem is ez érdekelt, ha­nem az egyénisége. Az pedig nem sokban különbözött más emberekétől. De hát éppen ez az ... Ha a hírszerzőben len­ne bármi kívülről felismerhe­tő rendkívüli, csapnivaló hír­szerző volna. Viszont rendkí­vüliek ezeknek az emberek­nek a lelki tulajdonságai. És ez az, amire a forgatókönyv épült, s amit magam is igye­keztem megeleveníteni ebben a történetben. A forgatókönyv írói nem egyetlen hírszerző, felderítő történetére építettek, hanem valóságos történelmi eseményekre alapozva dolgoz­ták fel a szovjet felderítők helytállását, alapvető emberi tulajdonságaikat egyetlen alakba sűrítve... A felderítés, a hírszerzés, a kémkedés épp olyan ősi múlt­ra tekint vissza, mint amilyen régen az emberiség háborúzik. A felderítők nehéz, veszélyes mesterséget űznek, szakmai arzenáljuk nem nagyon kü­lönbözik a frontok ellentétes oldalain. Viszont órási a kü­lönbség abban, hogy milyen célt szolgálnak. Háborút vagy békét, aljas célokat, vagy né­pük, a népek megóvását az el­lenséges agressziótól. A híres Richard Sorge, a felderítők felderítője, aki Japánban har­colt hazájáért, letartóztatása után megtagadott minden fel­világosítást, amellyel esetleg megmenthette volna életét, de ártott volna az ügynek, ame­lyért halálos kockázatot vál­lalt. — A Szovjetunió nem akar politikai konfliktust vagy ka­tonai összetűzést más orszá­gokkal — jelentette ki Sorge. — Éppen ezért én és társaim Japán ellenségeiként jöttünk ebbe' az országba. Mi nem tekintjük magunkat a szó köz- használatú értelmében vett kémeknek. Központunk abban a szellemben igazított el ben­nünket. hogy tevékenységünk Japán és a Szovjetunió közötti háború kiküszöbölésére irá­nyuljon. Megőrizte a titkot Egy másik hírszerző, akit a világ Abel ezredesként ismert meg, s aki előbb a hitlerista Németországban küzdött ha­zájáért, majd később az Egye­sült Államokbah tevékenyke­dett, a bíróság előtt állva vív­ta ki a tiszteletet. Abel a vil­lamosszék árnyékában sem a maga életéért harcolt, hanem, hogy megértesse mindenkivel a szovjet békepolitikát. S bár a legkülönbözőbb ajánlatokat kapta, megőrizte a rábízott államtitkokat. Védőügyvédje, Mr. Donovan, aki egyike az Egyesült Államok legismer­tebb jogászainak, indíttatva érezte magát, hogy így for­duljon az esküdtekhez: — Nagyon bátor hazafi áll előttünk, aki hazáját szolgálta katonaként, rendkívül kocká­zatos feladatokat hajtva vég­re... A szovjet felderítés dolgozói egy nagy ügy, a békéért és a népek szabadságáért harcoló nagy hadsereg , katonáinak vallották mindig magukat. A híres Dóra, vagyis Radó Sán­dor, a nemrég elhupyt magyar földrajztudós, aki a második világháború idején Svájcból irányított egy egészen a hitle­rista hatálmi apparátus köz­pontjáig nyúló szervezetet, felháborodva tiltakozott az el­len a beállítás ellen, amely egy szenzációhajhász könyv címében kifejezésre jutott: „A háborút Svájcban nyerték meg.” Hidegvér és forró szív A második világháborúnak immár harminchat esztendeje vége. A hősök emléke azonban él, köztük azoké, akik magá­nyosan harcoltak, magányo­san és mégsem egyedül. Ve­szélyes mesterség az övék, s éppen ezért kelt minden nyil­vánosságra került tettük ak­kora érdeklődést. Soha nem feledkezhetünk el azonban arról, nem kalandvágyból vállalták — és vállalják nap­jainkban is a béke megóvása érdekében. Ez az, ami a kü­lönböző életkorú, életsorsú férfiakban és nőkben közös. Így hát Stirlitz jellemvonásai — ahogy megszemélyesítője, Tyihonov is mondotta — a fontosak. Állhatatosság és ki­tartás, hidegvér és forró szív, az ügyhöz, a néphez való hű­ség. Ez teszi őket képessé, hogy eleget tegyenek megbí­zatásuknak. Ez a magyaráza­ta aiínak is, Hogy mindig ta­láltak segítőtársakra. De — hogy végül Radó Sán­dort idézzük — a láthatatlan front másik oldalán közel sem számolhattak ugyanezek­kel a tényezőkkel: A hitleris­ták, bármilyen nagy jelentősé­get tulajdonítottak a hírszer­zésnek, a sajátjuk nem válha­tott be, mert a Szovjetunióban olyan egységes volt az ellen­állás, hogy arról még csak nem is álmodhattak, hogy be­jussanak a magasabb szovjet katonai szervezetek körébe. Pintér István t

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom