Pest Megyi Hírlap, 1981. augusztus (25. évfolyam, 179-203. szám)

1981-08-16 / 192. szám

1981. AUGUSZTUS 16.. VASARNAP PEST MEGYEI HÍRLAP Bolya Véter: Mária, kétszer Órahiány 1. Somos az órájára nézett, és lát­ta, hogy nincs órája. 2. A karóra (Rakéta) Máriánál maradt. (Utolsó veszekedésük alkal­mával Somos úgy zúgott ki a gangra, mint egy dühös puskagolyó, s köz­ben megkérte Máriát, hogy többet ne jöjjön a közelébe, mert leszúrja a szalonnázó késsel, amelyet jó elő­re megvásárolt az öregkori ozson- názások reményében.) 3. Somos vágyakozva gondolt az órájára, igaz, nem a Rakéta ketye­gése hiányzott neki, nem is a hülye idő, amit az órák mutatnak, még csak a mozdulat sem, amellyel meg lehet nézni a karórát, mindig, mindenhol, beszéd helyett, válasz gyanánt, sőt időhúzásként is... Szóval nem az óra hiányzott Somosnak, hanem Má­ria. 4. Egy reggelen megszólalt Somos telefonja, „Mária lesz”, gondolta S., és hitte is, hogy Mária hívásakor másképp cseng a készülék, mint a szerkesztők és lotyók jelentkezése­kor. — Ide figyelj, te gazember — búg­ta Mária a kagylóba. — Nálam hagytad a hülye órádat, sürgősen vidd el, mert kidobom. Este otthon leszek. 5. Este.'. Somos megfürdött, megborot­válkozott, fehér ipget húzott, előkotorta öltönyét, amelyet ünnepi alkalmakra tartogatott (pl. temetés — másé vagy a saját..., díszvacso­ra, esküvő, Nobel-díj átvétele stb). Taxiba ült, mereven utazott Mária lakása elé (úgy óvta a nadrágja va­salását, mintha az örökélet felé ve­zető utat mutatná a két „búg”). Odákintről az este köszönt be, még a bizonyosság, hogy Somos hamarosan Mária ajtajához érkezik, becsenget, nyílik az ajtó, Mária szótlanul fél­reáll, Somos a szoba felé indul, az óráért, de nem ér el odáig, női ujjak érintik meg a vállát, Somos megfor­dul, Mária kedves arcát, kérő te­kintetét látja... — Huszonhét meg a jatt — mondta a taxis, és lecsa­varta az órát. 6. Az ajtónyílásba szorítva cédula díszelgett: „Az órád lenn van a ház­mesternél, nyolc után jön haza, ak­kor átveheted tőle, színházba kel­lett mennem. Mária.” „Csel az egész”, gondolta Somos, hiszen Mária ott lapul a dívány alatt, várja, hogy Somos csalódott léptekkel a lépcsőház felé induljon, és majd akkor nyílik ki az ajtó, Má­ria denevérként zúg Somos után, fel­ragadja, a lakásba viszi, hanyattlö­ki, beleharap, de a vámpírsága sze­relem is egyben, s a vér, amely So­mos szája sarkából serken elő, egé­szen más színű, mintha a tüdőlövés okozta volna ... ...Már a félemeleten járt, de Má­ria ajtaja zárva maradt. 7. Somos még egyszer elolvasta a levelet, aztán leült az udvari padra. Várt. Néha felnézett a körfolyosóra, az emeleti ajtóra, ablakra... Várnia kell, legalább nyolcig. Hiszen Mária soraiból végül is a BIZTATÁS szól, nem? Ült a pádon, várt. 8. Lassan besötétedett. „Már elmúlt nyolc óra”, gondolta kábultan So­mos, a csuklójára nézett, az órája helyére... És lám, rohanó óramuta­tókat látott, száguldott az idő és Somos gyorsabban öregedett, mint bárki a világon, „meghalok”, sut­togta magában, „meghalok, ha itt maradok...” üeltápászkodott, a kapu felé bo­" torkált, „Péter" sikoltott Mária az emeletről, „Péter, várjál!”