Pest Megyi Hírlap, 1981. szeptember (25. évfolyam, 204-229. szám)
1981-09-13 / 215. szám
1981. SZEPTEMBER 13., VASÄRNAP PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 9 Besze Imre Apám halálára Most gondolatban ott állok a sírnál: Köröskörül a száraz krumpliföldek s amott egy nyírfa, mintha hívna. Hívtál, elhoztam hát magammal egy maréknyi neked-már-nem hiányzó messzeséget. Nem sírhalom ez, inkább tarka bárka, s fedélzetén a néma koszorúk elrejtik azt, amit az élő látna hogyan pihen a harcos hetvenegy év s milyen rövid egy hosszú életút. Két emberszemnyi ukrán ég sötétlik valahol lenn, talán csak ölnyire — s itt fönn, apám, a sírodtól az égig megkövült harminchatéves sóhaj, az én sóhajom. Látod, s hallod-e? Rámtestáltál — oly sok! — egy marékny5 sohasem hiányzott messzeséget. Inkább tízszer, ezerszer újra írnál! Inkább a kézfogásod, közeli nevetésed! S most gondolatban ott állok, a sírnál... Bolya Véter: Egy kép a lexikonból Boőr András: Időmalom 1/ ati sohasem hitte volna, hogy hosszú, házasságban eltöltött évek után egyszer csak találkozik még a nagy érzéssel, a szerelemmel. Már úgy volt vele, mint sok magakorabeli nő, aki gyerekeket szül, eteti, neveli utódait, főz, mosogat, nagymosást csinál, s közben elnéző türelemmel szemet huny a heve- résző, szunyókáló férj közömbössége fölött. Nem is az bántotta igazán, hogy tíz év már elment az életéből — mert rajongásig szerette gyermekeit —, sokkal inkább az fájt neki, ahogy az utóbbi hónapokban szembenézett önmagával. Elemezni próbálta sorsát, életének tartalmát, hétköznapjait, a mindennapokat. Ügy érezte, eddig még nem sokat kapott az emberi örömökből. Mert lány korában a szegény, sokgyermekes család, később az albérlet, most pedig a megszokott hétköznapok, a monoton, gépies tennivalók tartják kalodában. Maga sem tudta, inkább csak érezte, hogy végre változás kellene, valami nagy boldogság, ami levegőt ad, oxigént áraszt. Jól jött hát neki ez az ünnep. Mert ünnep volt számára a Szilveszter. Végre összeakadt a régi barátnőkkel, olyanokkal, akiket már régen elhagyott, s olyanokkal is, akik őt hagyták el szótlanul, magyarázat nélkül. És itt látta meg a férfit, akinek a szemében felvillant a fény, aki egyszer régen már szerette öt — de akkor e titok vele együtt eltávolodott. És akkor a férfi váratlanul megérintette őt. Nem volt ez nagy, látványos nekibuzdulás, csupán megfogta a kezét, óvatosan magához húzta, lassan, mélyen a szemébe nézett, és csak annyit mondott: még mindig szeretlek. Kati először nem értette — nem akarta megérteni, de aztán előtódultak a régi emlékek, az elmúlt évek történetei, s valahol mélyen a tudat alatt derengeni kezdett, hogy talán ő is várt már erre a pillanatra. Bár még nem tudta, szabad-e akarnia, szabad-e viszonoznia ezt a villámként sújtó megnyilatkozást, mégis melegség árasztotta el. Erősen küzdött, tiltakozott ellene, ám be kellett látnia, hogy lelke mélyén jólesett neki e vallomás ... Hajnalodott. A vendégek már szétszéledtek«» Kati még jó ideig ült a fotelban. A két gyerek odaát aludt, a férje is a fal felé fordult, így hát ő egyedül maradhatott gondolataival. Sokáig virrasztóit. Minden idegszálával, zsigereivel tiltakozott egy új szerelem ellen, hisz ő már elkötelezett ember, családanya, szolga és le- igázott. Az élet, a házasság rabszolgája... Lassan, kimerültén elaludt. |\;I ásnap levelet hozott a posta. A irJ fgrfj írta meg, hogy nem tud és nem akar nélküle élni. Kérte, adjon módot egy találkozásra. Kati szenvedett. Akarta, hogy végre újból szeressék, ő is szeretni akart, de úgy érezte, hogy a rideg valóság, az élet korlátái már minden maradék erejét felőrölték. S a férfinak felesége van ... Erre a gondolatra szinte minden porcikájából elszállt az élet. A férje hangja riasztotta fel. Vacsorát kért, mert munkába indult, tiszta inget, zoknit... Es akkor Katinak eszébe jutott, hogy eddig mit is kapott az élettől? Kapott egy édesanyát, iszákos apát, testvéreket, egy férjet, aki mellette még nőzik — s akit bármikor