Pest Megyi Hírlap, 1981. augusztus (25. évfolyam, 179-203. szám)
1981-08-20 / 195. szám
8 PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 1981. AUGUSZTUS 80., CSÜTÖRTÖK Nem hagyhatjuk elsüllyedni a múlt emlékeiben Ma már nem hősi tett? Amint tüzérló kapta fel a fejét a riadót jelző trombitahangra, úgy teszünk mi is, ötven körüliek, még idősebbek némely dallamra. Arra például, amelynek szövege a felszabadulást követő esztendőkben egyszerre volt mámoros büszkélkedés, és az ismeretlent félő nekifohászko- dás, mondván „... kényszer volt egykor a munka, ma hősi tett...” A dal kezdősora egyébként arra biztatott, hogy „Sződd a selymet, elvtárs”. Azokban az években a selyemszövet termelése nem érte el a négymillió négyzetmétert. Tavaly viszont 55,8 millió négyzetméter volt. Megfogadtuk, amit a nóta ajánlott, bár közben magát a dalocskát föltettük a történelmi relikviákkal zsúfolt, poros polcok egyikére. Vele azt is, hogy a munka hősi tett lenne 7 Vigyorogtam az örömtől Hat esztendeje vette kézbe mérnöki diplomáját, amit ő nem tartott másnak, mint természetes aktusnak a kemény tanulásban telt egyetemi évek után, szülei azonban szinte nem tudták, hová legyenek az örömtől. Nekik, a valamikori ötholdas kisparasztoknak, a Magyar—Szovjet Barátság Termelőszövetkezet mai tagjainak, akikből — az apa csöndes szava szerint — éppen tizenkettő egy tucat, a többnél is több volt, hogy a négy gyermek közül egynek, a legkisebbnek diplomát láthattak a kezében. A Gerje utcai ház itt Cegléden sok munkát, sok nyugtalanságot, sok lemondást látott. Hoppál Anna, az Egyesült Villamosgépgyár mérnöke azonban nem tartozik az érzelmesen ellágyulók közé, úgy, fogalmaz, mintha műszaki leírást készítene. Pontosan, tényekre szorítkozva, érzelmeket mellőzve. Azt mondja: Apám és anyám embertelenül sokat dolgozott, amíg négyünket felnevelt. Ha ők nem olyanok, amilyenek, nekem soha nem lett volna diplomám. Nemcsak látta, hanem megtapasztalta Hoppál Anna a mezei munkát, mert már általános iskolásként mennie kellett segítségként, hol apja, hol ®nyja mellé, gimnazistaként ugyanúgy, megtoldva azzal, hogy akkor már otthon, a ház körül is voltak neki kiosztott teendők. MegútaT- ta? Megütközve néz rám. A kérdés ebben az otthonban ostobán hangzik, mert itt, a ház alapjába belerakott tégláktól kezdve a ma már három szobát kellemesen betöltő bútorokig, mindent a két kéz munkája teremtett. A gyárban úgy ajánlották figyelmembe, mint aki nemcsak érti, hanem szereti is azt, amit csinál, pedig' a külső szemlélőnek a technológus sarzsija nem látszik különösebben érdekesnek. Kutatni, tervezni például sokkal... Mi sokkal? A mérnöknő, mintha belelátna a séma diktálta gondolatmenetbe, kérdezetten ül így indokol: Én akartam gyár-■ ba menni, senki nem kényszeritett rá, módom lett volna az egyetemen maradni, hívtak kutatóintézetbe, de nekem a gyár kellett, az emberközel, itt rögtön láthatom azt, amit Jól vagy rosszul csináltam, rögtön visz- szajelzésben van részem, mi megy rendben, mi a marhaság. Ez a marhaság meghökkentően kilóg a visszafogott szóhasználattal formált' mondatokból, belop valamit beszélgetésünkbe abból a mérnökből, aki — mint osztályvezetője mondta —, ha nagyon megmérgesedik, akkor bár nem mond cifrákat, de népi ízességgel közli a véleményét. Mi az. ami fölmérgesíti? A kelletlen munka, a látszatbíbelődés. Amikor például be ftkarták bizonyítani, hogy