... De Somos futva indult a bal csuklója felé, talán még időben eléri a két mutatót, megállítja őket, aztán az óra közepébe mászik, és örökre el­tűnik a fogaskerekek sűrűjében. Naptárkép Paudits Imre: Felelet csak addig forogjon szívem forgattyúja míg gondolat-gyáram el kell látni vérrel csak addig aggassak kösöntyűket nőkre míg ajándékaim nem tévesztik berrel csak addig lehessek munkásnak fogantyú míg fejlődés felel mindenik tettemért aztán majd fújjon el zöldszagú tavasz-szél Besze Imre: Mese kondor-szárnyad vitorla széles csípőd a hajóm nem köt a lét szigora repülünk kik vétkeztek szemben fénnyel és széllel griff tolláid égetnek fejed hátrveted így harapj csak a húsomból ne nézz le a föld irigy míg húsom van — repülünk míg erőd van — repülünk szemben fénnyel szemben széllel Várnay Dea: Szilánkok Hámor Vilmos: A homály felé A hogy belépsz a házba, jobbra ta- lálod. A homály felé indulj, ke­zed az ajtókilincsről elröppent né­hány legyet. Az ajtót bátran nyitha­tod, ritkán alszik a szoba lakója. Agyban van ugyan, fején a ki tud­ja, mikor kötött kendővel, alján ki­kandikál a fehér hajfonat. Föléha- jolsz, megcsókolod, sírni kezd: szé­gyenkezik, amiért délelőtt tizenegy­kor fekve találod. Az istenért se mondaná, hogy a tegnapi meszelés gyengítette ágybafekvősre. Miattad meszelte ki a szobát, mire elrako­dott, tíz is elmúlt. A friss mész, mit érhálós kezek reszketése rajzolt a falra, szanaszét szórja illatát, körbetáncolja az ágyat. Az ágy! Szegény nagyanyád mit álmodhatott rajta az első éj­szakán? Már ő sem emlékezik visz- sza, évek rakódtak reá azóta, nem is kevés ... Férjének, nagyapádnak új fekvőhelyül a fonnyadtvirágszagú kert csöppnyi mélye jutott, nagy­anyád magára maradt, persze nem egészen magára, a konyhát és a másik szobát élik amazok, de őmost fekszik a hatalmas ágyon, moccanat­lan. És hiába a mész illata, a le- vegőtlenség körbefonja nyakad, foj­togat. Ablakot nyitsz, ajtót csuksz. A fény, mint hívatlan vendég, této­ván settenkedik a szobába. Most lá­tod csak: az asztal szerény teríté­kén legyek lakmároznak. „Csukd csak be, ne halljam, mit beszéltek!” — hallod a konyha fe­lől. Fiatalságod nem tűri az igazta­lant, kiszólsz, hogy a huzat miatt... Az ágyról nyolcvankét éves hang reszketi: „Mindig ezt csinálja. És enni se ad...” Megtudod, hogy hajnalban ivott egy pohár hideg teát, a fia hozta be neki, a fia, aki a mezőn dolgozik. Megkérdezed, főzz-e tojást? Könnye szájáig ér, úgy válaszol: „Nincs ne­kem tojásom, kisunokám. Semmim sincs már”. „De hisz a ház a magáé, mama!” — mondod te, mire ő: „Azt is a ne­vükre írattam, azt mondták, hogy úgy van az jól.” Elhallgat. A csend a beszűrődő ebédillattal diskurál, hangtalanul. Csak te hallod. Tehetetlenül vizsla­tod a fekete kendő ráncaiba bújt arcot, keresed két szemét, mely úgy gyűrűzik a könnyeiktől, mint a Du­na, amikor kavicsot hajigáltunk be­le. A Dunáról eszedbe jut a nyár, a nyárról megint ő, a nagyanyád: micsoda ebédeket főzött neked, ami­kor náluk nyaraltál. Akkor még fürgén járt-kelt. Kérted akkoriban, fusson versenyt veled, s futottatok a napsütésben. Boldog