Pest Megyi Hírlap, 1981. szeptember (25. évfolyam, 204-229. szám)
1981-09-17 / 218. szám
1981. SZEPTEMBER 17., CSÜTÖRTÖK XMwSaP Feszültségszabályozó Kétféle típus üj termék gyártását kezdték meg az Egyesült Izzó elektroncsőgyárában: két magyar mérnök — Pásztor Károly és Korbuly Mihály — szabadalmát megvásárolva, továbbfejlesztve a feszültségszabályozók két típusát készítik. Ezek közül az egyik tizenkét voltos — a hazánkban futó négyütemű személygépkocsikon kívül a ZIL-ekhez és az MTZ traktorokhoz használható —, a másik pedig a huszonnégy voltos, ezt a szovjet gyártmányú, nagy tehergépkocsikhoz alkalmazzák. A gyár termékváltását sürgette, hogy hagyományos terméke: az elektroncső ma már nem elég kelendő a piacon. Az idén például nyolc és fél millióra, de jövőre mindössze hatmillióra van igény. Az új, keresett termékből — ami eddig hiánycikk volt, s importból kellett beszerezni — decemberig tízezer darab készül, 1982-re pedig tízmillió forint értékű tételt rendelték. Kabátok sorozatban Az Alsónémedi Közös út Szakszövetkezetben havonta átlagosan 1200 műbőr kabátot varrnak meg sorozatban a Gyömrői Ruhaipari Szövetkezet megrendelésére. A hívó szó nem talál süket fülekre Akikre mindig számítani lehet Stendhal, a nagy francia író állítólag minden alkalommal, mielőtt írni kezdett, a törvénykönyvet forgatta, hogy stílusa tényszerű legyen. Hát igen! Akár költői síkon, akár a valóságban, a tények, ha igazak, önmagukért beszélnek. Tápióbicske, 1981. szeptember, községi tanács. Az asztalon az elmúlt évi közérdekű bejelentések összesített példánya, melyből kiderül: a panaszok, észrevételek 90 százaléka a víz, az óvoda, az utak, a járdák és a szemétprobléma megoldását sürgetik. / Bőségből ínség Mi a valóság? Vegyük sorba. Víz. Egészén a hatvanas évek közepéig a községnek nem volt a vízzel gondja. Az a tréfás szólás-mondás járta: ha egy bicskei ember mérgében leszúrja botját a földre, ott egyszeriben kristálytiszta víz tor föl. Csakhogy éppen a látszólagos bőség miatt kisebbfajta rablógazdálkodás folyt, egymás után fúrták a kutakat, ráadásul a kútvízzel hűtöt;ték a munka közben felforrósodott fúróberendezéseket, ezzel megfertőzték a talajt is. A gomba módra szaporodó kutak pedig lassan elapasztották a vizet. Jelenleg ott tartanak, hogy a magán- kutakból alig-alig csordogál valami, egyre többen kényszerülnek vissza a közkifolyókhoz, de ezeket is szivattyúval kellett ellátni, hogy a mélyből fel lehessen pumpálni a szükséges mennyiséget Az egykori bőség, lám, ínséggé változott. Óvoda. Régi probléma. A volt jegyzőlakást alakították át óvodai célra, melynek alapterülete eredetileg mindössze 20 gyermek befogadására alkalmas. De lám! Bár az épület falai nincsenek gumioól, ebben az évben már 90-en kaptak itt helyet, csupán a szükség kényszere miatt. Még így is 27 gyereket utasítoltan el, mert minden bűvészkedés ellenére őket már sehová sem lehetett bezsúfolni. Nem egy bicskei édesan'ya — időnként — fizetésnélküli szabadságra kényszerült, mert nincs hol hagyni gyerekét. A lakosság ez ügyben már panaszos levelet írt a Pest megyei Tanács illetékeseinek. Utak, járdák. Nincs mit szaporítani a szót. Nagyjából ugyanaz a helyzet, ugyanaz a gond, ugyanaz az panasz, mint általában a többi kisközségben megyeszerte. Sáros, poros, ká- tyús utak, járdák. A szemétproblémák pedig alapvetően abból adódnak, hogy még a mai napig sincs a községben szervezett hulladék-összegyűjtés. Lesz-e megoldás? Eddig a panaszolt tények. Most nézzük, mi lesz a megoldás! Láng Ferenc tanácselnök: — A község a hatodik ötéves tervidőszakra nem kapott pénzt beruházásra. A problémák megoldására így kevés a remény. Elsőként vegyük a vizet. Egyetlen lehetséges lépés a vezetékes hálózat kiépítése lenne. — Van már valami eredmény? — Majdnem semmi. A vízhálózat tanulmánytervét elkészítettük, 114 ezer forintba került. A járásnak pedig jeleztük gondjainkat. Egyelőre semmi biztatót nem tudtak mondani. — Az óvoda? — A községnek — több évi szorgos gyűjtögető munka eredménye — 1 millió 300 ezer forint induló tőkéje van. A terv, ötven férőhelyes új óvoda építése. Ehhez a megyei tanács, terven kívül, 1 millió forinttal hozzájárul, a pénzt 1982-ben megkapjuk. Sajnos, a gyermekélelmezés sincs megoldva, az óvoda mellé egy 400 adagos konyhára is szükség lenne. De ezzel együtt 6,5 millió forintba kerül a teljes beruházás. A járási pártbizottság és a járási hivatal vezetői napirenden tartják a kérdést, a megyei tanácstól újabb 2 millió forint póthitelt kérve. Pillanatnyilag itt tartunk. — Valami áthidaló megoldás1 esetleg? — Próbálkozunk. Egy volt szolgálati lakást (150 éves, sárfalú építmény) szeretnénk valahogy saját erőből, társadalmi összefogássá^ úgy-ahogy rendbehozni, hogy ’azt a huszonhét gyereket, akiket az idén nem tudtunk felvenni, ha ideiglenesen is, de elhelyezzük. Persze nagyon-na- gyon kompromisszumos megoldás ez. Buzog a tenniakarás Ami az útjainkat, a járdáinkat illeti? A KPM-mel sikerült még ez év elején megegyeznünk. Az egyezség körülbelül 2 kilométer hosszú, portalanított utat eredményezett. A lakosság nagy örömmel vette használatba. A község úgynevezett sáros utcáiban pedig (Tápióbicske érdekes módon két, egy homokos és egy agyagos talajú részre oszlik) a járdákat, legalábbis áz egyik oldalon, végig lebetonozzuk. Az idén eddig már csaknem három kilométer hosszú készült el. Itt a társadalmi munka értéke 217 ezer forint. Azonkívül a Kossuth Lajos utcában háromszáz méter hosszan folyik az úttest rendbehozatala és portalanítása. — A szemétszállítást az idén, év végére, de legkésőbb a jövő év januárjára sikerül megszervezni. Hetente egy alkalommal, lovas kocsi — tehergépkocsit a rossz utak miatt nem is tervezhetünk — járja végig a községet és gyűjti össze a háztartásokból a szemetet. Tápióbicske 3371 lélekszámú község. Sok a lemaradása, éppen ezért sok a gondja, problémája. Az ftt élőkben azonban — a tanácselnök felelős szavait idézem — buzog a tenniakarás. Most, néhány hete is (éppen a szükségóvoda ügyében) 100 meghívót küldtek ki, a lakosság részvételét kérve a munkákhoz. A hívó szóra kilencvenen jöttek el a megbeszélésre, s valameny- nyien felajánlották segítségüket Sok a tennivaló, kevés a lehetőség. De, ahogy Láng Ferenc búcsúzóul mondta: a bicskeiekre mindig számítani lehet. S. Horváth Klára Kevesebb költség, több termelés Alkalmazkodás az igényekhez Aktív munkaverseny a szentendrei BVM-ben Rugalmasság — és gazdaságosság — e jelszó jegyében dolgoztak az idén év elejétől a Beton- és Vasbetonipari Művek szentendrei gyárában. S hogy mire vonatkoztatták jelszavukat? Egyrészt mesz- szemenően alkalmazkodtak a piaci igényekhez. (Nem kis fejfájást okozott ugyanis a gyár vezetésének, hogy néhány termékekből, például a Sentab-csövekből kevesebbet rendeltek, mint szerették volna.) Másrészt pedig igyekeztek minimálisra csökkenteni a termelési költségeket és a különféle veszteségeket. Jól jelzi a rugalmasságot, hogy a gyár váci üzemében is menet közben módosították a gyártási programot. Kevesebb üresjárat A nehezebb gazdálkodási helyzet több energiát követelt a gyár valamennyi dolgozójától. Elsősorban a szocialista brigádokra építhetett a vezetés, mondja Mosoniné Döbrentei Magdolna munka- verseny-felelős. A váciakkal együtt jelenleg 30 kis közösség méri össze erejét, s a brigádtagok száma csaknem háromszáz. Főként rajtuk múlott, hogy valamennyi féléves tervszámúkat jelentősen túlteljesítették. Például nyereségük megközelítette a 12 és fél milliót, a számított 11 millió helyett. Miután igen-igen energia- igényes iparág a betonelem- gyártás, jó eredményként könyvelik el, hogy a tervezettnél kevesebbet kellett költeni energiára. Egyebek között a gépek jobb kihasználásával és az üresjáratok csökkentésével sikerült elérni, hogy az ezer forint termelési értékre jutó fajlagos energiafelhasználás majdnem egy forinttal lett kevesebb, mint a tavalyi. Ennek eredményeként végül 267 ezer forint energiamegtakarítással zárhatták a félévet. Elismerő szavakat jegyezhetek föl az üzemfenntartási osztály Kandó Kálmán villanyszerelő brigádjáról — amely múlt évi munkájával is elnyerte a vállalat kiváló brigádja címet —, vállalásaikkal ugyanis ők tették a legtöbbet, még az Elektromos Művek külön dicséretét is kiérdemelték. A hibák jelzése Nem lohadt el a versenykedv júliusban és augusztusban sem, állapította meg a mun- kaverseny-felelős, igazolják ezt a gyár termelési adatai. Bár még van néhány hét hátra a harmadik negyedévből, előreláthatóan azt is túlteljesítéssel zárják majd. Nagy szerepe van ebben a Siome-üzem Dobó István szocialista brigádjának, tagjai sokrétű, különféle feladatot végeznek a műhelyben. Nemcsak a legyártott csövek vízállóságát vizsgálják, hanem a késztermék kiszállítását is. Így ajánlhatták föl, hogy norma alattira csökkentik a szállítás közbeni csősérüléseket és jelzik a gyár Dolgozz Hibátlanul bizottságának az általuk észlelt minőségi hibákat. Azt is vállalták, hogy a munka jobb szervezésével a tervezettnél 800—1000 literrel kevesebb üzemanyagot használnak fel — év végéig. De a munkavédelmi őrjárat tagjaiként, részt vesznek az üzemi balesetek megelőzésében is. Megtudjuk, hogy a szentendrei gyár Sentab-üzemében a munkaverseny egyik éllovasa a II. Rákóczi Ferenc szocialista brigád, ök ugyan azt nem vállalhatták, hogy segítenek az előírtnál több termék előállításában, viszont azt igen, hogy a korábbinál kevesebb cső lesz osztályos termék. Azaz, legfőbb gondjuk, hogy ne készüljön selejt. Ennek érdekében a társüzemek több szocialista brigádjával szerződést is kötöttek. Az együttműködés azonban egyébre is jó: csökkent az üzem berendezéseinek állás miatti veszteségideje. A BVM szentendrei gyárának brigádjai, a mozgalom hármas jelszavának szellemében, nem csupán gazdasági vállalásokat tettek. Szívügyüknek érzik és évről évre sokat munkálkodnak a város szépítéséért, gazdagításáért. A Felszabadulás lakótelepet például beton virágtartókkal díszítették; készítettek tornaudvart és távolugró-terepet az iskolának; és a közeljövőben kerül tervezett helyükre hat új pingpongasztal — szintén betonból. Társadalmi munka Nem titkolt büszkeséggel mutat a munkaverseny-fele- lős néhány oklevelet: szeptember elsején kapta kézhez őket, a Lakóhelyünk Pest megye vetélkedő sikerét igazoló díszes okmányokat. A szellemi torna 96 indulója közül a gyár Bánki Donátja a második és a Március 8. szocialista brigádja a negyedik helyet szerezte meg. Most éppen a szeptember 19-i kommunista szombatra készül valamennyi brigád. Ügy tervezik: a munkájukért kapott bér felét ezúttal a városi ifjúsági alapra fizetik be, a többit pedig a mozgás- sérültek támogatására fordítják. D. Gy. Bába Mihályi ^J'eni^ueó-Leffifi látogatás Ttél elmúlt már, mire felértek a hegyre. Kedvetlenül, ingerülten telepedtek le a verandára, hogy pihenjenek egy cseppet. Csak a házigazda kínálta saját termésű bor oldotta feszültségüket, hogy már körbe is tekinthettek. Géza a Dunát nézte, meg a kis hajót, mely lassan szelte a hul- lámtalan vizet. Aztán a gyárkéményeket, a cementport füstölő óriásokat. Lent a tájat mintha szitáló fehér köd borította volna be. — Szép. Mint egy elmosódott akva- rell — mondta. Felesége aggódva nézett rá, mert már a második pohár borral öblítette le a fehér port. — Csípi a torkomat — nevetett. Kimarkolt néhány darab sóskockát, majszolta. — Vegyen csak, vegyen — biztatta a háziasszony. — Erre még jobban fog csúszni a bor. Ez hároméves. Még mindig van egy kis hordóval. De majd megkóstoljuk a pirosat is. Szerintem az jobb. A csend rátelepedett a hegyoldalra. Ha Géza nem beszélt, nem kérdezett, akkor csak ültek négyesben, mint a viaszból formált, felöltöztetett szobrok. Az asszonyok a házban kotyogtak, Géza meg arra gondolt, hogy mennyire féltek ettől a látogatástól, a feszes csendtől, a merev tartástól. — Gyere, nézd meg a kertet — ajánlotta a házigazda. Géza felpattant. ' — Nagyszerű, gyerünk — és már baktatott is lefelé a lépcsőn. A ház mögött gyümölcsös dzsungel terült el. A fák koronái egymásba kapaszkodtak, hogy súlyos terhük alatt le ne törjenek. Géza megdöbbent. Egy tenyérnyi üres helyet nem látott sehol. Mit varázsolt ide, a köves domboldalba ez a vénülő pedagógus? A garázs, a pince, a díszes ház, a ciszterna, mert itt minden csepp vizet meg kell becsülni, csak a bevezetője volt annak, ami ámulatba ejti az embert. Az őszibarack szinte alig fért el a tenyerében, a körtefán pedig felkötözött üvegek lógtak, mint valami díszlámpák. Valamennyiben egy-egy hatalmas körte. — Hát ez mi? — Nagyon szeretjük a körtepálinkát, és sokat töprengtem, hogyan lehetne az üvegbe rejteni a körtét, hogy ne sérüljön meg se az üveg, se a körte. Aztán rájöttem, persze az is lehet, hogy hallottam vagy olvastam valahol, hogy virágzás után a piciny körtét bele kell illeszteni a rendes boros vagy pálinkás üvegbe, jó erősen odakötözni egy erősebb ághoz és kész. A körte nő, fejlődik. Ugyanúgy, mintha üvegen kívül lenne. Ha megérett, ha már aranysárga, akkor leveszem, üvegestől. És szeszt öntök rá. A pincében már van tíz üveggel. Majd megmutatom. Szóval ez a hobbym. Géza tűnődve gondolt arra, hogy szép hobby. Neki is van egy kis tanyája, de sohasem gondolt ilyesmire. Kertjének felét fű borítja, nyaranta ott hempereg rajta, és élvezi a nap sugarait. De itt még lépkedni is csak óvatosan szabad, mert a fák alatt sárgadinnye kúszik, uborkaindák szövik tele a földet, ahol még nincs paprika vagy paradicsom. S ahány, annyi félefajta. Már a kert közepén jártak, amikor ■*- földbegyökerezett a lába. Megrázta fejét, szemét dörzsölgette, mintha nem jól látna. Ügy látszik, sokat ittam, illetve az a kevés is megártott, gondolta. Egy törpe almafa mellett állt. Hol a fára pillantott, hol a házigazdára. Aztán gyanakodva körbesétálta a fát, lelehajolva, átbújva az ágak alatt. Nem, nem a szomszédos fák ágain fürtökbe lógó termést látta. Azok másfajták voltak. — Jól látod — mosolygott a házigazda —, ezen a fán háromféle alma terem. Kísérletezgettem és sikerült. És nem egyszerre érik be. Sokan megnézték már, sokan megcsodálták. Pedig nincs benne semmi boszorkányosság. Metszeni, oltani, szemezni kell tudni, no meg ismerni kell a fák természetét. Találsz itt még ehhez hasonlót. Óvatosan, félve lépkedve bejárták a kertet. Megkóstolták a szilvafajtákat, gyönyörködtek az őszibarack földig hajló ágain fürtökben lógó termésben, az önmagukat kínálgató sárgadinnyékben, az utacskák mentén az ápolt színes virágokban. Géza szinte kábultan sétálgatott vissza a házhoz, fel a verandára, s szüntelenül az járt eszében, hogy az ő elvadult kertje szégyenfolt emellett. — Csodálatos ez a kert — mondta őszintén, amikor letelepedtek az asz- szonyok mellé. — Ilyet még nem is láttam! Ilyen rossz, köves földön ilyen paradicsomi állapotot teremteni. A háziasszony arcán árnyék futott át. Géza szüntelenül gyanakvó tekintetét nem kerülhette el. De Géza hallgatott, várt, várt a történetre, mert tudta, hogy most annak kell következni. És nem hiába várt. — Igen, szép, most már szép — mondta a háziasszony —, de nyolc évvel ezelőtt, amikor megvettük a telket, itt csak öles gaz volt. Egy nyáron át irtottuk. Aztán ősztől tavaszig a köveket hordtuk ki kosárban az útszélre, amit beépítettünk a házba. A derekam majd leszakadt, de csináltam, mert tudtam, hogy van, lesz értelme. A férje felállt, lement a pincébe borért. — Nem szereti hallgatni — intett utána a felesége. — Pedig így volt. Itt mi mindent magunk csináltunk. Néha fogadtunk egy-egy mestert, segédet, de a segédmunkások akkor is mi voltunk. Egy cseppnyi szünet, apró sóhajtások. Géza félt még a pohár után is nyúlni. — Nyolc év, a nyolc legszebb évünk van ebbe építve. Nekünk sohasem volt szabadságunk, vasárnap, ünnepnapunk. Ha esett, ha fújt, mi jöttünk és dolgoztunk. Ha lehetett, akkor kint a kertbe, ha ronda idő volt, akkor meg már a falak között. Soha nem voltunk kirándulni, nyaralni, külföldön. Mindig, minden fillért a házra költöttünk. Nem mentünk vendégsébe sem, mert nem tudtuk volna visszahívni őket. Higgyétek el, én nem tudom mi az, hogy pihenni. Néha úgy érzem, hogy rabszolgák vagyunk. A telkünk rabszolgái. János jött vissza, a házigazda. — Ezt kóstoljátok meg. Négyéves, piros. A színe még csodálatosabb, mint az íze. Kóstolgatták a bort. Valóban kitűnő volt. Géza csettintett. — Ez igen, ez bor! Azt sajnálom csak, hogy nekem sohasem lesz ilyen. Szinte egyszerre mondták: Miért? Miért ne lenne? Gúny, keserűség telepedett nyelve hegyére. Feleségére nézett, aki félt ettől a kitörő lelkesedéstől, félt férje halálos csipkelődésétől. — Miért? Miért? — dőlt hátra Géza és felhajtotta a bort. — Nem is tudom, hogy miért. Talán, mert... — legyintett. — Ej, hagyjuk. Tölts még egy pohárral. /’’’surgott a piros lé a metszett po- hárba. Közben Géza gondolatban 'befejezte a félbe maradt mondatát: igen, talán mert nem akarok a kertem rabszolgája lenni. Én élni akarok. Néha utazgatni is, meg lustán heverészni a fűben, homokban, tóparton és tengerparton. A