egy adott öntvényház nem nagyolható le az általam előírt befogásokkal. Kerülő úton jött vissza hozzám, hogy az Annus firkált valamit ... Most is fölparázslik a szeme a méregtől; mi lehetett akkor?! Percek alatt ott volt a tetthelyen. További percek teltek csak el, máris kiderült, hogy azt már nem nézték meg, milyen befogószerszámot kellett volna kivételezni a raktárból, hanem ahhoz nyúltak, ami éppen akadt... Mert így egyszerűbb, így kényelmesebb. Szerinte azonban megette a fene azt a munkát, ahol azt keresi az ember, miként lehetne gyorsan túl rajta. Vannak már újításai, több társával tulajdonosa egy szabadalmat kapott találmánynak, mégis azt mondja, a mindennapos munka köü le igazán. A robot? Ismét megütközve néz rám, nem érezve ki a provokációt a kérdésből, inkább — nem alaptalanul — a ma olyannyira divatos lesajnálást véli, érzi rejtezni betfne, hiszen mi másként emlitő- dik itt és ott a munkakötelesség, mint robotként, letudandó nemszeretemként? Amikor tűző napon bekapáltam annak idején egy hold kukoricát. robotoltam, mert rám parancsoltak otthon, hogy csináljam. Amikor azonban a végére értem, készen voltam, akkor vigyorogtam az örömtől, pedig csupa kosz voltam, a verítékbe beleragadt a por, ha simítottam a homlokomon, akkor biztos, csíkot kentem rajta. Mégis vigyorogtam, s megcsináltam úgy, hogyha apám vagy anyám leellenőrzött, akkor nem talált hibát benne. Ezt szoktam meg. Más talán mást szokott meg, én ezt, én az egyetemen sem tudtam lazítani, nekem ott is minden „kukorica” volt. Az maradt a gyárban is. Széles e haza zengett Ennyire egyszerű lenne ez? Kinek mit raknak otthon a tarisznyájába, azzal vándorol egy életen át? Avagy a vándor válogatja ki a lehetséges útravalókból, példákból, mi kerüljön az iszákba? Esetleg hat mindkettő, s még ezernyi más? Miért rendes az egyik ember a munkájában, miért hányaveti a másik? Miféle titokzatos alakváltozás rejlik abban, hogy az itt alig mozduló, gyakran rest, renyhe, ott egyszeriben pattogóvá, találékonnyá, igyekvővé lesz? Milyen furcsa fintora elveink gyakorlatban! átültetésének, hogy legtöbbször a szívvel, teljes hozzáértéssel csinált munka sem kap nagyobb javadalmazást, mint a kelletlenül tett? A megyében az azonos munkakörökön belüli bérdifferenciálás mértéke a legutóbbi évtizedben a korábbi és akkor sem jelentős eltérésnek a felére csökkent? Miközben széles e haza zengett a teljesítmények megbecsülésének szükségességéről, a kiemelkedő munka kiemelkedő elismerésének társadalmi fontosságáról szóló megállapításoktól, egyre kevésbé tükrözte és tükrözi a bér, a munkajövedelem a munka tényleges értékét. A szocialista iparban májusbán a foglalkoztatottak havi átlagbére 3996 forint volt, ezen belül a fizikai foglalkozásúaké 3858 forint. Menynyi igazság és mennyi igazságtalanság búvik meg ezeknek az adatoknak háta mögött? Mennyi meg nem fizetett és mennyi túlfizetett munka, teljesítménymérték?! Meglelte az alappontot Sók helyet megjárt, pedig mindig egy helyen maradt. A találós kérdésként is elfogadható, megállapítás nyitja, hogy Selmeczi Tibort hátára kapta mindig a változások hulláma, így sodorta azután a segédmunkást az udvari anyagmozgatástól a festőműhelybe, onnét gépkocsivezetői tanfolyamra, majd szakmunkásvizsgára, azután diszpécsernek, művezetőnek, s vissza a felnőtt fejjel tanult, nagyon szeretett szakmába, köszörűsnek. A sokirányú, mert fölfelé