voltál, mert lemaradt. Most szégyenkezel. De miért te? „Mindjárt visszajövök, mama!” Kimenekülsz a szobából. Az ud­varon epilepsziás macska, vörösen habzik a szája. „Még ez is!” — gondolod. A kertbe rohansz, ahol egykor te Is kapáigattál. A fáról leszakítasz két almát, vissza a homályba. „Hoztam almát, egye meg!” — nyújtod felé. „Nem vette észre? — kérdezi. — Mert, ha észrevette, megmond a fiamnak”. Eszedbe jut egy este. Azt hitték, alszol már. Nagyanyád azt mond­ta édesapád öccsének: „Ne vedd el A széthasadt idő márványtömbjéből nem bonthatom ki többé az arcod, sem tested körvonalát az akarat vésőjével, a hétköznapok aszfaltján jeltelen a lépted. Elmúltál belőlem haragtalan, szótlan, emléked az üvegszilánk beépült a múltamba. azt az asszonyt, nem kell az ne­künk!” Igen, az az asszony ott a konyhá­ban, az uralkodik. S nagyanyádnak már csak ez a szoba maradt. Az ágyról újra fölröppen a resz­kető hang: „Nem vette észre?” „És ha észrevette? A magáé is az alma, egye csak meg!” Nyújtod újból az almát. Könnye megint kicsordul a szemmederből. „Nem tudom én megrágni” — sírja és mutatja, hogy nincs mivel. Talán meg is ijedsz tőle. Érzed, témát kell váltanod. „Három hét múlva férjhez megyek, mama!” — mondod, és meg­hívod a lakodalomba. „Ügyse érem én azt meg...” „Dehogynem! Majd eljövünk ma­gáért kocsival.. Üjból csend rakodik rátok. Egy percig? Tízig vagy húszig? Csak né­zed őt, ő meg téged. Egyszer csak ajtó nyílik, jön a menye, hogy kész az ebéd, menj en­ni. A nagyanyádra nézel, hogy ve­le mi lesz? „Neki is hozok, ha elfogadja per­sze. Olyant főztem a mamának, amit...” Hirtelen abbahagyja a nyá­jaskodást. „Panaszkodott megint, ugye? Ugye panaszkodott?” „Nem vagyok éhes” — mondod, hogy menjen már ki a szobából, ami még a nagyanyádé. Nem sokkal utá­na te is kiosonsz, elszaladsz a bolt­ba kalácsért meg vajért. Oly mohón eszi a kalácsot, mint annak idején te, megéhezve az egész napi játszás után. Sajnálod és gyö­nyörködsz is benne egyszerre. A délutáni vonat, sünivel utazni akartál, nélküled húz ki az állomás­ról. Megvárod, míg elalszik, meg­csókolod az arcát, s cssik utána in­dulsz a vonathoz. IVJenj el hozzá mádkor Is! Látni akar, enne is a kezedből. Ahogy belépsz a házba, jobbra találod. De hisz úgyis tudod: a homály felé... „A jene egye meg, hát miért ha­gyok ott minden nőt, és ráadásul úgy, hogy azt hihessék, ők rúgtak ki engem?” — töprengett Somos egy őszi reggelen, miközben szobájában üldögélt, erőszakos zenét hallgatott, tollat markolt, üres papírral szeme­zett. (Foglalkozására nézve író volt, az a fajta, akit az okosak grajomán- nak neveznek, mert életszükséglete a betűvetés, hiszen helyettesít vala­mit: talán a törökök elleni végvári harcot, a kivégzőosztag előtti mo­solyt, a piros-negyvenszáz ultimó magabiztos kimondását.) A szoba: mellékes. Olyan volt, mint bármelyik harminc év körüli agglegényé, vagyis minden szüksé­ges tárgy megvolt benne, csak az a bizonyos összhang hiányzott, amit kizárólag az asszonyi kéz-arc-öl- száj teremthet meg egy ilyen osto­ba. 6x6x3-as szobában. De Máriából már csak Somos gondolatai marad­tak a falak között, meg a