megkaphatott —, gyerekeket, mely számára az egyetlen öröm, munkahelyet, gyermekgondozást, pelenkákat, kioktatást, végtelennek tűnő bezártságot, és szemrehányásokat. Másnap üzent a férfinak. Beültek egy nyugodt, hangulatos cukrászdába. A férfi meg akarta csókolni, de ő elhárította. Nem azért, mintha nem vágyott volna rá, s a mindent eldöntő pillanatra — de még helyre akarta tenni lelkiismeretét. "P’ste Kati már nem félt semmi•Lj tői. Nem keresett üres kifogásokat, nem hivatkozott a gyermekeire, a végtelennek tűnő akadályok sem érdekelték, vidám volt és felszabadult. Élni akart, és szeretni. Vállalva, hogy a sors talán továbbra is kiszámíthatatlan, vállalva, hogy későn találkozott az igazi férfival, s vállalva a szerelem minden kockázatát, boldogságos-boldogtalanságát, évmilliós szenvedéseit. Ismét azt érezte: ő is ember! Félek az emberek közé menni — panaszkodott Poharasi öreg barátjának, Kenéz tanárnak. — Utálnak, lenéznek, megaláznak. Mi ülhet a képemen, ami ennyire ingerli őket? Poharasi író volt, abból a fajtából, amely nem munkadarabként termeli írásait, hanem megszenved értük, küzd a tollal, zaklatott mondatokat ró egymás alá, felfelpattan az asztaltól, mert már abroncsként szorítja fejét az írás izgalma... Igen, Poharasi kissé idegbeteg volt, így tartották számon az úgynevezett normális emberek (akiket egyébként Poharasi kutyába, se vett; mélységes undor fogta el a hosszú léptű, szálfaegyenes tartású emberek láttán, inkább az okos, következésképp bizonytalan emberek társaságát kereste, de azok meg hallgatagok és unalmasak voltak); tehát Poharasi magányosan töltötte napjait, írással, zenével, Erzsivel (Erzsi a szerelme volt, akit nenj, sorolt a többi ember közé, hiszen Erzsi egy volt vele, csak akkor vált ki belőle, amikor nyolcórás könyvelői munkába indult a vállalathoz). Előfordult, hogy Poharasi, minden begubózottsága ellenére, leereszkedett az irodalmi alvilágba, amely bizonyos kávéházakban és klubokban volt feltalálható, ifjú író-önjelöltek alkották, s közöttük azok, akiket az igazi alvilág kilökött" mágáből, s új közeget az írócskák között találtak maguknak. Nos, Poharasi egyszer-kétszer jól berúgott a fent említett helyeken, s egy idő után meglepetéssel hallotta, hogy milyen furcsa pletykák szállon- ganak róla. (A hírközlő Zebulon volt, az ifjú költő, aki valamilyen oknál fogva megszerette Poharasát, és rendszeresen tudósította őt a háta mögött elhangzott vádakról.) Poharasi riadtan elemezte önmagát:azon törte a fejét, hogy mi rosszat követett el azonkívül, hogy novellákat jelentet meg, és hogy egy-két kövér disznót leivott az asztal alá. Elérkezett Szilveszter napja, és Poharasi — régi szokása szerint —, számot vetett az elmúlt esztendővel: mi az, ami sikerült (nem túl sok), mi az, ami nem sikerült (rengeteg); Száz év magány Tassy Klára gobelinje mennyit romlott az egészsége, hány emberrel szaporodott ellenségeinek száma, hány évgyűrűnyit öregedett Erzsi, hol maradt a siker, a dús, sistergő élet, a barátok felvonulása és a nők alázatos szerelme... Talán csak néhány szeretett ember halála adott neki erőt ahhoz, hogy fogcsikorgatva, csakazértis tovább botorkáljon irodalmi útjain. Sajátmaga vallatása során P. eljutott a róla terjesztett hírekig (melyeknek száma egyre növekedett). Bemutatkozik: FandlJános Kötetnyi verse' közül eddig egyet sem vitt szerkesztőségekbe. Negyvenöt éves. Régen túl van a nyomtatott betűk látványosságának bűvöletén. Gyálon körorvos. Tudományos dolgozatainak egész sora látott már napvilágot. Festményeit idén kora tavasszal állították ki Ráckevén. Verset sem csak magának ír, mert az életcsaták menthetetlenül összekötik az emberekkel. Naponta lát seregnyi testi bajt, előtte naponta feltárulkozik sok-sok külön kis világ. Versei kemény szavúak: világgal, sorssal, önmagával mutatnak örök szembenállást és a jobbítás kényszerét. Minden idegszálával átéli a konfliktusokat. Kérdez és egyéni hangvételű soraival keresi a válaszokat. KRISZT GYÖRGY Vágyaink, mindennapjaink A vágyak kiszivárognak belőlünk s az álmok ismeretlen helyre takarodnak marad a szokás-salak Mindennapjaink nyúlgátjai éppen megfelelőek a szobába zárt torz szökőkutak hatóságilag engedélyezett cseppszámmal vigyorognak Pedig a reggelek olykor meleg ötleteket hoznak parkunkban a fák még nem szenvtelenek s a Nap is hordja néha szokott ékszereit Mi mégis fakó parókáinkat viseljük átlátszóra hangoljuk didergő mozdulatainkat s a délutánok térdünkre dőlve bóbiskolnak Vágyainkat öregesen magunk alá eresztjük az elsomfordáló álmok után bámulunk és a salakhegyektől nem látjuk a versenyt Így élek Ezer megszegett fogadalmam a bőröm alatt hordom néhány megvalósult álmom homlokomra rajzoltam Így élek az irigyek között akik szeszben áztatják vágyaikat két kézzel hadonásznak és nagy ünnepeken kiteszik fejüket az ablakokba A bölcsek csak mosolyognak a bajszuk alatt S a vállamat veregetik. Nézzük tehát, hogyan is vélekedtek Poharasiról az irodalmi alvilág berkeiben: I. Munkásőr-századparancsnok. Csakis ennek tudható be, hogy közük az írásait, hiszen az utcáról érkezett az irodalomba, semmiféle nagy pártfogó nem állott mögötte, sőt még szerkesztőségi nőügyei sem voltak. 2. Az eddigi legfélelmetesebb szöveg: Nem is Poharasi írja a neve alatt megjelent beszédeket, hanem valaki más. 3. Poharasi kábítószert szed, közelebbről: morfinista. (A vád kézenfekvő: Poharasi nagyszámú orvos ismerőssel rendelkezik, hiszen maga is doktor volt valamikor a múlt században. • 4. S végül a legvadabb pletyka: P. a miniszter besúgója. — A hír hallatán Poharasi kékre röhögte magát, Zebulon alig győzte kivárni, amíg idősebb barátja elcsendesedik. — Nagyszerű — mondta Poharasi, könnyes szemét törölgetve. — Mindennap jelentést teszek a miniszternek, hogy Alanyi Béla költő hány pálinkát ivott meg a sarki kocsmában, hahaha. Az irodalmi alvilág tagjai végül is elhitték azokat a pletykákat, amelyeket ők maguk találtak ki Poharasiról, s lám. P.-t napról napra több megaláztatás és sértés érte irodalmi klubokban való dagonyázása során. Jobbnak látta tehát, ha visszavonul oda, ahol a helye van: a hűvös lakásba, a zenegép és a könyvek mellé, az íróasztal elé, Erzsi biztató szavaihoz. Talán egy kicsit hiányozni fog a szereplés, a részeg fecsegés, az adott, kapott pofonok... De hát nem az első eset, hogy valaki barlangjába és önmagába zárkózik, és nem vesz tudomást a riadt haláltáncról, amelyet életnek neveznek. — Félek az emberek közé menni — panaszkodott tehát Poharasi; Kenéz tanárnak, egyetlen megmaradt barátjának (hiszen az öreg is remete volt, bezárkózva könyvei, lemezei és kedves halottjai közé.) — Utálnak, lenéznek, megaláznak — folytatta Poharasi. — Mi ülhet a pofázmányo- mon, ami ennyire ingerli őket? Kenéz felállt, a könyvespolchoz lépett, levette a kis Révai lexikont, belelapozott. — Nem érdekel, amit mondok? — kérdezte sértetten Poharasi (amióta a pletykák áldozata lett, érzékeny volt, mint egy szűzlány). Kenéz Poharasi mellé lépett, az orra alá dugta a lexikont. — Nézd meg ezt a képet. A címe: Szent Egyed halála. Poharasi bambán nézegette a színes festményt. Középkori vadászok üldöznek egy buta pofájú szarvast, feszül az íj, pendül a húr, s a nyílvessző nem mást ver át, mint a bokor mögött imádkozó Szent Aegi- diust. — Na látod — mondta a tanár. — Ezek a vadászok a szarvast akarták elejteni, de mivel hülyék és nem tudnak célozni, szegény Egyedet találták el, aki véletlenül épp arra járt. Becsapta a könyvet. — Tehát, fiam, ne imádkozz ott, ahol vadásznak. Ennyi az egész. Néhány nap múltán Poharasira rátört a világfájdalom, összeveszett Erzsivel, berúgott a sarki kocsmában, aztán elszédelgett a klubba, az irodalmi lárvák egyik gyülekezőhelyére. Ám alig lépett be az ajtón, alig fordultak felé a tekintetek, máris íjak pendülését, nyilak suhogását hallotta, szúró fájdalom ütötte át a mellkasát. Kitámolygott a klubból, lerogyott egy padra, érezte, hogy valami csöpög a kezefejére, de nem nézett oda, mert nem akarta tudni: vér-e vagy izzadtság.