és oldalt egyaránt embert mozdító mozgás színtere a Csepel Autógyár, időhorizontja több, mint két évtized. A köszörűs most már hetedik éve egy helyre jár; o szerszám- és készülékgyárba. Nem sértett ember, nincs benne semmi tüske, maga kérte magát vissza a köszörű mellé a művezetői posztról, az indok rá roppant egyszerű. Ez az, amit igazán szeretek. Ennyi? Ennyi. Mögötte azonban az énkeresésnek kanyargós és rögös útjait, sőt, meglehet, némelykor zsákutcáit lelhetjük meg. Mert hiszen nem volt-e zsákutca a nagy örömmel megszerzett jogosítvány, amitől változást várt, s a megbocsátó mosoly, amikor közölték vele,. hogyan gondolja, próbamester csak a soksok éve vezető, nagy tapasztalatú gépkocsivezetőknek is a legjobbja lehet? A kudarc és az öröm annyiban édestestvérek, hogy az egyik a másiknak a viszonyítási alapja, mérce ahhoz, honnét hová rugaszkodhat az ember, s hová hullhat alá. Volt része rugaszkodásokban és hullásokban, ám ebben a kétirányú, fájdalmak, örvendezések indukálta mozgásban meglelte azt az alappontot, amely biztonságot ad, ráadásul megtoldva megelégedttséggel. Ez az alappont a köszörűgép, vele a darabbéres elszámolás, tehát annak biztos tudata, hogy amit tesz az ember, az rövid időn belül mérhető, összegezhető, még ha csak pénzben is, másban már nehezebben. Ez a mérhetőség, ez a megfoghatóság Selmeczi Tibor számára múlttá tette a nyugtátokkal vegyített műszakot a diszpécserpultnál, mert ott örökösen mások kiszolgáltatottjának érezte magát, itt viszont annak gazdája és felelőse, amiről valóban ő tehet. Idill lenne elégedettsége, nyugalma, megállapodottsága? Negyvenkilenc éves, őt már — bár mosolyogva mondja — hat ökörrel sem tudják elmozdítani a gép mellől, onnét akar nyugdíjba menni. Nem okvetlenül a kereset miatt — havonta négy, négy és fél ezer forint közötti összeget ad ki az alapjövedelem —, hanem mert a kilencgyermekes parasztcsalád fia ebben a gépben, a gépet körülfogó környezetben, elsőként a brigádtársakban találta meg azt a végleges kapaszkodót, amit többé nem kíván elereszteni. A munkához ugyanis mindenkor közeg kell, s ha ez a közeg idegen marad — az okok most mellőzhetők —, akkor maga a munka is idegen, érdektelen lesz. Az idegen, érdektelen munkát pedig már aligha szabad odasorolni a szívvel tett dolgok közé. Ezeket a stációkat járta végig a maga énkereső kálváriáján Selmeczi Tibor, míg rájött önemésztések, sebek, halvány örömígéretek közvetítésével, hogy inkább a két műszak, inkább a szikraeső, a visszereket növesztő őrhely a gép mellett, inkább az izgalom napról napra, van-e elég anyag, szerszám, van-e segédmunkás, aki kiszolgálja őket, mintsem az önmaga nem találása, a nyugtatok szedése, bár cím, rang, jövedelem több vagy többnek látszik. Felesége megértő társa volt ebben, gyermekei azonban — két fiú, egy lány — nehezen fogták fel a válogatás, váltogatás igazi indítékait. Nekik, mint apjuk mondja, imponált, hogy amikor a szülők foglalkozását tudakolták — és százszor, meg ezerszer kérdik szóban és írásban az embertől egy életen át —, akkor azt felelhették, diszpécser, művezető, s nem azt, hogy munkás. Szerette volna. ha segítségével választanak pályát a gyerekek, de — s nem titkolja emiatti szomorúságát — nem hallgattak rá. Egyik sem azt csinálja, amiben öröme telne, bár módjuk nyílott volna arra, hogy keressenek, kutassanak olyan teret, ah,ol úszhatnak, ahol nem vergődnek. Lemondtak a keresésről, kutatásról, választották azt, ami pénzt ígért, gyors pénzt, s nem is keveset, ám a pincér, a női fodrász, a buszvezető csak állás a számukra, foglalkozás, ahol a munka pénzre cserélődik át, ahol azonban nem mérnek örömet, elégedettséget, ahol nincs semmi jelentősége annak, holnap mi lesz a feladat, a megoldandó teendő. Re- zignáltan mondja az apa: Nem cserélnék egyikkel sem. pedig mindhárom a mellényzsebéből kifizetné a havi béremet. Fölfelé és lefelé öt esztendő alatt a megyében tíz közösség kapta meg a Népköztársaság kiváló brigádja címet, a szakma kiválóját nyolcvannégy kollektíva. Évente 260—290 közösség lesz a tulajdonosa a vállalat kiváló brigádja címnek, 7800—8000 között váltakozik azok száma, akik főnökeik javaslatára, társaik jóváhagyásával a kiváló dolgozó erkölcsi, anyagi elismerésben részesülnek. Ez csupán maroknyi a társadalom tanúsította erkölcsi, anyagi 'figyelemből, hiszen utalhatunk az Állami-díj birtokosaira, közösségekre és személyekre, a Szocialista Munka Hőse, a magyar állampolgárnak adományozható legmagasabb kitüntetés elnyerőire, a Népköztársaság Elnöki Tanácsa által adományozott más kitüntetésekre ... Hivatkozhatunk azonban a dolgok fonákjára is, arra például, hogy egy esztendőben 40—42 ezer munkavállaló távozik a megyében addigi kenyérkereső foglalkozásából fölmondással. Évente kilenc-tízezer a fegyelmi eljárások száma, ezen belül a fegyelmi okból történt elbocsátás soké 1100—1200. Veszélyes leegysfze- rűsítésnek bizonyulna ezek ismeretében úgy vélekedni, hogy vannak kiemelkedők, van a középmezőny, s maradnak a végén azok, akikkel bajlódni kell, akiknek nem használ a szép szó, a mások mutatta példa nemes kényszere érintetlenül hagyja őket. A valóban létező csoportok mindig is ideiglenesek, örökös a mozgás közöttük, a közepesekből éppúgy kiemelkednek kiválók, amint kirostálódnak gyengék, ám a kiválóak közül jó néhány egy idő után visszasüllyed a középmezőnybe, s a gyengékből olykor meghökkentően rövid idő alatt sikerült élre állót faragni. Tetézve adja vissza Megélt egészségben hatvanegy esztendőt, mégis valószínű, most először kell felelnie arra a kérdésre, szereti-e azt, amit csinál? A válasz ugyan kézenfekvő, mert ha nem szerette volna, akkor nem csinálja, hanem keres mást, ám ne tévedjünk el történelmi korok kulisszái között, ami ma természetes, az korábban aligha számított annak. Amikor ugyanis Biri Károly pályát választott, akkor valójában nem választott, hanem engedett a szokás nyomásának; legidősebb fiúként ő vette át apja gazdaságát. A hűség a földhöz akkor sem csitult sóhajtássá, hanem megmaradt makacs ragaszkodásként, amikor tízezer számra mentek sors- és kortársak az iparba, nem vállalva az egyszer már majdnem megbuktatott utat, a szövetkezést. Én nem értettem máshoz, csak a földhöz, a kertészkedéshez, adja most indokát az akkori döntésnek. A szeretet kötése a tudotthoz, avagy a félsz az ismeretlen ipari munkától, melyik motívumot véljük meghatározónak, megtartónak? Az Óbuda Termelőszövetkezet mai, megbecsült kertésze akkor nem rugaszkodhatott úgy el a valóságtól, hogy egy ilyen közös gazdaságot reméljen látni maga körül, de aláírta a belépési nyilatkozatot, mert — nyers az indok, de így igaz, s mert igaz, hát szép — azt tartotta: ha csak száz négyszögölt adnak, akkor a családdal mi már nem halunk éhen. Furcsa, időszerűtlen zöngéje van ma ezeknek a szavaknak, főként, hogy a tágas, szépén berendezett hazoan, uuaa kalászon, a oagvari Erűire úton hangzanak el, ám ha az ember kitekint az ablakon, akkor rögvest fölfedezi, mi volt ennek a fogcsikorgató magabiztosságnak az alapja. Az apja mellett megtanult üvegnázi termesztést ugyan kitúrta helyerői a fólia, de a ház mögötti kertet úgy kell elképzelni, hogy ott csak a keskeny útcsikok csupaszok, minden mást betölt józan rend szabta sűrűségiben a hasznos növényi vegetáció, aminek darabjai pénzre voltak átválthatok mindenkor és azok ma Is. Biri Károly ebben bízott, a folytonosan tágítható ismeretben, mert nem félt a vállalkozástól, volt idő — mivel nem mindig az Óbuda fizetett, voltak itt keservesen szerény szövetkezeti évek is —. amikor ő termesztette, a család meg a fővárosi piacokon árulta a dísznövényeket, abból éltek, mert hiszen valamiből meg kellett élniük. Könyveket mutat a háta mögött, sorokat töltenek meg a polcodon, szakirodalom, am nem szépíti a valóságot: a kényszer vetette meg vele, olvastatta el. Jobban hangzana ugyan azt mondani, hogy mindig is oitnatatían érdeklődés élt benne a kertészet újdonságai iránt, ám az a való. hogy hosszú éveken át elsősorban abból élt a csalad, abból emelt házat, abból tudott a két gyerek a maga lábára állni, ami a kertből, az üveg- majd később a íóliaházak alól kikerült. Milyen különleges tégelye a sorsnak az, ahol kényszer és kedv, megélhetési parancs és szeretem összeolvad? Mert habozás nélkül feleli a férfi a kérdésre; szerette, szereti-e azt amit csinált, csinál, hogy igen, nagyon. A miértre már nem várom az indokot, rutinból tudakolom csupán, ám rögtön érkezik a valasz; Az emuert sok mindenki es minden becsaphatja. de a föld soha nem járatja a ooionaját vele, amit gonuozas- ban kap, azt tetézve adja vissza. A józanság egyszeregye vagy a nagy perspektívák hiánya? Biri Károly azt vállalta, amiről tudta, képes teljesíteni, amihez hite éppúgy •volt, mint tudása, bizodalma éppúgy, mint szorgalma. A vállalás döntés, s a döntésnek mindig következményei vannak, Sok ember dönt, ám a következményeket már úgy tünteti fel, mint másoktól a vállára rakott terheket, s az első, a második kudarc után már híreli, neki nem sikerül semmi, őt partvonalra tette az élet. S elfelejti megkérdezni magától: jó pályára lépett-e, mielőtt partvonalra került? Máig szólóan fontos Nem számítva az ingázókat, a megyében az aktív keresők száma 277 ezer. Bármennyire közhelyként hangzik, de mert igaz, le kell írni: ez 227 ezerféle sors-, pálya-, siker- és kudarcgyüjtemény, szándék és valós teljesítmény, óhaj és nyers valóság keveredése. Bizonyos, a 277 ezer ember közül senki sem érzi hősnek magát, s végképp nem viselné el, ha bárki is annak titulálná őket. Teszik a dolgukat, különbözőek munkájukban éppúgy,; mint minden másban, s amit tesznek, az külön-külön nem döntő, már ami a társadalmi össztermék mérlegét illeti, ám döntő úgy, hogy az egyénnek viselt vagy vállalt sorsot, örökös Danaszkodást, avagy ismétlődően meglelt kielégülést ád. A régi dalt nem kell levenni a történelmi relikviák közül. Amit azonban közölni kívánt, bár dialektikusán, árnyalásoktól mentesen, azt ne hagyjuk elsüllyedni a múlt emlékei között. Az máig szólóan fontos. Sőt talán a legfontosabb, mert mindén más elvünk, tettünk, elszánásunk és dohogó nekive- selkedésünk abban gyökerezik. M. O. Kovácsok Vap Gyula linómetszete