lehetőség, hogy Mária (ugyanígy Somos is) mássá változik, talán Máriából lesz Somos, vagy megfordítva, de min­denképpen helyreáll a kapcsolat — a KAPCSOLAT, amely lehetetlen a Mária és Somos-féle emberek kö­zött. De a szerelem... Az lehetsé­ges. Sőt: törvényszerű. Amúgy mesz- sziről; a gondolatok és az emlékezés mankójával, felfelé mászva egy hű­vös őszi hegyen. H Vagyis — Id. 1. és kettes pont — Mária elhagyta Somost, illetve (és ez is igaz) Somos elhagyta Máriát. _ ... Pedig volt idő, amikor azt hittem, titkok nincsenek” — gondol­ta Somos. Felállt, a díványhoz ment, végig­dőlt rajta. Kezét a tarkója alá tette, és várta, hogy Mária megérkezzék valahonnan: talán a falból lép elő, talán a zenehangok kerítését ugorja át, de mindenképpen és nyomban felidegesíti Somost valamilyen mar- hcisá^BL A dívány melletti falon egy kép lógott. Pontosabban, nem lógott, oda volt ragasztva. Még pontosabban: nem is kép volt, hanem egy osztrák falinaptár lapja, színes, éles tájfény­kép. Somos felült, a képet nézegette. „Szép”, gondolta bambán. Kék, tát- hatóan-marha-hideg tengerszem, a háttérben csúcsos-havas-hegység, szőke kiskölyök áll a tó partján, ke­zében horgászbot, odább két hattyú fehérük a wasseren... „Mert gonosz vagy és unalmas!” — kondult meg Somosban Mária hangja... Hiszen, lám, a hegyen, máris lavina gördül lefelé, alpinis­ták zuhannak a szurdékba, és a tó­ban elsüllyesztett ládák rohadnak, bennük hamis pénzek, fegyverek, ki­tépett szemfogak, és az a két hülye hattyú csak arra jó, hogy a nyakuk­nál fogva a sziklához vagdalják őket, a horgászó kisgyerekből bérgyilkos lesz húsz év múlva, a horgászbot ugyanabból a japán nádasból való, ahol bambusznyársra húzták a ha­difoglyokat ... „De, ha egyszer jélek, Mária, mit csináljak?” — nyögött fel Somos, visszazuhant a díványra. Hát ezért nem tarthat sokáig Mária simogatá- sa, a jó-hozzád-érni és a szeretlek- szeretlek-szeretlek, a várakozás a napfényes időre, a közös hallgatás és az olyan-de-olyan tiszta nyugalom... „Te, disznó, disznó!..." — sikított Mária ... „Néha olyan vagy, mintha dögvészt hordoznál magadban!”... Somos felállt, az ablakhoz lépett. — Nem dög vész az, Mária — mondta —, hanem a halál. — „Micsoda?” — sikított Mária. — Másban is ott van — mondta Somos —, de én érzem is. Mária emlékképpé merevedett. — Nohát, isten veled — vigyorgott Somos. Látta, odakint esni kezd. Fák esti fényben Mohácsi kegos Ferenc grafikája Jehoda János: Bar lang rajzok í. Ne kérdezd hol van helyed ki- és mivoltjaimban — fordított aránypár a képzelet hatványán tekinteted kis holdjaiban Ha vársz rám lészen idődnek másik szárnya — ha nem hát sohase bándd hova szárnyal képzete felhőnek kőnek madárnak Ki nékem küldött nincs neve hazája (a törékeny infravak) tudod ez a küllő a Mindenség csapágyában a legmélyebb örvényű valóságos törvényű atomnyi alap — a pillanat 4. Ki tőlem visz marón kiold mint csigákat a tenger de hogy érjem be ezzel én is ki mindig feltámad a sírból gyakran kővel néha szerelemmel Mankón jött tengerhab hát itt vagyok párnámban fent fclrázaéian ctallago'-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom